Nászút a Föld körül

Irány a hegy! – Tényleg repülni fogunk?

Zita szülinapja szeptember 16-án volt, ami a második teheráni napunkra esett. Első nap sikerült elég jól összeismerkednünk Neda-val és Alireza-val, így nem volt nehéz rávennem őket, hogy részt vegyenek és segédkezzenek a Zita ellen készülő meglepetések előkészítésében. Előző este lefekvés előtt elég fáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, ráadásul egy fejfájás is gyötört, mindezek ellenére reméltem, hogy jól fog sikerülni Zita szülinapja. Olvass tovább…

Stoppoljuk az utolsó 100km-t Teheránig

A Quazvin utáni kb. 100km-es hátralévő távot nem terveztük bringával megtekerni, nem csak azért, mert nagyon húzós lett volna, hanem azért is, mert nem kívántunk továbbra is fulladozni az egyre növekvő autóforgalomban. Hallottuk Teheránról, hogy a világ egyik leg légszennyezettebb városa, és el se mertük képzelni, milyen lehet ez a 20 milliós város, ha már 100km-el előtte ilyen zsúfolt és büdös a főút. Azt viszont tudtuk, hogy nem a kerékpárban ülve akarjuk megtudni. A másik fontos dolog, ami miatt a stoppolás mellett döntöttünk, az szerdai nap volt. Úgy voltunk vele, hogy ha még ezen a napon sikerül megérkeznünk Teheránba, akkor másnap, csütörtökön van esélyünk felkeresni a türkmenisztáni nagykövetséget. Ha másnap érkeztünk volna csak meg, biztos, hogy csak pénteken értünk volna a követsége, viszont pénteken 90%, hogy zárva találtuk volna, mivel Iránban a péntek az egyetlen munkaszüneti nap a héten. Ezek miatt a dolgok miatt úgy döntöttünk, hogy egye meg a fene a kilométereket, a Tabriz-Teherán szakasz 610km-es távjából 500-at már letekertünk, dolgunk volt Teheránban, és úgy éreztük, ez az utolsó 100km nem nyújtott volna sok újat, ellenben elkéstünk volna a nagykövetségről és megfulladtunk volna forgalom bűzétől. Szóval kiálltunk az út szélére integetni. A hüvelykujjunkat nem nyújtottuk az ég felé, mert tegnap este megtanultuk, hogy az csúnya dolgot jelent… :) 3 percet nem kellett várnunk, és megállt nekünk egy pontosan olyan kék, üres platós furgon, amilyet már kinéztünk magunknak. Sok ilyen szaladgált az utakon és méretre pont megfelelt arra, hogy feldobjuk a bringákat hátra a raktérbe és elrobogjunk rajta Teheránig. Így is tettünk, emberünk segítőkész volt, felraktuk együtt a bringákat, én felültem melléjük hátra, Zita pedig előre az anyósülésre az emberünk mellé.

Nem gondoltam volna, hogy egy Teherautó platója ennyire rázós lehet, különösen a fekvőrendőrök dobáltak nagyon. Erre a sofőrünk is rájött, ezért a harmadik ilyen bukkanótól már lassan hajtott át rajtuk, így nem repültek a magasba a bringák velem együtt a platón. 15 percet sem haladtunk, és megálltunk egy útszéli épületsor mellett, ahol egy irodaszerű helyiségben fél órát telefonálgatott az emberünk, mi közben a falon lévő Irán és Teherán térképeket tanulmányoztuk. Emberünk az Azadi Square-re bólogatott, vagyis vette, hogy odáig szeretnénk elmenni vele. Ez az a „Szabadság tér” Teherán nyugati oldalán ami egy hatalmas körforgalomban található és egy nagy kapuszerű épület magasodik a közepén. Ez a város egyik, ha nem a legnagyobb jelképe, és ez az a hely, ami biztosan útba esik a nyugatról érkező autósoknak, és ahonnan már csak pár kilométert kell nyílegyenesen észak felé tekernünk egy utcán, hogy találkozzunk a szállásadóinkkal az este. Merthogy a Couchsurfingen még Tabrizban tartózkodásunk alatt sikerült megbeszélnünk egy nagyon aranyosnak tűnő párral, hogy maradhatunk náluk pár napot, amíg Teheránban leszünk. Szóval úgy tűnt, minden klappol, voltak barátaink Teheránban, és a fél óra pihenő után ismét robogtunk a hatalmas főváros felé. Egyszer még lehajtottunk a főútról, de ez már csak egy öt perces pihenő volt, sofőrünk felvett egy pendrive-ot tele zenékkel a barátjától. Utána persze ezek az mp3-ek bömböltek a kocsiból. Olvass tovább…

Mit kezd három kiló szőlővel a kerékpártúrázó?

