Szépségek és nehézségek Pushkarban
Az eddigi legnehezebb éjszakánk története
Na, már elmeséltem, hogy hogyan jutottunk oda Pushkarba, és hogy milyen nagyszerű helyen laktunk ott, most jöjjön maga Pushkar, és az ott töltött napok története.
Történt, hogy amikor megérkeztünk ahhoz a bizonyos tábortűzhöz első nap valamikor fél egy környékén, ki voltunk tikkadva, és kértünk egy kis vizet Sukháéktól. Ők egy bontatlan üveg 1l-es, műanyagpalackos ásványvizet raktak elénk, mire én kérdeztem, hogy mi ez, csapvíz nincs? Ti mit isztok, tiszta, egészséges a csapvíz? 
A válasz igen volt, azt mondták, ők is ezt isszák, és már meg is töltötték az egyik üres palackunkat a langyos csapvízzel. Nohát, langyos a víz, sebaj, Jószi bá’ szerint ez még jó is, előbb megérkezik tőle a „medvecsalád”! :) Hát ittuk a csapvizet Indiában. Ez felelőtlenség volt és bajt okozott.
Zita egy éjszaka alatt túlesett rajta, nem részletezem hogyan, de a lényeg, hogy következő reggelre (egy teljes nappal később a rossz víz fogyasztása után) kicsit dehidratáltan, de jól volt, ehetett, ihatott, nem volt több baja. Én már egy kicsit jobban megszívtam a dolgot, első éjjel a hideg rázott és rosszul voltam, gyengének és betegnek éreztem magam. A lázamat nem tudtuk megmérni, mert a lázmérőnk megbolondult. Pedig biztos voltam benne, hogy legalább hőemelkedésem van, mert nagyon rosszul voltam. Másnap ez kitartott, és csak rákövetkező nap derült ki, mi bajom, amikor már a maláriára is gyanakodtunk. Olvass tovább…
Ez a virág három részre szakadt, és az egyik a sivatag peremén, a mai Pushkar helyén ért földet. Itt forrást fakasztott, ez a forrás pedig tavat duzzasztott, ez a tó megtalálható mai is Pushkar közepén. Mivel időközben ez a hely lett a hinduk legnagyobb zarándokhelye, a tó több mint 50 különböző szakaszához (Ghats) lépcsők vezetnek le. És minden egyes szakasz különböző dolgokat gyógyít vagy tesz jóvá, ilyen-olyan betegségek ellen jó, ha ott megmártózol, vagy különböző módokon megváltozik az életed, természetesen pozitív irányban. :) Mostanra már nem csak a hinduk szeretnek idelátogatni, hanem a turisták is, mert a helynek van egy különleges varázsa, és a légkör nagyon kellemes Pushkarban. 
a különböző tevékenységi körök szerinti alkasztokról, és az állam által nem régiben hozott új oktatási törvényekről, amely könnyű bejutást ígér az alsóbb kasztokban lévőknek az egyetemekre, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez sok problémát szül, pl. azt, hogy az alsóbb kasztokból kijárják ugyan az egyetemet, de közel sem lesznek olyan jó szakemberek, vagy ha például az iskola után be tudnak állni hivatalnoknak, akkor ott a hivataluknál fogva az élet bizonyos területein fölébe kerülhetnek az amúgy felsőbb kasztokba tartozóknak – és ebből visszaélések születhetnek. Aztán olyat is hallottunk, hogy anno az alsóbb kasztokból valók azért tértek át a keresztény vallásra, hogy közelebb kerüljenek a telepesekhez, és így a „tűzhöz”, a pénzhez, vagy hatalomhoz, megbecsüléshez… Azt hiszem, regényeket lehetne írni erről a témáról, de nekem ez nem szándékom most, úgyhogy csak sétáljunk tovább felfelé a Majmok Templomához.
