Bejárat > Ázsia, India > A Keralai hátsóvizeken és Kanyakumariban

A Keralai hátsóvizeken és Kanyakumariban

május 2nd, 2012

“A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.” – Mohandász Karamcsand Gandhi

Az ablak nélküli buszon

Keralát az egyszeri turista biztos, hogy hozzátársítja a „Backwaters”-hez. Szokták is így mondani, hogy „Kerala Backwaters”. Ez tükörfordításban annyit jelent, hogy keralai hátsóvizek, de ez ugye elég bután hangzik. Mondjuk inkább úgy, hogy lagúnák. Szóval ezek folyók és csatornák kesze-kusza hálózata, a tengerpart mentén. Régen szállításra és közlekedésre is használták őket, de ma már ott az országút, a vasút és a repülő, ezért aztán a „Kerala Backwaters” már csak a turisták számára érdekes igazán. Ezt meg is lehet érteni, hiszen ki ne szeretne behajló pálmafák árnyékában csónakázni? :)

Annyira azért nem laktak tuti helyen Vikiék, hogy a kertjük hátuljából csónakra tudjunk szállni a lagúnákra, ezért aztán kinéztünk egy napot, amit a Backwaters-re szántunk. Laci segített nekünk, és ajánlott egy helyet, a Kovalamtól fél órányi buszútra lévő Poovar-t. Felsétáltunk a főútra ahol 5 perc múlva jött egy busz. Megállt nekünk, és mikor kérdeztük a hátsó ajtónál, hogy „Poovar?”, a Conductor bólogatott, ezért felszálltunk. Itt kezdődtek az élmények, ugyanis ez a busz más volt, mint amit eddig megszoktunk. Először is nem voltak ablakai. Akarom mondani voltak, de nem volt rajtuk üveg, se rács, és ilyet eddig még nem láttunk. Pedig ha a „történelmi hideg” 21 Celsius fok errefelé, akkor valóban teljesen logikus. :) A másik dolog, amit észrevettünk és ami még ennél is jobban tetszett, hogy se ordibálás, se sípolás nem volt a buszon. Sőt, még a duda is egy egyszerű gumigömbös kürt volt a kasztnin kívül, a sofőr jobb kezénél. Ezzel persze közel sem tudott akkora ricsajt csapni, amivel kicsapja nálunk a biztosítékot – mint ahogy azt sok északi társa eddig megtette. És végre a Conductor sem keltette a belső zajt, ugyanis egy kis csengője volt csupán. Vagyis nem is neki volt, hanem a busznak. Elöl a mennyezetre volt szerelve egy kis csengő, amit így a sofőr mindig meghallhatott. És mivel a csengőre egy zsinór is volt kötve, ami kis karikákon át végig hátra volt vezetve a folyosó felett, ezt a csengőt a conductor bármikor meg tudta szólaltatni. Szóval nagyon kellemes volt az utunk, és mivel le is tudtunk ülni, egy nagy pozitív csalódás volt a buszút. Itt lent délen amúgy kicsit (nem sokkal!) kevesebbet dudálnak, így valamennyire elviselhetőbb a közlekedés, bár ha lassan utazik az ember, nehezen érzékeli ezt a különbséget.

 

Háló-háló? Itt India beszél, a turistagettóból

Poovarban leszálltunk és a hídhoz sétáltunk, ahogy Laci mondta. Elsőre nem találtuk meg az emberünket, mert két kölyök futott és kiabált felénk, mi pedig ezt nem szeretjük, ezért nem akartunk foglalkozni az ajánlatukkal. Később kiderült, hogy ők az embereink, vagyis az ő főnökük Laci barátja.

Ha nem szereted, hogy téged találjanak meg a szolgáltatással, vagy a termékkel, Indiában meg fogsz bolondulni. Bár ez délen annyira nem volt jellemző, de összességében egész Indiára elmondható, hogy amint meglátják, hogy nem vagy helybéli (ezt elég könnyű, mivel jóval sötétebb az indiaiak bőre, főleg itt délen, szinte már olyan sötétek néhányan, mint az afrikaiak), rád kiabálnak, akár messziről is. A leggyakoribb a „Háló!”, ha ezt nem hallod meg, akkor több, és hangosabb követi: „Hálóó! Hálóóó! Hálóóó-Hálóóóó! Sir/Mádám! Hálóóó!” – és közben teljesen elváltozik a hangszínük, egyre hangosabb és “agresszívebb” lesz. Ezt kb. olyan hangnemben mondják, mintha Európában valakitől a pénztárnál elvennéd a 20 forint visszajáróját és elkezdenél vele elsétálni – ő pedig utánad szólna, hogy „Hey Mister, where are you going?”. Na, itt pont így szólnak rád, miközben neked közöd sincs hozzájuk – ellenben a pénzed az nagyon kéne nekik, akár 20 forint is. Ahogy egyre tovább tetteted, hogy nem hallod a számodra két hónap India után már igen idegesítő „Hálóó”-zást, úgy folytatják ők egyre durvábban.

