Nászút a Föld körül

Kis utakon, kerülővel

Long Xuyent-ből nem egyenes úton mentünk Chau Doc-ba, mert a főútból már rég elegünk volt, inkább kerültünk és kisebb, hosszabbb utakat válaszottunk. Egy komppal hagytuk el a várost, majd egy kis kanyargó csatorna mentén haladtunk. Ezen az úton újfajta házakat fedeztünk fel, kékre vagy zöldre festett tornácokkal, széles, sok árnyékot nyújtó tetővel, díszes oszlopokkal, na és persze cölöpökkel, amiken az egész ház állt 1-2 méter magasan, hogy ha netán jönne az ár, akkor az a lakást ne árassza el. Ez az első nap Long Xuyen után viszonylag rövid volt, mert hamar megálltunk sziesztázni a nagy hőség miatt. Amíg Zita egy függőágyban olvasott, én megírtam a pamíri cikket az origo utazási rovatába. Mire elindultunk, megéheztünk, ezért hamar újra megálltunk egy helyen valami tésztás történetet enni, amit egy az utcán épp az étterem előtt álló kocsiból árult egy néni. Erre csak a fogyasztás után jöttünk rá, amit persze az étterem asztalainál tettünk meg, de ez senkit nem zavart. A délután már csak néhány óránk maradt, ezalatt megfigyeltük, hogy hogyan takarják le a házaik oldalát a helyiek nagy lepedőkkel, hogy a szél még átjárjon rajtuk, de a nap ne süssön be az amúgy oldalról szinte teljesen nyitott házakba. Egy anyukát is láttunk az úton közlekedni, aki a biciklijén két gyermekét is szállította. Tudjátok, hogy az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, hát így volt ez most is. :)

A napot egy Cho Moi nevű helyen fejeztük be, vagyis hogy egész pontosak legyünk, csak a kerékpározást. Ez egy kis település volt, amikor megérkeztünk, abban sem voltunk biztosak, hogy vajon van-e egyáltalán szállodája, ezért aztán amikor megpillantottunk egy angol nyelviskolát, Zita ötletére betértünk, mert ugye ha valahol, hát itt majd biztos beszélnek angolul, és megkérdezhetjük, hogy merre van egy szálloda. Ez különben izgalmas feladat lehet, és könnyen megtörténhet, hogy elküldenek teljesen rossz irányba a helyiek, vagy át egy másik faluba, miközben itt is van szálloda, mindezt merő jóindulatból, mert ugye a „yes-story” itt is működik, még mindig Ázsiában vagyunk, az emberek inkább mondanak valótlant teljes jóindulattal, mint azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nem tudok segíteni”, „nem értelek”.

Az iskolából Zita izgatottan szaladt vissza hozzám, hogy menjek be én is, mert szereplésünk van a gyermekek előtt az osztályteremben, a tanárnő kérése szerint. Betoltuk a bringákat a recepcióra, levettük az SPD cipőket, majd követtük a keskeny épület lépcsőházában hömpölygő gyermektömeget a második emeleti osztálytermükbe. Még csak kezdetlegesen, de a korukhoz képest ügyesen beszéltek angolul, és hogy feloldjuk kicsit a hangulatot, Zita hozta a táskájából a családi fotóinkat, a Magyarország prospektust és a világtérképet az útvonalunkkal. A gyerekek aranyosak voltak, de néha akkora zsivalyt csaptak, hogy az a mi fülünknek már szinte fizikailag is fájdalmat okozott. :) Olvass tovább…