A buszunk dugóba került, vagyis inkább úgy mondanám, hogy az út, ami a Hawa Mahal melletti állomáshoz vezetett, totál beállt. Mégis, rajtunk kívül senkinek eszébe se jutott leszállni a buszról, pedig amikor mi ezt megtettük, könnyedén elsétáltunk a helyszínről, a buszt és „lelkes”, leszállni nem akaró utasait magunk mögött hagyva. Beültünk egy dhaba-ba dallt enni, majd átsétáltunk az út túloldalára, ahonnan már csak pár lépés volt a City Palace felé vezető utca. Innentől megváltozott a kép, a zsúfolt többsávos útról betértünk az óvárosba, ahol hatalmas falak és kapuk jelezték nekünk, hogy nem ám akárhol vagyunk. Na és persze az őrülten dudáló autós és motorostömeg is jelezte egymásnak (és a dudaszó broadcast mivoltának köszönhetően nekünk is), hogy szeretnének átjutni az egyik szűk városkapun. Csakhogy ezt sokan próbálták egyszerre, mindkét irányból, s ennek a vége egy szép kis káosz lett, amin még mi gyalogosok is csak nehezen tudtunk átjutni. Persze élő, vagy villanyrendőr a közelben sem volt, hogy is lett volna, ez itt nem az a „túlszabályozott” világ, mint otthon Európa. :) Hanem más. (Nem mondtam, hogy jobb, se azt, hogy rosszabb!)
van szó, ami 2010 óta a világörökség része. A története pedig az, hogy volt egyszer egy Jai Singh nevű figura, aki jobban szerette az asztrológiát, mint a városépítést vagy a háborúzást, ezért építtetett különböző korabeli csillagászati eszközöket. Egyébként ugyanez a Jai Singh az, aki után a várost – Jaipurt elnevezték. Apja halála után került uralomra, mindössze 11 évesen. A székhelye először Amber-ben volt, az Amber Erődben, de ezt kezdte kinőni a birodalom, ezért 1727-ben kiadta parancsba egy új város építését, ez volt Jaipur, Észak India első „planned city”-je, vagyis megtervezett városa. Később, 1876-ban az akkori maharadzsa a walesi herceg érkezésének tiszteletére az egész óvárost rózsaszínre festette. 
Persze nem csak a rántottáért jártunk ki, meglátogattuk a „kötelező látnivalókat” is. A Laxmi Nayaran hindu templommal kezdtük. Ez egy 16. században épült kis csoda, ott jártunkkor senki más nem volt ott rajtunk kívül, és ez egy különleges varázst adott a helynek. A templomon kívül és belül elképesztően részletgazdag szobrok voltak faragva a kőben, és az egész épület egy emelet magasan volt egy széles teraszon, ahonnan egész jól be lehetett látni a várost, a közeli dombokat, és a rajtuk húzódó városfalat. Ezt a falat aztán kicsit közelebbről is megnéztük, ugyanis kereszteznünk is kellett, hogy bejussunk Amber belsejébe, vagy onnan vissza Rahulékhoz. 
Megnéztünk néhány másik templomot is, volt köztük egy muszlim mecset is, de minden, amire emlékszem ezekből, azok a majmok. Errefelé eddig nem látott, fekete pofájú, és hosszú farkú majmokat láttunk. Vagyis inkább egész majomcsaládokat, kismajmokkal, anyákkal, egész csordákat. Némelyikük ügyet sem vetett az emberekre, de volt amelyik közel jött hozzánk, és ezzel egész sor biciklit döntött fel. Mert persze bátran mászkáltak és üldögéltek a letámasztott bringákon. 
Agra-ból hajnalban indult a vonatunk Jaipurba. Az „Agra Fort” nevű állomásra kellett kisétálnunk, ami kb. 5km-re volt a szállásunkról. A tuktukosok már hajnali 5-kor készen álltak arra, hogy elvigyenek minket, de mi nemet mondtunk a százrupis ajánlataiknak, és sétáltunk. Mire a vonathoz értünk, egészen felébredtünk. A vonaton pedig sikerült megírnom egy bejegyzést, sőt még a képeket is kiválogattam hozzá. Feltölteni már nem töltöttem fel, ahhoz túl gyenge lett volna a net a száguldó vonatban. Inkább bámultam ki az ablakon, mert közben már felkelt a nap, és Jaipur mellett érdekes dombokat pillantottunk meg. 
