Madurai kalandok – Paratházás, templomitisz és gyors randi Eszterékkel
A tatkal jegy hajnali fáradalmai
Maduraiba nem volt kellemes a megérkezés. Először is a vonaton nem tudtuk túlságosan kipihenni magunkat, mert Zita nem aludt jól, én pedig nem aludtam sokat – hajnali kettőig naplót írtam. Aztán amikor ezután sem tudtam elaludni, akkor realizáltam a szomorú tényt, hogy ha megérkeztünk, nem ám az lesz, hogy egyből mehetünk egy szállodába aludni, 
hanem várhatjuk meg a reggel 8 órát a vasútállomáson, és csak miután megvettük a másnap este induló vonatra a tatkal jegyet akkor indulhatunk pihenni. Szóval aludtam kb. 2-3 órát a vonaton, de nem többet, amikor valahogy hajnal 5 és 6 között leszálltunk Madurai-ban. Az a nyomorult vonat most bezzeg vagy fél órával korábban befutott – ennyivel is kevesebbet tudtunk aludni, mert amikor már bent álltunk az állomáson, mindenkit felvert a nyüzsgölődő tömeg. Az állomás mellett egy épület első emeletén megtaláltuk a booking office-t, ami előtt már ekkor nagy sor állt. Pontosabban szólva először csak ült. Az emberek tisztes távolságba ültek egymás mellett a gyalogos rámpán, ami felfelé a bejárathoz vezetett. Aztán valamelyik okos elöl fél órával a nyitás előtt úgy gondolta, hogy ő feláll, mert miért ne, hátha akkor előbb kinyitnak, vagy gyorsabban telik majd az idő. Ez még nem lett volna baj, de a többi okos követte őt ebben, és a nyugodtságban üldögélő sor a következő percekben összetömörült egy az előzőnél háromszor sűrűbb, álló sorba. Olvass tovább…
Keralát az egyszeri turista biztos, hogy hozzátársítja a „Backwaters”-hez. Szokták is így mondani, hogy „Kerala Backwaters”. Ez tükörfordításban annyit jelent, hogy keralai hátsóvizek, de ez ugye elég bután hangzik. Mondjuk inkább úgy, hogy lagúnák. Szóval ezek folyók és csatornák kesze-kusza hálózata, a tengerpart mentén. Régen szállításra és közlekedésre is használták őket, de ma már ott az országút, a vasút és a repülő, ezért aztán a „Kerala Backwaters” már csak a turisták számára érdekes igazán. Ezt meg is lehet érteni, hiszen ki ne szeretne behajló pálmafák árnyékában csónakázni? :)
ezért aztán kinéztünk egy napot, amit a Backwaters-re szántunk. Laci segített nekünk, és ajánlott egy helyet, a Kovalamtól fél órányi buszútra lévő Poovar-t. Felsétáltunk a főútra ahol 5 perc múlva jött egy busz. Megállt nekünk, és mikor kérdeztük a hátsó ajtónál, hogy „Poovar?”, a Conductor bólogatott, ezért felszálltunk. Itt kezdődtek az élmények, ugyanis ez a busz más volt, mint amit eddig megszoktunk. Először is nem voltak ablakai. Akarom mondani voltak, de nem volt rajtuk üveg, se rács, és ilyet eddig még nem láttunk. Pedig ha a „történelmi hideg” 21 Celsius fok errefelé, akkor valóban teljesen logikus. :) 
A három Padmini és a retro robogók a Pere család udvarában azért állnak, mert Viki és Laci egy utazási irodát nyitottak, amit a következő szezonban szeretnének igazán beindítani. Olyannyira önállóan építik fel a saját vállalkozásukat apró léptekben, hogy azt szó szerint kell érteni: Laci minden nap szerelt egy kicsit az egyik Padminin, és mindig, amikor hazaért, nagy büszkén mutogatott egy frissen szerzett lámpatestet vagy valami más alkatrészt, hogy nini, már ez is megvan! A Padminik egyébként tényleg zseniális kis autók, nem csodálom, hogy Laci úgy odavan értük. Elvégre olyan autót vezethet, amiből otthon, de talán egész Európában egy darab sincs. :) Feelingben kicsit a Trabantra emlékeztettek, de annál picit nagyobb és erősebb a kasztni illetve a motor is, na és elöl az egybeülés a kormányváltóval mindenen túltesz, óriási!