Emidabad után egy darabig nem történt semmi említésre méltó. Élveztük, hogy végre lefelé gurulunk, szívtuk a teherautók bűzét, és ebédidőben megálltunk egy helyen kebabot enni és pihenni. Délután valahol Takestan előtt láttunk egy motorost maszkban, és mivel éppen elveszni készültünk, megállítottunk, és megkérdeztük a helyes irányt tőle. Ezt a legjobbkor tettük, mert ha nem kérdezünk, bizony elmentünk volna egy rossz irányba. Ő volt az első ember Iránban, akit rajtunk kívül maszkot viselni láttunk ebben a bűzben. Kiderült róla, hogy rendőr és a közelben szőlőföldjei vannak, ezért pár kilométerrel később már jó 3kg szőlővel tekertünk tovább. :) Nem tudtuk vele megértetni, hogy ez túl sok, megköszöntük kedvességét és reméltük, hogy valahol tovább tudjuk ajándékozni a nagy zacskó szőlőt.

Takestanban egy nagyon apró kis kebabosnál megálltunk enni, mire befejeztük, már volt egy barátunk, aki nem engedte, hogy mi fizessünk, távozásakor a tudtunk nélkül kifizette a mi fogyasztásunkat is. Hihetetlenek ezek az irániak… Olvass tovább…

„Daughter Bridge” – Búcsú Mohsen-től

Mianehtől egy jó 25km-t még elkísért minket Moshen. Ezalatt legurultunk a völgy aljába, majd nekimentünk a hegyeknek, átkeltünk két alagúton, és egy nagyon szép, sziklás völgyben találtuk magunkat. Mohsen egy vendéglőig kísért el minket, ahol ittunk még egy kólát együtt, aztán elbúcsúztunk. A vendéglő mögött volt egy régi, középen leszakadt kőhíd a folyómeder felett, Mohsen elmondása szerint ez a „Daughter Bridge”.

Ahogy továbbhaladtunk, úgy lett egyre szélesebb a völgy. Láttunk egy-két szinte teljesen elhagyatott falut, ezekben olyan lapostetős, vakolatlan agyagházak voltak, amiket eddig csak a National Geographic-ban láttunk. Persze ahogy közelebb mentünk, láttuk, hogy némelyikben még a villanyvezetéknek is megvolt a helye, szóval csak távolról tűntek olyan isten háta mögötti, elmaradott helynek ezek a lakatlan falvak. Egy nagy, nyílt területre értünk ki, aminek a túloldalán tarka csíkos dombok sorakoztak. A különböző színű kőzetek vízszintes sávokat rajzoltak a dombokra, ezzel igazán érdekes látványt nyújtottak. Olvass tovább…

Jeget vegyenek!

Tabrizt viszonylag könnyen elhagytuk, noha emelkedett az út, és az autópályaszerű úttesten hatalmas autótömeg közlekedett. Rengeteg volt köztük a nagyon hangos, rettentő büdös teherautó is, olyanok, amilyenekkel eddig még sehol nem találkoztunk. Sok új és érdekes dolgot láttunk az út mentén, hiszen világosban, városon kívül most bicikliztünk először Iránban. Láttunk például jégárusokat, akik úgy reklámozták a portékájukat, hogy kitettek hatalmas jégtömböket az út közepére olvadni a napon. Olcsóért van a víz meg az energia, biztos azt gondolják, mindkettő végtelen mennyiségben rendelkezésre áll, majd fagyasztunk még le vizet, nem igaz?! :) Aztán a vendéglők is máshogy néznek ki, talán már említettem, hogy itt nem, vagy nem csak asztalok vannak, hanem egy térdmagasságú emelvény, amin szőnyeg van, és oldalt magas, kemény párnák, ezeknek lehet nekidőlni, miközben középre eléd tálalják az ételt, aminek legpuritánabb formáját mindenütt megtalálni: kebab hagymával és lavassal. Itt a lavast non-nak hívják, a kebab pedig úgy néz ki, hogy hosszú vaspálcákra rágyurmázzák a fasírthúst, amit aztán így nagyon gyorsan ki tudnak sütni. Egy ilyet a vékony lepénykenyérrel, hagymával megkapsz már 10000 riálért, vagyis 1000 toman-ért, ami kb. 1 dollár, vagyis 200 forint körül van. Mi sokszor ettünk ilyet, gyors és jó étel, persze önmagában nem elég, ha csak ezt ennénk, egy nap alatt megunnánk. Olvass tovább…

