Archívum

‘Bagerhat World Heritage Football Cup’ cimkével ellátott bejegyzés

10.000km – Barisal és a Mosque City Bagerhatban

szeptember 3rd, 2012 7 hozzászólás



Ünneplés 10000km-nél – Csak sikerült! :)

Tekerhatban korán keltünk, és pakoltunk le a háztetőről, a reggelihez már a bringákkal gurultunk a sártengeren keresztül. Amíg odabent ettük a szokásosat – parotha, momlett moriszná (rántotta csili nélkül), piadzs (hagyma), shosha (uborka), rosun (fokhagyma), utóbbi három ingyen – odakint leszakadt az ég. Ennek örültünk is, meg nem is. Jó volt, mert így nem özönlöttek be utánunk a népek, ramazán lévén pusztán, hogy nézzék, ahogy egy fehérember reggelizik, és rossz volt, mert nem tudtuk, mikor áll el az eső. Persze mire az evéssel, a fogmosással, és a fizetéssel is végeztünk, pont teljesen elállt az eső, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan követte a napsütés, úgyhogy rögtön naptejet is kenhettünk már magunkra.

Kint az úton egy gondolat kergetetett minket, méghozzá, hogy pontosan 18,4km-nél megérkezünk arra a pontra, ahol a méréseim alapján a 10000. fekvőkerékpárral megtett kilométert fogjuk átlépni ezen az úton. Ekkor még nem tudtuk, hogyan ünnepeljünk, a szokásos kartondobozra írós dolog elég uncsinak tűnt egy ekkora ünnephez, ráadásul nem csak ötletünk, hanem kedvünk sem volt kezdetben ünnepelni, csak fáradtságot és nyomottságot éreztünk, ráadásul az úton közlekedő motorosok ezen a reggelen különösen sűrűn zargattak minket, és ezzel csak rátettek minderre egy lapáttal.

Végül nem is tudom, hogy, de mire a 18,4km-re ért a napi számláló, mind az életkedvünk megjött, mind pedig egy nagyszerű ötlet, utóbbi Zitától. Megkérünk néhány helyit, lehetőleg gyerekeket, hogy hagy írjuk rá a tenyerükre, hogy 1-0-0-0-0-k-m-B-a-n-g-l-a-d-e-s, aztán pedig a tenyereket, köztük a sajátjainkat is, összerakjuk az egybefüggő szöveggé. Persze voltak fenntartásaink a sikerességet illetően, hiszen magyarázd ezt el az embereknek egy olyan országban, ahol az iskoláztatottság 50% alatti… :) A másik pedig, amire nem gondoltuk, hogy bekövetkezik, az az emberhiány! :) Nem akartuk elhinni, de úgy kellett várni az emberekre, hogy legyünk elegen a fotóhoz. Bezzeg máskor egy szempillantás alatt körbezártak minket, hogy még a levegő is megállt körülöttünk, most meg semmi. Én azért még nem voltam teljesen 100-as ekkor, és nem akartam így maradni erre a nem akármilyen pillanatra, ezért amint behúztuk a fékeket, és ledöntöttük a bringákat ezen a ponton, én mindent és mindenkit ignorálva lefeküdtem a hátamra az egyik nagy farönkön, lehunytam a szemem, és elszámoltam százig. Ez hatásos volt, és ezután már csak várni kellett, hogy észrevegyenek minket a szomszédok. Hamar meglett a létszám, előkaptuk a filcet, mutattuk, hogy mit szeretnénk, és kérdeztük, hogy oké-e (Thíke?), de persze mindenki elsőre benne volt, még én is! :) Sőt végül Zita is kapott két szmájlit és átadta a fényképész pozíciót egy helyi srácnak, aki végül harmadjára csinált rólunk egy viszonylag jó képet. Nem gondoltuk, hogy ez az ötlet ilyen jól fog elsülni, úgyhogy végeredményben nagyon boldogok és elégedettek voltunk. Az, hogy páran nem mosolyognak (amúgy mindig mosolyognak, de ha fényképezőt látnak, bejön a fapofa), és néhányan eltakarják a kezükkel az arcukat, nem zavar minket. Próbálkozhattunk volna még ott fél napig, és még lehet utána is úgy indultunk volna tovább, hogy lehet, hogy lehetett volna még jobb képet készíteni. A cél nem ez volt, ahogy egy országban sem az, hogy mindent lássunk, ahogy a világban sem az, hogy minden országot bejárjunk és minden jófej emberrel összefussunk – hisz mindez már leírva is képtelenség, és elég ha csak egy ilyen „kis” országot nézünk, mind Banglades, már látjuk, hogy eltölthetnénk itt sok-sok hónapot is, azután is úgy mennénk tovább, hogy lenne még mit megnézni, ki lehetne még többet hozni az országból. De már rájöttünk, hogy ez nem cél, mert ez képtelenség, ez megint csak a „még több” hajhászása, ezt el kell felejteni. Ami fontos, az az, ami megadatik, ami összejön, akikkel találkozunk és amit látunk, tapasztalunk. Ezekre kell figyelni, ezeket kell értékelni és ezeknek kell örülni, és közben nagyon odafigyelni a jelen pillanatra, mert csak ez létezik, és ez teljesen egyedi. Visszajöhetünk erre a pontra még egyszer, akár úgy is, hogy letekerünk még egyszer tíz ezer kilométert, de az a pillanat már akkor sem lesz ugyanez. Ez a pillanat teljesen egyedi. Visszajöhetünk később Bangladesbe, találkozhatunk újra az itteni barátainkkal, de az az ország már egy másik Banglades lesz, ahogy ők és mi is más emberek leszünk holnap, és ha ezzel a fajta „elmúlással” tisztában vagyunk, az egy nagy lépés afelé, hogy igazán tudjuk értékelni és megélni a jelen pillanatot.

