Gokarna #2 – Kincskeresés, szájharmonika, Paradise Beach
Ahogy már írtam, a Dolphin Bay Café pontosan az Om Beach közepén van, tehát amikor kiléptünk a homokra, a hármas (3-as alakú az öbölpáros) közepén találtunk magunkat. Ez a középső szár egy homokos, sziklás nyúlvány, kiváló hely naplementézéshez. Az első 60 métert még a homokon tudjuk megtenni aztán átveszik a terepet a sziklák. Ezt a sziklaormot egyszer meg is hódítottuk. Zitával szépen körbejártuk, szikláról sziklára felfedeztük. Több „természetes jakuzzit” is találtunk, illetve a sziklák között kisebb rákokat is. Ekkor láttuk, hogy a rák valójában nem is hátrafelé, hanem oldalazva jár! Méghozzá bámulatos módon, bárhol megkapaszkodik, olyan vizes, csúszós sziklákon, 
ahol én hatalmasat taknyolnék a flip-flop papucsomban, vagy mezítláb. A sziklákon nagyon óvatosak voltunk, mert tudtuk – különösen én tudtam a rossz bokámmal -, hogy elég egy rossz lépés, és szökdelhetjük fél lábon India hátralévő részét. Persze nem történt semmi baj, sőt, nagyon élveztük a sziklákon tett kis túrát.
A vízben több időt töltöttünk, minden nap megfürödtünk egyszer-kétszer, felfrissülés és játék gyanánt. Zita rengeteg időt töltött a parton apró kagyló és csigadarabok után kutatva. Mindegyik darab különböző és mindegyik egy apró kincs, a természet egy apró csodája. Olvass tovább…
mert egy-két dolgon keresztülmentünk az elmúlt 9 hónapban, és India sem az a hely, ahol az ember könnyen le tud nyugodni, és fel tudja dolgozni az élményeket. Ezért kivettünk egy hét szabadságot. Akartunk egy hetet, amikor tényleg semmit nem csinálunk, semmilyen látványosságot nem nézünk meg, senkivel nem találkozunk, nem kanapészörfölünk és nem biciklizünk, nem vonatozunk, hanem vagyunk egy helyen, és üresedünk, leülepítjük az élményeket, és csak úgy vagyunk. Egy tengerparton! :) Ezt eredetileg Goán terveztük, de még Delhiben megkaptuk azt az infót, hogy ha egy kicsit tovább megyünk a parton Délnek, át Karnataka államba, akkor Gokarna mellett találunk tengerparti bambuszkunyhókat 100 rupiért. Goán ennek csak négy-ötszöröséért találtunk volna hasonlót, ezért megfogadtuk a tanácsot. 
A kötelesség ugyebár: „Ha már itt vagyunk, nézzük meg ezt, meg ezt meg ezt, mert az útikönyv és a Géza is ezt mondta…” – és végülis valamennyire mindig igazuk van. Ennek keretében ellátogattunk Old Goára, vagyis… Hogyan is fordíthatnám magyarra, hogy értelmesen hangozzon? Régi Goára. Ez a hely Pándzsimtól 20 perc buszozásra van keletre, és a katolikus templomairól és múzeumairól híres. Esztert is hívtuk, hogy összekössük a dolgokat és egyszerre legyünk vele, miközben együtt megnézzük, amit meg kell Goán. A ma „Old Goa”-nak nevezett helyen egykoron a portugál fennhatóság alatt álló Goa fővárosa állott, és méghozzá nem is kicsit, hanem nagyon. 
Fénykorában a népessége meghaladta az akkori Londonét. Kelet Rómájának is hívták, de aztán jött néhány csúnya járvány és kipusztult az egész. 1843-ban a főváros Panaji lett. Az egykori szebb időkből azért még fennmaradt egy-két szép dolog, amelyek jelenleg vagy templomként, vagy múzeumként működnek. Ilyen például a Sé Katedrális, amely azzal a nem akármilyen címmel dicsekedhet, hogy ő Ázsia legnagyobb katolikus temploma. Szó mi szó, tényleg hatalmas, még Európában is megállná a helyét, bár az igaz, hogy a top 10-ben sem lenne. 76 méter hosszú és 55 méter széles, 1562-ben kezdték építeni és 90 év alatt fejezték be. Hát nem kapkodták el! :) 
és Eszter volt olyan kedves, és felajánlotta a segítségét. Mégpedig úgy, hogy elvállalta a postás szerepét. Egy szép napon, hónapokkal ezelőtt kaptunk tőle egy e-mailt, amiben felajánlotta szolgálatait, mégpedig, hogy elhoz nekünk Magyarországról ezt-azt, vagyis amit kívánunk. Találjátok ki, mit kívántunk! :) Túró Rudit, gyulai kolbászt, sonkát, a klasszikus rézszínű-konzerves májkrémet, trappista sajtot, és jóanyáink süteményeit. Bátyámtól jól meg is kaptam, hogy mit papolok itt fenntarthatóságról, amikor Indiába hozatom magam után a Túró Rudit?! „Vizet prédikál, és bort iszik!” – Mondta rám. Szerintetek igaza van? Szerintetek sem vagyunk egy cseppet sem fenntarthatóbbak annál, mintha Európában tolnánk tovább a „gazdaság” szekerét, ahogy azt a környezetünk nagy része elvárja tőlünk? Rohannánk a munkába, munkából, termelnénk a pénzt, meg a GDP-t, meg a jó ég tudja, mit… 
Ezt mindaddig nem értettük igazán, amíg be nem futott a vonat. Végeláthatatlan hosszú volt, a két vége között talán 3-400 méter is lehetett, és ennyit már a kevésbé sportos útitársak nem biztos, hogy le tudnak küzdeni azalatt, míg bent áll a vonat az állomáson. Viszont a táblák segítségével ott várhatnak a vagonjukra, ahová az érkezni fog. Okos!