Ezen kívül van még a „Yes my friend, what do you want?!” – és közben felpattan a boltja előtti székéből, és úgy mondja ezt, mintha erősen kérlelted volna valamire, mert sürgősen nagy segítségre van szükséged tőle. Persze te csak sétálni akartál volna, nyugalomban. Kettőt pislogsz és már felkapcsolta a lámpákat és a ventillátort a boltjában. „Yes Sir, Cold water, cold drinks…” –. De nyugalmad az nincs, mert ez történik minden percben, minden 20 méteren. Háló-hálóznak! :) Szóval ha Indiába jössz, hozz magaddal jó sok türelmet! Még többet, mind gondolnád – többet, mint mi – és készülj fel mindenre! Egyébként ezt leszámítva – hogy a turistahelyeken két lábon járó pénztárcának néznek – nagyon kedvesek, segítőkészek és közvetlenek az emberek, de ezt nehéz észrevenni, és kiszűrni, ha sok tapasztalatod van az előbbi fajtából. Szóval India nem egy egyszerű terep! :)

 

A „hátsó vizeken”

Szóval most is ránk hálóztak és mi elmenekültünk, pedig most az egyszer nem kellett volna. 600 rupiba került fejenként a Backwaters-en való hajókázás. Ez a Taj Mahal után a második legdrágább „látnivaló” amire befizettünk, de még így is jóval olcsóbb volt, mint szemközt lett volna 1000 rupiért. Ahogy megállapodtunk az árban, már bent is találtuk magunkat a csónakban. Egy apró kis ladikkal utaztunk, hátul a „pilótánk” és a fejünk felett egy kis tető a nap ellen. A folyón indultunk el a tenger felé, de nem sokáig haladtunk ezen a széles vízen, mert hamarosan bekanyarodtunk az „erdőbe”. Vagy legalábbis a sűrű fák közé, olyan helyre, ahol az aljnövényzet még vízben van. Itt haladtunk egy szűk csatornában, ahol elég mély volt a víz a csónakkal való közlekedésre. Ez valóban gyönyörű volt, olyasmi, mint a prospektusokon. Víz fölé benyúló pálmafák, dzsungelszerű környezet, tükröződő víz. Kettőt kanyarodtunk és egy szélesebb vízre értünk ki, ahol már volt rendes szárazföld jobb oldalt. Itt elszórtan egy-egy tehén legelt, ami számomra teljesen valószínűtlennek tűnt ezen a helyen, na de hát miért ne pont itt legeljenek? Elvégre Indiában vagyunk, itt aztán mindenütt van tehén! :) Aztán később megszaporodtak a tehenek, ahogy a madarak is. Láttunk „water crown” nevű fekete madarakat és még egy fajtát, aminek sajnos nem tudom a nevét. Ja és persze gólyatöcsöket! Vagy pásztorgémeket? :) A híres „Kingfisher” nem akart soha megjelenni nekünk, pedig nagyon mondta a kormányosunk, és nagyon vártuk, de hiába.

Emberekkel is találkoztunk többször. Elhaladtunk egy falu mögött, itt ráláttunk kicsit a helyiek életére, vagy legalábbis erre a vidám szegletére, a fürdőzésre a lagúnában.
Egy hatalmas, széles vízfelületre értünk ki, amit a folyó torkolataként azonosítottam be. Itt egy kicsit kikötöttünk a folyó és a tenger közti üres homokpadra. A tengernek itt is óriási hullámai voltak, amik kicsit el is áztatták Zitát szandálostul, ugyanis kértem, hogy álljon oda a hullámok elé, és ő annyira eléjük állt, hogy egy nagyobb el is áztatta. Mivel ekkor épp nem az amúgy szokásos papucsban volt, moshatott zoknit, és száríthatta a csónakban a szandálját ezek után. A torkolatnál egészen Kerala és Tamil Nadu államok határáig lehajóztunk. Útközben láttunk egy stégre épített éttermet, és egy sor hasonló bungalót is. Na meg jó néhány keresztet és keresztény emlékművet. Merthogy errefelé rengeteg a keresztény! Nem tudom a pontos arányokat, de számottevően lehetnek és arányaiban is többen, mint India legtöbb más részén. A torkolattól még egyszer bementünk a szárazföld felé, ami igazából nem is volt olyan száraz, mert többé kevésbé mindenütt víz állt. Ez nem akadályozta meg a pálmafákat, hogy ligetessé tömörüljenek. Itt láttunk néhány helyit csónakkal és csónak nélkül a csatornákon, de az a fránya Kingfisher csak nem akart előkerülni sehonnan sem. Egészen a partot érésünkig meg sem jelent egy példánya sem a madárnak. De ott aztán végre megpillantottunk egyet, igaz, hogy az autóút betonpillérén, tehát nem épp ideális környezetben egy szép fotóhoz, na de hát ne legyünk telhetetlenek. Legalább a madár pont úgy néz ki, mint a sörösüvegen. Merthogy a Kingfisher egy nagy márka is Indiában, az egyetlen nem importált brand a sörök között, de még légitársaság is van, amit így hívnak. Hogy a kettő között van-e kapcsolat, nem tudom, de az tény, hogy a madár és a neve között van, mert amikor megpillantottuk a színes madarat, a termetéhez képest igen szép nagy darab halacska lógott ki a szájából.