Hát ilyen gondolatok keringtek bennem ott az új, 10000km-es barátaink között, akik éppúgy örültek nekünk, mint mi nekik, főleg miután azt is elmondtuk, hogy miről van szó, és látszólag megértették. Alig lehetett leállítani őket, még több fotót akartak, külön-külön is, sőt, az egyikőjük megkért minket, hogy dedikáljuk neki a krikett ütőjét! :) Szóval végeredményben nagyon jól sikerült ez a kis ünnepség, úgy, ahogy nem is vártuk volna.


Barisal – Új fejlemények a hajókról

Ebből a napból még hátravolt több, mint 50km, és ez hála az égnek, viszonylag gyorsan és könnyen eltelt, jól robogtunk a cél felé, néha megálltunk egy-egy teára, illetve ebédelni, különben gurultunk az út bal szélén, és változó lelkesedéssel kezeltük a minket 1-2 percenként megkörnyékező motorosokat. Általában én mentem hátul, néha direkt lemaradva akár 50m-re is, hogy Zitát még a motor hangja se zavarja, és így elbeszélgettem a barátainkkal. Ha nyugalmas, magányos bringázásra vágysz, ahol csak Ti vagytok és a természet, Banglades ezen középső részét ne válaszd, a természet ugyan szép, és bőven van mit csodálni, ám egy ilyen bringázás inkább antropológusoknak való, semmint csendszerető természetbarátoknak. :) Ha 50 emberrel nem beszéltem ezen a napon a 77km alatt Tekerhat és Barisal között, akkor eggyel sem. :) Mégis, most felbőszíteni csak egyetlen egyszer tudtak. Zita szólt rám, hogy nagyon szép a mecset, ami mellett elhaladtunk, én pedig erre nagy naívan visszafordultam, hogy lefényképezzem közelebbről. Ám ezt a tömeg nem így gondolta, őket is a kíváncsiság hajtotta, kifelé a mecsetből, és csak jöttek-jöttek, így végül nemhogy a mecsetet normálisan lefényképezni, de megfordulni és elmenekülni is alig bírtam. Pár kilométert még bosszankodtam ezen aztán, majd túltettem magam rajta.

Az utolsó 15km-en megszűnt az utat kétoldalt körülvevő fasor, és mi egy szélesebb, még jobb minőségű aszfaltsávon találtuk magunkat, kint a végtelen faalagútból – ahol egyébként egyáltalán nem volt rossz, örültünk az így kapott árnyéknak.

