Annapurna-kör – 9. nap – 13km, 3685m – Upper Pisang – Ngawal
Az Annapurna II – 7934m
Húúú, micsoda napunk volt! Reggel már 6:15-kor felkeltünk, miután háromszor rányomtuk a szundit a telefonra. Rámolás helyet először az ablakon kukucskáltunk kifelé, és rögvest elállt a lélegzetünk. Egy óriási hegy magasodott előttünk, hófehér köntösben, bal szélén csúcsos, tiszta fehér mellékcsúcsokkal, amelyek úgy néztek ki, mint… Mint amilyet még nem láttam, talán még természetfilmekben sem. A hó apró gerinceket alkotott, amelyek egymásból szöktek lefelé. 
Vagyis hát a jó ég tudja, hogy hogyan volt a sok hó alatt maga a hegy, a szikla, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az egész gyönyörű volt, és lenyűgözött. Zitával hamar fel is fedeztük, hogy ez az a hegy, amelyik az Annapurna Circuit turistatérképünk borítóján is szerepel, méghozzá nagyon hasonló szögből, mint ahogy most is látjuk. Már ez is mutatta, hogy nem akárhol vagyunk, és nem akármilyen hegyet szemlélünk éppen. Miután kihajtottuk a térképet, hamar beazonosítottuk a hegyóriást. Az Annapurna-II-t csodáltuk. Adhattak volna neki valami romantikusabb nevet is – jegyzi meg Zita, én pedig közben leolvasom a magasságát a térképtől: 7934m! Tyűű, az anyja, majdnem egy 8000-es! A következő az volt, hogy úgy ahogy voltam, papucsban, és „pizsamában” (= sok meleg réteg ruha) kirohantam, és kerestem a faluban egy utcával feljebb egy helyet, ahonnan lefényképezhettem a hegyet. Később persze ezek a képek a kukába kerültek, mert még túl korán volt az igazán jó fényekhez.
Klikk a képre a nagyobb felbontásért!
Megreggeliztünk, majd elbúcsúztunk Dean-éktől, azzal, hogy este találkozunk Manangban. Olvass tovább…
Chame-ból csak 10 óra körül tudtunk elrajtolni, mert még reggel kitaláltam, hogy feltöltök még egy bejegyzést, és az ugye idő, amíg a képeket összeválogatom, megvágom, leméretezem, átnevezem, aztán belehelyezem a már HTML-ben formázott szövegbe őket, majd az egészet még fel is kell tölteni. Inkább megcsináltam most, mert tudtam, hogy innentől aztán egy jó darabig nem lesz netünk, legfeljebb csak internet kávézóban, azt meg el se merem képzelni, milyen drága lehet ilyen magasságban.
A búzamezők után egy vendéglő mellett haladtunk el, majd a következő kanyarban két embert figyelhettünk meg, ahogyan vastag drótokból kerítést szőnek. Csak pár kilométerrel később esett le, hogy valójában miről van szó: a drótok a kövek köré kellenek hálónak, hogy a szikladarabokból szabályos téglalap alakú formákat tudjanak kirakni úgy, hogy azok aztán meg is tartsák a formájukat. Ilyet az út töltéséhez, vagy vízeltereléshez használnak az útépítők, akikkel sokszor találkoztunk ezen a délelőttön. Gyönyörű erdős részeken haladtunk át, és ahol nem volt sűrű a fenyves, ott kiláttunk a völgyünkre, aminek a túloldalán rendre vízesések voltak, majd minden száz méteren. Az egyik ilyen vízesés alatt egy furcsa, szürkés-barnás talajt vettem észre. Csak ahogy közelebb értünk, akkor esett le, hogy valójában jéggé tömörödött, koszos havat látunk a vízesés alatt. 
