Nászút a Föld körül

Tagarkaki-ból viszonylag korán el tudtunk indulni, ami azért volt fontos, mert tudtuk, hogy 30, 40, 55, és 100km-re voltak szálláshelyek a következő szakaszon, és mi szerettük volna elérni az utolsó állomást, hogy másnap már csak le kelljen ereszkedni Murgab-ba. Persze csak halvány fogalmunk volt arról, milyen terep vár ránk, ezért úgy voltunk, hogy megyünk, aztán majd meglátjuk, meddig jutunk.

„Marco Polo” Giant Sheep – A pamíri óriás bárány

Ahogy átkeltünk a jakokkal teli völgyön, aminek a szélén aludtunk Tagarkakiban, úgy tűnt el egyszerre az aszfalt, és váltott át az út egy meredek, murvás kaptatóba. Ez hosszabb volt, mint gondoltuk, de így reggel még türelmesen, különösebb kínlódás nélkül meg tudtuk tekerni. Örültünk, hogy reggel vágtunk neki ennek az emelkedőnek, és nem előző nap délután, fáradtan. Most éreztük igazán, milyen jól döntöttünk, hogy előző nap volt annyi eszünk, hogy megálltunk már délután 3 óra körül a háznál. Az úttól balra folyamatosan lestük a tájat, mert a háziak elmondták nekünk, hogy errefelé előfordulhat az óriás „Marco Polo” bárány, egy a szokásos báránynál sokkal ritkább, nagyobb testű magashegyi fajta, (ritka, köszönhetően az emberek vadászatának), és a világon egyedül csak itt a Pamírban található meg. Az emelkedő jó 200m-el a völgy felett ért véget, de sajnos a lefelé sem tartogatott sokkal könnyebb haladást, mivel az út nagyon durván köves volt, és így a 15km/h-ás haladás már gyorsnak számított rajta. Azt hittük ez a szakasz sosem ér véget, olyan hosszú és nehéz volt rajta a gurulás. Olvass tovább…

A haditerv

Jelandy-ból olyan korán terveztünk indulni, amilyen korán csak fel tudtunk kelni. Ez fél 6-os ébredést jelentett, és egy masszív reggeli utáni 8 órás indulást. Ahogy kikanyarodtunk a Pamír Highway-re, hihetetlen látvány tárult elénk. Egy szivárványt láttunk az égen, de nem olyat, mint amilyet eddig megszoktunk, mert ez csak egy rövid ív volt az égen a naptól balra, nem ért le egyik szára sem a hegyekig. Lefotózni nem lehetett igazán ezt a mágikus reggelt, mivel ha szembefotóztam a nappal, a kép nagy része sötét lett.
Sajnos a boltot zárva találtuk a faluban, és ez egy kicsit elkeserített minket. Hiába kopogtunk megint szemközt a házban, a lány, aki kijött, csak annyit mutatott, hogy zárva. Most már azt sem kérdeztük meg, hogy mikor lesz nyitva, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs több időnk várni. Volt elég élelmünk, de jó lett volna még egy kicsit feltankolni csokoládéból és instant tésztalevesből.
A terv az volt erre a napra, hogy Jelandy-ból indulva feltekerünk a 28km-re lévő 4271m magas a Koi Tezek hágóba, ami egyben a Pamír fennsík határát is képezi. Innen legurulunk Tagarkaki-ig, vagy ha sikerül, Alichur-ig. Ezek a települések voltak elérhető távolságban a hágó után. Alichur neccesnek látszott, mivel a közel 700m-es kaptatóval együtt összesen 82km-t kellett volna megtennünk, hogy elérjünk a fennsíkon található faluig. Úgy voltunk ezzel, hogy elindulunk, átkelünk a hágón, aztán amikor megérkezünk Tagarkaki-ba, meglátjuk, mennyi az idő, milyen fáradtak vagyunk, és ezek alapján eldöntjük majd, hogy továbbmegyünk-e, vagy sem. Sátrazás a falvak között szóba sem jöhetett, reggel 3 fokot mértünk lent Jelandy-ban, és a fennsíkról -15, illetve -20 fokos rémhireket hallottunk, ezért eszünkbe sem jutott az éjszakát egy sátorban tölteni 4000m körüli magasságban.

A támadás!

A reggeli tekerés nehezen indult be, hideg volt még odakint, mi pedig álmosak voltunk. Aztán ahogy előbújt a nap, akkor meg az volt a baj, hogy vehettük le a rétegjeinket. Kb. 20 kilométernek el kellett telnie, mire bemelegedtünk, és elkezdtük élvezni a bringázást. Ekkorra már utolért minket Jill és Lee, akik valamivel utánunk indultak el Jelandy-ból. Persze nem tekertünk ezután sem egymás mellett, mert négyen már hátráltattuk volna egymást, mindig meg kellett volna állni valaki miatt valamiért. Inkább ment mind a két csapat a saját maga tempójában, és jó is volt ez így, mert még így is általában látótávolságban maradtunk.

Ez nem volt nehéz, mert itt már egyáltalán nem képezték fák a táj részét, egy széles, kopár völgyben haladtunk fölfelé, most, hogy így utólag belegondolok, valószínű gleccser vájta völgy lehetett, mert U alakú volt, lent széles völgye volt a pataknak, amit kétoldalt meredek hegyek határoltak. Mindezt gyönyörű napsütés tette igazán széppé. Ahogy közeledtünk a 4000m-hez, úgy kanyarodott a völgyünk balra, és úgy tűntek el egyre a hegyek körülöttünk. Amit láttunk, az is már csak dombnak tűnt a mi magasságunkból. Azt beszéltük Zitával, hogy ha leszállnánk a bringáról, szinte fel tudnánk szaladni pár perc alatt a fennsík peremére. Olvass tovább…