Nászút a Föld körül

Bagoba, mint már írtam, busszal mentünk, és ez kb. két óráig tartott. Ez egy helyi, méghozzá nagyon helyi busz volt, ez nem csak a lepukkantságából látszott (amihez egyébként már rég hozzászoktunk Ázsiában és ez most sem zavart, sőt Banglades után ez a busz még kulturáltabb volt, majdnem elérte a legkoszosabb BKV busz állagát), valamint az árból, ugyanis sokkal kevesebből utaztunk, mint amit az útikönyv írt erre a szakaszra.

Bago „2 órányi buszozásra” északra található Yangontól, az északi országrész (Mandalay, Bagan, Inle-tó, és a főváros) felé tartó út mentén, és ugyaninnen lehet kitérőt tenni a híres Golden Rock felé is, keletre, a DK-i országrészbe. Pontosan ez volt a tervünk, hogy egy nap, vagy fél nap alatt megnézzük Bago-n a látnivalókat, és másnap már megyünk is tovább a Golden Rock-hoz, majd vissza Bago-n át az északi látnivalókhoz.

Betegek vagyunk: hasmenés, láz, 38,9°c

Ám az élet, mint a legtöbbször, mást hozott. Zitára nagyon kemény hasmenés tört rá, vagyis inkább valami súlyosabbnak, talán ételmérgezésnek nevezném. Azt most hagyjuk, hogyan élte túl a busz utat, a lényeg, hogy Bago-ban gyorsan tábort kellett vernünk, mert Zita addigra már nagyon rosszul volt, és be is lázasodott. A lázát már a San Francisco Hotel nevű szálló egy kellemes, első emeleti, faborítású szobájában mértük meg, és az 38,9 volt, ami nagyon nem volt vicces. Zitát azonnal a hidegzuhany alá küldtem, aztán borogattuk, és délutánra valamelyest lejjebb ment a hőmérséklete. Az azért komoly, hogy bármi bajunk van, az itt ezen az éghajlaton rögtön lázzal is jár. Délután aztán nekiestem a Yangonról szóló Origo-s cikk megírásának. Durva, de az inspiráció erre onnan jött, hogy a szállásunkra nagyon sokaltam a 10 ezer kyat-ot, ami egy napi kitűzött büdzsénknek, 2700 forintnak felelt meg. Ezen bosszankodtam pár percig, majd fordítottam a dolgon egyet, és úgy kezdtem el gondolkodni, hogy mivel most úgyis kénytelenek vagyunk megállni egy kicsit az országjárásban, amíg Zita jobban nem lesz, fordítsuk ezt az időt cikkírásra, pénzkeresésre, ahelyett, hogy bosszankodnánk, hogy jajj, de drága itt lakni. A lehetőség adott volt, ami már önmagában nagyszerű, én pedig éltem vele, és elkezdtem írni. A nap végén jóleső érzéssel küldtem el az írást a legjobb fotóinkkal együtt csatolva. Ezzel megkerestük néhány éjszaka árát itt Bago-ban, a San Francisco Hotelben! :) Szeretem, amikor egy elsőre negatív helyzetet át tudok úgy fordítani, hogy az motiváló legyen valami jóra. Ez most sikerült, és mivel nem messze a szállónktól még egy igen kulturált, légkondicionált és olcsó netcafét is találtam 400 kyat-ért (~100 forint) óránként, így el is tudtam küldeni a cikket – na meg néhány bejegyzést is ide a blogra. :)

A bajnak ezzel azonban nem volt vége, mert Zita láza visszakúszott 38 fok fölé estére, és szegény nem volt túl jól, hisz reggel óta koplalt, csak folyadékot ivott, de nem evett semmi mást, mert egész nap a WC-re járt, elég sűrűn, és elég „hirtelen”. Egyértelmű volt, hogy így nem szabad folytatnunk az utazást, hanem azt most el kell engedni kicsit, egyhelyben lenni, pihenni és csak arra koncentrálni, hogy Zita mielőbb jobban legyen. Lehetne erőltetni így az utazást, de sok értelme nincs, mert ha Zita nem élvezi, mert fáradt, éhes, és beteg, akkor én sem élvezem, és nincs értelme az egésznek.

