Nászút a Föld körül

Kis utakon, kis pénzzel

Pleiku-t elhagyni nem volt egyszerű, ugyanis fogytán voltunk már a készpénznek és hiába jártunk végig fél tucat pénzautomatát indulás előtt, aztán kifelé menet a városból, egyik sem akart nekünk pénzt adni, pedig próbáltam egy forint alapú mastercard-al és egy dollár alapú visa-val is, és előtte mindkettőn ellenőriztem az egyenleget és a napi limitet is. Tudtam, hogy a hiba nem nálam van, hanem ezeknél a helyi bankoknál, de ez csak tovább bosszantott, egy csomó időnk elment ezzel és csak felborzolta a kedélyeimet az egész eset. Végül hagytuk a francba az egészet és elindultunk a megmaradt, 1-2 napra, szűkösen 2-3 napra elegendő készpénzünkkel. Lesz ami lesz alapon, bele az ismeretlenbe, remélve, hogy majd minden kialakul, és aztán meg is oldódik magától. Ez egyszerre volt egy kicsit őrült, és egy kicsit felszabadító érzés. Hogy nem érdekel a pénz, tudjuk, hogy anélkül is meg tudjuk csinálni! Anélkül is el tudunk jutni a következő nagyvárosig, Buon Ma Thout-ig, hogy nincs nálunk elég pénz esti szállásra, csak éppen annyi, amennyi elegendő élelemre, de arra is csak úgy, ha a legolcsóbb útszéli étkezdékben esszük a legolcsóbb ételeket.

Ebben az érzésben az is közrejátszott, hogy kieszeltem egy alternatív útvonalat Pleiku és BMT között, ez alig volt 200km, és mivel végre ebben a szintemelkedés is kevesebb volt, úgy számoltam, hogy ezt két nap alatt kényelmesen teljesítjük. Alig vártuk, hogy letérjünk a főútról és végre ne csak az főút mentén kiépült, az utazókat kiszolgáló infrastruktúrát és az főút menti drágább telkekre építkező „gazdagabb” réteg életét lássuk, hanem újra az igazi vidéket is. Tudom, hogy mindig túlidealizálom a vidéki, tradicionális életet a modern városival szemben, és tudom, hogy mind a kettőnek megvannak az értékei és a pozitív oldalai, de az is igaz, hogy valami eltűnik, valami megszűnik akkor, amikor a vidéki kis útból nagy aszfaltozott sztráda lesz és buszok, kamionok kezdenek döngetni rajta és megjelennek a sokemeletes betonépületek. Ezzel együtt valami elpusztul, és bár a néhány méter széles, hátrafelé hosszúkás és akár 3-4 emeletes betonépületek sorának is megvan a maga szépsége, nekünk ebből már elegünk volt. Olvass tovább…

Plei Kán után sajnos újra egy nagy, forgalmas úton találtuk magunkat, ahol már közel sem ért minket annyi élmény, mint az elmúlt napokon. Ezért aztán nem is tudok minden napról egy-egy bejegyzést írni.

Plei Kánt túl későn hagytuk el, vagyis inkább az időjárás lett ezen a vidéken túl forró, mert az első emelkedőkön bizony arra lettünk figyelmesek, hogy majd megdöglünk a hőségtől. Ezért, és mivel már tegnap is nagyon szerettünk volna egy fürdést a folyóban, erre végre most lehetőséget is kerítettünk. Egy lejtő aljában egy lehajtót fedeztem fel a folyó melletti lapos részre. Itt még egy patak is beömlött a folyóba, így tényleg ideális volt a hely a fürdőzésre.

Érdekes, hogy a kis pataknak érezhetően sokkal melegebb vize volt, mint a nagy folyónak. Fordítva gondoltuk volna, de végül is ezt meg lehet magyarázni: a nagyobb vizet nehezebben, lassabban melegíti fel a nap, talán a nagy folyó mélyebb is, vagy messzebbről jön, ahol fák és hegygerincek takarják el előle a napot. Azon persze már nem lepődtünk meg, hogy a nagy folyó sokkal sárgább, hordalékosabb volt.

Mivel tegnap délután már átléptük a 14 ezredik kilométert a Hősök teréről számolva, de akkor nem találtunk megfelelő helyet az „ünneplésre”, már itt volt az ideje. Zita és Andree reggel már készített egy-egy táblát, szépen megfestették a számokat filccel a kartonpapírokra. Azért a többes szám, mert Hanoi óta bizony Andree is túl volt már az ezer kilométeren. Olvass tovább…