Naplemente My Tho-ban

Előre leszögezem, hogy elég fáradt és álmos vagyok, ráadásul a hangulatom is elég furcsa, tehát nem tudom, mi lesz ebből az írásból, de azért írok, mert írni azt kell, hisz utol szeretném érni a valóságot az útinaplóval. :) Egyszer fogok tartani egy teljes offline napot, amikor nem nyúlhatok majd semmilyen elektronikus készülékhez. Vagy mondjuk egy kottát a szájharmonikához megnézhetek, vagy beleolvashatok egy könyvbe, de ezeket is csak pusztán és kizárólag ék egyszerű kikapcsolódás céljából. Kezd egy kicsit az agyamra nőni ez az egész, annyi minden szervezni és tenni való van állandóan, és ezek együtt már olyan súlyt tesznek ki, hogy néha már azt érzem, tiszta meló ez az út. Na de mégis, ezt mi választottuk, ez a miénk, mi vagyunk a főnökök ebben a buliban, ezért mi és csak is mi döntjük el, hogy hogyan utazzunk és hogyan éljük meg, szóval szerintem közel sincs veszve minden, pánikra még nincs ok. Csak egy kis pihenő, és igazi pihenő hiányzik már, amikor tényleg mást csinálok, mást a bringázástól, mást az utazástól, mást az utinaplóírástól és a szervezkezdéstől. :)

És most térjünk rá a mi kis Mekong Deltánkra, vagyis arra, hogy nekünk hogyan sikerült azt megélni. Kifelé menet HCMC-ből találtunk egy TechCom bankot, így újra feltöltöttük a készpénz keretünket, most már a közelgő Kambodzsára is gondolva. A város határában pedig egy furcsa kattogásra lettem figyelmes a kerékpáromban. Változó időközönként jött a hátsó kerék tájékáról és később olyan hangos lett, hogy azt még a mellettem guruló Zita is hallotta, sőt én már a hátamban is éreztem, hogy valami nem oké. Először azt hittem, hogy a láncfeszítő akad be néha és az ugrál, szét is szedtem szegénykét, de azt leszámítva, hogy az egyik oldalon a láncvédőn a fekete festés le volt kicsit kopva, semmi rendelleneset nem találtam rajta. Aztán újabb néhány kilométer után rájöttem, hogy a kattogás időköze nem teljesen random, hanem 7 vagy 14 pedálfordulatonként ismétlődik. Na, most krepál be az agyváltóm! – Gondoltam magamban, és már próbálgattam közben különböző fokozatokban is a kattogások közötti „távolságot”. Hamar kiderült, hogy az nem változik, akármelyik sebességben tekerek, a kattogás mindig 7 vagy 14 pedálfordulatonként jön, sőt újabban inkább már csak hét pedálfordulatonként. Az agyváltó megúszta, ez csak a lánc lehet! Így, hogy már tudtam, hol van a bibi gyorsan megtaláltam az egyik oldalán félig már szétszakadt láncszemet. Megálltunk az első árnyékos helyen, ahol történetesen cukornádat is facsartak, és elkezdődött a láncszerelés. Még jó, hogy Da Nang-ban vettem láncbontót, hogy is lehettem olyan felelőtlen, hogy 2000km-t láncbontó nélkül bicikliztünk? (Bangkoktól Da Nang-ig)

A táj közben elég jó volt körülöttünk, bár erre csak akkor jöttünk rá igazán, amikor végre le tudtunk térni a nagy utakról, az utolsó 20-30 kilométeren.

Gyönyörű zöld rizsföldek között haladtunk egy nyílegyenes úton. Ez az egyenes csak néha tört meg, akkor is csak egy pici hupliban, egy-egy hídban, amikor egy csatornát kereszteztünk. A mezők zöldjét síremlékek törték meg, a helyiek ugyanis a rizsföldekre temetik errefelé a szeretteiket.

