Bejárat > Ázsia, Laosz > Vientiane – Vang Vieng #1 – A híd, ami túl gyenge volt

Vientiane – Vang Vieng #1 – A híd, ami túl gyenge volt

január 9th, 2013


Strandpapucs, bagett és kóla sok jéggel, zacskóban

A Vientinane – Luang Prabang szakaszról találtam egy nagyon jó leírást az egyik kedvenc nemzetközi kerékpártúrás portálon, a travelingtwo.com-on. Ők is egy házaspár, végigcsináltak egy földkörüli utat, de aztán nem bírtak megülni a fenekükön azután sem, továbbvitték a weboldalukat ahol azóta rengeteg érdekes és hasznos dolgot találni, és ők azóta is túrázgatnak, illetve már azt tesztelik, hogy kisgyerekkel hogyan lehet utazni. Mert gyerekekkel is lehet kerékpártúrázni, bármily meglepő! :) Mindent lehet, csak akarni kell.

Na, a lényeg csak annyi, hogy nem a nagy ismeretlenbe vágtunk bele, hanem hála ennek a kis leírásnak, nagyjából tudtuk, hol vannak érdekes dolgok, kisebb és nagyobb hegymenetek és vendégházak az úton. Ezt a leírást lementettem a telefonomra és ennek később nagy hasznát vettük.

Vientiane-ból a kijutás nagyjából simán ment, és ahogy elhagytuk a város amúgy nem túl vészes forgatagát, úgy csendesedett el az út szinte teljesen. A forgalom elenyésző volt, egyáltalán nem zavart minket az a kevés autó és motorkerékpár. Még a város határában vettünk egy hatalmas bagettet, mert ezeket az út szélén árulták és egyszerűen nem bírtunk neki ellenállni. Amikor már nem ettél semmilyen kenyérfélét hosszú hónapok óta, csak azt az ipari kockakenyeret, amit Thaiföldön venni lehetett, akkor kapsz az ilyen alkalmakon. :)

Az első pihenőnkig sok érdekes nem történt, láttunk néhány izgalmas járgányt az úton és egy pár nagyon cifrán díszített buddhista kolostort. Egy árnyékos kiülő alatt fékeztünk le, hogy szusszanjunk egyet, és ehhez szégyen vagy sem, de kértünk egy-egy üveg kólát is. Az üvegek mellé kaptunk egy zacskót tele jéggel és egy szívószállal. Ez volt a pohár, ebbe kellett kitölteni az üdítőt, ami nagyon jól esett ezen a meleg napon. Amíg hűsöltünk, iskolás gyerekek gyűltek körénk kíváncsiskodni. Csak öten voltak és nagyokat nevettek, mindaddig, amíg elő nem került a fényképezőgép, akkor hirtelen próbáltak nagyon komoly képet vágni a fotóhoz, és erről nemigen tudtam lebeszélni őket.

Mielőtt még továbbindulhattunk volna, egy kb. 10 fős kerékpáros csapat húzott el az úton szemből jövet. Sereghajtójuk egy helyi bringás volt, ebből gondolom, hogy szervezett túra keretein belül utazhatnak. Meg abból, hogy eszükbe sem jutott megállni bájcsevegni velünk, illetve abból, hogy amikor meggoogliztam ezt a szakaszt, és az első néhány oldalon csak szervezett túra ajánlatott dobott ki a kereső. Magunkat nehezen tudom beleképzelni egy ilyen fizetős túrába, de biztos vannak, akiknek sok a pénzük, kevés az idejük, de ilyen túrákra vágynak – és ez igazából becsülendő, hogy az ilyen élményeket keresik, miközben a hétköznapi élet valószínűleg sokkal rohanósabb és „fejlettebb” annál, minthogy le tudjanak állni lassítani. Írom ezt annak ellenére, hogy meg sem álltak velünk dumálni ezek a disznók! :)

Könnyen haladtunk a strandpapucsainkban tekerve és pár kilivel később egy nagyon érdekes dolgot láttunk. Egy híd fáradt meg egy teherautó alatt, valószínű nem is olyan rég, mert a rakománya még ott volt a platón, beborulva a vízbe. Markoló is volt a helyszínen és egy elkerülő földtöltés már készen volt – ez utóbbit viszont nem értettem. Lehet, hogy már régóta itt volt az elkerülő mert már rég tudták, hogy gyenge a híd, csak szerencsétlen teherautó sofőr nem vette a jelzést, és ráhajtott. Érdemes megfigyelni a prizmának használt CD lemezeket a híd jobb korlátján!