A halból hamarosan nekünk is kijutott, ugyanis Laci barátunk barátja, a csónakozást üzemeltető figura, akinek sajnos elfelejtettem a nevét, meghívott minket ebédelni. Na nem ám hozatott valami cifra étteremből, hanem pontosan azt ettük, amit ők is. Rántott halat, óriás szemű rizzsel és valami currys csilis csípős őrülettel. Utóbbitól én természetesen ismét leizzadtam. :) De túléltem, és finom volt, minden csilis kihívás ellenére! Ebéd után még nem távoztunk, ugyanis a környezet nagyon kellemes volt, és magában foglalt két nagy függőágyat is azon apró félszigeten, ahol a csónaknak a kikötőjét kialakították. Mi ezeket bevettük magunknak. Először mindkettőt, aztán csak az egyiket, mert rájöttünk hogy egyben is elférünk ketten. Ez nagyon kellemes volt. Közben javasoltuk az emberünknek, ami hajókázás közben jutott az eszembe – és nagyon sajnáltam, hogy csak akkor, s nem előbb -, méghozzá, hogy szerezzen kétfős kajakokat is, és adja bérbe azokat is. Így nem kell vezetőt bérelnie és üzemanyagot tankolnia! Engem zavart egy kicsit, hogy „visznek”, és így utólag belegondolva lehet, hogy Hampit is azért élveztük annyira, mert mindenhová magunk mentünk, vagy gyalog, vagy bringán. Úgy, arra, akkor és olyan tempóban, ahogy épp akartuk.

 

Az útiterv vissza Delhiig

Azt mondják, Indiában a délen csípősebben főznek, mint északon. Ezt én is meg tudom erősíteni (Zita szerint pont az ellenkezője igaz), de azt még hozzá kell tenni, hogy nekem kb. oly mindegy volt, északon is kikészültem, ha csilit tettek az ételbe, és délen is. A legcsípősebb indiai étel díjat a kovalami templomfesztiválon kapott eledel valószínű elvihetné, de Kovalam még nem a legdélebbi pont, még nem a „legalja”. Onnan van még hátra 85km, hogy kiérjünk a szubkontinens déli sarkára. Mi ezt a helyet nem akartuk kihagyni, ezért egy csillagtúrát terveztünk oda, méghozzá a Keralából való továbbindulásunk előtti nap. Méghozzá azért ezen a napon, hogy indulás előtt a Trivandrum vasútállomáson tudjunk tatkal jegyet venni Maduraiba. Sőt, olyannyira megterveztem az utat Laciéknál egészen vissza Delhiig, hogy még néhány másik vonatra is láttam szabad jegyeket. A terv a következő volt: Trivandrum, Madurai, Chennai-Mammalapuram, Varanasi, Khajuraho, Jaipur-Amber, Delhi-Chandan. :) Ezek közül sikerült megvenni a jegyet az első szakaszra (tatkal), és Varanasitól Jaipurig. Onnan tovább azért nem, mert Jaipurból Delhibe busszal terveztünk menni. (épp ezen a buszon írom ezt a beszámolót most! :D) Ez nagy-nagy siker volt, nem gondoltuk volna, hogy ennyi vonatjegyet ennyire előre meg fogunk tudni váltani. Nagyon belejöttünk a vonatjegyvásárlásba Indiában! :) A „Booking Office” egyébként nem volt szörnyű, bár elsőre annak tűnt a hatalmas csarnok tele székekkel és emberekkel. De mégsem volt az, mert volt egy sorszámkiadó automata, így hamar megtudtuk, hogy „csak” kétszázan vannak előttünk, és azt is, hogy ettől még gyorsan sorra fogunk kerülni, mivel a 10 pénztárból 9 nyitva volt, és pörgették az embereket. Persze azért nem ment minden teljesen simán, mert a pénztár, ahová minket szólítottak, valamiért nem tudott foglalkozni a mi igényeinkkel, ezért átirányítottak egy másikhoz – ahol a sorszám szerint sorban állók előtt kiszolgáltak. :o

 

Irány Kanyakumari!

