Chandigarh-tól az Univerzum közepéig
Chandigarh-ból már reggel 9 környékén el tudtunk startolni, ami egy szép hosszú napot ígért. Útvonalunknak tovább Delhi felé a GT Road-ot választottuk. Otthonról ugyan mondták, hogy nagyon zsúfolt lesz, de amikor Satish-t kérdeztük, azt mondta, hogy mindenképpen arra menjünk, mert ez az út India elsőszámú autóútja, a minősége kiváló,
soksávos, és a forgalom nem olyan szörnyű rajta. Így hát bevállaltuk, lesz ami lesz! Rögtön az lett, hogy kicsit eltévedtünk, elfelejtettünk felhajtani egy nagy felüljáróra, fordulhattunk, és mehettünk vissza. Persze szembe a forgalommal, itt már csak így megy, ez India, itt minden lehetséges. Miután megtaláltuk a helyes utat, végre rátértünk a Grand Trunk Roadra, és örömmel tapasztaltuk, hogy Satish-nak igaza volt. Az út széles, vadiúj, jó minőségű, és a forgalom nem zavar minket a bal szélen. Szóval örömteli volt a tekerés, és abszolút nem volt unalmas sem. Olvass tovább…
Ramadán idején, amikor mindez történt vele. Már a reptérről menet meglepődött azon, hogy egy japán házaspárral közelte a taxisofőr, hogy külön szállodában kell lakniuk – mivel Ramadán van. Aztán mindez Satish-t is utolérte, amikor közölték vele a szállodában, hogy naplementéig nem tudják étellel kiszolgálni, de még ivóvízzel sem. Ez érzékenyen érintette, lévén, hogy aznap még nem evett semmit, és eleve nagyon éhesen érkezett meg a szállodába a hosszú repülőút után. Kétségbeesésében felhívta egy dubai barátját, aki valami couchsurfing.org-ról magyarázott neki. Egy weboldal fog nekem enni adni? – gondolta Satish és már szaladt is le az utcára, hogy találjon valami ennivalót, de mind hiába, sehol nem kapott se enni, se inni, és egy óra múlva még éhesebben tért vissza 
ha van rövidebb út is. Hiszen így is késésben voltunk az eredeti tervhez képest, ami persze nem baj, mert nem akárhogy telt ez az idő, de még többet késni már nem akartunk. Szóval amint realizáltam a helyzetet, még a város határában, visszafordultunk. Az egész talán 5-6km kerülő lehetett csupán. Így lett a nap végére 50km-ünk, ami elég jó ahhoz képest, hogy délután indultunk el. Ezen a napon sok érdekes nem történt velünk, ha csak azt nem nézzük, hogy láttunk egy állattemetőt. Ez valami olyasmi volt, amit előtte csak filmekből láttunk… Lehet, hogy csak tehenek voltak, mert hogy az szent állat, de nem tudjuk biztosan… elég komoly látvány volt, ahogy a kutyák falatoztak. Persze ez valószínű csak a mi szemünknek durva, amúgy nem az, sőt ez a természet rendje.
hogy micsoda jó, hogy összetalálkoztunk, mert ezek a dolgok már mind-mind megvoltak a fejében, erre jöttünk mi, bringások messzeföldről, és hasonlóan gondolkodunk, és tenni is akarunk ezekért az ügyekért.
Ha jókat akarunk enni, olcsón, keressünk egy indiai étkezdét, vagyis egy dhaba-t a városban. Ez gyorsan meg is történt már az első nap, és ezután ez a hely a törzshelyünké vált, minden nap ettünk itt legalább egyszer, de volt, hogy többször is. Igazából csak egy pár négyzetméteres koszos lyuk volt a hely, de köszönhetően a finom ételnek, és a kedves embernek, aki a helyet vezette, az egész mégis barátságos volt, és szerettünk ott lenni és ott enni. A menü nem volt túlszofisztikázva: kis csáj: 5, nagy csáj 10, dall, és/vagy vegyes zöldség 30, currys csirke 40. A számokat 4,42-vel kell szorozni, hogy forintot kapj belőlük, és az ételek alá még egy nagy tányér rizst is el kell képzelni. A sztandard menünk a zöldséges-dallos rizs volt 30-ért. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nagy tál rizst nyakonöntöttek dallal és két-három féle egyéb vegyes zöldségfőzelékkel. 