Pulóverben a forró napon, bicikli csomagtartón utazva

Később gyerekeket előztünk le az úton, a fehér ing-sötét nadrág úgy látszik itt az iskolai egyenruha – konstatáltuk, miközben azt is megfigyeltük, hogy itt a hátsó tengelyen állva vagy a hátsó csomagtartó ülve való utazás eléggé általános és bevett szokás a kerékpárokon. Szegény bringák, mit kaphatnak… Mondjuk az is igaz, hogy itt valószínű ilyesmire vannak méretezve és bírják ezt a fajta strapát. Ezért van az, hogy annyira nagyon szeretné mindenki eltörni a sztendereinket. Azt gondolják, ezek a fekvőbringák valamilyenfajta motorkerékpárok, és rájuk/beléjük lehet és szabad ülni úgy, amikor a kitámasztón vannak. Sőt, ez kifejezetten vagány dolog! Hát nem, nem szabad, és nem lehet, vagy csak egyszer, de akkor nagyon mérgesek lesznek a gazdáik. :) Amúgy megnéznék egy európai bringát (nem a sajátjainkat!!!), hogy hogyan bírná azt, ahogyan itt használják az emberek a kerékpárokat. Csak arra gondolok, hogy nekem otthon van egy 110 ezres kerékpárom, amin keresztül szeltem a fél kontinenst (Európát), és közben a 8400km-en 13 küllőm tört, ha jól emlékszem, három teljesen különböző hátsó kerékben. És ennek a szerencsétlenség sorozatnak egyetlen szervizes / kerékpárboltos sem tudott ott véget vetni, és balga módon akkor még én magam sem, így a 100 nap alatt otthagytam egy bicikli árát szana-szét Európában a hátsókerekekre és centrírozásokra költve. Ehhez képest itt minden bringán látok egy potyautast, aki valószínű több mint 30 kiló. (általában ennyit bír egy jóféle, aranyárban vesztegetett nyugati túracsomagtartó) Itt valamit máshogy tudnának, amit otthon mi a szabványok és márkanevek között elvesztettünk!? :)

A következő csapat bringás egy nagyon fura páros volt. Hosszú ujjú melegítőben és hosszúnadrágban voltak mind a ketten, ugyanakkor a naptól még egy esernyővel is védték magukat. Igazából a mai napig nem értem, hogy fáztak, vagy melegük volt, mert mi eközben rövidnadrág, papucs, pólóban tekertünk, és nem bántuk volna, ha egy-két felhő eltakarja előlünk a napot.

A következő pihenőn csak a bagettet ettük meg egy bolt épületének a nappalijában, a TV előtt, az asszonnyal, aki a boltot vezette és TV nézés közben egy nagy, vastag, kerek falapon valami óriási piros húsdarabot szabdalt fel apró darabokra. Ezen a helyen megismerkedtünk Ödön unokatestvérével, egy botsáskával, majd még indulás előtt bekentük magunkat vastagon naptejjel, hiszen már a délutánban jártunk és égetett a nap. Áhá, szóval a gyerekeknek lehet nem volt naptejük, se vékonyabb ruhájuk annál a pulóvernél! És a lábfejük? Az nem ég le, cipő nem kéne rájuk? Gondolom arra nem telik, hisz felesleges is, nincs itt soha olyan hideg.


Mestert vágunk a komppal

A délután végre megérkeztünk a folyóhoz, amit már nagyon vártunk, mert itt dőlt el, hogy fel tudunk-e szállni egy kompra és megúszunk egy nagyobb, több száz méteres emelkedőt, vagy sem. Kíváncsian vártuk a helyet, ahol a térképem kompátkelőt jelölt, és közben gyönyörű pálmafás folyóparton haladtunk. A kanyarban, ahol minden eldőlt, láttunk egy a folyó felé levezető murvás utat, itt lendületből lehajtottunk és odalent láss csodát, apró négyzet alakú úszó valamiket – a kompokat pillantottuk meg. Kettő közlekedett, egy nagyobb, amire autók is felfértek és egy kisebb, amire a motorosok, gyalogosok és mi bringások vártunk.

