Nászút a Föld körül

Reggeli csónakázás a Gangeszen

A sarnathi napot egy igazi sűrű, mozgalmas, hosszú teli nap követte Varanasiban. Még előző nap éjjel a tetőteraszi éttermünkben vacsorázás közben megbeszéltük Gabriellel, hogy reggel 6-kor találkozunk az Assi Ghats-nál, és már egy a Gangán úszó csónakból nézzük végig a napfelkeltét. A baj csak az volt, hogy amit én a GPS-ről napfelkelte időpontjának olvastam (6:38) az valójában a naplemente ideje volt. Ezért amikor felkeltünk háromnegyed hatkor, már világos volt, amin csodálkoztunk. Kiérve a Gangesz partjára újra megnéztem a GPS adatait, és ekkor szembesültem a hibámmal. Nagyon nem keseredtünk el, mert a nap azért még alacsonyan járt, és az az időszak, amikor a legszebb arany fényében árasztja el a világot, még előttünk volt. Siettünk az Assi Ghats-hoz, ahol hamar megtaláltuk Gabrielt. Ittunk gyorsan egy csájt, hogy azért mégis magunkhoz térjünk, majd elkezdtünk küzdeni a csónakosokkal az áron. Kb. 10 percbe tellett, mire egyikük elvállalta, hogy elvisz minket a Main Ghats-ig és vissza 150 rupiért. Persze ehhez háromszor el kellett sétálnunk. :) Olvass tovább…

37 óra és 2000km egy indiai vonaton

A Chennaiból Varanasiba tartó, 37 órás vonat utazásunk megérne egy teljesen külön bejegyzést, de akkor soha nem érném utol az útinaplóval magam, ezért megpróbálom csak egy bekezdésbe belezsúfolni ezt a másfél napot.

Rögtön felszállás után, amint megtaláltuk a helyeinket, tudatosult bennünk, hogy nem lesz egyszerű ez az út. A vonat sokkal koszosabb és zsúfoltabb volt minden más vonatnál, mint amit eddig Indiában láttunk, de ez még nem lett volna baj. Velünk szemben egy két kisgyerekes család ült, és hát azok a gyerekek… Mi ugyan még könnyen beszélünk így friss házasokként, gyerkőcök nélkül, de akkor is: A nevelés összes mintahibáját felfedeztük ezen a családon. A gyerekek haraptak, karmoltak, verekedtek, ütötték egymást és a szüleiket, az utasokat, dobálóztak, kihajigáltak dolgokat az ablakon, és legfőképpen folyamatosan sikoltoztak, kiabáltak, ha valami épp nem úgy történt, ahogy szerették volna – és legtöbbször így volt. Ha az anyjuknak egyszer elege lett, megfogta a szájukat és összeszorította – ez volt a nagy-nagy büntetés! Ettől úgy elkezdtek üvölteni, mint még soha addig. Erre fel az édesanya megsajnálta őket és elkezdte puszilgatni a fiúkat. Ettől aztán hamar újra erőre kaptak és pár perc múlva már ugyan úgy, vagy még nagyobb erővel randalíroztak tovább. Persze mondanom sem kell, a velük járó ricsaj és állandó felfordulás megint senkit az égvilágon nem zavart kettőnkön kívül. :)

De ez még mind hagyján volt, ha csak ők lettek volna, még akkor is egy igen kellemes vonatút lehetett volna ez a 37 óra. Ám a vonaton, mi több már csak a mi vagonunkban is voltak még pár százan. Először nem értettük, miért, aztán megtudtuk, hogy a vonatra el lehet adni „Wait List”-es jegyeket is, vagyis olyan jegyeket, amihez nem tartozik szék, se éjszakára ágy. Ezért történt, hogy a második reggel, amikor felkeltem a legalsó részen, a szemközti ülésről öten bámultak rám. A háromfős ülésről. Egyszer összeszámoltam, hányan vagyunk azon a 8 ülésen, amire közvetlen rálátásom volt. 15-en ültünk ekkorka helyen, de ez még mindig nem volt semmi Olvass tovább…