Első nap még az autószerelés mellett is volt Lacinak ideje, hogy lejöjjön velünk a partra. Ez egy 10 perces séta volt a pálmaligetek, a szomszédok házai, és a part mentén kezdődő fél-turistagettó boltjai és éttermei között. Egy gyönyörű 10 perces séta! A part pedig szintén mesébe illő. A neve Lighthouse Beach, vagyis világítótorony part, merthogy az öböl túl végén egy pálmafákkal tarkított kis dombon ott figyel egy piros-fehérre festett világítótorony. A part homokos, napernyős, sétányos éttermes, és a hullámok akkorák itt az Arab-tengeren, amekkorát még sehol nem láttunk. Laci kedvenc játéka, hogy besétál a mellközépig érő vízbe, ahol egy érkező nagy hullámra felugrik és úszni kezd vele kifelé. Így akár 30-40 métereket is meg lehet tenni egy hullámmal néhány másodperc alatt. 
Viszont a telefonon még a 2G is elég gyors volt ahhoz, hogy egy két perces sorban állás alatt elolvassak egy-két cikket az index-en, az origo-n, a hvg-n, vagy a 
Laci már otthon is a célnak legjobban megfelelő autóval járt, s nem azzal, amivel „menő”, vagy amivel meg tudja mutatni, mennyi pénze van. Ez már tetszett! Aztán amiket később mesélt, azon egész lehidaltam, és persze magam is jókat nevettem. Még a házassága előtt, a haverjaival amikor bulizni járt, és a csajok kérdezték, hogy mifélék, kifélék s mivel foglalkoznak, ők nem az igazságot adták elő – mert arra bizonyos csajok tapadtak volna. Mármint egészen pontosan nem is Laciékra, hanem a pénzükre. Ehelyett az volt a mese, hogy épp a targoncavezetői engedély megszerzését ünneplik. Merthogy raktárosok, és méghozzá profik. “Próbáltál már 3 emelet magasban egy ásványvizes raklapot mozgatni? Az bizony nem könnyű, mert lötyög… Na, én simán viszem! :)” – Így mesélte Laci 
hogy találkozunk vele mácius 26-án vasárnap, amikor ő szabadnapos, hogy elmenjünk együtt megnézni Mysore-t. Ez utóbbi ugye must see, tehát nem hagyhatjuk ki, és hogy összekössük a két dolgot, így találtuk ki a találkozót. Kérdeztem Csabát, hogy tud-e valami olcsó, de tényleg nagyon olcsó szállást Bangalore-ban, mire fél napra rá írta, hogy a pontjaiból lefoglal nekünk egy szobát a Taj-ban! :) Ekkor még nem tudtam, mi az a Taj, de később kiderült, hogy egy ötcsillagos szállodalánc a Indiában, a Tata tulajdonában! Csabának pedig azért vannak „pontjai” az ötcsillagos szállodában, mert a magyar munkahelye fizeti neki a szállást a külföldi kiküldetésekben, így itt Indiában is. 
Viszont a bónusz vagy akármilyen pontokat, már Csaba kapja, és volt olyan jó fej, hogy ezeket ránk „költötte”. Így két-háromszoros várakozással és kíváncsisággal vonatoztunk át Bangalore-ba a éj leple alatt. Csaba már az állomáshoz kijött elénk, ahol némi kavarodás után sikerült megszereznünk másnap estére a tatkal jegyeket a továbbutazáshoz. Már a nyolc órás pénztárnyitás előtt hatalmas tömeg volt, és ezt csak úgy tudtuk áthidalni, hogy Zita állt sorba egy nőknek fenntartott külön sorban, ez a sor viszont csak 10 főt bírt el, szóval kockázatos volt, de végül bejött. Mielőtt elindultunk volna Mysore-ba, még felmentünk Csaba szállodaszobájába lezuhanyozni, hogy ne legyünk a koszos vonatút után dzsuvásak egész nap. 