Amíg átkeltünk a folyóm, rólam lezúdult egy Niagara, mert a komp értelemszerűen nem haladt olyan gyorsan, mint mi a bringákon, ezért megszűnt a léghűtés, amitől hirtelen nagyon melegem lett és leizzadtam. A túloldalt persze egy ugyanolyan murvás, poros, meredek út vezetett vissza a part tetejére, mint amin az előbb lejöttünk és ezen felbringázni eszünkbe sem jutott. Ám a papucsokban, izzadtan a tolás sem volt egyszerű, hamar kifordult alól a flipflop és aztán csak Zita és néhány helyi segítségével tudtam feljutni a porban.

Odafent már rendbe tudtuk szedni magunkat és a terep is újra sík lett, az út pedig aszfaltot kapott, így nem váltottunk vissza a cipőkre, csak mentünk tovább. Az út nemsokára egy hatalmas, legalább 10m széles sztrádává alakult, amin ugyan nem lett hirtelen nagy a forgalom, de azért ez a széles út mégis barátságtalanabb volt nekünk, mint azok a kis utak, ahol eddig jártunk.

Innen már nem volt sok hátra erre a napra, csak le kellett fordulnunk egy helyen erről az útról észak felé, hogy valahol ezen elágazás környékén, vagy legfeljebb Thinkeo faluban éjszakázzunk. Ugyanis az volt a terv, hogy vagy ma délután (de ehhez már kezdett vészesen késő lenni) vagy holnap reggel teszünk egy csillagtúrát a Nam Gnum víztározóhoz és annak gátjához, mielőtt tovább indulnánk a főút és Vang Vieng felé. Vang Vieng egy a turisták által állítólag nagyon felkapott hely, egy gyönyörű völgyben, körülötte mindenféle érdekes barlanggal és ha minden igaz, kettő vagy három napnyi tekerésnyire lesz nekünk Vientiane-tól.


A Buddhista kolostorok, ahol…

Erre az első napra nagyon okosan egy buddhista kolostor tornácát szerettük volna magunknak éjszakára, és ehhez ezt a helyet meg is találtuk, csak a szerzetest nem, akitől a maradásra engedélyt kérhettünk volna.

Az ugyanis misét tartott, vagy legalábbis annak egy buddhista megfelelőjét, két „civil” és egy füstölő társaságában egy furcsán feldíszített szobában, ahová nagyon hamar bevonult, még mielőtt a lényegre térhettünk volna, így aztán kénytelenek voltunk várni rá és a közelben játszó gyerekeket boldogítani néhány bangladesi, a privát szféránk határait kijelölni volt hivatott krétával, amíg a szerzetesünk be nem fejezi a szertartást. Utána kiderült, hogy hiába vártunk majd fél órát, mert nem alhatunk itt. :( Pedig mi már azt is kigondoltuk, hogy hová és hogyan feszítjük ki a szúnyoghálónkat egy kis bádogtető alatt, ahol még konnektort is találtunk. Ideális lett volna, ám a szerzetesünknek valamiért nem tetszett az ötletünk, vagy csak nem ő volt az illetékes a döntésben.

Egy kolostorral odébb már találtunk egy angolul elég jó beszélő szerzetes tanoncot, akitől sok új laoszi szót megtanultunk és azt is megtudtuk, mi a baj, miért nem maradhattunk az előző kolostornál, és itt sem: nők nem maradhatnak a kolostor közelében éjszakára. Mindezt már egy feltűnően és kihívóan nőnek öltözött férfi társaságában tudtuk meg, ami további fejvakarásra késztetett minket annak kapcsán, hogy hogyan is vannak akkor pontosan errefelé ezek a férfi-nő dolgok? Férfiként nőnek öltözni és a kolostor környékén ólálkodni oké, de ha egy házaspár a kolostor melléképületének tornácán akar éjszakázni, az nem oké, miközben ez utóbbi a szomszédos Thaiföldön – ahol még gyakoribbak a nőnek öltözött férfiak – teljesen oké, sőt még pokrócot is felkínálnak hozzá a kedves szerzetesek. Azt sem értem, hogy miért kell így öltözni, én sem öltözöm elefántnak és még akkor sem öltöznék az utcán elefántnak, ha a lelkem mélyén úgy érezném, hogy én igazából jobb szeretnék elefánt lenni. Mert attól még nem vagyok elefánt. :)

