Nászút a Föld körül

Megvolt az első két merülésünk! :) De nem ám akármilyen út vezetett el idáig. :) Kaptunk ugye egy e-mailt az egyik búvárközponttól (Pacific Coast Dive Center), hogy tetszik nekik az ötletünk és tárgyaljunk személyesen! Hát vasárnap reggel ugye megérkeztünk az irodájukhoz Playa Flamingoba, de azon kint volt egy felirat, hogy épp zárva vannak. Nem baj, nézzünk e-maileket! De ahhoz net kell, és Zita már intézkedett is, megkérdezte az épületben üzemelő ingatlaniroda előtt dohányzó hölgyet, Reneet, hogy van-e wifijük és használhatjuk-e. Használhattuk, sőt mi több rögvest leülhettünk a kellemes, légkondicionált irodájukban is, ami nagyon kedves volt tőlük. A fiúk, pontosabban Miguel visszaírt a búvárközponttól, hogy vasárnap zárva vannak, de hétfőn tudunk találkozni! :) Remek, ezt benéztük! :) Vasárnap, hétfő, nekünk egyre megy, egyik nap olyan, mint a másik… Akkor visszajövünk holnap reggel, és ma délután legalább tudom írni a tegnapra ígért cikket – gondoltam magamban, csakhogy ennyivel még nem volt vége, ugyanis nem volt hol laknunk. Elkezdtük nézni a szomszédos Brasilito legolcsóbb hosteljeit, mert a 6 évvel ezelőtti útikönyv említett oda 3 dollár kempingezést és 5 dolláros ágyat a tömegszálláson. Ezek szinte Nicaraguai árak, persze régiek, szóval valószínűleg ma már drágább, de még mindig olcsóbb, mint máshol, ha 6 éve is olcsó volt. Így gondolkodtunk, de végül hiába, mert a Renee és kollégái olyan kedvesek voltak, hogy végül leszerveztek nekünk egy egész házat, ahová az eredeti hosszú távú bérlő még nem érkezett meg, mert pár napot késik. Ezt a házat „fizessetek annyit, amennyi jól esik” alapon kaptuk meg, de amúgy 100 dollár környékén lett volna egy éjszaka. Mi már e nagylelkű ajánlattétel elején kijelentettük, hogy ez nem fair! :) Mármint ilyet mondani, hogy „fizessünk, amennyit gondolunk” – mi elmondtuk, hogy 10 dollárt szoktunk max. költeni kettőnkre éjszakánként, ha oda kerülünk, hogy fizetni kell a szállásért, és ezt örömmel odaadjuk most is, de ez nem beárazása a dolognak, csak egyszerűen ennyire futja részünkről. Ezen mosolyogtak és azt mondták, rendben van, kövessük őket autóval! :)

Ez a kis házikó lett két napra az otthonunk

Egy nagyon faja kis házikóhoz vezettek minket, egy feltételük volt, hogy ne járassuk a légkondit, és ezt mi meg is tettük, sőt be sem költöztünk a hálószobába, mert ott iszonyat süppedős volt az ágy, így végül csak a nappaliban használtunk egy ventilátort és egy lámpát. Volt konyhánk, asztalunk, áramunk, egy háznyira volt a tengerpart, és az egész csak a miénk volt két éjszakára! El sem akartuk hinni, aztán mire felfogtuk, azt éreztük, hogy ezt mi meg sem érdemeljük! Costa Rica egyébként brutálisan drága, főleg itt a part mentén, pl. 3 fej fokhagyma 300 forint, de egy másik boltban láttuk 2500 Colónesért, vagyis 1250 forinért is, ami teljesen nonszensz… Egy rúd szeletelt kockakenyérért elkérnek 1200 Colónest is, étteremben egy kis pizza 2500 Colónes, a családi pedig akár 10000 Colónesbe, vagyis 5000 forintba is belekerülhet. Elméletben, ezt írják az étlapokon, de mi ugye ilyesmit nem próbálunk ki – inkább kivárjuk, amíg hozzáférésünk lesz konyhához és mást is megvendégelhetünk/megörvendeztethetünk a pizzasütéssel, és sütünk magunk.