Barisalba már „címre mentünk”, a BDS Office-t, vagyis egy NGO-t kerestünk, ahol volt ismerőse az ismerősünk ismerősének. Nem tudom, hogy végül e szálon-e, vagy független jó fejségből, de jelképes áron kaptunk egy nagyon jó szobát (két vaságy, két kis faasztal faszékekkel, ablak és csend – nekünk ez a nagyon jó:) ), és a bringákat is le tudtuk tenni egy földszínti tárolóban, zárt, őrzött udvaron. Ennek nagyon örültünk, hisz itt különösen szükségünk volt egy jó helyre, mert egy vagy több hajós majd visszafelé buszos, vagy könnyített csomagokkal bringás csillagtúrában gondolkodtunk, ehhez pedig kellett egy biztonságos hely Barisalban, ahol a nem szükséges holmijainkat hagyhatjuk. Ezt máris megkaptuk, és ezért nagyon hálásak voltunk. Barisalban két napot teljes pihenővel töltöttünk, mert ez bizony ránk fért, hiszen az előző 5 nap egyhuzamban tekertünk, és ez nem csak fizikailag volt fárasztó. A pihenőnapok alatt persze azért tájékozódtunk is a továbbjutás mikéntjéről, és persze megint, szokás szerint értek minket meglepetések. Barisalból Chittagongba valóban volt napi hajójárat, de jelenleg nincs, mert a hajókat felújítják, csak Dhakába és Khulnába tudunk hajózni innét. Ezt igazán nagy örömmel fogadtuk, főleg, hogy ekkor még úgy voltunk az útvonaltervvel, hogy az elkerülje minél nagyobb ívben a káoszról és dugókról híres fővárost – részben ezért is jöttünk Barisalba.

Persze sokat nem bosszankodtunk, hanem átformáltuk az útitervünket, amelyben a következő fejezet egy Khulnába való hajózás volt, hogy onnan meglátogassuk a közeli Bagerhat „mecset városát”, és Monglát, ahonnan remélhetőleg meg tudjuk majd látogatni a Sundarban Nemzeti Parkot, Banglades másik nagy nemzeti büszkeségét, a világ legnagyobb egybefüggő mangrove erdejét.

Azon a reggelen, amikor hajózni terveztünk, nem ébredtünk fel az ébresztőre, így lekéstük a hajót, amihez azért még kimentünk a kikötőbe, hisz errefelé gyakoriak az egy-két órás késések – gondoltuk, de ezúttal nem volt szerencsénk. Pontosabban nagyon nagy szerencsénk volt, de erre csak később jöttünk rá: a hajó régen ugyan valóban közlekedett Khulnáig, de most az alacsony vízállás miatt csak valami közbenső állomásig megy, ahonnan ki tudja hány óra zötykölődéssel és átszállással lehet csak eljutni Khulnába busszal, úttalan utakon. És ahogy itt Ázsiában az utazók “teljeskörű” tájékoztatása működik, erről valószínű már csak akkor szereztünk volna tudomást, amikor kitesznek minket azon a helyen a hajóból, ami nem Khulna.

Szomorkodás helyett egy riksára tettük fel magunkat, amivel a hajnali, még üres és csendes Barisal utcáit átszelve a buszállomáson kötöttünk ki. Itt 300 takáért jegyet válthattunk egy Khulnába tartó buszra Bagerhatig. A busz egy óra várakozás után el is indult, és a beígért két és fél óra helyett négy alatt meg is érkezett Bagerhatba.


Bagerhat Mosque City

Bagerhat útbaesett Khulna felé, ezért úgy döntöttünk, hogy ezen a napon csak idáig jövünk, és délután körbejárunk a környéken. Bagerhat egyébként a régi százason, és valamelyik új bankón is látható, vagyis egész pontosan, a Shait Gumbad Mosque az, am a bankjegyen van. Ez magyarul a 60 dómos mecset (60-domed mosque), amit mi is elsőnek kerestünk fel. A mecset tényleg hatalmas, és valójában nem 60, hanem 77 dómmal büszkélkedhet, valamint egy gyönyörű kerttel és egy nagy téglalap alakú mesterséges tóval a kert mögött, hogy a múzeumot a bejáratnál ki ne felejtsük. A mecset egyébként építészetileg alulmarad azok mellett, amelyeket eddig láthattunk az utunk során, mégis lenyűgöző volt, ha mellé gondoljuk azt is, hogy a 15. században épült, amikor a helyet még Khalifatabadnak hívták, és az egész területen vad, érintetlen dzsungel terült el. Ekkor küldték ide Delhiből Khan Jahan Alit, hogy létesítse itt keleten az iszlámnak egy újabb központját, és ez olyannyira sikerült neki, hogy végül több, mint 300 mecset, valamint paloták, hidak, tavak és utak épültek a környéken.