My Tho-ba a GPS egy kis úton vezetett be minket, Zita nem akarta elhinni, hogy itt egy órán belül fogunk találni wifi-t. Olvass tovább…

Megérkezni Saigonba…

…nem volt egyszerű! :) Ugyanis nem akartunk bebringázni ebbe az őrült nagy városba, bringáztunk már eleget óriásvárosokban, és Saigonról sok rosszat hallottunk a forgalom terén, ezért úgy döntöttünk, vonattal jutunk be a városba. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk. Betekerni reggel Phan Thiet-be nem volt nagy szám, csak egy kisebb emelkedőt kellett leküzdenünk, miután az utunk elvált a gyönyörű tengerparttól. Bent a városban aztán, ahová a térképem jelölte a vasútállomást, nem találtunk semmit. Kérdeztünk pár embert, hogy merre van a vasút, és mind kifelé kezdtek mutogatni a városból, és 4-5 kilométert emlegettek. Megnéztem az útikönyvet is, ott olvastam, hogy a vasútállomás 8km-re van a központtól. Nagy pánikba nem voltunk, mert hagytunk időt a vonat indulásáig, habár aztán kicsit elkevertünk később, mert a térképem már nem volt túl részletes azon a részen, azt ugyanis nem vektorgrafikusan töltöm le, hanem képenként, rétegenként. Ez nagy hátránya a Zita telefonjára telepített RangeViewer-nek. Azért egy kisebb kerülővel meglett a vasútállomás, már nagyon közel voltunk hozzá, mikor rossz irányba kanyarodtunk le, és persze elég sokáig tartott, mire megértettük magunkat, így mire odaértünk, már csak pár percünk maradt. Hamar kiderült, hogy a vonat nem akkor indul, amikor hittük, így fellélegezhettünk, volt még fél óránk.

Ezalatt viszont kiderült, hogy itt nem tudunk jegyet venni a biciklikhez, ahhoz vissza kell mennünk Phan Thietbe, a fő vasútállomásra, ahonnan a vonat indul, mert itt csak megáll! Micsoda? De hát mindenki ide küldött minket a városból, és az útikönyv is azt mondja, innen indulnak a vonatok?! Hát az nem úgy van, még mindig Ázsiában vagytok, ezt sose feledjétek el gyerekek! Persze ekkor visszajutni a városba már nem volt időnk, ráadásul elég gyilok hátszelünk volt idefelé, ami brutális szembeszelet jelentett volna visszafelé. Nem értünk volna már oda a vonat indulásáig, evett minket a fene, és kérleltük a vasútállomásunk személyzetét, hogy könyörüljenek rajtunk és tegyenek velünk kivételt. Úgy tűnt, sikerrel járunk, először 600 ezer dongot akartak kérni, aztán azt mondták, a vonaton majd meg tudjuk venni a jegyet, de ülésünk nem lesz, hanem majd egy kis műanyag sámlira kell ülni. Ekkor fellélegeztünk, még a földön ülve is szívesen fent lettünk volna a vonaton, csak sikerüljön felpakolni azalatt a cuccainkat, amíg a vonat az állomáson áll. Olvass tovább…

Aki a biciklis élményeinket szereti csak olvasni, az most ne olvasson tovább! :) Ugyanis Mui Ne-ben nem bicikliztünk, vagyis igen, de csak helyben, mindig ugyanott, a szállásunk, a piac, és az kedvenc olcsó éttermeink között. Na jó, az odafelé menetet illetően még tartozom pár kilométerrel. Ezalatt megálltunk cukornádszörpözni a turistabuszok forgatagában, és ekkor találkoztunk egy sráccal, aki éppúgy kesztyűben ült és maszkban a motoron, mint a hölgyek túlnyomó többsége Vietnamban. Csakhogy ő srác volt, és még mindig kánikula volt. Azt hittem, legalább a fiúknak van esze. Ha egyszer valaki szembemenne ezzel a trenddel és azt mondaná annak, aki kérdezi: „én lesz@rom…”, szerintem azzal még menőbb lehetne, mint a világos bőrével, de ez csak az én véleményem.

