Mianeh, Nik Pay, Zanjan, Emidabad – iráni falvak között
„Daughter Bridge” – Búcsú Mohsen-től
Mianehtől egy jó 25km-t még elkísért minket Moshen. Ezalatt legurultunk a völgy aljába, majd nekimentünk a hegyeknek, átkeltünk két alagúton, és egy nagyon szép, sziklás völgyben találtuk magunkat. Mohsen egy vendéglőig kísért el minket, ahol ittunk még egy kólát együtt, aztán elbúcsúztunk. A vendéglő mögött volt egy régi, középen leszakadt kőhíd a folyómeder felett, Mohsen elmondása szerint ez a „Daughter Bridge”.
Ahogy továbbhaladtunk, úgy lett egyre szélesebb a völgy. Láttunk egy-két szinte teljesen elhagyatott falut, ezekben olyan lapostetős, vakolatlan agyagházak voltak, amiket eddig csak a National Geographic-ban láttunk. Persze ahogy közelebb mentünk, láttuk, hogy némelyikben még a villanyvezetéknek is megvolt a helye, szóval csak távolról tűntek olyan isten háta mögötti, elmaradott helynek ezek a lakatlan falvak. Egy nagy, nyílt területre értünk ki, aminek a túloldalán tarka csíkos dombok sorakoztak. A különböző színű kőzetek vízszintes sávokat rajzoltak a dombokra, ezzel igazán érdekes látványt nyújtottak. Olvass tovább…
Tabrizt viszonylag könnyen elhagytuk, noha emelkedett az út, és az autópályaszerű úttesten hatalmas autótömeg közlekedett. Rengeteg volt köztük a nagyon hangos, rettentő büdös teherautó is, olyanok, amilyenekkel eddig még sehol nem találkoztunk. Sok új és érdekes dolgot láttunk az út mentén, hiszen világosban, városon kívül most bicikliztünk először Iránban. Láttunk például jégárusokat, akik úgy reklámozták a portékájukat, hogy kitettek hatalmas jégtömböket az út közepére olvadni a napon. Olcsóért van a víz meg az energia, biztos azt gondolják, mindkettő végtelen mennyiségben rendelkezésre áll, majd fagyasztunk még le vizet, nem igaz?! :)
Aztán a vendéglők is máshogy néznek ki, talán már említettem, hogy itt nem, vagy nem csak asztalok vannak, hanem egy térdmagasságú emelvény, amin szőnyeg van, és oldalt magas, kemény párnák, ezeknek lehet nekidőlni, miközben középre eléd tálalják az ételt, aminek legpuritánabb formáját mindenütt megtalálni: kebab hagymával és lavassal. Itt a lavast non-nak hívják, a kebab pedig úgy néz ki, hogy hosszú vaspálcákra rágyurmázzák a fasírthúst, amit aztán így nagyon gyorsan ki tudnak sütni. Egy ilyet a vékony lepénykenyérrel, hagymával megkapsz már 10000 riálért, vagyis 1000 toman-ért, ami kb. 1 dollár, vagyis 200 forint körül van. Mi sokszor ettünk ilyet, gyors és jó étel, persze önmagában nem elég, ha csak ezt ennénk, egy nap alatt megunnánk. 
Harmadik egyben utolsó napunkon Tabrizban elindultunk bringákkal a városba, felfedezni azt, hiszen még csak éjszaka láttuk. A táskáink és cuccaink nagyrészét az Eligoli kempingjének egy zárt helyiségében hagytuk. Könnyedén siklottunk lefelé a városba a bringákon, a vártnál könnyebben és gyorsabban beértünk a városba, aminek a belsejében már igen nagy forgalom volt. A nagy bazár előtt még megálltunk egy helyen, mint kiderült, a kék mecsetnél. Gyönyörű park volt mellette, itt tettük le a bringákat és mentünk be a dzsámiba egyesével. Közben hatalmas embersereg gyűlt körénk, és csak nézték, nézték a bringákat, teljesen körbeálltak minket. A furcsa az volt, hogy bár nagy kommunikációra nem voltak képesek velünk, de ennek ellenére nem tágítottak. Beszélgettek egymást közt, néha ektivitiztek velem egy kicsit, vagy én soroltam nekik az országok nevét, de ennél több nem történt, mégis, ennyire elég volt nekik, hogy ne tágítsanak a bringák mellől 20-30 percig. 
Az őrült iráni vendégszeretetből viszont már a határ előtt kaptunk egy kis ízelítőt, méghozzá a két hetes nyaralásából alkoholmámoros boldogságban hazatérő Mahditól. A fickó nagyon kész volt, állandóan áradozott Iránról, és hogy ide menjünk, oda menjünk meg hogy az irániak mennyire barátságosak… Ez utóbbit ő maga is megmutatta, nem hagyta, hogy az utolsó Dramjainkat elköltsük az utolsó örményországi megállóban, egy étteremnél. Lefordította nekünk az étlapot, majd amikor kiválasztottuk, hogy mit szeretnénk, rendelt belőle két kört nekünk – erre persze már csak akkor jöttünk rá, amikor intett, hogy elő se vegyünk a pénzünk, mert ő már kifizette a mi ebédünket is. Így persze már egy asztalhoz is ültünk és megtanított az első iráni szavakra, amikről ekkor még azt se tudtam, hogy farsi-e vagy azeri török, sőt azt se tudtam, hogy alapvetően ezt a két nyelvet beszélik Iránban.
Legutóbbi hozzászólások