Jaipur-Amber #4 – A majmok templománál Pushpendrával
Pushpendra-val utolsó jaipuri napunkon elmentünk a Monkey Temple (Majmok Temploma) nevű helyre, a várostól keletre található, „kihagyhatatlan” látnivalóhoz. A hely valóban érdekes volt, különösen Pushpendra társaságában, mert a séta közben sok érdekeset mesélt, pl. a még mindig létező kasztrendszerről, 
a különböző tevékenységi körök szerinti alkasztokról, és az állam által nem régiben hozott új oktatási törvényekről, amely könnyű bejutást ígér az alsóbb kasztokban lévőknek az egyetemekre, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez sok problémát szül, pl. azt, hogy az alsóbb kasztokból kijárják ugyan az egyetemet, de közel sem lesznek olyan jó szakemberek, vagy ha például az iskola után be tudnak állni hivatalnoknak, akkor ott a hivataluknál fogva az élet bizonyos területein fölébe kerülhetnek az amúgy felsőbb kasztokba tartozóknak – és ebből visszaélések születhetnek. Aztán olyat is hallottunk, hogy anno az alsóbb kasztokból valók azért tértek át a keresztény vallásra, hogy közelebb kerüljenek a telepesekhez, és így a „tűzhöz”, a pénzhez, vagy hatalomhoz, megbecsüléshez… Azt hiszem, regényeket lehetne írni erről a témáról, de nekem ez nem szándékom most, úgyhogy csak sétáljunk tovább felfelé a Majmok Templomához.
A kilátás Jaipurra már a domboldalból egyenesen pazar volt, különösen a harkályokkal, kecskékkel, tehenekkel, majmokkal együtt. Ezek a majmok állítólag csak délelőtt vannak a templom környéki sétányok mentén, délután és este leözönlenek a városba. Egy majomklán uralja az egész Majmok Templomát Olvass tovább…
A buszunk dugóba került, vagyis inkább úgy mondanám, hogy az út, ami a Hawa Mahal melletti állomáshoz vezetett, totál beállt. Mégis, rajtunk kívül senkinek eszébe se jutott leszállni a buszról, pedig amikor mi ezt megtettük, könnyedén elsétáltunk a helyszínről, a buszt és „lelkes”, leszállni nem akaró utasait magunk mögött hagyva. Beültünk egy dhaba-ba dallt enni, majd átsétáltunk az út túloldalára, ahonnan már csak pár lépés volt a City Palace felé vezető utca. Innentől megváltozott a kép, a zsúfolt többsávos útról betértünk az óvárosba, ahol hatalmas falak és kapuk jelezték nekünk, hogy nem ám akárhol vagyunk. Na és persze az őrülten dudáló autós és motorostömeg is jelezte egymásnak (és a dudaszó broadcast mivoltának köszönhetően nekünk is), hogy szeretnének átjutni az egyik szűk városkapun. Csakhogy ezt sokan próbálták egyszerre, mindkét irányból, s ennek a vége egy szép kis káosz lett, amin még mi gyalogosok is csak nehezen tudtunk átjutni. Persze élő, vagy villanyrendőr a közelben sem volt, hogy is lett volna, ez itt nem az a „túlszabályozott” világ, mint otthon Európa. :) Hanem más. (Nem mondtam, hogy jobb, se azt, hogy rosszabb!)
van szó, ami 2010 óta a világörökség része. A története pedig az, hogy volt egyszer egy Jai Singh nevű figura, aki jobban szerette az asztrológiát, mint a városépítést vagy a háborúzást, ezért építtetett különböző korabeli csillagászati eszközöket. Egyébként ugyanez a Jai Singh az, aki után a várost – Jaipurt elnevezték. Apja halála után került uralomra, mindössze 11 évesen. A székhelye először Amber-ben volt, az Amber Erődben, de ezt kezdte kinőni a birodalom, ezért 1727-ben kiadta parancsba egy új város építését, ez volt Jaipur, Észak India első „planned city”-je, vagyis megtervezett városa. Később, 1876-ban az akkori maharadzsa a walesi herceg érkezésének tiszteletére az egész óvárost rózsaszínre festette. 
Persze nem csak a rántottáért jártunk ki, meglátogattuk a „kötelező látnivalókat” is. A Laxmi Nayaran hindu templommal kezdtük. Ez egy 16. században épült kis csoda, ott jártunkkor senki más nem volt ott rajtunk kívül, és ez egy különleges varázst adott a helynek. A templomon kívül és belül elképesztően részletgazdag szobrok voltak faragva a kőben, és az egész épület egy emelet magasan volt egy széles teraszon, ahonnan egész jól be lehetett látni a várost, a közeli dombokat, és a rajtuk húzódó városfalat. Ezt a falat aztán kicsit közelebbről is megnéztük, ugyanis kereszteznünk is kellett, hogy bejussunk Amber belsejébe, vagy onnan vissza Rahulékhoz. 