Végül további borogatásokkal és lázcsillapítóval, na meg a hidegzuhannyal lejjebb tudtuk nyomni a lázat, és elaludt. Másnap úgy döntöttünk, felkeresünk egy dokit, meg is találtuk az egyik kis utcában, a szerény kis rendelőben hamar sorra kerültünk, beszélt angolul, kedves volt, megvizsgálta Zitát, elmondta, amit már tudtunk, és hogy nem kell aggódnunk, ez itt általános. Az útikönyv is azt írta, hogy az országba látogatók 2/3-nál az első héten jelentkezik valami hasonló betegség. A vizsgálatért, valamint a gyógyszerekért (újabb láz- és fájdalomcsillapítók, amiket megvettünk, de nem kezdte már el szedni őket Zita) összesen 4250 kyat-ot fizettünk, és ebben már benne volt jó néhány új csomag „Electrolite” is, vagy mi a szösz. Ez az a zacskó por, ami vízbe szórva visszaállítja a hasmenés által kiürült szervezetben a fontos dolgokat. Zita ezen a napon is csak ezt itta, és persze rengeteg folyadékot. Estére átvonult rajta a láz, és igaz, nagyon lassan, de lekúszott a hőmérséklete 37 fok alá, és ott is maradt.

Hosszú, bordó libasor: A vonuló szerzetesek

Zita hőmérsékletét hajnalban is megmértük, és akkor is 37 alatt volt, ezért végre felkerekedtünk, hogy felfedezzük Bago-t! Azért hajnalban, mert a San Francisco Hotel-es házigazdáink, a két hölgy nagyon kedvesen felhívta rá a figyelmünket, hogy ha nem szeretnénk az állam bácsinak fejenként kifizetni a 10-10 dollárt a főbb látnivalók látogatásáért, akkor induljunk el korán, és még látogassuk sorra őket reggel 9 előtt, amíg még nincsenek ott a jegyszedők, és ingyenes a belépő. Ennek az infónak rettentően örültünk, mert így rengeteg pénzt megspóroltunk, és ehhez nem kellett mást tennünk, mint reggel 6-kor kelni, és elindulni.

Rögtön ahogy kiértünk az utcára, már egy érdekes dolgot láttunk, Mianmar egyik nagy jellegzetességét, a libasorban vonuló szerzeteseket. Az ételhordó táljaikkal a kezükben ők is épp indultak a nap kezdetén – csak ők más célból, mint mi: étel formájában adományokat gyűjteni a helyi lakosságtól. A lakosok pedig adtak, sokan kint álltak a házaik előtt, és már várták a szerzeteseket, általában egy-egy kanál rizst kapott mindenki a táljába, vagy legalábbis azok, akiknek jutott, mert ekkora sor esetén egy ember nyilván nem tud adni mindenkinek, de ez talán nem is cél, hisz a szerzetesek aztán nyilván „összeöntik a zsákmányt”, és mindenki egyenlően kap belőle.

A Hamsa madarak – Bago története

Az első a Shwemawdaw paya volt, de még mielőtt megérkeznénk oda a főúton föl-le cirkáló háromkerekű, platós riksákon 150 kyat-ért fejenként, térjünk ki egy kicsit Bago (régi nevén Pegu) történetére: a legenda szerint két Mon herceg alapította a várost időszámításunk után 573-ban, amikor egy nagy tavon lévő szigeten megpillantottak itt egy nőstény hamsát egy hím hamsa hátán állni. A hamsa egy mitológiai madár, az őróluk készült szobrot később sikerült is lefotózni egy riksázás alatt a város egyik csomópontjánál, az óratorony alatt. Szóval ők a hamsa-k, és miattuk alapították itt a Mon birodalom fővárosát a tó partján, amit később, 1593 a „Bamar”-ok (így írja őket az angol útikönyv – talán burmaiak?) meghódítottak. A várost sűrűn emlegetik az európai utazók az írásaikban, úgy mint Pegu, és mint tengeri kikötő. Ez azért vicces, mert most ahogy ezt írom, lemértem a távolságát a tengertől a Google Earth „Ruler” funkciójával, és az 62 km-t (először 62 millió cm-t…) írt, tehát időközben vagy feltöltötte a folyó a deltát a hordalékával, vagy Pegu eleve már úgy volt csak kikötő, hogy oda a hajók egy folyón jutottak csak be a tengertől. Igaz, nagyobb folyót sem látok a térképen, bár ez nem jelent semmit, mert itt a méretek elvesznek, ezeken a deltavidékeken egy Duna méretű folyónak még talán neve sincs, olyan jelentéktelenül kicsi. :)