Akárhogy is van ez, nekünk gondolkodni, vagy elkeseredni rajta nem maradt időnk, mert már sötétedett ekkor és mi egyre fáradtabbak, elgyötörtebbek és éhesebbek voltunk az egész napos tekergés után. Továbbgurultunk hát Thinkeo felé, hogy megtaláljuk azt a vendégházat a kereszteződésben, amit a travelingtwo-sok emlegettek. A szállást nem találtuk meg, csak fel s alá küldözgettek minket a híd és a bazár között a sötétben, mígnem végre megelégeltük ezt és csak bevásároltunk ennivalóból az egyik közértben, majd elindultunk visszafelé. Jövet ugyanis láttunk pár táblát, amelyekről azt feltételeztük, vendégházakat jelölnek. Nem tévedtük, másodikra megtaláltuk az otthonunkat 45 ezer kipp-ért, egy cölöpökön álló, tóra épített kis bungalót, ahol még egy kis teraszunk is volt a víz felett. Kiszaladtunk még a sarokra tésztalevest enni és vizet vételezni magunkhoz, majd visszavonultunk a kuckónkba. Én a teraszon még egy fejezet naplót is be tudtam fejezni a forró zuhany után, és aztán velem együtt a bringák is befértek estére a házba Zita mellé, így nagy volt a boldogság.

Ezen a napon 91km-t tekertünk, 2012. november 21-én, Vientiane és Thinkeo között.

  1. január 9th, 2013 12:06-nél | #1

    Országról országra változnak a szokások. Érdekes módon Myanmarban sokkal lazábban kezelték a szerzetesi életet, mint mondjuk Thaiföldön. Utóbbiban a szerzeteseknek tilos a sport is, mondván, hogy az adományokat arra kapták, hogy legyen energiájuk tanulni, sértés az adományozóval szemben, ha játékra pazarolják.

  2. Orsi
    január 9th, 2013 12:18-nél | #2

    Jajj Árpi, folyton betalász nálam ezzel az általad lealacsonyított fizetős túrával :) Előre bocsájtom, hogy nem favorizálom az utazási irodákat. De. Először is, hadd oszlassam el a szemed elől a homályt: NEM CSAK drága fizetős utak vannak, NEM CSAK azok mennek el ilyen utakra akiknek sok a pénzük. Tudod jól, hogy vannak kaland túrákat szervező utazási irodák, amiket össze sem lehet hasonlítani az ötcsillagos hipiszupi luxus utakat szervező irodákkal. Volt szerencsém kipróbálni mind a saját szervezésű utazást, mind a szervezettet. Amire rájöttem, az az, hogy előbbihez több idő szükséges és talán kicsit kevesebb pénz, a másik ezzel fordítottan arányos :)) (és ezért abban tökéletesen igazat adok neked, hogy sokan az időhiány miatt választják a kalandkeresés ezen módját) Az egyik nagy utam alkalmával másfél hónapot (elég kevés) csavarogtam Indiában, de akkor huszonéves voltam, forrófejű és nem ilyen biztonsági játékos mint most :)) Egy másik nagyobb utam viszont szervezett volt, az Peruba szólt, (harmincon túl) és három hétre. Mert ennyi jutott rá. Elkezdtem szervezni saját magam, de rájöttem, hogy ahhoz rengeteg idő kell. Így hát befizettünk egy kalandtúrákat szervező irodába és tömegtúráztunk. Össze tudtuk hasonlítani azért magunkat a luxusutak résztvevőivel is: pl kicsit lenézően figyeltük a Macchu Picchun a Napkapunál ücsörögve, túl a több napos Inka ösvény gyalogtúrán, (fáradtan, büszkén és megilletődve) a szerpentinen autóbuszokon felfelé zötykölődő kényelmeseket. Szóval úgy érzem kicsit meg kell védenem a szervezetten utazók egy részét, bár hozzáteszem, nem a kedvenc utazási formám nekem sem, de néha “muszáj”. Amúgy minden tiszteletem és elismerésem a tietek és a hozzátok hasonlóan utazóké de el kell fogadnotok, hogy azok akik nem ennyire kalandvállalók is vágynak a tapasztalásra, megismerésre csak épp nem olyan bevállalósak mint ti. És akkor így. Nohát. Repsect.