Megnéztünk néhány másik templomot is, volt köztük egy muszlim mecset is, de minden, amire emlékszem ezekből, azok a majmok. Errefelé eddig nem látott, fekete pofájú, és hosszú farkú majmokat láttunk. Vagyis inkább egész majomcsaládokat, kismajmokkal, anyákkal, egész csordákat. Némelyikük ügyet sem vetett az emberekre, de volt amelyik közel jött hozzánk, és ezzel egész sor biciklit döntött fel. Mert persze bátran mászkáltak és üldögéltek a letámasztott bringákon. 
Agra-ból hajnalban indult a vonatunk Jaipurba. Az „Agra Fort” nevű állomásra kellett kisétálnunk, ami kb. 5km-re volt a szállásunkról. A tuktukosok már hajnali 5-kor készen álltak arra, hogy elvigyenek minket, de mi nemet mondtunk a százrupis ajánlataiknak, és sétáltunk. Mire a vonathoz értünk, egészen felébredtünk. A vonaton pedig sikerült megírnom egy bejegyzést, sőt még a képeket is kiválogattam hozzá. Feltölteni már nem töltöttem fel, ahhoz túl gyenge lett volna a net a száguldó vonatban. Inkább bámultam ki az ablakon, mert közben már felkelt a nap, és Jaipur mellett érdekes dombokat pillantottunk meg. 
A Taj Mahalnál töltött délelőtt után majdnem úgy döntöttünk, hogy lefekszünk aludni délután, de végül a menés mellett voksoltunk, és nem bántuk meg. Az útikönyv jelölt egy Fatehpur Sikri nevű helyen Agrától kb. 40km-re nyugatra. Megalkudtunk egy riksással a buszállomásig, majd ott megkerestük a megfelelő buszt, ami hamarosan elindult, rajtunk a fedélzeten. Egy órát robogtunk, mire megérkeztünk a másik buszállomásra. Itt gyorsan burkoltunk egy dált a közeli „étteremben”, majd bevetettük magunkat a bazár utcájának forgatagába. Volt ott minden, elsősorban rengeteg ember, kétoldalt pedig árusok. 
A mi vonatunk persze ülőhelyes volt, de ez nem akadályozta meg a tömeget abban, hogy vissza ne szálljanak a vagonokba miután a rendőrök odébbálltak. A vonat úgy indult el, hogy közben kétségbeesett emberek próbáltak az ajtók melletti kapaszkodókba – vagy talán még az abban kapaszkodó embertársaikba is – belecsimpaszkodni. Szinte végig nyitott ajtókkal közlekedte végig a néhány órás utat a vonat. A kétfős ülésekre hárman-négyen ültek, és a háromrészesekre négyen-öten. A miénkre is. Persze nem jutott eszembe megmutatni a jegyeinket, hogy megkérjem őket, tartsák fent kettőnknek az elméletben három személyes ülés kétharmadát, mert mi ezért fizettünk. Valószínű bunkó nyugatinak néztek volna. Ahogy én is csak úgy pislogtam, hogy hogyan bírnak ők így meglenni egymás hegyén-hátán. Ennyit a vonatútról. :) 
Najó, ez nem igaz, gondoltuk legalább kívülről megcsodáljuk azt a csuda erődöt, és ez meg is történt. A fényképezőgépnek viszont éppen jó napja volt, ritka az ilyen, de kb. 10 napból egyszer működik a vaku, ilyenkor képes úgy is vakuzni, hogy aztán rögtön utána lemerül, és néhány kép után már nem képes újra életre kelni a gép a két AA-s ceruzaaksiról. Máskor ugyanezen, éppen csutkára feltöltött aksikról pedig meg se nyikkan a vaku. Nyilvánvaló, hogy valami a kondival van, ami az aksik és a vaku között van, de én azon túl, hogy ezt sejtem, nincsen hozzá se tudásom, se szerszámaim, hogy megjavítsam, azért Gábor ötletére felkerestük a „Camera Bazaar”-t, ami történetesen a Red Fort szomszédságában volt. 