Séta Tabrizban Mahdi-val és Amirreza-val

Harmadik egyben utolsó napunkon Tabrizban elindultunk bringákkal a városba, felfedezni azt, hiszen még csak éjszaka láttuk. A táskáink és cuccaink nagyrészét az Eligoli kempingjének egy zárt helyiségében hagytuk. Könnyedén siklottunk lefelé a városba a bringákon, a vártnál könnyebben és gyorsabban beértünk a városba, aminek a belsejében már igen nagy forgalom volt. A nagy bazár előtt még megálltunk egy helyen, mint kiderült, a kék mecsetnél. Gyönyörű park volt mellette, itt tettük le a bringákat és mentünk be a dzsámiba egyesével. Közben hatalmas embersereg gyűlt körénk, és csak nézték, nézték a bringákat, teljesen körbeálltak minket. A furcsa az volt, hogy bár nagy kommunikációra nem voltak képesek velünk, de ennek ellenére nem tágítottak. Beszélgettek egymást közt, néha ektivitiztek velem egy kicsit, vagy én soroltam nekik az országok nevét, de ennél több nem történt, mégis, ennyire elég volt nekik, hogy ne tágítsanak a bringák mellől 20-30 percig. Olvass tovább…

Ahogy a Meghri melletti örmény-iráni határhoz közeledtünk, úgy lettek a hegyek egyre meredekebbek és csipkézettebbek. Sajnos a hosszas vámvizsgálat közben (ami alatt a mi cuccainkat át sem világították) nem tudtunk fényképezni, mert a határállomások környékén ugye nem szabad, mi pedig nem akartuk ezt kockáztatni egy olyan országba való belépéskor, mint Irán. A hosszas várakozást leszámítva minden simán ment egyébként a határon, elfogadták a vízumainkat és kaptunk rájuk szép pecsétet a belépés dátumával.

Az iráni vendégszeretet első nagykövetei

Az őrült iráni vendégszeretetből viszont már a határ előtt kaptunk egy kis ízelítőt, méghozzá a két hetes nyaralásából alkoholmámoros boldogságban hazatérő Mahditól. A fickó nagyon kész volt, állandóan áradozott Iránról, és hogy ide menjünk, oda menjünk meg hogy az irániak mennyire barátságosak… Ez utóbbit ő maga is megmutatta, nem hagyta, hogy az utolsó Dramjainkat elköltsük az utolsó örményországi megállóban, egy étteremnél. Lefordította nekünk az étlapot, majd amikor kiválasztottuk, hogy mit szeretnénk, rendelt belőle két kört nekünk – erre persze már csak akkor jöttünk rá, amikor intett, hogy elő se vegyünk a pénzünk, mert ő már kifizette a mi ebédünket is. Így persze már egy asztalhoz is ültünk és megtanított az első iráni szavakra, amikről ekkor még azt se tudtam, hogy farsi-e vagy azeri török, sőt azt se tudtam, hogy alapvetően ezt a két nyelvet beszélik Iránban.

Aztán persze a határon elszabadult az igazi őrület, mindenki fényképezkedett velünk és mindenki megadta a telefonszámát, hogy ha bármi gondunk lenne, vagy ha csak fordításra van szükségünk vagy akármilyen segítségre, akkor hívjuk fel őket bátran. Olvass tovább…

Sok mindenről írtam már a jereváni tartózkodásunkkal kapcsolatban, de magáról a városról még nem. Szándékosan hagytam a legizgalmasabb részt a végére. Előzőleg másoktól azt hallottuk, hogy az országhoz képest Jereván nem akkora nagy durranás, mert a városban hőség van és megáll a medencéjében a szmog. Mi ilyesmit nem tapasztaltunk, se büdös, se hőség nem volt az örmény fővárosban ott jártunkkor, sőt, szerintünk Jereván egy nagyon jó, élhető város, ami nagyon tetszett mind a kettőnknek.