A Taj Mahalnál töltött délelőtt után majdnem úgy döntöttünk, hogy lefekszünk aludni délután, de végül a menés mellett voksoltunk, és nem bántuk meg. Az útikönyv jelölt egy Fatehpur Sikri nevű helyen Agrától kb. 40km-re nyugatra. Megalkudtunk egy riksással a buszállomásig, majd ott megkerestük a megfelelő buszt, ami hamarosan elindult, rajtunk a fedélzeten. Egy órát robogtunk, mire megérkeztünk a másik buszállomásra. Itt gyorsan burkoltunk egy dált a közeli „étteremben”, majd bevetettük magunkat a bazár utcájának forgatagába. Volt ott minden, elsősorban rengeteg ember, kétoldalt pedig árusok. 
A mi vonatunk persze ülőhelyes volt, de ez nem akadályozta meg a tömeget abban, hogy vissza ne szálljanak a vagonokba miután a rendőrök odébbálltak. A vonat úgy indult el, hogy közben kétségbeesett emberek próbáltak az ajtók melletti kapaszkodókba – vagy talán még az abban kapaszkodó embertársaikba is – belecsimpaszkodni. Szinte végig nyitott ajtókkal közlekedte végig a néhány órás utat a vonat. A kétfős ülésekre hárman-négyen ültek, és a háromrészesekre négyen-öten. A miénkre is. Persze nem jutott eszembe megmutatni a jegyeinket, hogy megkérjem őket, tartsák fent kettőnknek az elméletben három személyes ülés kétharmadát, mert mi ezért fizettünk. Valószínű bunkó nyugatinak néztek volna. Ahogy én is csak úgy pislogtam, hogy hogyan bírnak ők így meglenni egymás hegyén-hátán. Ennyit a vonatútról. :) 
Najó, ez nem igaz, gondoltuk legalább kívülről megcsodáljuk azt a csuda erődöt, és ez meg is történt. A fényképezőgépnek viszont éppen jó napja volt, ritka az ilyen, de kb. 10 napból egyszer működik a vaku, ilyenkor képes úgy is vakuzni, hogy aztán rögtön utána lemerül, és néhány kép után már nem képes újra életre kelni a gép a két AA-s ceruzaaksiról. Máskor ugyanezen, éppen csutkára feltöltött aksikról pedig meg se nyikkan a vaku. Nyilvánvaló, hogy valami a kondival van, ami az aksik és a vaku között van, de én azon túl, hogy ezt sejtem, nincsen hozzá se tudásom, se szerszámaim, hogy megjavítsam, azért Gábor ötletére felkerestük a „Camera Bazaar”-t, ami történetesen a Red Fort szomszédságában volt. 
Chandan szívesen vállalta, hogy két hónapig megőrzi kamat és bérmentesen egy-egy szárítónak vagy virágállványnak a bringákat, a vízálló táskáink meg jók lesznek neki vizet hordani. (Na, csak viccelek…)A táska beszerzése már nem volt ilyen egyszerű dió. Árpi sokat keresgélt a neten, mire talált egy menőnek tűnő gyártót, egyből gurultunk is a címre, amelyet Delhi egyik leg-lepukkantabb negyedében találtunk meg. A „gettó” közepén volt a gyár – olcsó munkaerő, olcsó bérlés, ezekre gondoltunk. A cég tulaja kedves volt, teát is kaptunk, de arra a kérdésre, megszponzorálna-e minket, elutasítóan válaszolt és így utólag nem is bántuk meg. Vettünk tőle kedvezményesen 2 profi(nak tűnő) hátizsákot és boldogságunkban már a nepáli túrázásokat vizionáltuk magunk elé! 
Legutóbbi hozzászólások