Tragédia az Annapurnán
Nehéz megírnom ezt a bejegyzést.
Mikor megtudtam, még valahol Indiában, hogy a magyar hegymászók az Annapurnára készülnek, nagyon megörültem, hiszen mi is Nepál, és a Himalája felé terveztünk továbbmenni, ezért adta magát a helyzet, és hamar mi is Pokharát és Annapurnát néztük ki magunknak egy kis túrázásra a Himalájában. Időközben pedig találkoztunk Ritával, aki épp erről a környékről tért vissza, és rengeteg lelkesítő, hasznos tippel és tanáccsal látott el minket. Ráadásul egy nepáli buszon összefutott Ákossal, aki üdvözletét küldte felénk. Ákos is a magyar hegymászó csapattal tartott az expedíció előtti, túrázós szakaszban, ahol egyébként még sok más magyar is velük volt, az „Annapurna Circuit” nevű „trekking”-et, vagyis túraútvonalat járták végig Bhulbhule-től Lete-ig. 
Közben megjárták az 5416m magas Thorung La hágót, ami egy kis előakklimatizálódásnak sem volt épp utolsó a hegymászó csapat tagjainak. Az útjukat kezdettől fogva napról napra nyomon követtem a két blogon, ahol viszonylag naprakész információkat lehetett találni róluk. Ez volt a 4bakancs.com és a himalaja.blog.hu. Mivel van internet a telefonunkon Nepálban is, ezt minden nap, minden este könnyedén megtehettük, és miközben elolvastuk a velük történteket, kicsit mi is mindig velük voltunk. Nagyon-nagyon drukkoltunk, szorítottunk és izgultunk értük. Minden nap velük voltam egy kicsit gondolatban. Noha személyesen még egyikőjüket sem ismertem, de sok hegymászó könyvet olvastam, köztük több magyart is, így nagyjából valamennyire el tudtam képzelni őket, az élményeiket és a kalandjaikat. És ez most más volt, mint egy sima élménybeszámolót olvasni valamilyen távoli vidékről, távoli hegyek meghódításáról. Most minden olyan közel volt, már mi is Nepálban jártunk, amikor ők elkezdték kiépíteni a felső táborokat, és amikor egyikőjük „packlunch”-ról írt, másnap mi is „packlunch”-nak nevezett előre csomagolt ebédet kaptunk a Bardia Nemzeti Parkban tett túránkhoz. Szóval az egész nagyon közeli és életszerű volt nekünk, mert tényleg közel voltunk a magyar mászókhoz, és tudtuk, hogy ha egy kis szerencsénk lesz, akkor akár találkozni is tudunk velük.
Ezt először egy alaptábori látogatással gondoltam megejteni, de aztán Ákos egy e-mailben figyelmeztetett, hogy a magyar csapat nem abból az alaptáborból „támadja” a hegyet, amelyik a mezei túrázó számára is megközelíthető, hanem az északiból, ahová egy hosszú, és veszélyes, egy szakaszon „blue ice”-al borított út vezet a Lete nevű faluból. 
Innentől Letére koncentráltunk, és írtunk leveleket a csapat tagjainak, hogy ha tudják már azt az időintervallumot, amikor valószínű visszatérnek a hegyről, és ha nem zavarunk a társaságunkkal, akkor írják meg, hogy mely hetekben várhatóak újra Letében. Na és persze tőlünk telhetően minden jót, erőt, kitartást és sikert kívántunk az Annapurna-I 8091m magas csúcsának meghódításához. Válasz ezekre a leveleinkre nem érkezett, hiszen ekkor már mindenki az alaptáborban, vagy attól feljebb tartózkodott, és csak műholdas telefonnal és internetkapcsolattal rendelkeztek, ráadásul áramuk is csak néhány órára volt egy nap, generátorról. Aztán jött a vesekövem, és az az őrült fájdalom, ekkor megint minden megváltozott, így a tervünk is. Csak a kórházra és Pokharára figyeltünk, de persze azért követtük a hegymászóink történeteit.