Spagetti!!! :) Háttérben a nappali sarkába terített ágyunk

Az se ezen az úton lesz, amikor elkezdünk igazán egészségesen étkezni… :) De ami késik, nem múlik! :)

A nap hátralévő része remekül telt, nekiláttam végre a cikk írásának is, nem csak a képekkel pepecseltem, és egy bejegyzést is összedobtam este, amit másnap reggel az ingatlaniroda netjén fel is töltöttem. Reggel nagy tömeg várakozott a búváriskola előtt, és Miguel, a spanyol tulaj (vagy legalábbis főnök) egyből oda is jött hozzánk, megcsodálta a bringákat, és mondta, hogy „un poquito más tarde”, vagyis hogy kicsit később tud velünk foglalkozni, most az ügyfelekkel kell törődni. Mi mondtuk, hogy rendben, időnk az van, éppenséggel abból sokkal több van, mint pénzből, és cikkeket is nagyon szívesen írok angolul és magyarul is, Facebookra sem fáj frankó cápás, rájás, és egyéb búváros fényképeket posztolnunk, és egy bannert is nagyon szívesen kirakunk a weboldalunkra. Valami ilyesmiből állt az ajánlat a mi oldalunkról, és nagy örömünkre tetszet Miguelnek a dolog, és ő is előjött egy ajánlattal, ami viszont most nem tudom, hogy üzleti titok részét képezi-e, vagy sem, úgyhogy erről nem regélek több részletet! :) A lényeg, hogy a megállapodásunk keretében befizettünk náluk egy Advanced Open Water Diver PADI kurzusra, ami 6 merülést tartalmaz. Annyira együtt álltak a csillagok, hogy ezt észre kellett vennünk, és ki kellett használnunk. Amikor Miguel még elfoglalt volt, odaköszöntünk az ingatlanirodába is, ahol Reneenek az volt az első kérdése, hogy van-e már hol laknunk holnaptól, mert megkérdezte a férjét, és mehetünk hozzájuk, örömmel látnak minket, a lánya szobája üres. Itt vagyunk a méregdrága Costa Ricában, kedves emberekkel lakhatunk, és itt ez az őrült kedvezmény, pont olyan mértékű, mint amit még remélni mertünk reálisan, a legoptimistább perceinkben, hát hol lesz legközelebb ilyen lehetőségünk? Sehol… :) Olvass tovább…

Árpi teljesen rákattant a Megszentelt gazdaságtan című könyvre, így most nekem jutott az a sors, hogy naplót írjak. Egy iskolaőr barátjának családjának az egyik rokonának a házában vagyunk (remélem ebbe most mindenki belekavarodott…), száradnak a ruhák, már ettünk, van áram és kellemesen fáradtak vagyunk.

Szép pecsétek! Amikor megkérdezték, hogy hol van a jegyünk, csak mosolyogva bizonygattuk, hogy mi biciklivel vagyunk. A válasz egy unott bólintás volt, majd a pecsétekre rákerült, hogy “kerékpár”. Ha lesz lelkesedésem, akkor előtúrom majd az útleveleinket, hogy megnézzem, véletlenül lett-e “bicicleto” meg “bicicleta”, vagy ezt ránk értették, mint férfi/női kerékpáros?

Suhan az ötfős csapat! A kép csalóka, mert a végén Miguel lett az utolsó, mi Árpival is lemaradtunk, ellenben a görög-hawaii Yannis és Christina olyan kemény tempót diktáltak, hogy csak pislogtunk.

Szemet gyönyörködtető volt látni a sok rendezett udvart és szépen tartott kerteket. Ez nagyon tetszik, hogy annak ellenére, hogy a costa ricaiaknak nincs sok pénze, mégis szépen és rendben tartják az otthonaikat. Nem is emlékszem, hogy láttam-e itt egyáltalán olyan máshol jellemző, vagy létező rendetlen/koszos “szegény” házakat?

Érkezésünk La Cruzba. Ezt a szuper kilátóhelyet a templomtól nem messze találtuk, és amit látjátok, már erőst sőtétedik. Igyekeztünk is hamar a templomhoz, hogy még ott találjunk valakit, akivel tudunk beszélni. Nem szeretünk sötétedés után kérdezősködni, mert úgy érezzük, hogy akkor már kicsit bizalmatlanabbak lesznek az emberek. Jobb napfénynél az ilyesmit elrendezni.