Bagarchapben reggel a maradék saját készítésű dálbátot melegítettük meg a reggelihez, illetve kértünk egy Noodle Soup-ot 155-ért (2,76-al kell szorozni, hogy forint legyen), merthogy érkezéskor azzal a feltétellel kaptuk meg a szobát 150-ért, hogy majd fogyasztunk is. Egy pont olyan ízű tésztalevest hoztak ki, mint amilyet mi is el tudunk készíteni a 25 rupiért vásárolt zacskóból a főzőnk segítségével. Ezt szóvá is tettük, mondván, hogy vagy legyen olcsóbb ez az étel és írják oda elé az étlapra, hogy „Instant”, vagy készítsék el rendesen, zöldségekkel, igazi chowmein-el, ahogy máshol is szokták. „Okay, discount…?” – és visszakaptunk 50-et a 155-ből. Persze ezzel mi nagyon sokkal boldogabbak nem lettünk, de megfogadtuk, hogy legközelebb okosabbak leszünk, és rákérdezünk előre erre is.
Egy kanyarral feljebb sokkal szimpibb helyeket találtunk, de ezen próbáltunk már nem bosszankodni. Tegnap délután én voltam a ludas, miattam álltunk meg ott, ahol. Zitának megígértem, hogy ma este addig járom a szállókat, amíg nem találok valami nagyon jót, ami mindkettőnknek nagyon tetszik.
A szállodástól megtudtuk, hogy a tesója készítette. A bringának saját, egyedi lánca volt, és két hátsókereke, valamint az egész fából volt, éppen ezért sajnos már kicsit rozoga is volt, ezért nem mertük kipróbálni, valószínűleg összetört volna alattunk. Talán csak egy kerttel odébb két srác láttunk, ahogyan valami asztali játékkal játszanak. A játék nevét elárulták: Karimbot, a szabályai pedig egyszerűek, ezért hamar rá is jöttünk. A Kerambot a gombfoci és a billiárd keveréke: van egy nagy fehér korong, azt kell pöckölni, és azzal kell bejuttatni a négy sarokban található lyuk valamelyikébe a játékosoknak 9-9 korongot. Az utolsó korong előtt az egyetlen piros korongot kell a lyukakba lökni, és ha ezután sikerül az utolsó korongodat is a lyukba lökni, akkor nyertél! :) 
Ma egy könnyű napot tartottunk. Reggel nem sikerült csak 7:40-kor kitápászkodnom az ágyból, mert éjfélig naplót írtam az este. Reggel a szokásos köröket nyomtuk, most azzal a plusszal, hogy sütöttünk magunknak lepényt is a rántottához. Liszt, víz, só, foghagyma, lilahagyma, és ezt sütöttük ki, mint a palacsintát. Egész finom lett, persze a reggelihez egy öt tojásos tükörtojás és hozzátartozott. Ezután már csak pakolni kellett és átpumpálni 5 liter vizet a vízszűrőn. Mire mindennel végeztünk és a hátizsákok rajtunk voltak, már fél 10 volt.
Ezt a szamarak gyorsan vették, és tőlük tudtuk meg azt is, hogy nem maradunk a folyó bal oldalán, mert lent egy függőhídon pillantottuk meg őket átkelni. Itt vettük észre, hogy a túloldalt épített autóút véget ér a sziklafalban. Még csak most építik, de még nincs kész. Akkor ezért van hát ez a sok teherhordó szamár, innentől tényleg nem fogunk több autót látni. Vagy ha igen, akkor az helikopterrel kapja az üzemanyagot. Vagy szamárháton… :) Szóval kétlem, hogy sok járművel találkoznánk ezután. A túloldalt meredek murvás felfelé várt ránk, aminek a tetején kilyukadtunk egy szélesebb útra, amin már egy dzsip is elfér. Persze jármű nem volt rajta, csak újabb szamárkaravánok. 
Ma egy hosszú, esemény- és élménydús napunk volt, ami persze nagyon fárasztó is volt. A 12,1km valójában sokkal több volt, és kőkemény terepen, rengeteg sziklalépcsővel és le-fel mászásokkal.