Shwemawdaw Paya – Magasabb a Swedagonnál!

Na, hát ennyit a történetről, és most szálljunk le a riksáról hajnali fél hétkor a Shwemawdaw Paya-nál, és sétáljunk fel a széles, fedett lépcsősoron a hatalmas sztupához. Ugye a papucsotokat levettétek még a lépcső legalján!? Mianmarba az összes buddhista épület környékét mezítláb illik csak megközelíteni. Ez az óriási sztupa állítólag nagyobb, mint a leghíresebb, legpompásabb Swedagon Paya Yangonban, a magassága 376 láb, vagyis 114,6m! Persze nem volt mindig ekkora, kezdetben jóval kisebb volt, de aztán mint ahogy sok más buddhista szentéllyel is történt a történelem során, jöttek az erős szelek, meg a földrengések, amelyek mindig megrongálták, lerombolták az építményt, de a hithű buddhisták mindig felújították azt, és mindig egy kicsit nagyobbra, magasabbra, és pompásabbra építették az évszázadok alatt, így érhette el mostanra a mai pompáját. Persze a századok alatt mindig előkerült egy „szent fog”, és hasonló dolgok Buddhától, amit aztán bele is építettek a történetbe, így mára még biztosabb, és még szentebb a Shwemawdaw Paya.

Szó mi szó, tényleg hatalmas volt, körbejárni is beletartott egy ideig, és közben volt, hogy a hajnali ködben nem is láttuk a tetejét, olyan magasan volt az, és olyan sűrű volt a köd. Ez így persze nem volt olyan fényes, és pompás, nem sütött rá a nap és nem csillogott rajta az arany, de ezt nem bántuk, mert megvolt a maga hangulata az egész helynek így is, kora reggel, szinte elhagyatottan. Mert sok emberrel ekkor még nem találkoztunk. Sajnos nem tudtunk itt sokat időzni, mert még sok látnivaló volt, és ezekhez egy kicsit csipkednünk kellett magunkat, hogy mindent, ami amúgy fizetős lenne, be tudjunk járni 9 óra előtt.

Kyaik Pun Paya

A következő állomás a Kyaik Pun Paya volt, a város másik, déli részén, a főúttól 5 perc sétára nyugatra. Itt csak a kereszteződésig vettük igénybe a főúton járó riksákat, aztán sétáltunk. Egy hosszú egyenes út végén már messziről láttuk a négy, 30 méter magas egymásnak háttal ülő buddhából hármat. Ők közelről éppoly impozánsak voltak, mint távolról azt sejteni lehetett, főleg, hogy időközben a nap is előbújt, és igen szép színeket és arany csillogást adott az ülő buddháknak, akiknek a lábukon pihentetett jobb kezük ujjai már önmagukban nagyobbak voltak, mint mi. Még a körmeik is ki voltak dolgozva, és azok is vagy fél négyzetméternyi területet kitettek az óriás szobron egyenként. Mi meg ott álltunk ennek az egésznek az aljába, tényleg óriási volt, a szó szoros értelmében is.