Reggel valamivel 8 óra előtt keltünk, és nekem az első dolgom volt kisétálni a kertbe és megkérdezni a vendéglátónkat, hogy mikor megy a délelőtt az első komp vissza a San Jorgeba. A válasz az volt, hogy 9-kor, ezért egyből riadóztattam Zitát, és gőzerővel kezdtünk pakolni. Arra azért ügyeltünk, hogy mindent a helyére tegyünk el, mert ha nem így teszünk, azzal csak egy-egy percet tudunk nyerni, viszont mikor keresni kell… Húhúúú, de be tud gőzölni az ember, amikor nincs meg az a nyomorult szúnyog elleni spray, vagy a lakat kulcsa, vagy esetleg az útlevelünket nem találjuk hosszú percekig. Szóval jobb az ilyesmit kerülni. Legnagyobb örömömre és meglepetésemre 20 perc alatt összekaptunk magunkat, pedig eléggé szana-szét voltak a cuccaink, főleg az én holmim, mert mint már írtam, kicsit elengedtem magam a betegség alatt. De most már végre újra úton voltunk, újra bele az ismeretlenbe, jöhetnek az új élmények és az új izgalmak!

Hát, ami ezt a napot illeti… Nem azt hozta, amire számítottunk, de ezen már nem lepődtünk meg. A kikötő mindössze háromszáz méterre volt, és már kisebb tömeg állt ott. Sikerült megtudnunk, hogy még túl nagy a szél, ezért nem indul a hajó, de poquito mas tarde. De mennyi az a poquito? Azt nem tudják, ők nem időjósok? És mi van, ha megenyhül az idő, lecsendesednek a hullámok, és amikor a sziget és San Jorge között vagyunk, újra feltámad a szél?

Elsüllyedünk?

Kb. egy órát vártunk a kikötőben, addig Zita elment kakaóért és pékárúért (nagyon élveztük, hogy itt ilyesmit is lehetett kapni, sőt nem minden pékárú volt agyoncukrozva!) reggeli gyanánt, és mikor már épp befaltunk mindent, és álltam volna neki naplót írni a netbookon, szóltak, hogy lehet felszállni. Egy büdös, nagy teherautó rögtön odacsörtetett a hajóhoz, mi már alig fértünk el mellette a bringákkal. A jármű már önmagában befoglalta szinte az egész hajót, de erre föl jött egy másik teherautó is, ugyanakkora lendülettel, mintha csak azon múlna, hogy felfér-e, hogy milyen gyorsan próbálja azt. Számunkra úgy tűnt, teljességgel lehetetlen, hogy ez a két teherautó együtt felférjen erre az apró kompra, de ők megoldották.

Fentről, az emeleti kabinról mindez így nézett ki

Zita meg volt győződve róla, hogy ezt így nem fogja bírni a hajó, és a hullámok beborítanak és elsüllyesztik majd az egész hajót. Én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan tudják a dolgukat az itt dolgozó emberek, és minden rendben lesz. Később az történt, hogy a második teherautó végül nem jött velünk, ellenben egy pick-up kisteherautó és még két motorost feltuszkoltak mellénk. Majd megkezdődött a hajón is a várakozás. Az utaskabin dugig volt emberekkel, mozdulni is alig lehetett, és odafent sem volt jobb a helyzet. Állítólag azért volt ennyi ember a hajón, mert az előző hajókat lefújták a szeles időjárás miatt, és most több kompnyi ember került így fel erre a hajóra. Reméltük, hogy nem fogunk beborulni a Nicaragua-tóba ezzel a hajóval úgy mint pár napja a kajakkal. Naplóírásról szó sem lehetett, ahhoz kevés volt a hely, ezért az okoskát vettem elő játékra, Zita pedig a Kindlen olvasott. Újabb néhány óra múlva végre elindultunk, és lévén most hátulról fújt a szél és nem szemből, kb. egy óra múlva már ki is kötöttünk San Jorgeban. A szigetre menet is egy órát mondtak, de akkor több, mint két órát ment a hajó, mert végig erős szembeszelünk volt, néha fel is csaptak a hullámok a fedélzetre. Sajnos a sok várakozás miatt már majdnem három óra volt, mire végre kiszállhattunk a hajóból.