Ennél több nem is volt a kifőzdében, viszont ezek mindig voltak és mindig finomak voltak. Ja, nem igaz, mert még csápátit is készítettek, ennek darabja, ha jól emlékszem 5 rupee volt. Szóval szerettünk idejárni, és általában csak egy tányér ételt kértünk, mert ennyivel jól laktunk ketten Zitával. Persze Barbarától tudtuk, hogy itt is él az a szabály, hogy ha kérsz még, akkor kapsz ingyen egy kis repetát, de ezzel sosem kellett élnünk, mert mindig jóllaktunk egy adaggal.
Ekkor már közel 8 hónapja úton voltunk, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hányszor váltak szét az útjaink ezalatt egy óránál hosszabb időre. És valljuk be, ez azért nem általános dolog, hogy egy pár sülve-főve együtt van, a hét minden napján, 0-24. Egyikük legalább elmegy dolgozni a normál életben. Mi viszont csak nagyon ritkán váltunk el egymástól, és ezt meglepően jól viseltük, ugyanakkor amikor kitaláltuk, hogy akkor most 3 óráig Te mégy erre, én meg arra, egyikünk sem akadt fent ezen az ötleten, sőt, jó dolognak tartottuk.
Másodjára már megleltem a helyes utat, ami a főtérről indult egyenesen felfelé egy gerincen. Elhagyva a házakat és a velük járó szemétkupacokat, egy köves, hegyoldalba vágott úton találtam magam, gyönyörű fenyveserdőben. Az első nyeregben újra találkoztam a civilizációval egy étterem, egy aszfaltozott utcácska és néhány újabb szeméthalom formájában, de ez nem tartott sokáig, mert újra bevettem magam a fenyvesbe. Ismét eltévesztettem az irányt, és ahogy távolodtam a csomóponttól, úgy vált egyre egyértelművé, hogy elvétettem az utat. Ez abból látszott, hogy a GPS kijelzőjén középen a kis fekete nyíl (én), nem azon az úton haladt, ahol én szerettem volna, hanem egy ahhoz közeli, azzal az úttal párhuzamos úton, ami hamarosan odaveszett a semmiben. 
buszállomásra, ami egy igazi őskáosz volt a mi szemünkben. Hatalmas tömeg és rengeteg busz, mindegyik dudálva keresi a helyét. Óránként indult busz Dharamsala-ba, de az elsőn már olyan mennyiségű ember volt, hogy állni is alig maradt volna helyünk rajta, ezért megvártuk a következőt. Sűrűn megkérdeztem a jegyárusító embereket, hogy mi a helyzet, mikor jön a busz, mikortól lehet jegyet venni a buszra. Mert állítólag, ha jegyed van, le tudsz majd ülni. Persze ez India, itt nem ilyen egyszerű a dolog: mire megtaláltuk, már a következő buszra is felszállt mindenki, még azelőtt, hogy az beállt volna a terminálra. Persze jegyük az még nem volt, ezért aztán Raman valamit beszélt a conductorral, és hirtelen a fél busz leszállt, így le tudtunk ülni. A buszút nem volt gyenge, mert hamar hegy-völgyre váltott a terep, és azt vettük észre, hogy nem távolról közelre mozog a táj az első szélvédő előtt, hanem viharos gyorsasággal balról jobbra és jobbról balra. 
Ugyanis szerpentinen kanyarogtunk, egész hosszú, nagyon kanyargós szerpentinen, hol fel a hegyre, hol le arról. Zita gyomra ezt nem nagyon bírta, ezért inkább ledőlt aludni a vállamra. Én amíg bírtam wetiko.hu-t olvastam a Kindle-n, aztán amikor én is kezdtem kikészülni a folyamatos kanyaroktól, inkább csak bámultam kifelé a buszból. Ekkor láttam életemben először vadon élő majmokat. Az út széli pihenőkben, vagy a betonkorláton üldögéltek, egymást kurkászták, vagy csak néztek ki magukból. Egész családokat láttam így, kis makikkal is. 