  3. Szalai János
    január 9th, 2013 22:07-nél | #3

    mi a párommal egyszer próbáltunk meg szervezett és elég olcsó útra menni és rájöttünk nem nekünk való.Miért?Mert más elképzelése volt a többieknek mint nekünk mást akartak megnézni,volt olyan hogy csak feljöttek egy drága felvonóval fenyképezkedtek és már rohantak is le nem élvezték a táj szépségét és a hangulatát holott biztos nem mennek ide többet.Az idegenvezető is az ő szemével akarja láttatni a dolgokat lehet hogy elsiklik olyan felett ami minket érdekel./ez buszos út volt/Ezért maradtunk a kerékpározás mellett mégha igy egy kicsivel több időt vesz el a szervezés de akkor már a saját ritmusunkban haladunk és azt nézzük meg amit szeretnénk.Már szervezés alatt van a 2013-as túra igaz hogy csak júliusban lesz de izgalmas feladat.Ezért tudjuk elképzelni Árpi írásai alapján mit élnek át és tudjuk a képek alapján is hogy jól teszik amit csinálnak.A szervezett utak is jók de a szabadságot semmi sem adja vissza jobban mint a bringázás.

  4. Arpi
    január 10th, 2013 02:30-nél | #4

    @Orsi
    @Szalai János
    Azóta már nekünk is van összehasonlítási alapunk!
    http://www.origo.hu/utazas/azsiaesausztralia/20121230-elmenybeszamolo-a-vietnami-halongobolrol.html
    Tény, hogy ezt a szabadság dolgot mi is észleltük, azt a délutánt élveztük a legeslegjobban, amikor “szabadfoglalkozás” volt és elmehettünk magunk kajakozni. Ugyanakkor nem bántuk meg, hogy így mentünk el három napra, mert a hajó elvitt minket egy csomó helyre, ahová amúgy nem tudtunk volna eljutni. Mindkét fajta utazásnak megvannak az előnyei és a hátrányai. :) A biciklizésben mind a kettőből van dögivel :) Ma pl. már sokadik napja fogunk kimenni az esőbe és fröcskölnek majd le megint a szervezett utazásos buszok! :))) De ők nem álltak ott, ahol… nem árulom el előre! :)

  5. január 10th, 2013 07:23-nél | #5

    “Nincs út a boldogsághoz, a boldogság az út maga.”
    És ez nagyon igaz. Ha az ember befizet egy útra, lehet, hogy többet lát, de ez nem olyan sport, ami darabszámra megy. És az egész rohadt utazás dologban a szabadság a lényeg, csak ezt sokan nem értik meg. Azért mennek, mert az akárki is volt.
    Nem az a fontos, hogy gyalog/biciklivel/motorral/autóval/busszal mész, hanem hogy mekkora befolyásod van a dolgokra. Egy szervezett úton gyakorlatilag nulla. Vakarod a segged egy bolt előtt, mert az egész társaság vásárol, aztán anyázol, hogy a tökéletes naplemente előtt öt perccel beterelnek a buszba…

    Élvezni kell a szabadságot. És olvasva ezt a bologot, sokszor én is azt gondolom, hogy igazán elmehettek volna ide, vagy oda, ha már ott vannak, de igazából nem ez a lényeg. Amire egy utazásból igazán emlékszik az ember, az soha nem egy programpont, hanem egy élmény, egy felfedezés, egy esemény. És ezekből van több, ha magad csinálod.

  6. Reku Papa
    január 10th, 2013 08:07-nél | #6

    Ötlet:

    A következő kolostorban mondjátok azt, hogy Zita is férfi, csak át van operálva. Ha nem hiszik, mutassátok meg az útlevelét, abból látható hogy a neve Zita, ami köztudomásúlag magyar férfinév. :))

  7. Németh András
    január 10th, 2013 19:23-nél | #7

    @Reku Papa hát ez egy próbát megérne :D

Hozzászólások lezárva