Aztán elhajtottunk néhány homokdűne mellett, amit a turisták úgy élveztek, mint valami látványosságot. Nekünk eszünkbe nem jutott megállni a forró homoknál, de megálltunk közvetlen Mui Ne után. A város maga egy földnyelven helyezkedik el, és egy halászfalu, ez egyértelműen látható volt a csónakok százai végett. Ám a nyaralóhely nem itt van, az csak a nevét kapta a falutól, a vendégházak, szállodák és éttermek végeláthatatlan sora a falutól keletre húzódik és szinte megszakítás nélkül egész 20km-en hosszan tart a következő nagyvárosig, Phan Thiet-ig.

Ezen a szakaszon kellett nekünk olcsó és jó szállást találnunk, és itt nagyon erős szempont volt most, hogy tetszen nekünk a hely és a hangulata, hiszen három napot terveztünk itt eltölteni pihenéssel. A háromból végül öt lett, úgyhogy végül is kijelenthetjük, hogy sikerült megtalálnunk ezt a helyet. Először egy 7 dolláros szobát találtunk, ezt nem is nagyon értettük, hogy miért ilyen olcsó, hisz ráadásul még nagy is volt, három személyes „family room”, itt még egy nagy képernyő is volt, talán tudtam volna rajta dolgozni is, de végül az egész helyről lemondtunk, mert csak elsőre nézett ki nagyon jól, és különben meg hiába volt olcsó, ha egyszer kihalt volt, és a medence felszínén valami furcsa anyag úszott, a szoba szinte az utcára nyílt, és a tengerpart le volt betonozva az erózia megakadályozása végett.

Végül visszamentünk a Nhat Quang családhoz, őket Zita találta még a helykeresési kálváriánk legelején, és én azt hittem, találunk majd jobbat náluk, de nem így volt. Ez persze nem is baj, mert végül ez a hely tökéletes volt nekünk. A 7 dolláros helyet leszámítva mindenütt 4-5-6 százezres árakat kaptunk, itt pedig megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb szobát 225 ezerért, sőt aztán a két plusznapnak az árát utólag levitték 200-ra, szóval aranyosak voltak velünk nagyon. Itt étterem nem volt, mert a szakács szabin volt a Tét hétvége miatt. Ugyanezen okból volt sok hely tele vendégekkel. Amit mi találtunk, ez távol volt a főúttól, hosszan be kellett sétálni a part felé egy nagyon kellemes kis udvaron, ami ügyesen volt kialakítva, a sétány folyamatosan kanyargott és pálmafák vették körbe, mígnem megérkeztünk a szobákhoz. Olvass tovább…

Még mielőtt belekezdenék a történtekbe, gyorsan elmesélem, hogy időközben Andree-tól is hírt kaptunk: azon a napon, amikor visszafordítottak minket a rendőrök, őt is megtalálták, de ő először elrejtőzött egy kávéültetvényen, majd másnap újra útnak indult, de ismét elkapták, és vissza kellett mennie Pleiku-ba. Onnan busszal ment vissza Plei Kánba, és onnan már újra bringázott a 20km-re lévő laoszi határhoz. Hogy aztán mi történt vele, még nem tudjuk, de ha egyszer annyi internet közelébe jutok, hogy odáig is maradjon időm, hogy írjak neki, akkor meg fogom tenni. Kár, hogy legalább ő nem jutott el arra az általam kinézett sűrű dzsungeles nemzeti park területére, ahová eredetileg mi is szerettünk volna menni. Apropó, Vietnam, 75%-a dzsungel téma: Lehet, hogy így van, de azok az erdők a hegyekben vannak, az utak meg általában a völgyekben, a lenti síkságokon, és az utak mentén sok ember él, így nekünk a táj inkább rizsföldes, kávéültetvényes volt. Próbálhattunk volna többet „úttalan utakon” hajtani, de így is 2,5 hónapot és több, mint 2000km-t voltunk Vietnamban. Persze az is megoldás lehet, hogy buszra szállunk és az unalmas részek felett így átteleportálunk, mert ahogy Graham is megmondta Szamarkandban, „A jó kerékpárturista azt is nagyon jól tudja, mikor kell buszra szállni!”, de ezen már késő gondolkodni, majd legközelebb. :)