A két és fél órás vonatút Kanyakumariba mindkettőnknek észrevétlenül eltelt. Zita aludt, ő nem tudom hol járt, de azt igen, hogy én naplót írtam, ezért lélekben valahol máshol jártam Indiában, valahol, ahol kb. egy hónappal ezelőtt a nap (2012.04.03.) előtt voltunk. Igen, ekkortájt ennyire le voltam maradva a naplóírással. :)

Kanyakumariban leszállás után megcsodáltuk az óriási méretű indiai vasútvonal egyik végét. Ugyanis a vágányok véget értek az állomáson. Ilyet se sokat látni Indiában! :) Az indiai vasút egyébként állítólag a világ második legtöbb emberét foglalkoztató szervezet. Az első a kínai hadsereg! Ahogy kiléptünk az állomásról, riksások hada állt sorban értünk, bárhová készek lettek volna elvinni minket, és nehezen értették meg, hogy mi sétálni akarunk, akármilyen messze is van az a hely, ahová mi megyünk, és amiről ők nem tudnak. Ez a hely a tenger legközelebbi pontja volt, mert sejtettük, hogy ha a parton sétálunk le a csücsökbe, akkor az egy élmény lesz! Hát valóban az volt! Először egy nagy templomtornyot néztünk ki, aminek aztán meg is találtuk a gazdáját egy tér oldalában. Már a templom is, de a körülötte lévő házak meg aztán végképp furcsák voltak számunkra. A házak ugyanis színesek voltak. Mindegyik ki volt festve valami élénk fagylalt színre, és még véletlenül sem találtunk két szomszédos házat azonos színben. Az egész tarkaság ennek ellenére most valahogy különbözött, attól a tarkaságtól, mint amit amúgy megszoktunk Indiában. Elindultunk a színes házak utcáján, hogy megtaláljuk a tengert. Az utcán volt élet bőven, gyerekek szaladgáltak, felnőttek mentek a dolgukra, vagy épp egész családok ültek kint a ház előtt. Hamarosan megérkeztünk a tengerhez, egész pontosan egy halászcsónak kikötőhöz. Nagy kupacokban álltak a halászhálók szerte szét, a színes csónakok pedig teljesen ellepték az öblöt. Szemetet is láttunk dögivel, mint mindig, sőt most egy szennyvízcsatorna beömlését is megtaláltuk a csónakok között. Kezdem érteni, vagy legalábbis sejteni, hogy miért nem zavarja ez a környezet az indiaiakat. Ez csak egy tipp: nekik ez az egész csak egy külső világ. Nekik fontosabb a lélek, a szellem, vagy amit a vallásuk mondd nekik, és a testük csak egy burok ehhez, nem baj, ha tönkremegy, majd reinkarnálódnak valami más, új testben. A környezetre pedig még ennyi figyelmet sem szentelnek. Persze lehet, hogy ez az egész elmélet téves, és csak arról van szó, hogy ide az egyre gyorsabban, egyre többet, egyre nagyobbat fogyasztó kultúra olyan gyorsan tört be, hogy nem volt ideje a társadalomnak ennél jobb reakcióra. Na de ne zöldüljünk el most megint, hiszen már csak pár méterre van India legdélebbi pontja! :) Ahogy továbbsétáltunk, úgy tűnt fel két kis sziget a tengerben. Ezekről olvastunk a Kindle-ben de már elfelejtettem, és most fejlámpa kéne, hogy el tudjam olvasni, azzal meg zavarnám a sofőrt, karambolozni meg nem akarunk, úgyhogy érjétek be annyival, hogy van Kanyakumari mellett két kis sziget az Andamán-tengeren, ahová ki lehet menni hajóval. Az egyiken valami épület van, a másikon egy nagy-nagy álló szobor. A szabadság szobor indiai változata! :)

 

India legdélebbi pontján

Innen már csak tényleg pár perc séta volt, és megérkeztünk a Föld végéhez. Én még kerestem tovább, mert a GPS kijelzőjén úgy tűnt, még van tovább barna folt (szárazföld), de valójában azok csak a part menti sziklák voltak, amelyek a hullámok miatt épeszű ember számára megközelíthetetlenek. Volt ezen a helyen egy kis oszlopcsarnok, itt sok helyi ült az árnyékban. Ettől egy szinttel lejjebb le lehetett sétálni egy teraszra, ahonnan már csak karnyújtásnyira volt a tenger. Mi először itt akartunk „ünnepelni”, vagyis egy kicsit megállni, leülni és felfogni hogy hol vagyunk. Ebben félpercenként megzavart minket egy „Hello My Friend / How Are you / Which Country are you from?” vagy ezek kombinációja, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy átsétálunk a szomszédos kis öböl túloldalán lévő mesterséges sziklatörő kőhalom tetejére. Míg átsétáltunk, néhány tükörreflexes fényképezőgéppel felszerelkezett emberke támadt ránk. Jó pénzért le akartak minket fényképezni, és motivációképpen egy-két közepesen megkomponált, nagy méretben előhívott, “érdekesen” photoshoppolt fényképet mutogattak nekünk. Mondtam, – na jó, nem voltam ilyen bunkó, csak gondoltam rá -, hogy ha Te fizetnél barátom, még akkor se! Annak ellenére hogy most nagyképűen itt lehúztam őket, azért meg is kell, hogy dicsérjem ezt a bandát, mert csak egyszer kellett egyikőjüknek letölteni A Nem-et, és megértették, sőt működött az osztott intelligencia náluk, mert utána egyikük sem jött már többé oda hozzánk. A hullámtörőn már végre volt egy kis nyugalmunk, és felfoghattuk, hol is vagyunk. Még egy sellőt is találtam a sziklákon:

És igen, nem tudom, melyik a jobb meg a bal kezem! :D Mégis eljutottunk valahogy idáig úgy hogy én voltam a navigátor, úgyhogy úgy néz ki, ez nem akkora ciki („nem ciki, *** gáz!”). A viccet félretéve, ilyen csak mondott mondat közben fordul elő velem, itt valószínű az lehetett, hogy én még észak felé álltam, amikor a kamerával már dél felé fordultam, és valószínű túl sokat gyakorolhattam anno az „Ha előttem van észak…” kezdetű mondókát, így hát túlságosan berögzült. :)

Miután elcsábítottam a sellőt és megállapodtunk benne, hogy házasok vagyunk, még egy húsz percet el kellett töltenünk az öböl homokját kurkászva, mert ismét kiderült a nőről, hogy szeret kincset keresni a tengerparton. Az akcióhoz én is csatlakoztam, igaz nekem a legnagyobb zsákmányom nem egy szép csigaváz volt, hanem egy két rupis. Ezt később sikerült belekavarni „a nagy érmegyűjteménybe”, úgyhogy valaki, aki kért/kérni fog tőlünk érméket, az meg fogja kapni ezt a két rupist. Ez az egyik olyan típusú, amelyiken egy kéz a két ujjával V-t mutat. Miután kikincskerestük magunkat, elmentük és megnéztük a közeli Gandhi mauzóleum gyönyörűszép rózsaszín épületét. Pontosabban a mauzóleum a két tenger (Andamán, Arab) és az Óceán (Indiai), merthogy itt szórták be a nagy vízbe Gandhi hamvait, de előtte ott tartották azon a kövön, ami most megtalálható ebben az épületben. Valami műemléket hagyni kellett ezután a nagy ember után itt. Az eredeti neve egyébként nem Mahatma Gandhi, hanem Mohandász Karamcsand Gandhi, ezért itt először nem is nagyon értettük, hol vagyunk, főleg, hogy Gandhi a fiatalabb korában készült fotókról egyáltalán nem felismerhető számunkra, hisz általában egy vékony, szemüveges öregebb emberként ábrázolják őt mindenütt. :)

Innen már csak egy küldetésünk volt, méghozzá találni egy postát, és útjára engedni néhány képeslapot a szeretteinknek és azoknak, akik kértek tőlünk maguknak, vagy meglepetésként másoknak. A posta után már nem volt más hátra, és épp jött egy busz, így hát felpattantunk rá. Hazafelé egy átszállásig ugyanis busszal kellett mennünk. De ezen a buszon egy percet sem töltöttünk, mert Zita ötletére úgy döntöttük, hogy ünneplünk még egy kicsit. Volt még időnk, mert nagyon rászámoltam a hazaindulásra. Így történt, hogy leugrottunk a buszról, visszaszaladtunk a partra, egyenesen a legdélebbi pontra, lealkudtunk két kókuszdiót és két szívószálat 30 rupira, majd kiültünk a tenger mellé. Jó volt még egy kicsit ott lenni, és finom volt a kókusztej! :)
A nyugati ember nem képes teljes egészében a mának élni, vagy ha igen, akkor is el akarja még tenni egy kicsit a pillanatot, vagy legalábbis egy részét, egy metszetet, egy fényképet. Az ázsiai ember pedig még nem hallott a fénykép megkomponálásáról, így született meg ez a kép. :) Ezen a helyen egyébként tényleg jó volt ülni, még akkor is, ha ép ésszel képtelenek voltunk felfogni, hogy ennek a nagy szubkontinensnek nevezett nyúlványnak a legeslegalján, vagyis legdélebbi pontján csücsülünk. És ez azért volt így, mert mint Indiában szinte mindenütt, itt is zajlott körülöttünk az élet. Emberek sürögtek-forogtak, indiai turisták fényképezkedtek, zarándokok vettek riutális fürdőt ezen a számukra – gondolom Gandhi miatt is – fontos helyen. Na meg ez két lökött magyar is ott ült kókuszlevet szürcsölgetve.