bárhonnan, feltéve, ha van még jegy az adott vonatra. Ehhez általában hónapokkal előre meg kell venni a jegyet. Hónapjaink se voltak Aurangabadban! :) Szóval maradt az utolsó verzió, vagyis az úgy nevezett tatkal ticket vásárlása. A tatkal jegy kicsit drágább, mivel ezek is „félretett” vonatjegyek. Ezeket a „last minute” jegyeket csak a vonatra felszállást megelőző nap reggel 8 órától a vasútállomásokon, vagy délelőtt 10 órától az interneten lehet megvásárolni, amíg a „készlet” tart. Vagyis érdemes minél előbb megvenni őket, feltéve ha nem akarunk megint napokat buszozni ebben a hatalmas Indiában. Miután láttuk Ellorát, tudtuk, hogy Zita már javulóban van, és az is tudtuk, hogy a másik ajantai sziklatemplom együttesre már nem vagyunk kíváncsiak (az még messzebb, 100km-re volt tőlünk, és állítólag kevésbé szép). Szóval eldöntöttük, hogy megyünk! Ahhoz, hogy jó eséllyel kapjunk vonatjegyet másnapra, reggel a 8 órás pénztárnyitásra odamentünk az aurangabadi vasútállomásra. Már ekkor 10 méteres sor állt, de legalább sor! Sor állt, nem pedig tömeg, és Indiában már ez is nagy szó! :) Mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy nem elég a jegykérelmi lapot kitölteni, és megmutatni az útleveleinket, hanem szükség van az utóbbi iratok fénymásolatára is. 
Gondolhatjátok, hogy nem napszúrást kapni, belázasodni, gyomorbajok miatt diétázni, és nem is drága, koszos szállodában vesztegelni utaztunk Aurangabadba. Hanem mert ez a város közel található Ellorához és Ajantához. Ez utóbbi két hely pedig messzeföldről híres (legalábbis Indián belül biztosan) a sziklatemplomairól. Mi úgy döntöttünk, hogy útba ejtjük őket, ezért utaztunk Udaipur után Aurangabadba. Lett volna lehetőség közvetlen a barlangtemplomok környékén megszállni, de az még Aurangabadnál is drágább lett volna. Ezért aztán maradt a korai kelés, hogy még a nagy hőség előtt buszra tudjunk szállni a tőlünk 40km-re lévő Ellorába. Zita harmadik nap reggelre jobban lett, úgyhogy ezt szépen meg is léptük. Az egy sarokra lévő buszállomásig sétáltunk, majd felszálltunk egy buszra, ami azt ígérte, hogy elrepít minket fejenként 26 rupiért Ellorába. 
Kétszer 26 az annyi mint 46, legalábbis a conductornál. Előttünk az iráni és az angol srác 54-et fizettek együtt. Ilyen gyorsan el lehet felejteni a matekot, vagy valójában megint csak átvernek, és a jegy… Á, mindegy, hagyjuk ezt, gondolom már Ti is unjátok. Ez itt minden napos, és normális. Indiában teljesen nyilvánvaló mindenki számára a sztereotipia, hogy aki idejön külföldről, az gazdag. Ezt a belépők árképzéséből is jól megtanulják: indiaiaknak 10 rupi, külföldieknek 250 rupi. Ezek után miért is csodálkozom, ha valamit a beszerzési ár több mint húszszorosáért próbálnak eladni nekem? :)
Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. 
Udaipurba nem volt kalandoktól mentes az utazásunk, de ezt már megszoktuk Indiában. Ajmerba könnyedén átjutottunk, talán most először örültünk annak, hogy az indiaiak megtaláltak minket a szolgálataikkal. Ahogy kiértünk Sukháéktól a főútra a „Helly Journey”-ikkel a hátunkon, egy buszból kiáltoztak ki felénk: „Aaajmeer-Ajmeer”, hát mi már fel is pattantunk, és fél óra múlva már sétálhattunk is a buszállomásra Ajmerban – merthogy a busz nem ott tett ki minket. Ajmerből 8 órát buszoztunk, mire Udaipurba értünk. Ezt jobban viseltük, mint vártuk. 
Az ilyen kihívásokra, ha lélekben felkészül az ember, az sokat segít. És az is, ha előző és aznap nem nagyon eszik semmit, ha hasmenése van! :)
Legutóbbi hozzászólások