Bye-bye Közép-Amerika, utolsó három nap Panamában
Irány a Karib-tenger! Utunk Panama várostól Colónig
Az utolsó Panama városi estét Aliéknál töltöttük, részben azért, mert náluk vendégeskedtünk vacsorára és az elhúzódott, így mire végeztünk, olyan késő lett, hogy nem tudtuk Oscarékat elérni telefonon, hogy a matracainkért felmehessünk hozzájuk. Így az estét velük, meg a lökött kutyájukkal töltöttük, aki imádta, hogy végre játszik vele valaki. Már alig kapott levegőt, úgy lihegett a fáradtságtól, de még hozta a rongyot meg a gumi-malacot, hogy rázzam meg dobáljam neki. Reggel nem sikerült valami fényesre a korai kelés – Ali meg Árpi elhatározták még este, hogy hajnali 5-re kimennek arra a lezárt útszakaszra, amit lezárnak a bringásoknak, hogy edzhessenek -, ebből újabb és újabb szundi lett csak. Tudjátok, ahogy a mondás tartja, egy felnőtt ember alvásideje “még öt perc”. Ehelyett reggeliztünk egy finomat és újra felmentünk a közös teraszra megnézni a kilátást, ugyanis este már sötét volt, mire felmentünk. Árpi: Kár, pedig szívesen csapattam volna 60km-t másfél óra alatt Ali karbonvázas országutijának szélárnyékában a táskák nélküli fekvőbringán, de ez most nem jött össze. :) Pedig Ali állítólag ilyen edzéseket szokott tolni hajnalonként… :) 40-es átlag, ezt megnéztem volna. :) Mondjuk utána tuti nem lettem volna túl vidám a csomagokkal, szóval talán jobb így.

Milyen szupi már, hogy az albérlethez jár közös medence, jacuzzi, grillező meg bulizásra, összejövetelre használható terem és nagy terasz.
Panama városból kifelé még sok mindent meg szerettünk volna nézni. Az egyik egy park, ahol lehet lajhárokat is látni, a másik pedig maga a csatorna illetve a csatornáról szóló múzeum. Elsőnek a Parque Natural Metropolitano parkba mentünk be, 8 dollárért fejenként. Bár lajhárokat nem láttunk, így is volt mit nézni.
Olvass tovább…





A lahmacun egyébként egy vékony tészta, amin van valami kis piros húsos-fűszeres szósz, és adnak hozzá néhány zöldséget, amit rápakolhatsz, majd feltekerve fogyaszható az eledel. Ezen kívül amit még fogyasztottunk, a Tavuk Döner / Yarum Tavuk volt, vagyis a csirkés szendvics. Ennek ára az Hagia Szophia-tól mért távolsággal fordítottan arányosan csökken. Az isteni bölcsesség templomának tőszomszédságában megkapod akár 10 líráért is, de ha kicsit továbbsétálsz – nem kell sokat, elég 3-400m-t – megkapod ugyanezt 2-2,5 líráért is. És finom, és igényes és van benne minden és még le is tudsz ülni a helyen… 3-400m-en múlik az egész! :) még sosem spóroltunk ilyen jól sétálással! :)
tudtunk csorogni befelé. Ám a belvárosban sajnos átzavart minket a GPS egy-két komolyabb dombon, ami nem esett annyira jól 6km-el az érkezés előtt. Erről már készült egy videó, amit már posztoltunk is, és az előző bejegyzés végén is szerepelt már, de aki még nem látta, az
Kivanc-nál csak átmenetileg voltunk, csak egy napra tudott minket fogadni a lakásában, aminek nem is ő a főbérlője, így másnap mennünk kellett. Persze csak este, napközbenre otthagytuk a bringákat és a cuccainkat.
egy literes jégkrémet is 3 líráért. Szóval eldőzsöltünk talán 500 Forintot is. A pihenő alatt megtisztítottuk a tefloncsöveket a bringákon Dani legújabb találmányával: egy apróra vágott mosogatószivacsot szorítottunk két láncszem közé, majd körbetekertük párszor a láncot, hagy szedje ki a dzsuvát a csövekből a szivacs. Ezután jött az újrazsírozása a láncnak. Ezt muszáj volt megtenni, mert Edirne előtt elég sok vizet kaptak a gépek, és bár még nem nyikorogtak kenésért, de érezni lehetett rajtuk, hogy itt az ideje. A pihenő után fájó búcsút vettünk Aliéktól. Nagyon jó volt Alival tölteni ezt a hétvégét, tényleg hiányzott nekünk, miután újra nekivágtunk ismét hármasban az országútnak.
Az út továbbra is hullámzott. A délutáni szieszta helyszínének a kimondhatatlan nevű Kirklareli-t tűztük ki célul 60km-re Edirne-től, de a dombok annyira megfárasztottak és belassítottak minket, hogy már inkább vacsoraidőben érkeztünk meg. Gyorsan találtunk egy BIM-et, ahová Zita és Dani bementek vásárolni, amíg én őriztem a bringákat. Mint pár perccel később kiderült, a rendőrség parkolójában hagytuk a bringákat. Erre a rendőrkapitány figyelmeztetett személyesen, persze kézjelekkel, mert nem beszélt angolul, és én sem törökül.
Sikerült úgy rábontanom a sátrat, hogy közben észre sem vette, arra ébredt, hogy nekem már minden cuccom el van pakolva mellőle, és ő már csak egy félig üres hálófülkében fekszik, ami fölül hiányzik a külső ponyva. Reggelizni a templom és a magazin közötti parkocska asztalához ültünk ki és a menü margarinos (Dani után szabadon csak „Sz*rgarin”) mézes kenyér volt. A kilométerek viszont már annál jobban pörögtek, főleg miután túl voltunk az első tizen, az mindig nehéz, ilyenkor még sajognak az izmaink, és gondolatban még félig a hálózsákban vagyunk. Az első nagyobb kaptató teteje előtt szembetekert velünk két bringás, országútival voltak, nem volt sok cuccuk, csak az egyikőjüknek volt egy hátizsákja és ennyi. Megálltunk velük dumálni, kiderült róluk, hogy Alexander és Lubomir apa és fia, együtt bringáznak 5 napot, Szófiából Burgosba és most vissza. Napi 200km-t tekernek, ami elég durva, akkor is, ha „csak” öt napot tolják. Nem tartottuk fel őket sokáig, pár perc beszélgetés után jó utat kívántunk egymásnak, és ki-ki ment tovább saját célja felé. Mi a dombtetőn megálltunk egy adag nevetésre, ugyanis eszünkbe jutott, hogy Dani táskájában már tegnap reggel, vagyis kb. 100km óta benne van az a görögdinnye, amit ajándékba kaptunk. 


























Legutóbbi hozzászólások