A hazafelé már nem volt olyan vidám, mert derekasan megfáradtunk a hosszú nap végére. Ekkor már nem volt erőm írni, illetve nem akartam, hogy amit írok, az majd ne legyen elég pozitív az éppen aktuális állapotom miatt. Nehéz az úton útinaplót író sorsa! :) Mire Trivandrumba értünk, annyira megfáradtunk, hogy eltévedtünk a vasútállomásról kifelé, aztán meg a buszunkon nem tudtuk, hol kell pontosan leszállnunk. De végül valahogy csak hazakóvályogtunk, aztán szó se kellett már a zuhany után, már tudtuk, hogy kibékültünk – tudtuk, hogy csak azért voltunk olyan “rosszak” egymással, mert mind a ketten fáradtak és nyűgösek voltunk. Másnap mielőtt még végleg továbbálltunk volna, rendbevágtuk kicsit a Pere család rezidenciáját: Zita kitakarított meg felmosott, én meg behordtam ezt-azt a tetőről és az udvarról, meg letakartam az egyik Padminit ami kilógott a terasz alól, nehogy egy rázuhanó kókuszdió odaverjen neki. Ez volt a legkevesebb azok után, hogy vagy egy hétig hédereltünk náluk, ráadásul ennek a második felét már nélkülük, mert ők időközben hazarepültek két hónapra Magyarországra. :) Amíg Velük voltunk, azok szó szerint „őrült jó” napok voltak, és nagyon jó volt, hogy megismerhettük közben őket, láthattuk az életüket Indiában, és az ő szemükön, szívükön keresztül Kovalamot és környékét. Amikor ők elmentek, hirtelen olyan üres lett az amúgy pezsgő élettel teli lakásuk. :) De ez nem volt baj, ehhez is gyorsan hozzászoktunk, így kicsit lenyugodhattunk, lepihenhettünk és volt időnk foglalkozni magunkkal, egymással, és tervezni az utat. Ezúton is mégegyszer köszönet, hogy megosztottátok velünk a lakásotok és az életetek – nekünk ez egy fantasztikus élmény és tapasztalat volt!

  1. Németh András
    május 2nd, 2012 09:47-nél | #1

    Akkor egy kis madarászat:
    – a fekete madár az kárókatona. Ahogy nézem három esélyes faj van, a nálunk is (és szinte az egész világon) elő nagy kárókatona (Phalacrocorax carbo) és a barnamellű kárókatona (Phalacrocorax fuscicollis) plusz a fekete törpekormorán (Phalacrocorax niger) (e két utóbbi csak Délkelet-Ázsiát hódította meg)
    http://maps.iucnredlist.org/map.html?id=106003667
    http://maps.iucnredlist.org/map.html?id=106003679
    http://maps.iucnredlist.org/map.html?id=106003676

    – a fehér madár: (nem a gólyatöcs, már írtuk hogy miért) hanem valamilyen gémféle. Jó tipp a pásztorgém (Bubulcus ibis), de szerintem ez a madár egy nagy kócsag (Casmerodius albus), itt már nincsenek olyan hihetetlen égbeszökő különbségek, de ez a madár még a tehenek hátán ücsörgő madárnál (az a pásztorgém) is kétszer nagyobb kellett hogy legyen…

    – és végül a kicsi de színes “királyhalász”: Nálunk jégmadár néven találkozni a fajjal, ráadásul van egy dél Indiában élő alfaja (nem tudom mi a különbség): Alcedo atthis taprobana http://maps.iucnredlist.org/map.html?id=106001066

    És a szemetelésről: nagyon jól megfogtad ezt a két okot (“spirituális hozzáállás”, és “nyomuló nyugati kultúra”). Az én véleményem hogy ebből 90% a nyugati hozzáállás gyorsan történő terjedése. Egyszerűen nem tudja a nép befogadni a gyors változást és nem alakul ki kultúrája a szemetelésnek. Ez nagyon jól megfigyelhető Európában is. Nyugaton együtt nőttek fel az emberek a szeméttel, így szépen lassan kialakult az hogy tenni kell ellene, és ahogy haladunk keletre egyre jobban látszik hogy a folyamatok később kezdődtek, de gyorsabbak voltak és az emberek nehezebben kezelik. Épp most olvasok egy könyvet (John Hillaby – Gyalogszerrel Európában) 1972-ben írta a szerző és Hollandiától ment le Svájcon át a Földközi-tengerhez. És igen sokszor említi a halott megmérgezett folyókat meg a nagy szennyező iparvidékeket. Ott ez már megváltozott. Keletebbre a rendszerváltás hozta el a megtisztulást (habár inkább leálltak a gyárak mint átalakultak volna). De például a műanyag palackok hódítása is nagyon szemléletes. Nálunk még úgy ahogy működget a dolog, de pl amikor Dobrudzsában voltunk 2008-ban akkor ott látszott hogy az emberek akik megntek legeltetni vagy kaszálni még 5-10 éve is butykosban és vászonba csomagolva vitték ki az ebédet, ami ugye érték tehát nem lehet eldobni. Most meg műanyagzsacskó meg petpalack amivel nem tudsz mit kezdeni. És aki korábban nem ismerte a szemét fogalmát az azt sem tudja hogy mit csináljon vele, így eldobja mint régen azt ami már nem kellett és értéke sincs.