Innen tovább már csak egy hely volt, a nagy fekvő buddha, ahová már úgy mentünk hogy csak jussunk be 9 előtt, aztán ha bent vagyunk, már nyertünk! :) Ehhez sikerült elcsípnünk egy riksát már a bekötő úton, ami elvitt minket a kereszteződésig. Mivel innen még több mint 1 kilométer hátra volt, nem akartam ennek a sétának is kitenni Zitát, ezért elkezdtünk alkudozni az oldalkocsis biciklis riksásokkal. Bérelhettünk volna magunknak bringát, de mivel Zita kb. 2 teljes napja nem evett szilárdat, ezt nem tartottam volna jó ötletnek. Egyébként ehhez képest igen jól bírta Zita a hajnali turistáskodást, amit nem is értek, hogy ment neki, szinte én nyűgösebb voltam, mint ő, pedig én bekaptam időközben ezt-azt, amit az utcán vásároltam.

Shwethalyaung fekvő Buddha

A riksázás vicces volt, én ültem háttal, Zita a menetiránynak előre, a pedálozó „pilótánk” mellett. Közben láttunk egy nénit, aki egy nagy kosárban a fején virágokat vitt, de úgy, hogy azt úgy egyensúlyozta ki, hogy a kosár maga szinte már csak a peremén érte a fejét. Elképesztő, hogy milyen természetességgel cipekednek itt Ázsiában az emberek a fejükön. Valószínű már kisgyerekkorukban elkezdik ezt gyakorolni, és mire felnőnek, ez olyan természetessé és egyszerűvé válik számukra, mint mondjuk a kerékpározás.

Bago egyik legfőbb látnivalója egy óriási fekvő Buddha, a Shwethalyaung. Ide is egy hosszú, fedett lépcsősoron kellett felmennünk mezítláb, a különbség csupán annyi volt, hogy most itt ekkor már pakolták kifelé a szuvenírárúsok a portékáikat. Közeledett a reggel, a turisták áradata. Ez a buddha nagy zarándokhely lehet a buddhisták körében, mert körbe volt rakva az adományozók tábláival. Rengetegen voltak Thaiföldről, de még Japánból is, és a leggyakoribb összeg a 100 dollár volt. Ebből aztán szép fényes, arany Buddhát építettek, ami mindenféle díszes, ékköves arany párnákon könyökölt. A feje viszont fehér anyaggal volt borítva, és szép ki volt dolgozva rajta az ajka és az orrlyukai is. Ezen helyeken nagyon szerették a madárkák is, ottlétünk alatt ki-be repkedtek a Buddha orrlukain és a szájának sarkában is szerettek üldögélni. Nekünk ez nagyon tetszett, ezen nagyot mosolyogtunk, és végre lazíthattunk is, leülhettünk kicsit csak pihenni és csodálni ezt a nagy Buddhát, mert tudtuk, hogy megérkeztünk az utolsó fizetős helyre is 9 előtt, így már nem kell tovább rohannunk. A Buddha egyébként egy fedett helyen volt, de magának az épületnek már nem szenteltek annyi figyelmet és cifraságot, mint a Buddhának, ezért ha levettük a szemünket a szoborról és körbenéztünk, inkább érezhettük magunkat egy vásárcsarnokban, mint egy szent helyen, főleg, ha a szuvenír árusokra is odafigyeltünk – volna, de ezt nem tettük.

Mahazedi Paya (A „Nagy Sztupa”)

Most már sokkal nyugodtabb tempóban elsétáltunk a Shwethalyaung Paya mögötti Mahazedi Paya-hoz, ami egy az Shwemawdaw-hoz hasonló, óriási arany burkolatú pagoda. Mégis, ez egy kicsit más volt és ezen óriás körbesétálása közben is sok szépet és sok újat láttunk. Ekkor már sütött a nap, és ide is egy hosszú egyenesen úton érkeztünk meg, ahonnan már messziről láttuk a Paya-t, ami közelebb érve egyre csak hatalmasabb és hatalmasabb lett előttünk. Ezt a sztupát is többször a földdel egyenlővé tette a természet, mostani alakját 1982-ben kapta. Egy időben ebbe a sztupába is be volt építve egy szent fog, sőt még egy állítólag Buddha által személyesen használt „begging bowl” is, vagyis az a „kéregető” ételhordó edény, amelyet a reggeli szerzeteseknél is láttunk. De mivel az idők változnak, és uralkodók jönnek-mennek a történelem során, ezek az ereklyék időközben átkerültek más szent helyekre. Ennek ellenére ez a hely számunkra még mindig gyönyörű maradt, és igazából nagyon tetszett, mert ekkor már egyre többet sütött nap, és mert rengeteg érdekes „melléképületet” találtunk, amíg körbejártuk a sztupát. Nekem nagy kedvencem volt ez a tigris-sárkány(?) szobor, amivel annyira nem bírtam betelni, hogy legalább ötször lefényképeztem.

