Nászút a Föld körül

Az utolsó ebéd a Golden Temple étkezdéjében – Viszlát Amritsar!

Amritsar-ból jó későn sikerült elindulnunk, mert mire megreggeliztünk, összepakoltunk, és elkészültünk, újra megéheztünk, ezért még egyszer, utoljára meglátogattuk a sikh étkezdét a Golden Temple mellett. Nagyon szerettünk itt, nem csak azért, mert annyit adtunk az ételért, amennyit mi akartunk (legyen szó pénzről, vagy Zita munkájáról), hanem mert igazán jó hangulata volt ezeknek az étkezéseknek és az étel is finom volt. Szóval miután utoljára megebédeltünk a Golden Temple mellett, visszasétáltunk mezítláb a már teljesen felpakolt, útrakész bringákhoz, felvettük a zoknit és az SPD cipőt, majd kigurultunk. Az első lámpáink bekapcsolva maradtak, és erről eszembe jutott az este, amikor megérkeztünk, és áthajtottunk Amritsar-on a Golden Temple-ig. Akkor még kicsit kaotikus és kicsit vad volt nekünk Amritsar, de a három itt töltött nap megváltoztatta bennünk a város képét, és gyönyörű élményekkel távoztunk.

Persze ez a távozás nem ment olyan könnyen, mint ahogy semmi se megy könnyen Indiában, vagy legalábbis nagyon kevés az olyan dolog, ami úgy történik, ahogy mi azt szeretnénk vagy elképzeljük az európai mimóza lelkünkkel. Először is hőség volt délután, ezért a garbót és a pulóvert gyorsan levetettük magunkról. Aztán pedig egy poros, aszfalt nélküli útra keveredtünk. Az egy dolog, hogy jobbról balról előznek és az út bal oldalán, vagyis a mi oldalunkon is jönnek szembe a riksások, autósok, bringások és motorosok, de amikor mindezzel még port is vernek, az már tényleg elég kemény az egyszeri fekvőbringásnak, maszk és napszemüveg ide, vagy oda. Na persze, ez nem akadályozott meg minket a továbbjutásban, csak épp megnehezítette a dolgunk. Nem úgy, mint a vasúti átkelő, ami jó 10 percre feltartott minket. Amíg a vonatra vártunk, néhány riksást muszáj volt megkérnünk, hogy kapcsolja ki a gépét, mert az fülsüketítő hangot generált, a füstről nem is beszélve. Komolyan nehéz számunkra megérteni, hogy bírják ezek ezt a mennyiségű tömeget, koszt, bűzt és zajt, ami itt van. Közben szemközt, akárcsak a mi oldalunkon is teljes széltében felgyülekeztek a közlekedés résztvevői a sorompó előtt. Már előre féltünk, mi lesz, ha felnyílik a sorompó, mi fog történni, amikor a két tömeg, az út teljes széltében szembetalálkozik. Olvass tovább…

Autóriksával a Ram Bagh parkba

Utolsó, vagyis harmadik Amritsarban töltött napunkon úgy döntöttünk, hogy még távolabb is elmerészkedünk a Golden Temple-től. Az útikönyv írt egy parkot, benne egy „must see” múzeummal, valamivel északabbra a GT-Roadtól. Ez már meghaladta azt a távolságot, amit gyalog bevettünk volna, ezért úgy döntöttünk, hogy riksára szállunk. Nem azért nem akartunk sétálni, mert lusták voltunk, hanem mert ebben a városban sétálni nem éppen a legkellemesebb foglalatosság. Kezdjük ott, hogy nincsenek járdák, vagy ha vannak is, azok tele vannak mocsokkal, hányással, az elégetett műanyag maradványaival, tehénszarral, vagy ezek keverékével. Az úttesten pedig folyamatosan jönnek-mennek a riksák, a motorosok és az autók, bár még az utóbbiak a legkevésbé veszélyesek, mert nagy termetüknél fogva sose tudnak igazán gyorsan haladni. Na és persze mindenki mindig mindenért dudál, és annak van elsőbbsége, akinek hangosabb a kürtje, ezért fülsüketítő a ricsaj. Na, hát itt nem akartunk sétálni annyit. Ezért a park bejáratáig fogtunk egy riksát. Az árát már előre megkérdeztem egy, a bevételben nem érdekelt személytől, így pontosan tudtam, hogy 70 rupinál drágábban nem szabad mennünk. Lealkudtuk az elsőre mondott 150-ről, és már pattantunk is be a riksába.