Na, és hogy végre Da Latról is meséljek. Ez az 1500 méter magasan fekvő városka a gyarmatosítók nyári menedékeként kezdte és mára már kinőtte magát az ország elsőszámú nászutas üdülőhelyévé. A közelben vízesések, szép erdő, nemzeti park, és ide nem kell légkondi mert itt nem sül meg az ember, nincs akkora hőség, mint lent tengerszinten. Hát szabad az ilyet nekünk kihagyni, ha már azt mondják rá, hogy „honeymoon destination”? Nem, nem szabad, ugyanakkor annyira nem is voltunk tőle elájulva. A város tény, hogy szép és tisztább, rendezettebb, sőt még nyugodtabb is, mint bármelyik másik vietnami város, ahol jártunk, de mi mégis, annyira nem voltunk tőle elragadtatva. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy itt minden kicsit drágább volt. Vagy nagyon, attól függően, hol mennyire voltak alkuképesek. Érezni lehetett szinte minden üzletben és étkezdében, hogy ez bizony Da Lat, ez itt kérem a nyaralóhely, ide nyaralni jönnek az emberek, fent vagyunk 1500 méteren, hát azért ennyi mindennek az ára.

De elég ebből, és nézzük, merre jártunk! :) Gyalogszerrel, egy-egy pár papucsban indultunk el felfedezni a várost. Az első állomásunk a bolondok háza volt, de előtte még felfedeztük a sarki pékségben a „dobverő” alakú csirkehússal töltött péksüteményt. :) Ötletes, meg kell hagyni!

A bolondok háza pedig valójában csak az én bolondos fordításom a „Crazy House”-ról, így hívják azt a helyet, ami az útikönyvben az elsők között szerepel Da Lat látnivalói közül.

A helyet először Hang Na Villa-nak hívták, megálmodója és tervezője Dr. Dang Viet Na, egy Moszkvában tanult építész, aki Olvass tovább…

Az iPhone papucs és a vázából kitörő növény reggele

Reggel arra ébredtünk, hogy iszonyú nagy tömeg és zsivaj van a vendégházunk mellett az utcán. A piac élte éppen a reggeli csúcsidejét, ezt kihasználva mi is kimentünk és megreggeliztünk illetve feltankoltunk szendvicsekből, mivel azok itt végre csak 5000 dongba kerültek. Hoi An-ban ugyanezért a szendvicsért 20 ezret kértek indulásnak, és soha senki nem volt hajlandó nekünk 15 ezer alatt adni. Pedig ott se drágább a kifli, csak az a hely tele van turistákkal. Ez a hely meg élettel:

Még két apró csodát felfedeztünk ezen a reggelen. A szobánk egy kis udvarra nyílt, és ezen az udvaron volt két növény, talán bonsai fák, egy-egy nagyobb vázában. No, hát ezek mind a ketten megelégelték a váza bezártságát. Egyikük – a képen a távolabbi – megdöntötte az egész vázát, amikor annak az alján kitörve, a lerakott kövek közötti résen a gyökerei tovább nőttel a föld felé. A másik ennél még sokkal látványosabb volt, ez egy lábakkal ellátott vázában élt, annak az alján valahogy lyukat talált és a lefelé tovább nőve ő is megtalálta a rést a betonlapok között, ahol tovább tört a talaj felé. Ezt hogy csinálják a növények? Honnan tudja, hogy ha ott tovább nő a résben lefelé, akkor majd talajt talál? Honnan tudja, ha a levegőben tovább növekszik a váza alatt a gyökere lefelé, akkor egyszer majd talajt talál? Oké, ez utóbbit még megértem, hát a gyökerek lefelé növekszenek, rendben, de hogy találta meg azt az apró, milliméternyi rést, és hogy fért át rajta? Elképesztő a természet! :)

