Nászút a Föld körül

Autóriksával a Ram Bagh parkba

Utolsó, vagyis harmadik Amritsarban töltött napunkon úgy döntöttünk, hogy még távolabb is elmerészkedünk a Golden Temple-től. Az útikönyv írt egy parkot, benne egy „must see” múzeummal, valamivel északabbra a GT-Roadtól. Ez már meghaladta azt a távolságot, amit gyalog bevettünk volna, ezért úgy döntöttünk, hogy riksára szállunk. Nem azért nem akartunk sétálni, mert lusták voltunk, hanem mert ebben a városban sétálni nem éppen a legkellemesebb foglalatosság. Kezdjük ott, hogy nincsenek járdák, vagy ha vannak is, azok tele vannak mocsokkal, hányással, az elégetett műanyag maradványaival, tehénszarral, vagy ezek keverékével. Az úttesten pedig folyamatosan jönnek-mennek a riksák, a motorosok és az autók, bár még az utóbbiak a legkevésbé veszélyesek, mert nagy termetüknél fogva sose tudnak igazán gyorsan haladni. Na és persze mindenki mindig mindenért dudál, és annak van elsőbbsége, akinek hangosabb a kürtje, ezért fülsüketítő a ricsaj. Na, hát itt nem akartunk sétálni annyit. Ezért a park bejáratáig fogtunk egy riksát. Az árát már előre megkérdeztem egy, a bevételben nem érdekelt személytől, így pontosan tudtam, hogy 70 rupinál drágábban nem szabad mennünk. Lealkudtuk az elsőre mondott 150-ről, és már pattantunk is be a riksába.

Most mondjátok meg, telt el egyetlen másodperc is dudaszó nélkül? A park viszonylag szép volt, igaz sok része felújítás alatt állt és szét voltak bontva a sétányok, a közepén pedig a múzeumnak jelzett épület romokban hevert és egy hajléktalan banda lakott a környékén. Viszont a rózsakert mellett, a maharadzsa lovasszobránál azért találtunk egy kellemes sarkot, a helyiek is itt üldögéltek és piknikeztek a lovas szobor alatt. Ez a park is tele volt mókusokkal, akik ezúttal konkuranciát is találtak, méghozzá egy madár képében. Szemtanúi voltunk, ahogy egy falat eldobott csápátin ment a harc.

A félszemű hős: Ranjit Singh maharadzsa

Na, és akkor térjünk kicsit rá erre a maharadzsára. Róla szól a „muszáj látni” panoráma múzeum is, amit végül a park Észak-Nyugati sarkában találtunk meg, és ami igazán megérte a 10 rupis belépőt, ha nem számoljuk azt az idegességet, ami a látogatás alatt végig bennünk volt, méghozzá amiatt, hogy el ne vigyék a cipőnket. Ha idementek, vigyetek szatyrot, és kérjétek meg az őrt, hogy hadd vigyétek be szatyorban a cipőtöket. Persze csak ha féltitek. Nekünk nagy veszteség lett volna, ha eltűnnek.
A múzeum földszintjén néhány festményt, és a festmények alapján elkészített, színes, részben életnagyságú, térhatású maketteket lehetett megcsodálni. Azért csak részben életnagyságúak, mert a térhatást úgy érték el, hogy ami a képen hátul volt, azt a maketten nem csak hogy hátrébb tették, hanem kisebbnek is ábrázolták. Így minden makett elfért néhány négyzetméteren, és nem kellett fél szobákat berendezni. Ezek a makettek egyébként nagyon élethűek voltak, szépen ki voltak dolgozva. És mindegyik a maharadzsa valamelyik hőstettét mutatta be. Állítólag csak fél szeme volt, de ahhoz képest jó sok csatát vitt sikerre, mindig az élen, a csapata előtt csörtetve, és közben még ártatlan gyerekeket is volt ideje kimenteni a csatatérről… :) Na jó, nem pimaszkodom, biztos ahogy szájról szájra terjedtek, úgy szépültek a történetek, vagy az idő szépítette meg őket… Vagy a maharadzsa krónikásai! :) Egyébként ő adta az aranyat a Golden Temple-höz, ami végülis szép dolog, de honnan volt neki több száz kiló aranya? Fent a körkép előtt is rengeteg makett volt, és kb. minden 60 fok egy-egy különböző, híres ütközetet ábrázolt. Itt már inkább voltak életnagyságúak a makettek, és sajnos valami borzasztó, hangos csatazajt is benyomtak a terembe a nagyobb hatás kedvéért, de ezzel csak azt érték el, hogy igen gyorsan visszaszaladtunk a cipőinkhez. Értem én, hogy a szent helyeken le illik venni a csukát, de itt, egy múzeumban, minek?