Amikor a buszon zötykölődtünk Pokhara felé, akkor különösen sűrűn frissítgettem a telefonomban az RSS olvasót, mert tudtam, hogy ekkortájt kell, hogy hírt kapjunk egy esetleges sikeres csúcstámadásról. Sajnos nem ilyen hírt pillantottam meg az apró kijelzőn, hanem a lehető legborzalmasabbat: „Horváth Tibor lavina áldozata lett” – amíg a bejegyzés teljes szövegét töltöttem be, még reménykedtem, hogy ez csak valami tévedés, vagy én értelmeztem félre a címet, de sajnos nem erről volt szó. Olvass tovább…
Butwalban másnap pont úgy keltünk, mint előző reggel. Elmentünk reggelizni a vendéglősünkhöz, akinek megköszöntünk a tanácsát, és elmeséltük a Lumbiniben szerzett élményeinket Pushkar Shah-ékkal. Ezek után viszont pakolásba kezdtünk, és 20 perccel később a bringák már az utcán álltak felmálházva. A szállónktól észak felé indultunk el, a hegyek irányába, mondván, hogy majd csak szembejön egy buszállomás, vagy egy kamiondepó. Hát egyik sem jött, viszont buszosokat azért találtunk, akik azt tanácsolták, hogy menjünk vissza a központi buszállomásra, és ott szálljunk fel, illetve tegyük fel a bringákat a buszra. Nekem kicsit fájt a szívem, mikor visszafordultunk, mert gyönyörű időnk volt, és a hegyek már közvetlen előttünk magasodtak. Butwaltól Pokhara kb. 150km, de közben meg kell mászni 1000m szintet, hogy átkeljünk egy hágón. Minderről persze lemondtunk, és tudtam, hogy ez a helyes döntés. A nagy fájdalom ugyan nem jelentkezett többet, de amikor kemény talajon lépkedtem Lumbiniben, akkor még mindig éreztem valami kis fájdalmat a bal vesém környékén. Persze ez olyan apró volt, hogy ha nem figyeltem volna rá, 
észre se veszem, de ettől még megvolt, és figyelmeztetett rá, hogy mi történt pár napja, és hogy nem vagyok még rendben, tehát a legjobb döntés a legrövidebb út egy komoly kórházba, ahol rendesen ki tudnak vizsgálni.
hogy ma van Buddha születésnapja, és Buddha szülőhelye, Lumbini ide csak 40km, és két óra busszal. Tudtuk, hogy itt a közelben született Buddha, és van is ott „valami”, amit érdemes megnézni, de mivel Sarnathban már jártunk buddhista zarándokhelyen és különösebben nem nyűgözött le minket, most eleve nem terveztünk odamenni, így meg aztán, hogy ez a bajom lett, végképp nem érdekelt minket Lumbini. Az emberünk azonban folytatta a történetét. Van egy szervezett bringatúra, ami Kathmanduból Lumbinibe megy és ezen a napon érkeznek meg. A résztvevők között van Pushkar Shah, egy nepáli kerékpártúrázó, aki bejárta az egész világot, több éven át kerékpározott, és pár éve tért haza Nepálba. Rémlett valami egy nepáli bringás világcsavargóról, de semmi konkrétra nem emlékeztem.