Olvass tovább…

Sikh szobatárs Bostonból

Amritsarban a Golden Temple zarándokszállójának nemzetközi részlegén egy földön alvós éjszaka után felszabadult két ágy a leghátsó szobában, így jutott nekünk is rendes alvóhely. Egy nagyon furcsa srác lakott még velünk ebben a szobában. Látszott rajta, hogy a modern, „fejlett” világból való, de ugyanakkor reggel furcsán fújtatott és tornázott, és pontosan úgy, vagy még úgyabb öltözött, mint a sikh-ek. Miután bátorkodtunk tőle megkérdezni, hogy kiféle, s miféle, megtudtuk, hogy Bostonból
való, és felvette a sikh vallást. Mikor kérdeztük, hogy ezt meg hogyan sikerült összehoznia, elmesélte, hogy otthon Észak-Amerikában eljárt jógázni, és annyira elkezdte érdekelni a téma, hogy beleásta magát, összejárt az ottani sikh közösséggel, végül úgy döntött, hogy ez frankó és ő is sikh lesz, ezt végül
azzal is megkoronázta, hogy egy egész hónapra, azaz 2012 januárjára sikh-földére, vagyis Punjab-ba költözik. Így hozott minket össze a sors Hardev Singh-el és laktunk együtt január 25-től 26-ig. Ez a név már a felvett sikh neve, jelentése pedig „Az oroszlán szépsége”, vagy egyszerűbben „Isten ereje”.
Szóval a srác nem volt egyszerű, de végül is, miután mesélt ezt-azt magáról meg a sikh-ségről, mindjárt jobban megértettem kicsit. Talán éppen ugyanekkora hülyeség, vagy még nagyobb egy egész életet leélni úgy, hogy végiggürcölöd még nagyobb autóért, házért, hogy aztán szépen elmúlik az egész és észre se veszed, és rájössz a végén, hogy nem is éltél igazán. Ő legalább boldognak tűnt, és ha
ez később túl is nő ezen a dolgon, akkor is szívesen fog visszaemlékezni erre az időre. De ha nem, az se baj, mert ahogy elnézem ezeket a sikh-eket, sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb népség, mint a rohanó városi ember, nagy autóban, nagy lakásban, vagy a Bahamákon nyaralva. Szóval a keresztény családba született, de megszikh-ült Hardev Bostonból egész érdekes szerkóban nyomta. Olvass tovább…

Nagy pillanat volt átgurulni az utazásunk 15 országába. Igazából India az első olyan ország, ami igazán vonzott minket, ahová el szerettük volna jutni. De pontosan tudtuk, hogy az idáig tartó út és annak országai is éppoly gyönyörűek lehetnek, mint maga India, ezért jöttünk biciklivel, s nem repülővel. Biciklivel az érkezés is izgalmasabb volt a Wagha-borderen:

Amritsar-ba nem volt egyszerű megérkezni a fekvőbringákkal, noha a Lahore-i menet után ezen a mindössze másfél milliós városon jóval könnyebb volt átjutni. A forgalom egyre fokozódott a GT-Road-on, és mire beértünk a központba, már igazi őrületet alkottak az úton a motorosok, az autósok és a kerékpáros riksások. Utóbbit ekkor láttunk először. Az igazi nehézség akkor jött, amikor a GT Road-ról lekanyarodtunk és egy vasúti felüljárón kellett átkelnünk. Az út itt beszűkült és az itteni „szabályoknak” megfelelően mindenki jobbról balról bevágott elénk, miközben mi próbáltunk fölfelé araszolni a megpakolt fekvőbringákkal ebben az őrületben. Akárhogy is, de végül feljutottunk, és innen már csak egy kapun kellett átkelni (mint azt később megtudtuk, ekkor érkeztünk meg a régi városrészbe), majd néhány szűkebb, de már kevésbé zsúfolt utcán végighajtani, hogy megérkezzünk. Működik ez az őrült forgalom, csak hozzá kell szokni!

A zarándokszálló a Golden Temple-nél

A Golden Temple-t néztünk ki maradásnak, mert az útikönyv is írta, hogy van rá lehetőség, hogy itt szálljunk meg „donation”, vagyis adományozásos alapon, illetve Couchsurfing-en is kaptunk néhány „most sajnos nem érek rá, de menjetek a Golden Temple-be, mert az is jó hely” választ. És valóban jó volt! Bár pár percbe beletelt, mire megtaláltuk a helyet, ahol a tömegszállás van, de a helyiek mind sorra útbaigazítottak, miután mondtuk, hogy nekik hogy Golden Temple és mutattuk az alvás egyezményes nemzetközi jelét. Egészen egy olyan szobáig vezettek minket, ahol rengeteg külföldi turista szállt meg, egy hosszú helyiségben, egymásnak tolt ágyakon. Ez a látvány engem elsőre kicsit sokkolt, mert már rég láttam ilyen helyet, és nem nagyon vágytam egy csomó másik ember között megszállni, de aztán megbarátkoztam a gondolattal, és végül nem is volt olyan rossz, sőt… Olvass tovább…