A kompon lévő teherautó pótkereke. Bíztató, mi? :)

Volt káosz a kipakolásnál

Több oka is volt annak, hogy ez a bejegyzés ennyit késett. Volt egy határidős cikkem nyomtatott sajtóba, amit tegnap este végre sikerült leadni. Aztán írtam útinaplót is, de a jelenből, vagyis ez azt jelenti, hogy meg vannak írva blogbejegyzések, de azok majd csak ezután, vagy az ezt követő bejegyzés után következnek. A harmadik ok pedig itt jön majd a bejegyzésben. Nem könnyű egy nem túl kellemes emléket újra felidézni, és ilyen esetben hajlamos vagyok halogatni azt, vagy mást csinálni helyette. Ez tudom, nem szép dolog, de ez esetben meg volt rá az okom, volt más, fontosabb dolog. De most már nincs több kifogás, reggel óta áramszünet van, és holnap reggelig itt leszünk, a netbookom azt mondja, hogy 9 óra 35 percig bírja még. Ha ez igaz, akkor akár a jelenig megírhatom az összes útinaplót! :) Lássunk is hozzá! :)

Ilyen még nem történt velem, elfelejtettem lementeni a képeket az egyik kameráról! :) Szóval íme, itt van még egy kép a granadai katedrális oldalából, még mindig Granadából

A piaccsarnok és a körülötte uralkodó káosz – a kajakozós nap délutánján jöttünk ide ki sétálni. Ez egy egész más arca Granadának, különbözik a főtértől, vagy a striptől, a katedrális mögötti fő sétáló- éttermes, turistagettós utcától.

Mondom, hogy különbözik ugye! :)

Szokásos sok képes beszámolónk következik Granadából, Nicaragua leghíresebb, legturistásabb, legszebb legvárosából, a Nicaragua-tó partjáról! :) Ha közben rámjön a mesélhetnék, akkor lehet, lesz szöveg a képek között is, de ezt nem ígérem. Induljunk onnan, ahol legutóbb abbahagytuk!

Még egy kis Masaya és a fehér falvak

Reggel ez a piros teherautó fogadott minket a tűzoltóság előtt. Ez elgondolkodtatott engem egy picit, mert hát odabent a hangárban egy 49 éves ruszki csoda pihent, a mérgező kólát meg ilyen csilivili járgánnyal hordják? Hogy is van ez? Bolond ez a világ, vagy csak kéne egy jó marketinges a tűzoltóknak?! :)

Bácsi a pékség előtt, ahol a reggeli kiflijeinket vettük meg. (Ja igen, Oscar Pereztől, a 89 éves tűzoltóbácsitól reggel még kaptunk két csomag felvágottat is, hát nem oltári jó fej az öreg? :) ) Nézzétek a bácsi bringáját! Fékrudak, tükör, első és hátsó lámpák, dupla dinamó a hátsókeréken, integrált pumpa, duda! Ez ám a járgány! :)

Kb. 5 háztömbönként, minden városrésznek megvolt a maga kis temploma, na és persze a templommal tőszomszédságban lévő terecskéje. A tűzoltóság városrészén ez a templom áll.

Sörárak. Literes és fél literes visszaváltható üvegpalackok. Tízzel kell szorozni a forintosításhoz. Ezek egy kocsma árai a város főterén. Egyébként, mikor kérdeztem az üvegek méreteit, a fickó egyből mondta, hogy most nem tud adni, csak később, csak 12 után. Itt Nicaraguában a törvény szerint ugyanis hétköznap déli 12 előtt nem szolgálhatnak ki alkohollal. Hétvégén ugyanez az időkorlát reggel 8 óra! :)

Újra normális, 36,8 Celsius a hőmérsékletem, úgyhogy nekiállok írni! :) Mert volt ennél közel 3 fokkal magasabb is, de erről majd később. Most csak annyi, hogy ne aggódjatok, nincs csikungunyám, se denguem. Se maláriám, hisz az tudtunkkal nincs is ezen a környéken. Szombatig meg kell írnom a második cikket is az Over magazinba, és ezzel a bejegyzéssel próbálom rávenni magam az írásra. Csapjunk is bele!