Meg az ember is az: a szobánkhoz tartozott két pár papucs is, ezek iPhone márkájúak voltak. Nem tudom eldönteni, hogy aranyos-e, vagy szánalmas ez a fajta mindenféle nyugati szuperbrand másolása és utánzata, de ez nagyon jellemző egész Ázsiára. Indiában Nike pipás buszokat láttunk, Nepálban Adidas volt a buszokra festve, Bangladesben láttunk Windows XP pólóban bondukat, és most itt Vietnamban, íme, itt van az iPhone papucs! A Google nevű, az óriáscég logójával azonos stílusú és színű betűkkel fémjelzett Hue-i szállodát sajnos kihagytuk, már Hanoi-ban hallottunk róla, de sajnos aztán elfelejtettük, amikor ott voltunk. Apropó, Hanoi! Ha egyszer egy szálló bekerül a Lonely Planet útikönyvben és ott jókat írnak róla, szinte már trend, hogy a következő évre 2-3 teljesen azonos nevű szálloda is megjelenik ugyanabban, vagy a szomszédos utcákban. És nem azért, mert a szóban forgó szálló terjeszkedik, hanem mert ennyire nincs meg itt az emberekben a „copyright” fogalma, és úgy tűnik, erre nincs is semmilyen szervezet, aki ezt ellenőrizné és adott esetben büntetné. Vagy van, de bőven megéri őket lefizetni, és még ez is belefér a dologba. Már bánom, hogy Hanoiban nem mentem be az azonos nevű szállodákba kicsit kérdezgetni, hogy hogyan is van ez pontosan…? :)

Ja, és a papucsnak nem tudjuk mi sem, miért van így levágva az eleje, de az a tippünk, hogy azért, hogy megjelöljék ezzel és ne vigye el senki a vendégházból. Vagy hogy ne botoljanak el a papucs orrában, mert ugye nekik kisebb a lábuk, de lehet, hogy csak ilyen méretű papucs volt vagy valamiért preferálják a nagyobbat.

Az Agent Orange, a Dragonfruir és a fennsík, ahol az asszonynak kuss a neve

Nong Truongból két út vezet Da Lat-ba, egy alsóbb rendű, kelet felé, és egy főút, dél felé. Az elágazás pont itt van a faluban, ezért is álltunk meg itt az éjszakára. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet bevállalni a kis utat, ezért előtte utána olvastam az interneten. Találtam egy fickót a Crazy Guy on a Bike-on, aki nem is olyan sokkal előttünk járt a kis úton, Da Latból indulva BMT felé. Azt írta, sok nehézsége volt, a helyiek nem bírtak neki sem egyértelmű választ adni, azzal kapcsolatban, hogy merre van az arra, és hogy járható-e az az út, valamint egy hosszabb szakaszt földúton, viszonylag „lakatlan” dzsungelben kellett mennie. Különben lehet, hogy vonzott volna az ilyesmi minket, de így, hogy tudtuk, hogy nincs több fékpofánk és már az is nagyon kopott, amelyeket használunk (mert megint elszállt egy BMT előtt, csak akkor elfelejtettem írni – találtunk a helyére egy régit, ami még használható), így nem mertük ezt a szakaszt bevállalni, inkább mentünk a kicsit hosszabb, de biztosabb úton Olvass tovább…

Vendégségben egy szállodában!?

Boun Ma Thoutban egy napot pihentünk, ezalatt nem terveztünk semmit csinálni, csak pihenni, feltöltődni és naplót írni, azonban a dolgok még így is történtek velünk, méghozzá olyan mennyiségben és minőségben, hogy az már említésre érdemes. Reggel arra lettünk figyelmesek, hogy a szállodánk utca szintjén, a kocsibejáróban (ami egyébként opcionálisan, éppen mikor mire van szükség, bármilyen más szerepet is betölthet) egy asztalra rengeteg étel volt kipakolva és az ételek fölött néhány buddhista szerzetes imádkozott nagy szorgalmasan, füstölők sűrű füstje közt. Nem volt teljesen tiszta a szállósok megkérdezése után sem, hogy ezt most a Tét vagy a telihold alkalmából teszik-e, vagy esetleg a kettő ezúttal egy és ugyanaz.