Nem csak maga a Paya, hanem az odavezető út is érdekes volt, mert sok mindent láttunk a séta közben, ezért végül nem is bántunk, hogy nem pattantunk föl egy riksára, noha mindketten kicsit fáradtak voltunk, de annyira még nem, hogy ne tudtuk volna élvezni azt, ahol vagyunk. Kétoldalt az útból hosszú fedett sétányok nyílták, ahol ifjú szerzetesek jártak, egy másik helyen pedig egy imádkozó(vagy inkább meditáló?) szerzetest láttunk, akinek egy kockás lungis barátja árnyékot tartott egy esernyővel. Hogy miért nem rögtön egy természetes árnyékban kezdett neki az imának, azt nem tudjuk, mert nem zavartuk meg őket e kérdésünkkel, de biztosan megvan mindennek a maga oka. Biztos „ott jött rá” a betonon valami, ami miatt azon nyomban le kellett ülnie oda, és nekiállni elmélyedni, de még mielőtt belekezdett volna, szólt a haverjának, hogy „Te Döme, gyere már, tarts árnyékot, mert itt jött rám…”. :) Persze ez csak egy feltevés, lehet, hogy nagyon messze vagyok a valódi okoktól.

Az arany fenéklyuk, a Vajoka és a Burmix!

Hazafelé menet még benéztünk egy másik fekvő buddhához, egy szabadtéri változathoz egy tó mellett, ez volt a Naung Daw Gyi Mya Tha Lyaung, amit még leírni is nehéz volt, és valójában csak távolról tűnt igazán hatalmasnak, és impozánsnak, ahogy közelebb mentünk, úgy már inkább tűnt csak egy romos, elhanyagoltabb buddhának a társához képest. Ezt egy kicsit nem értettük, mert az útikönyv szerint 2002-ben építették a helyi emberek adományából. De minek, ha már itt van a szomszédban egy másik, és ha úgyis csak elhanyagolják ezt, hagyják szétrohadni az elemeknek kitéve? A Buddha maga itt annyira nem nyűgözött le minket, viszont a bejáratnál lévő ülő sárkánylényen érdekes volt megfigyelni, hogy nem csak a körmeit, de még a fenéklyukát is aprólékosan kidolgozták – és az is díszes arany beültetéses, akárcsak a farok vége, a lábai és a feje. :)

Még egy utolsó helyre beugrottunk visszafelé menet, ez pedig a Maha Kalyani Sima volt, egy templom, ahol láttunk egy szép csarnokot tele tükördarabokból épített kis álló alakokkal (Buddhákkal?), ez Zitának nagyon tetszett, míg számomra inkább a szép kert a fedett sétánnyal, és a cölöpökre épített faházakkal volt érdekes. Itt találkoztunk egy nagyon mókás figurával, aki próbált hozzánk angolul beszélni, de szegénynek nem nagyon ment, ezért tartottunk neki egy pár perces oktatást, legfőképpen a helyes kiejtésről.