Így, hogy én guggoltam, épp egyforma magasak voltunk. Írtó édesek a nepáli gyerekek, mert nagyon aprók, egy 4-5 éves forma gyermek még olyan pici, hogy szinte alig nőtt ki a földből – és ettől persze még aranyosabbak. Némelyikükön szinte nagyobb az iskolatáska, mint a gyerek. És persze egyenruhát viselnek a sulihoz, ami megint csak nagyot dob a megjelenésükön. Miközben fogat mostam, beszélt hozzám a három csöppség, igaz, semmit nem értettem belőle, mert nepáliul, vagy gurungul (a helyi népcsoport, saját nyelvvel) beszéltek, de azt megértettem, ahogy a szakállamra mutattak, hogy jelezzék, fogkrémes lett. Én pedig letöröltem, aztán megkérdeztem tőlük, hogy így rendben van-e: „tik cha?” (oké?) Na erre aztán lett nagy öröm, boldogság, és nevetés. Sajnos a fényképezőgép ekkor nem volt nálam, na de sebaj, majd legközelebb. Olyan boldogak voltak a csöppségek, és annyira aranyosak, ahogy visszamondták nevetve, hogy tik cha, tik cha… Szóval már jól indult a nap. 
Reggeli gyanánt kértünk két zöldséges tésztalevest Rupuséktól, így csak Zita főzött egy kis banános porridge-ot, amit aztán el is tett, mert a „Veg. Noodle Soup” olyan laktató volt, hogy azután már nem is kívánta a kását. Átpumpáltunk újabb 5 liter vizet a vízszűrőn, és közben meg se nyikkant a masina, szépen átfolyt rajta minden, egy csepp eresztés vagy nyikorgás nélkül. Ennek nagyon örültünk, mert ez azt jelentette, hogy sikerült Besisaharban megjavítani. A netbookot miután félig elpakoltam, még újra elő kellett rámolnom és össze kellett kapcsolnom a telefonommal, mert Rupusnak este megígértem, hogy reggel még megnézzük az e-mailjét, hogy válaszolt-e az esti levelére a bostoni barátja, Erik. Még szerencse, hogy elfelejtkeztem erről, és így csak később néztük meg, mert így olvashattuk még Erik levelét, amit csak 40 perccel azelőtt küldött el, hogy ránéztünk Rupus postafiókjára. Persze ismét válaszoltunk, és ezzel elment egy kis idő a délelőtti túrázásból, de nem bántuk, mert 
Rupus ismét nagyon boldog volt, és ahogy mutatta Erik levelét, bizony a távoli barátja is nagyon örült, hogy Rupus végre válaszolt. Tényleg nagyon jóban lehetnek és nem csak Rupus oldaláról, mert Erik egy sikertelen kézbesítés után már a második kézzel írt, postai levelet küldte neki az e-mailes válasz reményében.
Az indulásunk végül háromnegyed tízre esett, a hosszú búcsúzkodás után rögtön szép élmények értek minket. Zubogó patakokon keltünk át, kukorica teraszok között sétáltunk. Talán egy kilométert sem haladtunk, amikor ismét szép kis kertes szállók tűntek fel az út mellett. Már-már giccsesnek tűntek, olyan szép kis füves kertjük volt kiülőkkel. Az egyiknek az udvarán egy szolár vízforralót találtunk. Eddig ilyet csak Makra Péter által láttunk az interneten, de most élőben is volt szerencsénk az elmés kis eszközzel találkozni. Az egész egy majdnem félgömb alakú tükör, amit mindig a nap felé fordítanak és a közepén ott egy lábos tele vízzel. A tükör összegyűjti a nap sugarait és a lábosra koncentrálja őket. Összegyűjt annyit, hogy erős napsütés esetén elegendő legyen a néhány liter víz felforralásához. 