A mecset és kertje azért is volt nagyon élvezetes nekünk, mert talán ez volt az első hely Bangladesben, ahol csendben és nyugalomban tudtunk sétálgatni, messze minden város zajától. Miután megjártuk a múzeumot és csendben megcsodáltuk a mecsetet, körbejártuk a kertet, majd leültünk a tó partján, és megettük a nálunk lévő kekszet, miközben tovább olvastuk az útikönyvet a környékről.

Az olvasottak alapján eldöntöttük, hogy még a Khan Jahan mauzóleumot is meglátogatjuk, illetve a környékén lévő négyzet alakú tavat és néhány másik mecsetet is. Maga a mauzóleum felejthető volt, ám a tóban, ahogy az útikönyv is írta, valóban találtunk krokodilt, igaz, már csak egyet, mert a másik valamilyen oknál kifolyólag elpusztult. A még élő társa unottan időzött a neki elkerített részben a lépcső mellett, és hagyta, hogy a boldog muszlim hívők jó szerencse reményében hozzáérjenek – így ők egymást váltva, nagy izgatottan és folyamatosan fényképezve bizgerálták szegény állatot. Szegény krokó, mi valamennyire átérezzük a helyzeted! ;) Zitánál szerencsére ott volt Bucó, „a perverz krokodil”, így készülhetet közös kép, persze mi a krokodilsimogatást egy másik okból is kihagytuk: szükségünk van még sokáig mindkét karunkra. :)


Bagerhat World Heritage Football Cup

A nap fénypontja csak ezután következett! Elindultunk a „Nine-domed mosque”-hoz, vagyis a kilenc kupolás mecsethez, amiről csak annyit tudtunk, hogy valahol a tó környékén van. Egy két kellemes kitérő után végül megleltük, és az amúgy pofás téglaépület előtti pálmafás kis réten focizó gyermekeket találtunk. Az egyik kapu csak pár méterrel a mecset épülete előtt volt, de ez senkit nem zavart, pedig néha akkorákat bikáztak a labdába a gyerekek, hogy egészen a szomszédba átpattant az amúgy világörökség részét képező épület faláról a labda.
Egy kis gondolkodás után úgy döntöttem, hogy beállok közéjük pár percre, csak úgy a móka kedvéért. Aki ismer, az tudja, hogy ha labdajátékról van szó, akkor százszor inkább a kosárlabdát választom, mint a focit, mert utóbbiban elég ügyetlen vagyok. No, hát ez az ügyetlenség elég volt ahhoz, hogy kb. az első 10 másodperc alatt elvegyem a támadó ellenféltől a labdát, és egy szóló végén gólt rúgjak a csapatomnak. Persze csak óvatosan, nehogy megsérüljön a kapu mögött magasodó, a világörökség részét képező mecset.

Mezítláb fociztam, pont úgy, mint a gyerekek is. A pálya részét egy-két pálmafa is képezte, valamint a kerítés mellett néhány nagyobb, félig már kiszáradt tehéntrágya is elterült, valamint szúrós pálmafaágak, és egy kisebb halom egyéb hulladék. A játéktér ezen részét meghagytam a többi játékosnak, ha odapattant a labda, én nem mertem olyan bátran beleugrani ezen dolgok közé, ahogy azt ők tették. Miután még két másik gólt bevarrtam, visszafogtam magam elöl, és inkább hátrahúzódtam, a védelemben foglaltam helyet, ezzel teret hagyva az ellenfélnek is, illetve aztán még azt találtam ki, hogy megjátszom a legkisebb, legbátortalanabb játékosunkat, egy kissrácot, aki a derekamig sem ért. Végül összejött a gólpassz, és nagy volt az öröm, amikor a srác begurította a labdát az ellenfél kapujába.

