Egy hét Isztambulban – 1. rész
Megtalálni az otthonunkat Isztambulban – Nem könnyű
Isztambulba megérkezni eleinte azt hittük, hogy gyerekjáték, mert választottunk egy a forgalomtól viszonylag mentes, ám hosszabb utat, ami tényleg nagyon kényelmes és nehézségektől mentes volt. A dombok ellaposodtak, így nem volt többé meredek emelkedőnk, és a lejtők is sokáig tartottak. Volt leállósávunk a szinte kihalt autópályaszerű úton, majd ahogy beértünk a városba, a forgalom továbbra sem növekedett különösebben, és minden gond nélkül 
tudtunk csorogni befelé. Ám a belvárosban sajnos átzavart minket a GPS egy-két komolyabb dombon, ami nem esett annyira jól 6km-el az érkezés előtt. Erről már készült egy videó, amit már posztoltunk is, és az előző bejegyzés végén is szerepelt már, de aki még nem látta, az itt megnézheti.
Egy Cevahir nevű pláza elé beszéltük meg a találkozót Kivanc-al, de sajnos az utolsó két sms-em nem kapta meg, mert lemerült a keret a telefonomról. A tanulságot levontuk, feltöltőttük a telefonomat, és beállítottunk rajta egy visszaigazolást az sms-ek kézbesítéséről. Kivanc a -2-on lakik, oda pakoltuk le a bringákat, és kaptunk egy pici szobát. Ennek is nagyon örültünk, mert legalább volt hol, kinél laknunk. 
Kivanc-nál csak átmenetileg voltunk, csak egy napra tudott minket fogadni a lakásában, aminek nem is ő a főbérlője, így másnap mennünk kellett. Persze csak este, napközbenre otthagytuk a bringákat és a cuccainkat.
Reggel sikerült elaludnunk, így kénytelenek voltunk egy taxit fogni, hogy még időben odaérjünk az iráni nagykövetségre, ami Isztambul egy másik negyedében van, Sultanahmed-ben. A taxiért 19 lírát fizettünk, ami kb. 2200 Forint. A taxival való utazás nem volt ám akármilyen. Először is a taxis úgy vezetett mint egy őrült, de ez még elment volna, de indulás után 2 perccel egy égő autóval találkoztunk. Olvass tovább…
egy literes jégkrémet is 3 líráért. Szóval eldőzsöltünk talán 500 Forintot is. A pihenő alatt megtisztítottuk a tefloncsöveket a bringákon Dani legújabb találmányával: egy apróra vágott mosogatószivacsot szorítottunk két láncszem közé, majd körbetekertük párszor a láncot, hagy szedje ki a dzsuvát a csövekből a szivacs. Ezután jött az újrazsírozása a láncnak. Ezt muszáj volt megtenni, mert Edirne előtt elég sok vizet kaptak a gépek, és bár még nem nyikorogtak kenésért, de érezni lehetett rajtuk, hogy itt az ideje. A pihenő után fájó búcsút vettünk Aliéktól. Nagyon jó volt Alival tölteni ezt a hétvégét, tényleg hiányzott nekünk, miután újra nekivágtunk ismét hármasban az országútnak.
Az út továbbra is hullámzott. A délutáni szieszta helyszínének a kimondhatatlan nevű Kirklareli-t tűztük ki célul 60km-re Edirne-től, de a dombok annyira megfárasztottak és belassítottak minket, hogy már inkább vacsoraidőben érkeztünk meg. Gyorsan találtunk egy BIM-et, ahová Zita és Dani bementek vásárolni, amíg én őriztem a bringákat. Mint pár perccel később kiderült, a rendőrség parkolójában hagytuk a bringákat. Erre a rendőrkapitány figyelmeztetett személyesen, persze kézjelekkel, mert nem beszélt angolul, és én sem törökül. 
Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Ali-hoz Edirnébe, aki nagyon jó fej volt velünk, késő estig beszélgettünk és egy csomó jó és megnyugtató dolgot mesélt Törökországról.
Sikerült úgy rábontanom a sátrat, hogy közben észre sem vette, arra ébredt, hogy nekem már minden cuccom el van pakolva mellőle, és ő már csak egy félig üres hálófülkében fekszik, ami fölül hiányzik a külső ponyva. Reggelizni a templom és a magazin közötti parkocska asztalához ültünk ki és a menü margarinos (Dani után szabadon csak „Sz*rgarin”) mézes kenyér volt. A kilométerek viszont már annál jobban pörögtek, főleg miután túl voltunk az első tizen, az mindig nehéz, ilyenkor még sajognak az izmaink, és gondolatban még félig a hálózsákban vagyunk. Az első nagyobb kaptató teteje előtt szembetekert velünk két bringás, országútival voltak, nem volt sok cuccuk, csak az egyikőjüknek volt egy hátizsákja és ennyi. Megálltunk velük dumálni, kiderült róluk, hogy Alexander és Lubomir apa és fia, együtt bringáznak 5 napot, Szófiából Burgosba és most vissza. Napi 200km-t tekernek, ami elég durva, akkor is, ha „csak” öt napot tolják. Nem tartottuk fel őket sokáig, pár perc beszélgetés után jó utat kívántunk egymásnak, és ki-ki ment tovább saját célja felé. Mi a dombtetőn megálltunk egy adag nevetésre, ugyanis eszünkbe jutott, hogy Dani táskájában már tegnap reggel, vagyis kb. 100km óta benne van az a görögdinnye, amit ajándékba kaptunk. 
Legutóbbi hozzászólások