Chandan szívesen vállalta, hogy két hónapig megőrzi kamat és bérmentesen egy-egy szárítónak vagy virágállványnak a bringákat, a vízálló táskáink meg jók lesznek neki vizet hordani. (Na, csak viccelek…)A táska beszerzése már nem volt ilyen egyszerű dió. Árpi sokat keresgélt a neten, mire talált egy menőnek tűnő gyártót, egyből gurultunk is a címre, amelyet Delhi egyik leg-lepukkantabb negyedében találtunk meg. A „gettó” közepén volt a gyár – olcsó munkaerő, olcsó bérlés, ezekre gondoltunk. A cég tulaja kedves volt, teát is kaptunk, de arra a kérdésre, megszponzorálna-e minket, elutasítóan válaszolt és így utólag nem is bántuk meg. Vettünk tőle kedvezményesen 2 profi(nak tűnő) hátizsákot és boldogságunkban már a nepáli túrázásokat vizionáltuk magunk elé! 
nem találnak senkinél szállást. Foglalkozását tekintve jelenleg ügyvéd, és egy apró két szobás állami lakásban él a főváros déli részén, Ez a negyed Delhiben, kb. csak 10km-re van a központtól, ami itt közelinek számít. Chandan kaphatott volna egy sokkal nagyobb lakást, ahogy sok kollégája is, viszont azt csak jóval kintebb a központtól. De ő nem akart palotában lakni, fontosabbnak tartja, hogy fél óra alatt be tudjon jutni minden nap a munkába. Amúgy van egy gyönyörű fehér bringája, szép, nyugati fajta, váltóval, V-fékekkel, s mindennel, ami kell. Sokat jár ezzel is a munkába és túrázni is, előbbit általában 30-40-es átlaggal teszi, amit el tudok képzelni, mert a táv nem sok, a bringa talán nincs 14kg sem, Chandan pedig egy igazi őrült, sétálni is elképesztő gyorsan sétál, néha még mi sem tudtuk követni. :)
hogy nem hogy ruhára, még ételre is alig volt pénzük. Sokszor nem volt mit enniük, Chandan viselete pedig tizenéves koráig egy-egy rövidnadrág volt. Papucsot is valamikor ekkortájt kapott először, de azt gyorsan elhagyta, mert nem volt hozzászokva, hogy hordjon valamit a lábán. A családjában ő volt a legvéznább, legalacsonyabb gyerek, és ezt szóvá is tették neki, ami persze nem tetszett a kis Chandan-nak, ezért a kedvenc fáján mindig csimpaszkodva lógott percekig, hogy „megnyúljon”. Ezt a hosszan tartó, egész napos könyvolvasások között tette, mert imádott olvasni, világ életében úgy szívta magába a tudást a könyveken keresztül, mint a szivacs a vizet. Ezen a fán épített magának egy kisebb házikót is, ez volt az ő kuckója, ott töltötte olvasással ideje nagy részét gyerekként. 
véges a világos órák száma, stb… Ezt megértették, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk, ebédidőben, egy Karnal nevű helyen. Ez ekkor még 40km-re volt tőlünk, de ismét könnyedén haladtunk, ezért szélsebesen közeledtünk ehhez a helyhez. Útközben azért még megállítottak párszor a telefonhívásaikkal, de ez mindig csak pár percet vett el tőlünk. Mivel a hangos úton nagyon rosszul hallottam a telefont, nem is nagyon tudtam, hogy kik és hányan akarnak velünk interjút készíteni, ahogy ezt sem, hogy tévétől, rádiótól vagy újságtól vannak. De ez sem zavart, mert mindenkivel meg lehetett beszélni ugyanoda és ugyanakkora az interjút. Volt egy vicces helyzet, amikor a telefonom pont ugyanakkor csörrent meg, amikor valaki megállt előttünk autóval, hogy aztán 
egy nagy tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítse a látványunkat (vagy inkább a bringák látványát?). Mivel az út ekkor is zajos volt, Zita ötletére én voltam bátor, és bepattantam a telefonnal az autójuk hátsó ülésére, hogy ott viszonylagos csendben lefolytassam a telefonbeszélgetést. Ezen a legkevésbé sem lepődtek vagy akadtak le, mert ahogy már írtam, Indiában a privát tér fogalma nem létezik, minden és mindenki mindenkié. Mi történt volna, ha Magyarországon teszem meg ugyanezt? Ha otthon szállok be egy vadidegen autójába, kérdezés nélkül? Mondjuk hozzá kell tenni, hogy ők is kérdezés nélkül fényképeztek, de azon már egy pár napja túl voltunk, hogy ilyesmin leakadjunk. 
Legutóbbi hozzászólások