Az első nap nehezen indult. Este már fél 10-kor lefeküdtünk, de csíptek a szúnyogok, na meg a magyar hegymászók jártak a fejemben, és valahogy nem tudtam aludni. Végül felkeltem és fél egyig vertem a billentyűket, leírtam a tegnapi, nulladik napunk történetét. Reggel ennek megfelelően nem is sikerült a 6 órás kelés, csak valamikor 9 körül tápászkodtunk fel az ágyból. Koszos kis hotelban laktunk, és ez attól sem változott meg, hogy odakint közben verőfényes napsütés volt, kék éggel. Bár meg kell hagyni, utóbbinak azért nagyon örültünk, ám mégsem volt könnyű ez a reggel. Éreztem kicsit a torkomat és furcsa dolgok jöttek fel odalentről, na meg a reggeli dálbáttnál (amit 250-ről egy szóval – odaát 150, ami igaz! – lealkudtam 150-re.) éreztem a hátamban azt a furcsa érzést, amit mindig érzek, mielőtt beteg leszek. Szóval nem voltam bizakodó a következő napokat illetően. Ráadásul a vízszűrőnk is szokás szerint rosszalkodott, fél óráig tartott átpumpálni rajta 4 liter vizet, mert megint eresztett felül, hiába igazítottam meg, és hiába pucoltam meg a kerámia betétet. Végül megelégeltük, és Zita jó sokáig, jó erősen megsúrolta a kerámiát, én pedig újra kentem a tömítéseket a pumpánál, hogy jól csusszanak. Ezek után már jól működött a pumpa, igaz már csak fél litert nyomtunk át rajta.
vagyis Annapurna kör. A név máris érthető, amint megnézzük az útvonalat egy térképen: az óramutató járásával ellentétesen, körbe halad az Annapurna hegycsoport körül. Az irányt nem látni természetesen, ezt már csak akkor tudjuk meg, ha kicsit utána is olvasunk. A túra legmagasabb pontja 5412m, és ilyen magasságot már nem lehet megmászni akklimatizáció nélkül. És ha a másik irányból másznánk, pár kilométer alatt kéne felkapatnunk magunkat ilyen magasságba, ami csak nehezen, vagy nem lehetséges. Ezért természetesen mi is a keleti végpontot, Besisahart néztük ki indulásnak. A túra teljes hossza valamivel több, mint 200km, de a nyugati, utolsó, unalmasabb szakaszokon sokan buszra szállnak. Ezt mi is meg fogjuk talán lépni, már csak azért is, mert ha marad rá időnk, pénzünk és lendületünk, az egész körnek a végén szánunk néhány napot egy másik, „Annapurna Sanctuary”-nak nevezett túraútvonal bejárására is, ami a hegy (Annapurna I. – 8091m) déli alaptáborába vezet, és állítólag szintén nagyon gyönyörű.
hogy már két trekking boltot is találtam nyitva, egyikben adnak bérbe hátizsákot 60 rupiért naponta, a másikban pedig találtam egy jó 60l-eset megvételre már 2100 rupiért. Ezt aztán később sikerült lealkudnunk 1800-ig, de végül mégsem e mellett döntöttünk, hanem egy használt zsák mellett, amit 750-ért kínált az eladó. Emellé még vásároltunk két pár túrabotot, és két esővédő ponyvát a hátizsákjainkhoz. Ezekért összesen csoportos kedvezménnyel végül 1750-et fizettünk, ami 5100 forintnak felel meg. Ezzel nagyon elégedettek voltunk, mert azt hittük, ezek sokkal többe fognak kerülni. És még azt is számoljuk hozzá, hogy a hátizsáktól, ha visszatértünk, valószínű pár száz rupiért meg fogunk válni. Akkor majd végre egyszer felfelé kell alkudoznom! :) 
A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.
Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.
Legutóbbi hozzászólások