Hampiba azon nyomban visszatértünk, ahogy megvettük a tatkal jegyeinket következő napra Hospetban. Ezen a napon már kissé kevesebb lendületünk volt, mert kicsit elfáradtunk az előző, hosszú naptól és a sok utazástól. Ezért aztán nem is béreltünk most bringát, hanem egyenest elindultunk a folyópartra. A főutcán kezdődött az élet. Kétoldalt a házak előtt állatok, gyerekek voltak, és minden háznál történt valami. A házak előtt a földre nagy mandalák voltak felfestve. Mint azt előző nap Krishnától megtudtuk, ezek a rajzok köszöntést jelentenek, azt jelentik, légy köszöntve itt. Némelyik több méter átmérőjű is volt.
Hiszitek vagy sem, Hambiban töltött első napunkon még korántsem volt vége az élményeinknek azok után, hogy a fantasztikus idegenvezetés végeztével elbúcsúztunk Krishnától. Először is visszamentünk ebédelni a templom mögé, de most már bringákkal, a piros-fehér medencét megkerülve, hogy ne kelljen végigsétálnunk a templom terének forró kövein. Most is szívesen fogadtak minket és most is kívül-belül égett az egész arcom az ételtől. És most is megették a bocik a „tányérunkat”, vagyis a banánlevél darabokat.
és persze az egész felett és mögött hatalmas sziklákból „összepakolt” dombokat. Az útikönyv szerint ezen a helyen van Nandi szobra, vagyis egy bikaszobor. Hát mi csak körbetekertünk egyet a téren és leültünk egy árnyékos helyen szusszanni és bevégezni a magunkkal hozott 5 liter víz végét. Nandi nem izgatott fel minket mert már templom és szobor túltengést kaptunk a Krishna által vezetett túrán. :) Persze ennek ellenére igazából a Vittala templomhoz tartottunk, hiszen a belépőnk már csak néhány óráig volt érvényes oda – 6-kor zártak. Erről a helyről csak egy felé lehetett úton továbbhaladni, méghozzá a folyó felé. 
de csak egy azonos napon. Ekkor már délhez közeledett az óra és a nap magasan járt az ég tetején – forróság volt. Nagyon gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a tovább-bal, amikor odalépett hozzánk Krishna. Igen így hívták a srácot! :) Tetszett nekünk, mert végre nem nyomult. Nem úgy kezdte, hogy most azonnal vegyünk tőle ezt vagy azt, legyen szó szolgáltatásról, vagy termékről. Egy biciklis idegenvezetésről beszélt, ami holnap reggel indul. Ez tetszett nekünk, és komolyan fontolgattuk Zitával, hogy benevezünk rá. De aztán eszünkbe jutott, hogy következő reggel nyolckor a hospeti vasútállomáson kell megküzdenünk egy tatkal vonatjegyért, tehát nem fogunk sokkal előbb ideérni. Vagyis inkább mondjuk úgy, a jó ég tudja, holnap mikor érünk ide. És mivel már megtanultuk, hogy amit megtehetsz, azt Indiában különösen ne halaszd holnapra, ezért úgy döntöttünk, hogy ma megyünk el megnézni ezeket a belépős történeteket. Rögtön tárgyalásba is kezdtem Krishnával, aki abba is belement, 
hogy ma menjünk. Az exkluzív idegenvezetés 600 rupis árát sikerült lealkudni nála 400-ra (kettőnkre) a bringabérlés nélkül, úgyhogy kezet ráztunk és már indultunk a bringákhoz. Ekkor koppant egyet a srác, mert ő motorkerékpárral gondolta a kalandot, és nagyokat pislogott, amikor meglátta a pedálos, emberi hajtással működtetett paripákat. Vagy így, vagy sehogy barátom! – Mondtam, de csak magamban, és hála az égnek, gyorsan kapcsolt a srác, és belement sima bringával is az idegenvezetésbe. Először egy pillanatra nem tetszett, hogy ő motorral akart jönni, de aztán annál jobban értékeltem, amikor végül ő is a bringát választotta. Szegényt jól ott is hagytuk rögtön, mert az első templomhoz egy nagy fölfelé vezetett, ahol minekünk is részben le kellett szállnunk tolni a váltó nélküli járgányokat. Krishnának egészben, már a lejtő elejétől. De becsültem és szerettem érte, amiért fél perc gondolkodás után bevállalta a bringával! :) 