Rögtön úgy köszönt nekünk, hogy „Vajoka”, amit nem tudtunk mire vélni, mert ilyet még nem hallottunk burmaitól, de azt valahogy megsejtettük, hogy ez nem burmaiul van, és ezután pár perccel sikerült is dekódolni a sokadszor elismételt mondatát, merthogy ez egy mondat volt: Vajoka annyit takar, hogy Where are you came from? Vagyis, hogy honnan jöttünk. Itt burmában az emberek hajlamosak elharapni, lehagyni főleg utolsó szótagokat a szavakból, ezért aztán a leírva látszólag hosszú, és bonyolult szavakat nagyon egyszerűen és röviden ejtik ki, azt a szót, amit úgy írnak, hogy kyaiktiyo pl. úgy ejtik, hogy „csáktó”. :) Ezt a szokást emberünk úgy látszik átvezette az angolba is, így lett „Vajoka” a Where are you came from-ból! :) A másik nem kicsit megmosolyogható érdekesség a kiejtésében az X-ezés volt. Már azt az egyszerű szót sem bírta rendesen mondani, hogy Yes, mert „jex”-et mondott helyette, ami pedig teljesen érthetetlen volt számunkra, hogy a Burmese-t is úgy mondta, hogy Burmix! :) Kérdeztük mi is tőle, hogy Vajoka, mire mondta, hogy Jex, jex, Burmix! :) Hát lehet nem szeretni ezeket a kedvesen bolond mianmariakat? :)

A kígyó templom

A Vajokán és a Burmix-on hazáig nevettünk Zitával, otthon pedig egy gyors zuhany után eldöntöttük, hogy mivel a pickup úgyis csak délután 3-kor indul, megyünk még egy kört a szállásadó nőnk tanácsára, és megnézzük a híres Snake Temple-t vagyis a Kígyó templomot is. Ide először megint riksával mentünk a Swhemawdaw pagoda irányába, de még a Paya előtt leszálltunk, és egy kb. másfél kilométeres sétával elértük a kígyó templomot. Ez a séta érdekesebb volt, mint maga a hely, mert közben sok érdekeset láttunk, végre kicsit kint voltunk a zöldben, láttunk szerzetes nőket, vagyis inkább buddhista nővéreket (ha lehet így fogalmazni) és egy kis helyi életet. Egy mezőn, egy hatalmas, dombra épített pagoda alatt egy kisfiú játszott egy nejlonszatyorból készített „papír”-sárkánnyal. Ahogy közelebb értünk, szegény annyira ránk figyelt, hogy a sárkányra felcsavarodott egy fára – ezt aztán mi szabadítottuk ki neki.

A kígyó templom története megint elég érdekes. A kígyó állítólag a kolostor vezetőjének reinkarnációja, és a 120 éves állat anno északon lakott, és a gazdájának elmondta a történet, meghagyva a pontos címet, ahová költöznie kell, hogy befejezhesse a kolostor építtetését. Amit aztán ily módon sikerült is befejezni, mert a kígyó miatt annyi zarándok vonult ide, és annyit adományoztak, hogy abból sikerült befejezni a kolostort, amihez a kígyó otthonául szolgáló kis épület mögötti dombon tartozik egy kis sztupa is. Ide persze már mezítláb kellett felmennünk egy olyan kőlépcsőn, amit ekkora már igencsak felforrósított a déli nap. Úgy kellett szaladnunk, hogy meg ne égessük a talpunkat. Fent az amúgy pofás kis sztupa és Buddha szobor mellől gyönyörű kilátás nyílt egy kisebb szeméttelepre, és arra a másik, nagy arany sztupára, ami mellett az imént elsétáltunk. Most láttuk csak, hogy a másik oldalán a dombnak még egy külső lifttornyot is építettek a derék buddhisták! Kész őrület! :)

A korai sztupaitisz és egy pick-up utazás „élményei”