    A te írásaidból ugyanez jön le India viszonyában is. Egy-két évtizede egyszerűen még nem volt olyan hogy szemét. Csak hulladék volt, és abból amit tudtak hasznosítottak (az éghetőt eltüzelték, ami meg növényi hulladék volt azt kiraktak az utcára és a tehenek disznók és kutyák szépen eltüntették) a tehénlepényt meg gondolom összegyűjtötték, hisz tüzelőnek kiváló és hát nem a végtelen erdeiről híres az ország.

    Szóval a szemét az egyértelműen a nyugati kultúra terméke, a helyi hozzáállás annyiban számít hogy valószínűleg az általad is említett hozzáállás miatt kevésbé van igény arra hogy a szemét eltűnjön (de azért tegyük hozzá hogy jószerével a fejlett nyugati példa is csak arról szól hogy a szemetet olyan helyre hordjuk ahol nem látjuk (vérmérséklettől függően erdő, faluszéli anyaggödör, vagy épp modern lerakó), de nem megoldjuk a problémát hanem eltüntetjük szem elől. És ha jól belegondolunk az EU-s lerakó is csak annyival különb a régi magyar szemétteleptől hogy próbáljuk azt a képzetet társíteni hozzá hogy rendezettebbek a körülmények.

    Szóval fájó dolog a 3. világ által termelt rengeteg szemét, de a kisebbségben lévő fejlett (öntelt, beképzelt) nyugat tanította meg őket a szemétgyártásra, és még az is biztos hogy per/knopf több szemetet gyártunk mint az indiaiak.

    Huhh ez kicsit hosszú lett, de mindig próbálom árnyalni amikor nyugati ember elmegy keletre és elszörnyed azon hogy mit lát (ezt ne vegyétek magatokra ez nem nektek szól, ti ezt még szerintem nálam is jobban látjátok).
    Na megyek vissza a szeméttermelő életembe (pl.: nem csomiztam kaját tehát vettem reggelire két szendót, mindkettő celofánba csomagolva, a zsacskóról sikerült lebeszélni az eladót miután előrántottam egyet a táskából ésatöbbi ésatöbbi)

  2. Németh András
    május 2nd, 2012 09:51-nél | #2

    Ja és amit még akartam írni: a gólyatöcs és a pásztorgém az olyan lehet neked mint nekem a “szvics” meg a “rúter” én azokat nem tudnám megkülönbeztetni pedig neked biztos egyértelmű a különbség :D

    • Arpi
      május 2nd, 2012 11:11-nél | #3

      Igen, amit írtál, az nagyon jó. Nem csak ők tehetnek róla, hogy tiszta szemét itt minden, ők csak nem tudták megszokni a gyorsan betörő nyugati kultúrát és nem tudtak mit kezdeni a sok csomagolóanyaggal, ami pár tíz éve még nem volt. Hát fogják, és eldobják… Akit zavar a szemét, az összegyűjti, és elégeti, amit még nem fújt szél a szél, vagy nem evett meg a szegény szent tehén. (Ezzel sem szűnt meg a probléma, csak átalakult)
      Az, hogy a nyugati kultúra sem különb sok dologban, én is hangoztattam már párszor, de nem akarok állandóan csak károgni, mert minden kultúrának – minden érmének – két oldala van, és szerintem a lényeg, hogy mindenben meglássuk a jót, azt magunkévá tegyük, és megosszuk, hangoztassuk. E mellett persze fel lehet hívni a kevésbé pozitív dolgokra is a figyelmet, csak nem akarom már annyiszor, nehogy még azt higyjétek, hogy valami megkeseredésből világgá ment emberke vagyok. :)
      A svics és a rúter. Hát remélem, hogy tudom még, mi a különbség köztül :D Mindkettő egy szörke doboz, de ma már összeolvadnak a funkciók. Ma már nemigen kapni olyan szürke dobozt, ami csak kapcsolná, vagy csak irányítaná a forgalmat, mindegyik tud mindent, és még többet is, sőt ha elég okos a mobilod, rá tudod venni, hogy rútoljon! :D Vagy legyen modem, mint pl. épp most az én jó öreg, acélkeretbe foglalt 4 éves darabom. (mert ugye nem veszünk újat, amíg ez használható/javítható!)

      Ja, és nem zavar, ha bármikor bárki kijavít, nem akarok hülyén meghalni, úgyhogy hajrá, a vesszőhibától a mély filozófiai kiokosításokig minden hozzászólást szívesen veszek! ;)

  3. május 2nd, 2012 11:20-nél | #4

    Jó, hogy András már leírta a fontosabb dolgokat, kicsit talán hozzá tudok tenni. Ha valakit nem érdekelnek a madarak, nehogy elolvassa az alábbiakat! :)

    A Water Crown kifejezést szerintem félrahallottátok, inkább Water Crow lehet a helyi madárelnevzés, a kép alapján a mi kis kárókatonánkhoz hasonló Little Cormorant (Phalacrocorax niger) a tippem a fajra. András a fekete törpekormorán nevet gondolom a Wikipédiáról vehette, azért ehhez meg kell jegyeznem, hogy hivatalos magyar neve tudtommal nincs ennek a fajnak.