Két átszállással 10 óra alatt Hospetben termettünk, ahol már meg volt beszélve a találkozó a Couchsuringes barátunkkal, Muralival. Értünk jött autóval és ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült róla, hogy nagy figura. Itt Hospetben csak dolgozik, amúgy Bangalore-ban él a családja, akiket minden hétvégén meglátogat. Vonattal utazik haza, ezen a hétvégén különösen, hiszen most ünneplik náluk az Új Évet! :) Amúgy nem csak kanapészörföl, hanem a Warmshowers.org-on is aktív tag. Legutóbb pl. egy német fekvőkerékpáros párt látott vendégül. Látatlanban is minden elismerésem az övék, Indiában fekvőbringákkal nem lehet gyenge menet. Egész estébe nyúlóan beszélgettünk Muralival, de ennek ellenére reggel sikerült viszonylag korán felkelni, és egy riksával kijutni az 5km-re lévő buszállomáshoz. Innen már egyszerűbb volt a dolog, csak egy buszra kellett felszállnunk, ami fél óra alatt „elrepített” minket a 12km-re lévő Hampiba. Mindaddig nem értettük ezt a fél órát ezen a rövid távon, amíg el nem indult a busz. Az út keskeny volt, és tele volt állattal, emberrel, illetve a kettő kombinációja alkotta járművekkel. Igazi őrület volt, már csak azért is, mert a buszsofőrünk valami veszettül dudált. Nem tudom, miből vannak ezek az emberek, hogy ezt el tudják viselni.
Persze valahogy mi is átvészeltük a rövid buszutat, és a fél óra végén megérkeztünk Hampiba. Már a buszról látszott, hogy nem akárhová jövünk, a pálmaligetek között hatalmas sziklákat és néhány templomot fedeztünk fel. Érkezés előtt még egy szűk kőkapun is áthajtottunk. Ahogy lekászálódtunk a buszról, egyből megpillantottuk a „Hampi Bazaar” nevű központi utca végén található Virupaksha templom fő kaputornyát. Hatalmas volt, és alakra valahogy úgy festett, mint egy nagyon meredek és nagyon díszes piramis. Mivel még nem ocsúdtunk fel a közlekedés okozta sokkból, nem rohantunk sehová, hanem beültünk egy helyre reggelizni. Amíg Zita az ételre várt, én körbeszaladtam, hogy megtudakoljam a kerékpárbérlés árait és lehetőségeit. 
de egy turistagettóban annál valószínűbb, hogy megtalálsz. Ennek ellenére megérdemlik, hogy megemlítsük őket, mert számunkra még így is igen egyedi dolgokat raktak elénk az éttermekben. Zita ezt különösen élvezte, és meg kell valljam, nekem sem volt nehezemre kiadni 100-100 rupit fejenként azokért a királyi reggelikért és a csak alig drágább, de talán még királyibb vacsorákért a hangulatosabbnál hangulatosabb tengerparti éttermekben. Na nem kell ám semmi luxusétteremre gondolni, ezek otthon még büfének is nehezen mennének el, de ez nem is volt baj, ez illett a helyhez és az árképzéshez. A tengerparton egy nádtető alatt kifeszítve néhány függőágy, a homokba ledobva egy-két műanyag asztal és szék. Az étlap egy laminált színes fénymásolat volt, legtöbbször olyan vastagon állt rajta a mocsok, hogy miután választottunk, 
többet nem nyúltunk hozzájuk, és az ételhez is csak kézmosás után. Nem minden hely volt ilyen, találtunk tisztább(nak tűnő) és rendezettebb helyeket is, de a többségre illett ez a leírás. Ez nem volt baj, szerettük ezeket a helyeket nagyon, meg volt az egésznek a maga hangulata. Jellemző volt, hogy nem egyszer egy-egy boci megállt az étterem kapujában, és csak bámult befelé. Be sose jöttek, mert az valószínű megtanulták, hogy azt nem szabad. Mikor a vacsorából általában más sötétben hazabotorkáltunk a homokban, a mi helyünk, a Dolphin Bay Café előtt mindig egy nagy csoport tehén feküdt békésen. Itt volt a „bázisuk” a part közepén. :) A bambuszkunyhókkal egyébként nem csak a mi helyünk büszkélkedhetett, általános volt ez a felépítés: partra nyíló étterem, és hátul a pálmafák alatt a kunyhók. 
Legutóbbi hozzászólások