Ennyi szent helyet, Buddha szobrot és sztupát végigjárni egyetlen nap alatt szinte már túl sok is volt, de ettől még nagyon élveztük, igaz, délutánra kitaláltunk magunknak a kifejezést: „korai sztupaitisz”, merthogy alig érkeztünk még meg Mianmarba, máris annyi sztupát láttunk, hogy úgy éreztük, elég is lesz belőlük egy darabig. Persze tudtuk, hogy még kapunk majd belőlük dögivel, hogy a látnivalók nagy részét az országban ezek teszik ki, és ez alól a következő állomásunk sem volt kivétel, a Golden Rock, vagy a Kyaiktiyo Pagoda, ahová délután 3-kor indultunk el, a szállásadónk tanácsára a lehető legolcsóbb közlekedési eszközzel, a pick-up-al, vagyis egy platós kisteherautóval. Ez az utazás újfajta élményeket tartogatott számunkra, amelyeket természetesen nem minden tekintetben és pillanatban élveztünk, főleg, hogy a beígért három óra helyett végül ötöt utaztunk, és amiről induláskor fogalmunk sem volt, hogy ezalatt négyszer kellett átszállnunk és járművet váltanunk, mert ezek a pick-up-ok csak településről településre ingáznak, kisebb távokat, de a végállomásaikon mindig bevárják egymást, hogy aki messze megy, az mindig megkapja a csatlakozást. Így a képzeletbeli „jegyet” is meg tudtuk venni egyben egyben, induláskor, fejenként 2000 kyat-ért. Hogy ezt aztán hogyan logisztikázták össze és osztották szét egymás között a sofőrök, nem tudjuk, de az azért kemény volt, amikor lerobbantunk, és egy fél órát szerelték a kocsinkat az úton a sofőrjeink néhány másik utassal karöltve. Ekkor már túlvoltunk három átszálláson és 4 óra utazáson, ezért igencsak fogtam a fejemet. Zita nem tudom, hogyan, de még ekkor is higgadt és nyugodtabb maradt, mint én, amit igazán nem értek, hogyan csinált, mert ő ráadásul már két és fél napja koplalt, ha nem számoljuk azt a kevés rizst, amit nagy óvatosan ma délután merészelt magába tömni, „sikerrel”, mert benne is maradt. Szóva Zita higgadt maradt, és ennek köszönhejtük, hogy amíg az embereink szereltek, felfedeztünk egy csapat hangyát az egyik út menti fán, ahogyan valamiféle hidat próbálta építeni a saját testükből egymásba csimpaszkodva. Csak azt nem értettük, hogy hová, és miért… Mindenesetre érdekes volt ezt látni, és azt is, ahogy pár perc után feladták, és eltűntek a fa törzsén.

Eközben újra be tudták röffenteni a motort, és végre újra elindulhattunk, hogy aztán egy faluval később ismét átszálljunk egy másik autóba, ezúttal előre, a sofőr mellé. Ekkor egy kisebb vita támadt miattunk a velünk konvolyban haladó autó, és a mi sofőrünk között, mert amikor mondtuk, hogy mi Kinpunba vettünk „jegyet” Bagoban, akkor először kicsit értetlenkedtek, aztán nagyot veszekedtek, aminek a vége az lett, hogy igaz, kicsit morcosan, de egyikük végül elvitt minket Kinpunba. Mindenki más leszállt pár kilométerrel korábban, Kyakto-ban, de mi erősködtünk, hogy amikor indulás előtt kérdeztük, az első autó sofőrje egyértelműen igenlő választ adott a „Kinpun?” kérdésünkre, és mi eszerint fizettünk 2000 kyat-ot neki. Dicséretükre legyen mondva ezeknek a pick-uposoknak, hogy emiatt végül nem minket szívattak meg, hanem valószínű egymást. Mert az is egy megoldás lett volna, hogy kitesznek minket Kyakto-ban, hogy itt van a végállomás komám, de nem ezt tették, ami becsülendő! Egy biztos, ezután a pick-up utazás után új értelmet nyert a szótárunkban a „kényelmetlen utazás” fogalma. :)

Bago-ba 2012 szeptember 24-én érkeztünk és 26-án délután álltunk onnan tovább.

A következő 6-7 bejegyzés mind meg van írva előre (onnan, a „jelenből” és a helyszínről), ezért drukkoljatok, hogy csak annyi időm legyen, hogy beszerkesszem őket a képekkel együtt egy-egy bejegyzésbe, mert ha ez sikerül, az azt jelenti, hogy a következő 6-7 hétköznap sorban végig lesznek bejegyzések, megszakítás nélkül, minden (magyar) reggel 8-kor! ;)