    Az élőhely alapján gólyatöcsöt és pásztorgémet nem hiszem, hogy láttatok, a fotón is egy nagy kócsag van. Magyarországon is bőven van belőle.

    A kingfisher, ahogy András is írta magyarul jégmadár, nálunk is gyakori faj.

  4. hvcsaba
    május 2nd, 2012 22:21-nél | #5

    Azért ez a Blackwaters scenery nem gyenge kis háttér. Teljesen olyan táj, mint annnak idején a Sandokanban.

    Nagyon szépek a pálmák.

  5. bj
    május 3rd, 2012 05:51-nél | #6

    Árpi, csalódtunk bennetek! :) Hát miért mentetek a backwaters-be motoros csónakkal??? Két éve lehetett (és minden bizonnyal most is) egyszerű, evezőssel körülnézni, pár órába telt, és a csolnakosember (bácsi) 300 rupit kért kettőnktől. Ugyanúgy kényelmes matracon, árnyékot adó tető alatt csónakáztunk, csak az evező csobbanását hallgatva. És a táv felénél vígan leváltottam az öreget, hogy én is kenuzhassak. Olyan holtágba is befordultunk, ahová a motorosok nem tudnak.

    Van egy szomorú dolog, ami népszerű arrafelé. A feleségem 17 éve járt először Keralában, egyetlen egy ún. houseboat-ot, lakóhajót sem látott. Jó tíz éva valaki okos kitalálta, hogy a hagyományosan teherhordásra használt szállítóbárkákat házzá átalakítva is kapóssá lehet tenni. Nos, a turisták annyira megkajolták, hogy azóta több ezer (!), klímával, mindenféle luxussal, konyhával felszerelt lakóhajó vadászik a vendégekre. Sokszor 3-4 turista miatt kóvályognak a vizeken, napokon át, és szennyeznek ezerrel… És mivel az engedélyeket kontroll nélkül, előre nem gondolkodva kiadták egyre több vállalkozónak, ma már több az eszkimó, mint a fóka… Nem találtam ezt az egészet se szép látványnak, se kellemes háttérzajnak, de most már ez van ott…
    Szóval legközelebb támogassátok a csónakost! :)

    A szemét-ügy tényleg összetett. Nagyon visszás amikor nyugati országbéliek fintorognak. Nem tudom, eszükbe jut-e, hogy a rendezetlen közigazgatású, saját érdekeit érvényesíteni képtelen Szomália vizein hány és hány éve depózzák le büntetlenül a szemetüket különböző cégek (Nyugatról kitakarítva így a szemetet). Hasonló szemétátrakás történik sokszor a jótékonykodás örve alatt, pl. használt ruhák és számítógépek ömlesztése afrikai országokba…
    De persze ez nem mentesíti a szegényebb országokban élőket a felelősség alól. Pár hete egy igen visszás élményben volt részünk Assamban. A helyi Lions klub éves felvonulásához mi is csalakoztunk… Gyerekek fának öltözve, szlogenek, hogy Green India, vigyázzunk a környezetünkre, tartsuk tisztán stb. Na, megyünk, megyünk a nagy melegben, néha igen szemetes utcákon ballagva, egyszercsak frissítőosztogatás következett egy sátorból, aztán kisvártatva halljuk a műanyag flakonok csattanását az aszfalton, mindenki, de értsd, mindenki rutinos mozdulattal dobta az útszélre a szemetet, közben skandálva a “zöld” szlogeneket… :(
    Van ám más példa is. Keralában egy barátunk családjánál laktunk, az öregek szépen különválogatták a szerves hulladékot, az égethetőt szintén külön elfüstölték, a műanyagot, egyebeket meg a hetente párszor arra járó, kézi taligával járó szemetesnek adták. Ez utóbbi szolgáltatásért pár rupit fizettek. Na, összehozott a sors két fiatal, brit gyermekorvossal (két hölgy). Elszörnyedve hallgattuk, amikor az újonnan érkező önkénteseiknek magyarázták, hogy a háztól pár méterre lévő útkanyarulathoz hordják a szemetüket, mert itt sajnos nincs szemétszállítás. Már jó fél éve laktak ott, és gyarapították az illegális szeméthalmot. Miközben hetente párszor az ő házuk mellett is csilingelt a taligás szemetes, de nekik ez nem tűnt fel, csak azután, hogy elmagyaráztuk nekik, ki ő és mi a dolga… :(

  6. május 11th, 2012 22:37-nél | #7

    be happy
    sincerely
    yaser pourshadlou
    Tabriz-e azarbaijan

  7. Krisztian
    május 18th, 2012 12:29-nél | #8

    A Kingfisher sör és légitársaság mögött Vijay Mallya áll, aki nem mellesleg a Force India forma 1-es csapat főnöke.. :)

Hozzászólások lezárva