Quesillos, tiste és kerékpártárolós, zenélő riksák Nagaroteban

Itt ébredtünk reggel Nagarotéban. Egy hotel még építés alatt álló közös helyiségében / folyosóján, ahol 80 Córdobáért, 800 forintért maradhattunk. A szobák 250 Córdobától indultak, és ebből képtelenség volt alkudni

Városi áru és ember szállítás

A főtér nagyon szépen nézett ki, főleg a falu többi részéhez képest

Ekkor még nem tudtuk, miért vannak ilyen óriási kupaszobrok felállítva a főtéren

Mostanában nincs kedvem naplót írni, amolyan “kell”-ként élem meg, ami nem jó. Najó, ez kis túlzás, mondjuk inkább úgy, hogy már nem okoz akkora örömöt és nehezebb elkezdenem. Pedig jó pillanataink most is vannak bőven, csak valamiért az írókám nem a régi. Azért nekiállok! :)
Leónból Péterékhez mentünk, ahol végül nem egy délutánt és egy estét maradtunk, hanem ugyanennyit plusz még egy napot. Onnan a főváros felé vettük az irányt, de ezen a napon is csak délben sikerült elindulni, így Managuát végül csak két nap alatt értük el a tengerparttól, igaz akkor rögtön túl is szaladtunk rajta, és egy vulkán oldalában, a csodás Masaya városában töltöttük ezt az estét. Erről, a – ha jól számolom – négy napról szól a következő nyolcvan valahány kép és képaláírás :) Meg amit a képek közé írok. :)

Péterékhez hét mérföldet a főúton, majd újabb hét mérföldet egy földúton kellett megtennünk – utóbbi mellett röfögtek a röfik :)

Az nevet, aki utoljára nevet! :)

Péterék az első pillanattól kezdve nagy szeretettel fogadtak minket

Kimentünk a tengerpartra Zitával, csak így ruhában, de aztán gondoltunk egyet, és megmártóztunk a habokban, úgy ahogy voltunk ruhástul, amúgy is rájuk fért már egy mosás – és Péteréknél volt mosógééép!!! :) Micsoda luxus! :) – a fürdést pedig nagyon-nagyon élveztük, jó nagy hullámok voltak.

Péter lovagolni is szeret… A lova pedig szereti a sört! :)

…ezért egy hazalátogatása után, amikor az Amerikában élő, szintén magyar és szintén nagy lovas barátjával hagyományörző huszárok egy rendezvényét látogatták meg, ha jól emlékszem Ópusztaszeren, ahol ők maguk is részt vettek az eseményben, szóval ezek után gondoltak egyet, és Kaliforniában megalapították a California Hussars, vigyázat az oldal zenél is! :) Ebből kifolyólag rengeteg érdekes eseményen résztvettek már, találkoztak hadügyminiszterekkel, kaptak elismerő oklevelet a magyar miniszterektől, lovagoltak a san franciscoi magyar cserkészek táborában a gyerekekkel, és még sorolhatnám.. Szóval rengeteg szép élmény fakadt a hagyományörző huszárkodásból.

De hogy e legelején kezdjem… Hogy került Péter Kaliforniába? Már gyerekkorában az Amerikai Egyesült Államokba vágyott, csak hogy ez akkortájt, a kommunista Magyarországon egy majdhogynem lehetetlen álom volt. Olvass tovább…

Miután beléptünk, vagyis begurultunk Nicaraguába, csak pár kilométert kellett megtennünk, és egy kisebb dombot megmászva meg is érkeztünk az aznapi végállomásunkra, a határtól csupán pár kilométerre lévő Somotillo falucskába.