Az önfeledt játék egyszer csak megállt, és a fiúk leálltak a labda kergetésével. Az imám fújt félidőt, zengett a hangszóróból az imára hívó ének, amiből mi (és ahogy kérdeztem, ők is, mert óarabul van) csak allah nevét hallottuk ki. Az egész nem tartott tovább egy-két percnél, és már folytathattuk is a játékot. A második félidő alatt az imám is előkerült, nem ám akármilyen fizimiskája volt az ürgének, és amikor kérdeztük, azt mondta, egyáltalán nem bánja a focit, örül, ha a gyerekek játszanak és boldogok. :) Ha esik, vajon odabent is focizhatnak? :D Ezt már nem kérdeztük meg, ellenben donésünt, vagyis adományt azt adtuk, mert kért, és mert jókedvünkben talált. Ahhoz képest, hogy csak 5 percre akartam beállni a móka kedvéért, végül jó egy órát fociztam, a végén már a póló is lekerült rólam, és szépen ömlött rólam a víz – nagyon élveztem, azt hiszem a Csíkszentmihályi Mihály által felfedezett Flow élménybe kerültem, olyannyira, amennyire már nagyon rég, talán az otthoni hétfő esti kosarazásak és hétvégi tájfutások óta nem. Ez mondanom sem kell, már nagyon hiányzott, és most nagyon jólesett, kisebbfajta eufóriában sétáltunk tovább innen Zitával. Ezen az érzésen én magam is meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy egy kis játék ekkora örömet tud okozni nekem. :) De jó volt nagyon, és lesérülnöm sem sikerült, úgyhogy végképp megérte.

Mielőtt még visszasétáltunk volna a főútra a riksákhoz, megálltunk egy helyen piadzsu-t (lencsés-hagymás-fűszeres pép olajban kisütve, kicsit hasonló a tócsnihoz) venni egy helyen, ahol végül a háziakhoz is bekéredzkedtünk a mosdóba, mert ekkor már mindkettőnknek nagyon kellett pisilni. Pont, mikor bent vártunk egymásra a WC előtt, odakint iszonyatos erővel leszakadt az eső, csak úgy kopogott a vékony bádogtetőn, amit semmi nem választott el az apró kis otthon belső terétől. Így történt, hogy 20 percet vendégségben töltöttünk egy családnál, ők a legnagyobb természetességgel fogadtak minket, közben ment a tévén az itteni csatornákra oly jellemző szappanopera (ami már önmagában megérte az élményért), az ágyon pedig nagymama, nagypapa, anyuka, kisgyerek. Nem volt nagy az élettér, de boldognak tűntek, mint akiknek megvan mindenük. Valószínű ez itt egyébként már soknak számít, tehát ez a kis másfél szobás (szobát értsd: otthon a kamrád különb!), konyhás-fürdőszobás kunyhó egy kis tévével már nagy dolog. Az eső elálltával lassan búcsúzkodtunk, és cserébe a kedvességükért náluk hagytunk egy zacskó kekszet, amit napközben magunkkal cipeltük.

Este a szállónk melletti étteremben vacsoráztunk, koszos kis hely volt, de szerettük, mert volt ventilátor a fejünk felett, ami forgott is, és olcsó árai voltak. Amikor arról írok, hogy itt meg ott, mindenütt étteremben eszünk, akkor ne gondoljatok az étteremre úgy, mint az otthoniakra, ezek útszéli történetek, ahol a helyi utazók és riksások is étkeznek, és ahol 4-500 forintból már mind a ketten nagyon jól tudunk lakni. És itt Bangladesben még egyszer sem volt hasmenésünk se a víztől, se az ételektől! :) Reméljük nem is lesz, insallah! :D

Ez a nap nem épp úgy alakult, ahogy azt elterveztük, de ezt pont így volt jó. A következő bejegyzésben ellátogatunk Khulnába és a Sundarbunda nemzeti parkba. :)

Ez a bejegyzés 2012. július 30-31-ről szól, és ezalatt 30-án 77,2km-t tettünk meg kerékpárral.