Azt hittük, hogy valamiféle ételáldozatról van szó Buddha számára, de hála az égnek, azért ennyire nem logikátlanok még itt sem a hithű emberek, az ételt utána egy nagy közös ebéd keretében elfogyasztottuk, igen mi is, ugyanis erre az ebédre minket is nagyon kedvesen meghívtak. Néha úgy éreztük itt magunkat, mintha nem is egy szállodában lennénk, hanem egy családnál, és ebben valószínű volt is igazság, nagy szerencsénk volt ezúttal a szállásunk megválasztásával. Emlékszem, mikor megérkeztünk, olyan gyorsan és könnyen beleegyeztek a 150 ezres szobaárba, hogy rögtön elkezdtem sajnálni, hogy nem mondtam 100-at vagy 120-at, de aztán erre később már csak legyintettem, hogy ez már tényleg túlzás lenne, ha ilyesmin gondolkodnék és bosszankodnék. Mint ahogy azon sem érdemes, hogy a gyerekek nem velünk ülnek az asztalnál, hanem egy pókember jelmezben nézik a nagy síkképernyős, hangosan bömbölő tévét. :o Olvass tovább…

Kis utakon, kis pénzzel

Pleiku-t elhagyni nem volt egyszerű, ugyanis fogytán voltunk már a készpénznek és hiába jártunk végig fél tucat pénzautomatát indulás előtt, aztán kifelé menet a városból, egyik sem akart nekünk pénzt adni, pedig próbáltam egy forint alapú mastercard-al és egy dollár alapú visa-val is, és előtte mindkettőn ellenőriztem az egyenleget és a napi limitet is. Tudtam, hogy a hiba nem nálam van, hanem ezeknél a helyi bankoknál, de ez csak tovább bosszantott, egy csomó időnk elment ezzel és csak felborzolta a kedélyeimet az egész eset. Végül hagytuk a francba az egészet és elindultunk a megmaradt, 1-2 napra, szűkösen 2-3 napra elegendő készpénzünkkel. Lesz ami lesz alapon, bele az ismeretlenbe, remélve, hogy majd minden kialakul, és aztán meg is oldódik magától. Ez egyszerre volt egy kicsit őrült, és egy kicsit felszabadító érzés. Hogy nem érdekel a pénz, tudjuk, hogy anélkül is meg tudjuk csinálni! Anélkül is el tudunk jutni a következő nagyvárosig, Buon Ma Thout-ig, hogy nincs nálunk elég pénz esti szállásra, csak éppen annyi, amennyi elegendő élelemre, de arra is csak úgy, ha a legolcsóbb útszéli étkezdékben esszük a legolcsóbb ételeket.

Ebben az érzésben az is közrejátszott, hogy kieszeltem egy alternatív útvonalat Pleiku és BMT között, ez alig volt 200km, és mivel végre ebben a szintemelkedés is kevesebb volt, úgy számoltam, hogy ezt két nap alatt kényelmesen teljesítjük. Alig vártuk, hogy letérjünk a főútról és végre ne csak az főút mentén kiépült, az utazókat kiszolgáló infrastruktúrát és az főút menti drágább telkekre építkező „gazdagabb” réteg életét lássuk, hanem újra az igazi vidéket is. Tudom, hogy mindig túlidealizálom a vidéki, tradicionális életet a modern városival szemben, és tudom, hogy mind a kettőnek megvannak az értékei és a pozitív oldalai, de az is igaz, hogy valami eltűnik, valami megszűnik akkor, amikor a vidéki kis útból nagy aszfaltozott sztráda lesz és buszok, kamionok kezdenek döngetni rajta és megjelennek a sokemeletes betonépületek. Ezzel együtt valami elpusztul, és bár a néhány méter széles, hátrafelé hosszúkás és akár 3-4 emeletes betonépületek sorának is megvan a maga szépsége, nekünk ebből már elegünk volt. Olvass tovább…

Plei Kán után sajnos újra egy nagy, forgalmas úton találtuk magunkat, ahol már közel sem ért minket annyi élmény, mint az elmúlt napokon. Ezért aztán nem is tudok minden napról egy-egy bejegyzést írni.