Mire odafordultam, már csak egy indiait láttam a földön fekve, Zita feldöntött bringája mellett. És a kettétört kitámasztót. Ez a hülye beleült a bringába, úgy hogy az a kitámasztón volt! Eszébe se jutott, hogy a bicikli az valaki másé, és kárt is tehet benne, ne adja az ég, esetleg mielőtt hozzá nyúlva, megkérdezhetné, hogy szabad-e? „This is India!” – Ez India. Ez is India. Igazából predesztinálható volt az esemény, és az, hogy eddig nem következett be, csak a fokozott figyelmünknek volt köszönhető, és hogy amikor csak lehetett, nem sztenderen tartottuk a bringákat, hanem valaminek támasztva. Az, hogy nem üvöltöttem le a csávó fejét, csak annak köszönhető, hogy hála a sikh barátainknak, éppen kitörően jó lelkiállapotban voltam, amit persze emberünk Zita sztenderével együtt gyorsan lerombolt. 
visszasétáltunk mezítláb a már teljesen felpakolt, útrakész bringákhoz, felvettük a zoknit és az SPD cipőt, majd kigurultunk. Az első lámpáink bekapcsolva maradtak, és erről eszembe jutott az este, amikor megérkeztünk, és áthajtottunk Amritsar-on a Golden Temple-ig. Akkor még kicsit kaotikus és kicsit vad volt nekünk Amritsar, de a három itt töltött nap megváltoztatta bennünk a város képét, és gyönyörű élményekkel távoztunk.
Az egy dolog, hogy jobbról balról előznek és az út bal oldalán, vagyis a mi oldalunkon is jönnek szembe a riksások, autósok, bringások és motorosok, de amikor mindezzel még port is vernek, az már tényleg elég kemény az egyszeri fekvőbringásnak, maszk és napszemüveg ide, vagy oda. Na persze, ez nem akadályozott meg minket a továbbjutásban, csak épp megnehezítette a dolgunk. Nem úgy, mint a vasúti átkelő, ami jó 10 percre feltartott minket. Amíg a vonatra vártunk, néhány riksást muszáj volt megkérnünk, hogy kapcsolja ki a gépét, mert az fülsüketítő hangot generált, a füstről nem is beszélve. Komolyan nehéz számunkra megérteni, hogy bírják ezek ezt a mennyiségű tömeget, koszt, bűzt és zajt, ami itt van. Közben szemközt, akárcsak a mi oldalunkon is teljes széltében felgyülekeztek a közlekedés résztvevői a sorompó előtt. Már előre féltünk, mi lesz, ha felnyílik a sorompó, mi fog történni, amikor a két tömeg, az út teljes széltében szembetalálkozik. 
Ez már meghaladta azt a távolságot, amit gyalog bevettünk volna, ezért úgy döntöttünk, hogy riksára szállunk. Nem azért nem akartunk sétálni, mert lusták voltunk, hanem mert ebben a városban sétálni nem éppen a legkellemesebb foglalatosság. Kezdjük ott, hogy nincsenek járdák, vagy ha vannak is, azok tele vannak mocsokkal, hányással, az elégetett műanyag maradványaival, tehénszarral, vagy ezek keverékével. Az úttesten pedig folyamatosan jönnek-mennek a riksák, a motorosok és az autók, bár még az utóbbiak a legkevésbé veszélyesek, mert nagy termetüknél fogva sose tudnak igazán gyorsan haladni. Na és persze mindenki mindig mindenért dudál, és annak van elsőbbsége, akinek hangosabb a kürtje, ezért fülsüketítő a ricsaj. Na, hát itt nem akartunk sétálni annyit. Ezért a park bejáratáig fogtunk egy riksát. Az árát már előre megkérdeztem egy, a bevételben nem érdekelt személytől, így pontosan tudtam, hogy 70 rupinál drágábban nem szabad mennünk. Lealkudtuk az elsőre mondott 150-ről, és már pattantunk is be a riksába.
Legutóbbi hozzászólások