Ez a település egy kellemes csalódást okozott: Rendezett főutat, normális, kövezett utcákat és rengeteg háromkerekű bicikliriksást láttunk

Gallo Pinto con pollo, vagyis Belize nemzeti eledele, a rice & beans csirkével itt is megtalálható, csak itt másképp hívják – és itt it nagyon népszerű étel. Magyarul sült csirkéről és babos rizsről van szó

Hozzák a tortát, valakinek szülinapja volt! :)

Egy kellemes hotelben szálltunk meg, ahol egy közös udvarra nyiltak a szobánk. Voltak itt 15 dollárért légkondis szobák is, de mi persze egy fürdőszoba nélküli, ventiladoros szobában voltunk 8 dollárért :) Itt az udvaron találkoztunk egy másik kerékpáros-párossal is, Jirij és a barátnője 4 hetet bicikliznek Guatemalavárostól San Joséig, Costa Rica fővárosáig.

Hondurasról csak ez az egy bejegyzés lesz. Nem gondoltam, hogy ilyesmi valaha meg fog történni, de ha egyszer csak két napot töltöttünk az országban… :) És most is csak képek lesznek, mert már különben már unalmas lenne ezredszerre is leírni, hogy mennyire nehéz és mennyire szép volt, szóval maradjunk csak a lényegnél. Amit képekekkel és a hozzájuk írt szöveggel tökéletesen vissza tudok adni, mert mindenről készítünk egy-egy fotót, ha másért nem, azért hogy legyen egy pointer az élményhez vagy az érzéshez.

A határtól nem mentünk messze mert az átkeléssel elment az idő és már sötétedett. Pár kilométerre az első templomnál megálltunk, ahol a kertben kerítésvas kovácsok fogadtak minket. Velük vártuk meg, amíg véget ért a mise és engedélyt nem kaptunk a maradásra az atyától. Egyikük hozott nekünk tamalest, mondván, hogy ez a nicaraguai pupusas :) A tamales egyébként banánlevélben kifőzött kukoricadara hússal a közepén, ilyen utoljára Mexikó legelején ettünk, de akkor nem ízlett ennyire. :)

A templom homlokzata

Zita mesélt egy kicsit a lányoknak Olvass tovább…

Oké, induljunk hát el San Miguelből! :) Hohóó, ha az olyan könnyen menne. :) Hajnalban szerettük volna elhagyni a várost, de ebből természetesen végül 11 óra lett… :)

Pakolás közben Zita még nagyon ügyesen lőtt egy képet a várostól délre található vulkánról, amely állítólag a legaktívabb vulkán San Salvadorban. Jövet a városba egész nap uralta a látképet, gyakorlatilag egy napig kerültük a hegyet :)

A posta reggel 8-kor nyitott, és ezt meg kellett várnunk, mert előző két nap hiába jártuk órákig a város utcáit, sehol nem kaptunk képeslapokat, ahogy a postán se, ezért akkor amikor először jártunk itt, még bélyegeket sem vettünk, hiszen nem voltunk benne biztosak, hogy kapunk-e lapokat egyáltalán. Végül Zita szúrt ki egy boltot, ahol profi nyomtatást vállaltak, és itt nyomtattunk ki saját készítésű képeslapokat. Ezeknek a képminősége sajnos bőven hagy kívánni valót maga után, de csak ezt sikerült összehozni. A meglepetés akkor ért minket, amikor most a második látogatásunkkor a postán a néni előkapott egy hatalmas albumot tele képeslapokkal. Hol voltak ezek két napja, mikor egy kollégáját kérdeztük a képeslapokról (postales, vagy tarjeta de postal)?!? Hát, a kolléga nem tudta, hogy vannak képeslapjaink… :o AAuuurgh, ezért jártuk körbe az egész várost? Ezért nyomtattunk saját képeslapot? Némi tanakodás után végül úgy döntöttünk, hogy nem írjuk meg újra a lapokat egy szebb, rendes képeslapra, hanem marad a saját design, mert már így is nagyon késő volt, és reméljük, hogy így is értékelni fogjátok őket. Mikor kitaláltuk ezt a képeslap-kérést, nem gondoltuk, hogy néhol ilyen bonyolult lesz lapokat szerezni, de igazából nem baj, mert jó muri, hogy mindenütt van ez a kis külön küldetésünk. :)