hátha szerencsénk lesz, és ezzel a Pushkarral is találkozhatunk. Elképzeltem, hogy mindemellett elmegyünk, és Pokhara felé szállunk fel egy buszra. Nem tetszett a gondolat, hogy ennyi csillag együtt áll, és mindennek hátatfordítva nem vagyunk kíváncsiak rájuk, és hagyjuk őket elmenni, kihagyjuk őket, mikor ilyen közel van minden. Szóval gyorsan összepakoltunk, és kimentünk a buszokhoz. Hamar leintettünk egyet, ami igaz, hogy már csurig volt, de elől a sofőr mellett, ha szűkösen is, le tudtunk ülni. Már ez a buszozás is önmagában egy élmény volt, mert végig süvöltött a nepáli bimbizene, na meg elképesztően fel volt díszítve a busz. Félúton át kellett szállnunk egy másik járgányra, az már kevésbé volt autentikus, de azért azon is láttunk érdekeset. A hindu istenek mellé közvetlenül fel volt ragasztva valamiféle hirdetés, ami tele volt félpucér, fehérneműben domborító nénikkel. Úgy látszik itt a vallás és az erotika jól megférnek egymással, és a prűdség sem jellemző a hindu istentisztelőkre, vagy legalábbis a buszosok körében így van. :) 
fekvőtámaszokat, gondoltam. Az unokatesóm, aki tesitanár, figyelmeztetett, hogy a fekvőbringán szinte semmilyen izom nem dolgozik a felsőtesten, és ez nem jó a hátnak, ezért jó, ha minden nap nyomunk néhány fekvőtámaszt, hogy azok az izmok, amik így karban lesznek tartva, stabilizálják a tartásunkat és a gerincünket. Hát most jól megszívtam, rajtam is kijött a családi örökség, a hátfájás, de miért pont itt és miért pont most, és miért rögtön ilyen őrült módon, hogy majd meg veszek a fájdalomtól. Nem figyeltem magamra, nem törődtem a testemmel, nem pihentem eleget a sok hasmenés után, legyengülten, kiürült szervezettel túráztam, és bringáztam az elmúlt napokban, széthajtottam a testem és most tessék, jól megkaptam mindenre a választ a testemtől, jaaajjj, őrülten fáááj! Így emésztettem magam fájdalmamban. Bevettem egy aspirint, majd később még egyet, de nem nagyon használtak. Talán pár percre el tudtam szenderedni, de aztán újra felébredtem. Megmértük a hőmérsékletem is, de nem volt lázam. A fájdalom nem akart múlni, bármit is csináltam. 
ParleG keksszel mártogatva, hogy jobban legyek. A ParleG indiai gyártásű, egyszerű, de nagyszerű keksz, ami nagyon népszerű szerte az egész szubkontinensen, de leginkább Nepálban. Másnapra nagyjából normalizálódott a helyzetem, illetve éreztem, hogy már javulófélben leszek, és egy-két nap múlva rendbe jövök. Ezért aztán elindultunk újra a bringákkal. A főútig a 13km most sem volt egyszerű, még napvilágnál sem, de kb. egy óra alatt abszolváltuk. Az elágazásnál még utoljára találkoztunk Jack-el, aki turistákra várva a barátaival kártyázott. Itt ittunk egy teát, és megtudtuk, hogy hat kilométerrel később tudunk venni kerozint a főzőnkbe egy benzinkútnál. Mikor odaértünk, kiderült, hogy nincs nekik, de ez nem is volt igazából baj, mert ekkor már csak pár száz rupink maradt, és azt okosabb volt élelemre költeni, mintsem üzemanyagra a főzéshez. Hiába tudunk főzni, ha nincs mit, nemigaz? :) 
A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.
Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.
Nepálba a legnyugatabbi határátkelőnél, Mahendranagarnál léptünk be. Az első utunk egy, az út bal oldalán lévő, barátságos kis házikóba vezetett, az „Immigration Office”-ba. Azért kellett Moradabagban szereznünk két százdollárost, mert bizony a 3 hónapos vízum Nepálba 100 dollár. Vagyis már 105! Vagy csak az irodai alkalmazott húzott le minket, ezt már nem tudjuk meg soha, itt nem mertünk alkudozni. :) A vízumokat egy kis nyomtatvány kitöltése után megkaptuk 210 dollár ellenében, bár én ezt nem láttam, mert a ház mögötti mellékhelységben guggoltam, s közben… Te jó ég, úgy megindultak a beleim, mint talán még soha. De megkönnyebbültem és tudtunk továbbmenni. Gondolkodtunk egy a bevándorlási iroda épülete mögötti sátrazásban, de végül nem kérdeztük meg. Merthogy itt végre láttunk sátrazásra alkalmas, barátságos, nyugodt füves területeket, és ez nagy szó, mert ilyesmit nem is tudom, hány ország óta nem láttunk. Persze elkényelmesedtünk már a 
sok olcsó szálloda, gurdwara, vagy a barátságos, befogadó családok által, és ezért végül nem vitt rá minket a lélek egy sátrazásra, hanem tekertünk tovább. Az iroda egyébként utánunk le is húzta a rolót, mi voltunk az utolsók, akiket ezen a napon itt kiszolgáltak vízummal.
Legutóbbi hozzászólások