Plei Kánt túl későn hagytuk el, vagyis inkább az időjárás lett ezen a vidéken túl forró, mert az első emelkedőkön bizony arra lettünk figyelmesek, hogy majd megdöglünk a hőségtől. Ezért, és mivel már tegnap is nagyon szerettünk volna egy fürdést a folyóban, erre végre most lehetőséget is kerítettünk. Egy lejtő aljában egy lehajtót fedeztem fel a folyó melletti lapos részre. Itt még egy patak is beömlött a folyóba, így tényleg ideális volt a hely a fürdőzésre.

Érdekes, hogy a kis pataknak érezhetően sokkal melegebb vize volt, mint a nagy folyónak. Fordítva gondoltuk volna, de végül is ezt meg lehet magyarázni: a nagyobb vizet nehezebben, lassabban melegíti fel a nap, talán a nagy folyó mélyebb is, vagy messzebbről jön, ahol fák és hegygerincek takarják el előle a napot. Azon persze már nem lepődtünk meg, hogy a nagy folyó sokkal sárgább, hordalékosabb volt.

Mivel tegnap délután már átléptük a 14 ezredik kilométert a Hősök teréről számolva, de akkor nem találtunk megfelelő helyet az „ünneplésre”, már itt volt az ideje. Zita és Andree reggel már készített egy-egy táblát, szépen megfestették a számokat filccel a kartonpapírokra. Azért a többes szám, mert Hanoi óta bizony Andree is túl volt már az ezer kilométeren. Olvass tovább…

A harmadik nap gyönyörű volt a Central Highland-en. Már rögtön ahogy elindultunk, gyönyörű vidéken találtuk magunkat, Andree el is húzott tőlünk hamar, mert állandóan megálltunk fényképezni. Egy viszonylag lapos völgy jobb oldalán haladtunk lefelé, kis falvakon át. Itt a dzsungel már eltűnt körülöttünk, de néha leláttunk a folyóhoz, és ez mindig szép látvány volt. Sok függőhidat is láttunk a víz felett, ezek csak apró, keskeny tákolmányok voltak, amelyeken egy motorkerékpárral még éppen el lehetett jutni a másik oldalra.

A házak a falvakban általában valamilyen sárból voltak ragasztva, bambusz veszőkből készített hálóra felhordva az anyagot. Mint majdnem mindenütt Vietnamban, itt is sok gyereket láttunk. Egy kisebb csoportjuk nagy nevetve üldözni kezdett minket, úgy rötyögtek, ahogy azt egy gyereknek kell. Én is csak akkor vettem észre, hogy egyikük igazából már vagy 100 méter óta tolja a biciklimet, amikor ezt a felvételt indítottam:

Pár kilométerrel később egy nagyon érdekes dologra lettünk figyelmesek. Az előttünk bicikliző kissrác hóna alatt két kicsi talp lógott ki hátrafelé. Nem akartam elhinni, hogy az egy gyermeké, de amikor mellé értünk, láttuk, hogy valóban a hasára van kötözve egy kisgyerek, valószínűleg az öccse. Néha elmegyünk érdekes dolgok mellett, hogy jobban megnéznénk és lefényképeznénk őket, és éreztem, hogy ez is egy ilyen. Ezért aztán fordultunk, és mentünk vissza, köszöntünk a gyermekeknek – akik időközben többen lettek – és lefényképeztük őket. Persze a pedálért most is odavoltak, de most nem zavart minket, hogy a bringához nyúlkálnak. Sőt, mi mutattuk meg nekik, mit kell tekerni: Olvass tovább…