Kezdjük a város meghatározó elemével, a közlekedéssel. Van metró, amit a magyar metrókhoz hasonlóan szintén az oroszok építettek, állítólag ugyanazok a vagonok, csak éppen az állomások vannak 2-3km-re egymástól, ezért nem is sikerült egyszer se beiktatni egy metrózást. Pedig nemrégiben még árat is emeltek, a régi 100 Dram helyett már 200-ba kerül a metró. A metrón kívül van még néhány trolibusz járat, de ez nem számottevő. Viszont Marschutkából százszámra közlekednek a városban. Ezek lepukkant mikrobuszok, amelyeket belül átalakítottak, hogy minél többen elférjenek benne. A hátsó ajtó mellett van egy kisebb állórész is, de ott persze csak a 160cm alattiak tudnak állni, magasak pedig csak görnyedni. Olvass tovább…

Az utolsó Jerevánban töltött napjaink valamelyikén végre sikerült meglátogatnunk Ejmiatsin-t (ejtsd: Ecsmiadzin), az „örmény Vatikánt”, a fő-fő-fő látnivalót, amit semmiképpen nem volt szabad kihagynunk. Lezörgettük magunkat a hegyről Lacitól, majd átsétáltunk az operához, ahonnan tudtuk, hogy mennek marschutkák a Kilikia buszállomáshoz. Innen indult a távolsági marschutka, ami kitett minket Vagharsapat központjába, közvetlenül az Ejmiatsin-t képező templom és épületegyüttes bejarátánál. A bejárat után egy kisebb parkos rész következett, ahol kicsit eltévedtünk, rossz felé vettük az irányt, és nem a templomnál, hanem egy vendéglőnél lyukadtunk ki. Annyira kétségbe nem estünk, mivel már éhesek is voltunk, hát gyorsan megebédeltünk. Than-t, az ayran helyi megfelelőjét és szendvicseket rendeltünk, ezekért összesen 1050 Dram-ot fizettünk, vagyis kicsit több mint 500 Forintot. A számla mellé némi útbaigazítást is kértünk, hogy mégis megtaláljuk azt, amiért jöttünk, az Ejmiatsin-t. Persze kiderült, hogy rögtön a bejáratnál csak kicsit tovább kellett volna mennünk egyenesen, és megleltük volna, amiért jöttünk. Megtaláltuk a templomot, és megcsodáltuk kívülről-belülről. Olvass tovább…

Egy nap Jerevánban, amikor szokás szerint késő délelőtt ébredtünk, egyszer csak érkezett egy sms-em. Édesanyám volt a feladó, azt írta s.o.s. azonnal menjek netközelbe és olvassak e-mailt. Hát így történt, hogy már sokadjára, ezen a napon se sikerült megnéznünk az Ecsmiadzint, az „örmény vatikánt”. Felpattantunk a marschutkára, és leszáguldottunk Jereván központjába. Közben egy sms váltással már azt is sikerült megtudni, hogy egy meghatalmazás kell az adóm reálhozamának felvételéhez, amit a nagykövet tud majd hitelesíteni nekünk. Ne kérdezzétek mi az a reálhozam, mert én se tudom, csak annyit, hogy visszakapok egy egész jó kis összeget az állambácsitól, ami több heti utazásra elegendő lesz nekünk. Ezt a pénzt azonban már csak szeptember 16-ig lehet felvenni a kerületi postán, és ha addig nem vesszük fel, utána visszakerül az állambácsihoz, én soha nem láthatom. A postán viszont nem fogadták el azt az általános meghatalmazást, amit az elindulásunk előtt otthon hagytunk. Otthon ment a nagy gondolkodás, és végül arra jutottak, hogy egy a nagykövettel hitelesített meghatalmazást kell készítenünk és hazajuttatnunk, mert volt már ilyenre példa, hogy ezt így elfogadták.
Na igen ám, csakhogy jöttek a problémák, vagyis inkább nevezzük őket kicsit pozitívabban kihívásoknak. Olvass tovább…