Véééégre elhagyjuk Huarazt és találkozunk 15 évvel későbbi önmagunkkal
Kicsit nehéz felidézni, hogy pontosan hogyan is voltak már a napok, de ha jól emlékszünk, csütörtökre ígérték, hogy most aztán már tényleg de aztán tényleg biztosan muy seguro megérkezik. Mármint a csomagok, amelyekre napok óta várunk. De mi rafináltabbak voltunk ennél, és sejtettük, hogy a muj seguro (ugyan most használták ezt a szókapcsolatot először, eddig csak cisas manana volt), nem jelent 100%-ot. (Mint Pakisztánban a “hundred percent sure InsAllah” is kb a “talán” kategóriát jelentette, haha, ezt még azóta is többször felemlegetjük!) Egy szó mint száz, összepakoltunk indulásra, de nem mentünk oda biciklikkel, és a csomagokat is a szobában hagytuk bezárva, valamint szóltunk reggel mikor kérdezték, hogy megyünk-e vagy maradunk: lehet, hogy maradunk, talán megyünk, 1 óra múlva kiderül.
Az a fránya időjárás is hogy nem akkor volt tiszta, amikor mi túráztunk!
Bebaktattunk a postára, már tudtuk a járást, egyből a csomag részre mentünk. Vittünk nekik ajándékba olyan finom csokigolyót, amit a helyi pékségben lehet kapni, mert nagyon segítőkészek voltak. Be is falták hamar. Itt még a felnőttek is olyanok kissé, mint a gyermekek.. :) “Na, megjött-e a német csomag?” Kérdeztük reménykedve sok buenos dias meg reménykedő mosolygás után. “Noooo, no ay”… (“neeeem, nincs itt”) ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááÁÁÁÁ! “Manana.” – Na persze, suhantunk a másik irodába, hej, nincs csomag! “Manana, muy seguro!” … Hát most mit csináljunk?
Legutóbbi hozzászólások