Nászút a Föld körül

Kis utakon, kerülővel

Long Xuyent-ből nem egyenes úton mentünk Chau Doc-ba, mert a főútból már rég elegünk volt, inkább kerültünk és kisebb, hosszabbb utakat válaszottunk. Egy komppal hagytuk el a várost, majd egy kis kanyargó csatorna mentén haladtunk. Ezen az úton újfajta házakat fedeztünk fel, kékre vagy zöldre festett tornácokkal, széles, sok árnyékot nyújtó tetővel, díszes oszlopokkal, na és persze cölöpökkel, amiken az egész ház állt 1-2 méter magasan, hogy ha netán jönne az ár, akkor az a lakást ne árassza el. Ez az első nap Long Xuyen után viszonylag rövid volt, mert hamar megálltunk sziesztázni a nagy hőség miatt. Amíg Zita egy függőágyban olvasott, én megírtam a pamíri cikket az origo utazási rovatába. Mire elindultunk, megéheztünk, ezért hamar újra megálltunk egy helyen valami tésztás történetet enni, amit egy az utcán épp az étterem előtt álló kocsiból árult egy néni. Erre csak a fogyasztás után jöttünk rá, amit persze az étterem asztalainál tettünk meg, de ez senkit nem zavart. A délután már csak néhány óránk maradt, ezalatt megfigyeltük, hogy hogyan takarják le a házaik oldalát a helyiek nagy lepedőkkel, hogy a szél még átjárjon rajtuk, de a nap ne süssön be az amúgy oldalról szinte teljesen nyitott házakba. Egy anyukát is láttunk az úton közlekedni, aki a biciklijén két gyermekét is szállította. Tudjátok, hogy az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, hát így volt ez most is. :)

A napot egy Cho Moi nevű helyen fejeztük be, vagyis hogy egész pontosak legyünk, csak a kerékpározást. Ez egy kis település volt, amikor megérkeztünk, abban sem voltunk biztosak, hogy vajon van-e egyáltalán szállodája, ezért aztán amikor megpillantottunk egy angol nyelviskolát, Zita ötletére betértünk, mert ugye ha valahol, hát itt majd biztos beszélnek angolul, és megkérdezhetjük, hogy merre van egy szálloda. Ez különben izgalmas feladat lehet, és könnyen megtörténhet, hogy elküldenek teljesen rossz irányba a helyiek, vagy át egy másik faluba, miközben itt is van szálloda, mindezt merő jóindulatból, mert ugye a „yes-story” itt is működik, még mindig Ázsiában vagyunk, az emberek inkább mondanak valótlant teljes jóindulattal, mint azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nem tudok segíteni”, „nem értelek”.

Az iskolából Zita izgatottan szaladt vissza hozzám, hogy menjek be én is, mert szereplésünk van a gyermekek előtt az osztályteremben, a tanárnő kérése szerint. Betoltuk a bringákat a recepcióra, levettük az SPD cipőket, majd követtük a keskeny épület lépcsőházában hömpölygő gyermektömeget a második emeleti osztálytermükbe. Még csak kezdetlegesen, de a korukhoz képest ügyesen beszéltek angolul, és hogy feloldjuk kicsit a hangulatot, Zita hozta a táskájából a családi fotóinkat, a Magyarország prospektust és a világtérképet az útvonalunkkal. A gyerekek aranyosak voltak, de néha akkora zsivalyt csaptak, hogy az a mi fülünknek már szinte fizikailag is fájdalmat okozott. :) Olvass tovább…

Naplemente My Tho-ban

Előre leszögezem, hogy elég fáradt és álmos vagyok, ráadásul a hangulatom is elég furcsa, tehát nem tudom, mi lesz ebből az írásból, de azért írok, mert írni azt kell, hisz utol szeretném érni a valóságot az útinaplóval. :) Egyszer fogok tartani egy teljes offline napot, amikor nem nyúlhatok majd semmilyen elektronikus készülékhez. Vagy mondjuk egy kottát a szájharmonikához megnézhetek, vagy beleolvashatok egy könyvbe, de ezeket is csak pusztán és kizárólag ék egyszerű kikapcsolódás céljából. Kezd egy kicsit az agyamra nőni ez az egész, annyi minden szervezni és tenni való van állandóan, és ezek együtt már olyan súlyt tesznek ki, hogy néha már azt érzem, tiszta meló ez az út. Na de mégis, ezt mi választottuk, ez a miénk, mi vagyunk a főnökök ebben a buliban, ezért mi és csak is mi döntjük el, hogy hogyan utazzunk és hogyan éljük meg, szóval szerintem közel sincs veszve minden, pánikra még nincs ok. Csak egy kis pihenő, és igazi pihenő hiányzik már, amikor tényleg mást csinálok, mást a bringázástól, mást az utazástól, mást az utinaplóírástól és a szervezkezdéstől. :)

És most térjünk rá a mi kis Mekong Deltánkra, vagyis arra, hogy nekünk hogyan sikerült azt megélni. Kifelé menet HCMC-ből találtunk egy TechCom bankot, így újra feltöltöttük a készpénz keretünket, most már a közelgő Kambodzsára is gondolva. A város határában pedig egy furcsa kattogásra lettem figyelmes a kerékpáromban. Változó időközönként jött a hátsó kerék tájékáról és később olyan hangos lett, hogy azt még a mellettem guruló Zita is hallotta, sőt én már a hátamban is éreztem, hogy valami nem oké. Először azt hittem, hogy a láncfeszítő akad be néha és az ugrál, szét is szedtem szegénykét, de azt leszámítva, hogy az egyik oldalon a láncvédőn a fekete festés le volt kicsit kopva, semmi rendelleneset nem találtam rajta. Aztán újabb néhány kilométer után rájöttem, hogy a kattogás időköze nem teljesen random, hanem 7 vagy 14 pedálfordulatonként ismétlődik. Na, most krepál be az agyváltóm! – Gondoltam magamban, és már próbálgattam közben különböző fokozatokban is a kattogások közötti „távolságot”. Hamar kiderült, hogy az nem változik, akármelyik sebességben tekerek, a kattogás mindig 7 vagy 14 pedálfordulatonként jön, sőt újabban inkább már csak hét pedálfordulatonként. Az agyváltó megúszta, ez csak a lánc lehet! Így, hogy már tudtam, hol van a bibi gyorsan megtaláltam az egyik oldalán félig már szétszakadt láncszemet. Megálltunk az első árnyékos helyen, ahol történetesen cukornádat is facsartak, és elkezdődött a láncszerelés. Még jó, hogy Da Nang-ban vettem láncbontót, hogy is lehettem olyan felelőtlen, hogy 2000km-t láncbontó nélkül bicikliztünk? (Bangkoktól Da Nang-ig)

A táj közben elég jó volt körülöttünk, bár erre csak akkor jöttünk rá igazán, amikor végre le tudtunk térni a nagy utakról, az utolsó 20-30 kilométeren.

Gyönyörű zöld rizsföldek között haladtunk egy nyílegyenes úton. Ez az egyenes csak néha tört meg, akkor is csak egy pici hupliban, egy-egy hídban, amikor egy csatornát kereszteztünk. A mezők zöldjét síremlékek törték meg, a helyiek ugyanis a rizsföldekre temetik errefelé a szeretteiket.

My Tho-ba a GPS egy kis úton vezetett be minket, Zita nem akarta elhinni, hogy itt egy órán belül fogunk találni wifi-t. Olvass tovább…