Mata Temple

A madár és a mókus egyazon kajára hajt (a mókusnál van)

A parktól sétára vettük, pedig több bringás riksás is lelassított mellettünk, hogy elvisz minket 40 rupiért a nagyon-nagyon-nagyon messze lévő Mata Temple-ig. Mikor kérdeztük, milyen messze van az a nagyon, két kilométert mondtak (és nem hazudtak, rögvest lemértem a GPS-el!). Mi mondtuk, hogy ha két kilométer, akkor sétálunk, de szerintük az túl sok a sétához. :) Végül valahogy, de mégis odaértünk, igaz előtte még beugrottunk a St. Paul katolikus templomhoz is, ahol sokat nem láttunk, csak a kertben néhány apró kutyakölköt egymáshoz bújva.
A Mata Temple egy nagyon érdekes hindu képződmény, nem is tudom, hogyan írjam le, az egész nagyon furcsa volt. Egy labirintusszerű járaton kell végigmenni, ahol mindenféle elefántfejű szobrok, festmények és barlangok vannak mindenfelé, kaotikus „rendben” egymás után. Engem már egyetlen festmény vagy szobor önmagában sokkolt volna, de így ebben a formában, ebben a furcsa labirintusban egymás után végképp sok(k) volt. Mindennek annyira más a forma és színvilága, mint amihez szoktunk, hogy igazából az egész kicsit már túl furcsa és túl érthetetlen, felfoghatatlan volt nekem. Az útikönyv szerint erre a helyre akkor jönnek a nők, ha teherbe szeretnének esni. Mi ezt persze nem szeretnénk (nem most!), ez csak egy érdekesség, hogyan próbálnak errefelé teherbe esni. :)

A biciklis riksás hősök

Innen biciklis riksával mentünk át a Silver Temple-höz. Ettől én nagyon ódzkodtam, nem akartam, hogy egy másik ember „cipeljen” minket, de aztán úgy voltam vele, hogy ez még mindig jobb, mint azok a büdös, koszos, pofogó autóriksák… Aztán persze ez nem vígasztalt, amikor láttam magunk előtt szenvedni a „sofőrünket”. Igazán kemény lehetett neki a tekerés, mert látszott rajta, hogy mindene megfeszül, hogy fel tudjon gyorsulni. Az, hogy „kiáll a nyeregből”, az nem kifejezés arra, ahogy tekert. Tegyük fel, hogy felhíztam 80kg-ra, Zita pedig 70-re, és maga a riksa csak 20kg. Ez a szerencsétlen egy 170kg-os bringát tekert alattunk! Ez nagyon durva! Egy kanyar után egyszer csak szembenéztünk egy felüljáróval. Na, ezt meg hogy? Szólalt meg Zita, de mire kimondta, már meg is volt a válaszunk. Megálltunk, és azzal a lendülettel le is pattantunk a riksáról, és természetesen segítettük feltolni az emberünknek. Mikor megérkeztünk, adtam neki 40-et, holott a kezdeti 50-ről indulás előtt már egyszer lealkudtam 30-ra, de nem volt szívem csak annyit adni neki. Plusz még elkértem egy pár méterre a riskáját, hogy kipróbáljam, mialatt ő és Zita rajta ülnek. Nem tudom, hogy bírnak ezek ennyit tekerni ilyen gépekkel, de ez nagyon-nagyon durva volt:

Persze, ha csak ezzel tudnám megkeresni a kenyerem, biztos menne valahogy, mindenesetre minden tiszteletem ezeké a riksásoké. Végül is egy jó nagy adag rizses dáll-nak az árát már megkereste csak velünk. Még 2-3 ilyen fuvar, és jóllakott, a negyedikből karban tartja a bringát, a többi tiszta haszon.
A Silver Temple nem hülyéskedés, tényleg van egy ilyen, pedig először én is azt hittem, hogy vicc, de nem: a 16 században épült Sri Durgiana hindu templom, gyakorlatilag a Golden Temple hindu megfelelője, és a díszes ezüst kapui miatt szokták ezüst templomnak hívni. Pontosan ugyanúgy egy medence közepén áll, de a hívük tized annyian vannak körülötte, és nincs is úgy kiépítve, mint a Golden Temple. Viszont azt érdekes volt látni hogy a márványfalon mindenki akkora területet kapott, amennyit beleadott a templom építésébe.

Második, és utolsó nap is (január 25-26.) nagy ünnepség volt a Golden Temple körül az utcákon, ment a színes-szagos, zenés, kardozós, hangszórós-generátoros menet az utcákon, de igazából nem sikerült egyértelműen megtudnunk a helyiektől, milyen apropója volt az ünnepléseknek. Hallottunk függetlenség napját (Indiának), illetve a kedvenc gurujuknak a napját, de, hogy pontosan miért is volt, azt nem merem kerek-perec leírni, és az utánajárást is mellőzném most, legyen elég annyi, hogy ezeket hallottuk. És ezt láttuk: