Archívum

‘Bangkok’ cimkével ellátott bejegyzés

Egy hét Bangkokban

május 16th, 2013 Comments off

Cisco Certified World Traveller

Miért egy hét, ha annyira nem szeretjük a városokat?! :) Teljesen jogos a kérdés, de nem igaz, hogy egy az egyben nem szeretjük a városokat, csak tömeget, a dugókat, és a szmogot nem szeretjük bennük, de van egy csomó minden más is egy városban, sőt sok minden csak a városban van. Például Cisco vizsgaközpont – leginkább ezért siettünk ennyire ebbe a városba, itt tudtam, hogy van vagy egy tucat vizsgaközpont, és azt is, hogy hamarosan lejárnak a CCNP papírjaim. Anno buta voltam és egy CCIE írásbelivel hosszabbítottam meg őket, így csak két évig lettek újra érvényesek. Most a switching vizsgát, a kedvenc területem vizsgáját tettem le újra, mert az autógyári „gyakorlat” után ez volt egyúttal a legkönnyebb is számomra, a négy CCNP vizsga közül. Ha nem teszem le a két éven belül most újra ezt a vizsgát akkor később mind a kétszer négy vizsgát újra kellene csinálnom, ami nem csak időbe és fáradságba telik, hanem vizsgánként 200 dolcsiba is. Nem tudom még, mi lesz velem, ha egyszer befejeztük ezt az utazást, de nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsem a papírjaimat, és ennyit ez megért nekem. Frissítésnek sem volt utolsó a vizsgára való felkészülés, amit igazából élveztem is – jó volt kicsit mással foglalkozni, másra koncentrálni. És jó érzés volt, vagyis inkább kicsit őrült érzés volt, hogy egy távoli megalopoliszban fekvőbringával megyek a Cisco vizsgaközpontba, ahol egy gyors regisztráció, egy bankkártyás fizetés, és egy arckép és aláírás összehasonlítása után már ülhettem is be az apró légkondis terembe. Vicces volt látni a két évvel ezelőtti énem az előző általuk készített képen, és csak a fotó után emlékeztem vissza, hogy már akkor is bringával mentem, sőt akkor voltam olyan merész, hogy bringás mezben vizsgáztam. :) Most is SPD cipőben kopogtam be az iroda kőpadlójára, de azért inget azt húztam, mégiscsak idegen helyre mentem. Olvass tovább…

Siem Reap – Bangkok, 4 nap vágta

május 13th, 2013 15 hozzászólás

Siem Reap-től Thaiföld felé vettük az irányt, egyenesen vissza Bangkokba, hogy bezárjuk ezt a délkelet-ázsiai Lao-Viet-Kambó kört, és visszatérjünk oda, ahol már kétszer jártunk, Thaiföld óriási metropoliszába, a fővárosba. Ott sok elintézni valónk volt, ezért nem sokat cécóztunk, hanem tekertünk, hogy minél előbb odaérjünk. Így azt a bizonyos nemzeti parkot, amit Laosz felé menet idő hiányában kihagytunk, most sem érintettük, igaz ezt nem is nagyon bántuk, mert nem éreztük, hogy oly sokat adhatott volna az eddig élményeinkhez. Inkább az a sok elintéznivaló járt a fejünkben, ami ránk várt Bangkokban. Na és persze bármennyire is igyekeztünk és bármennyire is csak a legrövidebb, leggyorsabb úton „száguldottunk” végig a 4 nap alatt, azért így is bőven történtek velünk a dolgok.

Első nap – 81km – A rendőrségig

Első nap még el sem hagytuk Siem Reap-et, máris egy érdekességnek lettünk a szemtanúi. Ha ez Európában történik, semmi meglepőt nem találtam volna benne, de itt Kambodzsában ez nem volt megszokott számomra. Egy iskola mellett szó szerint lezárták néhány nagy táblával az utat a gépjárművek elől, hogy a nagy gyereksereg gondtalanul és biztonságban átvonulhasson.

Mint azt már megszoktuk, most sem sikerült igazán korán elindulnunk, ebben egyszerűen nem vagyunk jók. Ezért hamar meg is álltunk, mert a hőség lecsapott ránk. A legdurvább ilyenkor az, ha valamiért napon kell megállnunk, és nem tudunk azonnal árnyékban megállni. Ilyenkor azonnal elkezd ömleni rólunk a víz, hiszen megszűnik a léghűtés, viszont a nap az tovább tűz ránk. Most ez nem így történt, Zita kiszúrt egy kisebb helyi piacot az út mentén, és oda le tudtunk húzódni árnyékba. Megittunk néhány cukornádszörpöt, beszélgettünk kicsit a helyi gyerekekkel, aztán indultunk tovább.

Leelőzött minket egy járgány, amely alig haladt gyorsabban nálunk. Amikor erre Zita ráeszmélt, vágtába kezdett, és hamarosan a cuccokkal és emberekkel teli „motorszekér” mögött száguldottunk. Sajnos ez az öröm nem tartott sokáig, pedig érezhetően könnyebben ment a haladás a jármű szélárnyékában, és szemmel láthatóan ezt nem csak mi, hanem a platón utazó emberek is nagyon élvezték. A kocsi lelassított, majd lehúzódott, mi pedig egy vidám integetés közepette elhúztunk mellettük.

Az út nyílegyenes volt, széles padkával és dögunalmas menettel, így már az élménynek számított, amikor elment mellettünk egy olyan kisbusz, aminek a tetejére még egyszer annyi holmi fel volt pakolva, mint maga a járgány, így aztán az kétszer olyan magas volt, mint a cuccok nélkül lett volna. Olvass tovább…

Bangkok – Vientiane #1 – Ayuthaya, elefántok, madarak, Buddhák

december 30th, 2012 5 hozzászólás


Bangkok – Vientiane (Thaiföld – Laosz), 688km, 8 nap

Ez és a következő néhány bejegyzés erről a szakaszról fog szólni, hogy hogyan tettük meg ezt a távot a két főváros között:


Újra lesz túlélő szendvicsünk! :)

Végre elindulunk! Ezt az elindulást kétszer vártam nagyon. Egyszer a valóságban, az alatt a 20 nap alatt (és főleg a végén) Bangkokban, és egyszer most, az útinaplók írása közben. Bangkokban nagyon jó volt és sok jó élményünk volt, fantasztikus emberekkel találkoztunk, de mi magunk nem voltunk úgy igazán úton, a kerékpárokkal. Ezt és az ezzel járó kalandokat kezdtük már egy kicsit hiányolni, és aztán azt is tudtuk, hogy a blogolvasók között is van olyan, aki szívesebben olvasná már a kerékpártúrás élményeket. Hát most végre azok jönnek! :)

Bangkokból James-éktől indultunk el, ugyanis az utolsó napokat újra náluk töltöttük, mivel Goy is elutazott valahová. Itt James-éknél az utolsó pillanatban, az indulás reggelén még egy szendvicssütőt is sikerült beszereznünk tőlük használtan, 400 bhat-ért. Történt ugyanis, hogy felfedeztük a frissen elkészítve kapható melegszendvicseket a 7Eleven boltokban, és ezek az én „túlélőszendvicseimre” ízvilágban és formában kísértetiesen hasonlóak voltak – ám rettentő drágák. Ezzel nagyon megkínoztak engem/minket, mert én ilyen „összenyomós” szendvicssütőben készült szendvicseket gyártottam szinte minden áldott reggel a középiskola óta. Ilyeneket vittünk a hétvégén túrázni, tájfutni, és mindenhová, valóban néha még a nagyhalál túlélőversenyekre is, de nem ezért kapta ezt a nevet, hanem mert otthon nem a kockakenyérből készült, hanem jó nagy karéj kenyerekből, sok jóval, pizzakrémmel, vajjal, tejföllel, felvágottakkal és sajttal megtömve. Ilyeneket ettem a suliban is szinte amióta az eszemet tudom, sőt a főiskolán már „másokra is főztem”, Dúddal így éltünk szimbiózisban hétről hétre: én vittem neki szendvicseket, ő pedig fizette a lyukasórán a 90 Ft-os házi sört, abból a pénzből, amit az uzsonnára hozott – amit így én adtam neki. :) Ejnye-bejnye, de rosszak voltunk! :D

Ilyen sütő Zitáéknál is van otthon, és emlékszem egy alkalomra, amikor anyósom egy egész tucat ilyen szendvicset készített nekünk valamilyen útra, szóval Zitától sem állt túl távol a „túlélő”, főleg, hogy most hogy felidézem, azt hiszem már valamelyik legelső randinkra is vittem belőlük. Szóval ezek a „túlélők” nagyon hiányoztak nekünk, vagyis inkább ez a nyamvadt 7Eleven közért ébresztette fel bennünk az irántuk érzett vágyat. Ugyanazok az alapanyagok kaphatóak voltak a boltokban, amelyekből a szendvicsek elkészíthetők, és kiszámoltuk, hogy így már csak feleannyiba kerülnének majd a szendvicsek, ezért bátorkodtunk megkérdezni James-éket, hogy nem adják-e el az egyik öreg, lestrapált szendvicssütőjüket, amelyet már nem használtak. Belementek a dealbe, így aztán azóta cipeljük a kb. fél kilós sütőt! :) Apropó, a sátrat, és néhány meleg ruhát hátrahagytunk Bangkokban, így Zita csak két táskát cipel ezen a körön. (Laosz-Vietnam-Kambodzsa)

Induláskor azonnal útvonaltervet módosítottunk, mikor James mondta, hogy Ayuthaya-t ki ne hagyjuk, mert az a régi főváros, és gyönyörű. Megkerestem a GPS térképén, és láttam, hogy ugyan nem esik pont útba, de nem is kerülő, ráadásul kb. 70km-re van, tehát pont jó is lesz első napi megállónak.

Az első kb. 40km bizony nem volt finom, mert Bangkokból kitekeregni nem volt egy leányálom, végig soksávos utakon hajtottunk, ráadásul valahogy a reptérig még fölöttünk is volt egy „Elevated Speedway”, vagyis a fizetős autópálya, ami egy végtelenül hosszú hídon haladt az út felett. Szóval egy igazi betondzsungelben haladtunk, ráadásul erős forgalomban, és mivel sokszor nagyobb utak is belénk csatlakoztak, néha több sávot vissza kellett sorolnunk a bal szélre. Hála az égnek a forgalom nem volt őrült, csak őrülten nagy és büdös, de az autók nem cikáztak össze vissza, és a közelünkben nem is hajtottak gyorsan – persze mert minden a bal szélre tartottunk. Egy jó 10km-es szakaszra mellénk szegődött egy motoros, és végig „fedezett” minket az ilyen helyzetekben, illetve mutatta, mikor merre érdemes sorolnunk. Nem tudom, hogy nem unta magát halálra egy crossmotoron a 20km/h-s sebességünk mellett, mindenesetre nagyon rendes volt tőle, amit tett. És nézzétek a sörös doboztartóját a motoron, igen egyedi megoldás! :)

Ahogy lekanyarodtunk a főútról egy folyó mellé, mellékutakra, úgy lett alacsonyabb a forgalom, keskenyebb az út, és élvezhetőbb a menet. Egy helyen mindenféle kinyitható, és kifeszíthető szúnyoghálókat árultak az út mentén, itt megálltunk és vettünk egy szúnyoghálót magunknak is. Ez méretre és súlyra is a töredéke a sátrunknak, de lehetővé teszi, majd hogy a „szabadban” aludjunk, feltéve, ha abban a szabadban találunk valami tetőt, ami alá behúzódhatunk.

Egy Bang Pain nevű helyen megálltunk, vettünk egy kevés kaját és üdítőt egy 7Elevenben (nem volt más), és én kinyitottam a Kindle-t, hogy megnézzem, hová is megyünk valójában, mi ez az Ayuthaya. A városka egy szigeten van, három folyó találkozásánál, és egy csomó látnivaló van ezen a szigeten, régi romok, hindu és buddhista templom egy kis utcányi „turistagettóval”, ahol még szállást is találunk. Erről eszembe jutott, hogy a CS-t is megnézhetjük, ezért kinyitottuk a Kindle-t és rákerestünk az Ayuthayai tagokra. Egy nőnek írtunk is egy rövid levelet a telefonszámunkkal, ez igencsak last-minute kérelem volt, de hiába, azóta se válaszolt. :)

Innen már csak egy jó órányi tekerésre volt Ayuthaya és ez a szakasz volt a legszebb és legérdekesebb is egyben. Ezért aztán nem is sikerült abszolválnunk egy óra alatt, de ez nem is baj, ez így van jól: ahol érdekes, izgalmas, szép dolgot látunk, ott megállunk és megnézzük azt közelebbről.


Rendíthetetlenül a föld tanúságát hívjuk

Így volt ez néhány buddhista templomnál is, ezek hatalmas kertekben voltak, amelyekhez díszes, nagy kapu nyílt az út felöl. Szinte hívogattak minket ezek a helyek, és mi kétszer eleget is tettünk ezeknek a hívásoknak, és nem is bántuk meg. Az első helyen gyönyörű templomokat és buddhaszobrokat láttunk, és ami nekünk különösen érdekes volt, hogy még dinoszaurusz szobrokat is. Hogy jönnek ide a dinoszauruszok, mi közük van a buddhista templomokhoz, és miért vannak itt? A válasz talán csak ennyi: „Árpád, ne keress mindig mindenben mély értelmet, egyszerűen csak jól néznek ki a dinók, és a vezető szerzetes kedvencei, ezért vannak ott…” :)

Az egyik Buddha szobor elé mi is leparkoltunk a bringáinkkal és egy kép erejére megpróbáltunk pont úgy leülni, ahogy a Buddha is ült, de nekem nem igazán sikerült a kéztartást leutánozni. :) Tudtátok egyébként, hogy Buddha különböző kéztartásai mást-mást jelentenek? Ezt itt le is írják én is innen tudtam meg, hogy ez a kéztartás a Bhúmi-szparsa-mudrá, amit a „föld tanúságul hívása”-nak is hívnak és egyben a rendíthetetlenséget is jelképezi. :) Érdekes…

Ezen a helyen egy szerzetes bácsika söprögetett a Buddha szobrok körül, és tette ezt úgy, hogy abban volt valami. Valami amit most nem tudok szavakba önteni, de ott éreztem, és le kellett fényképeznem, talán a kép visszaad valamit.

Pár kilométerrel később megint megálltunk egy kanyarban egy Buddha szobornál, itt nem volt kapu, hanem az egész úgy ahogy volt, az útra nyílt, és egy nagy kövér arany Buddha figyelt ránk egy emelvényen, hasában egy nagy lyukkal. Hogy ez mit szimbolizál, még nem tudom, de ma guglizós kedvemben vagyok, ezért ennek is utána jártam.

Ez a bőséget és a jólétet szimbolizálja, és a cikk szerint, ha sokat tartasz ilyenből a lakásodban, akkor az „bőséget és pénzt hoz.” Csak nehogy túl sokat vásárolj a lyukas hasú Buddhából, mert akkor a pénzt viszi, s nem hozza! :D Ejj, rá kell jöjjek, hogy baromi nagy üzlet van a vallásban is! :) Mint mindenben, ma már így működik az emberek világa. Ahogy Józsi bácsi mondaná, a világ egy üzleti vállalkozás.

Na, de szálljunk vissza a földre, mert volt itt még más érdekes dolog is a Buddhákon kívül, pl. pár kilométerrel később az út menti vizes mezőn egy csomó ismerősen fekete-fehér nagy testű madarat vettünk észre. Szépek voltak nagyon, és ha rosszul tévedek, akkor ezek a nálunk is élő gólyafajta, csak azt nem értem, hogy vannak itt ilyen sokan, mind a földön, amikor otthon mindig csak villanypóznák tetején és használaton kívüli kéményeken láttam őket fészkelni. Hol fészkel ennyi gólya itt Thaiföldön, hol van nekik helyük? Thaiföld épp olyan fejlett, mint Magyarország, ha nem fejlettebb (legalábbis ez az északi rész, ahol épp kerekezünk), akkor meg hogy van nekik itt hely, hogy férnek el az emberek mellett? Na nem mintha nem örülnék neki, hogy ennyi gólyát látunk. :)


„Úgy tettünk, mint a csirkék, csapkodtunk a szárnyainkkal, leguggoltunk és tojtunk egy tojást”

Ayuthaya szigetéhez egy olyan kacskaringós úton kellett feljutnunk az oda vezető felüljáróra, hogy máig csodálkozom, hogyan sikerült ez elsőre. De sikerült, és odabent a városban is megtaláltuk második próbálkozásra azt a rövid kis utcácskát, ahol a külföldiekre váró szállók és éttermek sorakoztak. Itt először megnéztük, hogy nem írt-e vissza a kanapészörfösünk, és amikor láttuk, hogy nem, elindultunk megtalálni a város legolcsóbb szobáját. Pontosabban Zita a bringáknál maradt, én pedig gyalog végigjártam ezt a néhány szállót. Ha jól emlékszem, már 150 bhat-nál jártam, és ezt a földszinti, külső fürdős, wifis szobát már épp készültem megmutatni Zitának is, amikor ő jött egy még jobb hírrel: Julien, egy német srác felajánlotta a szobáját, amit már kifizetett (mert annyira megtetszett neki), de valójában ma este nem használja, mert egy másik szállóban, a haverjaival fog lógni! :o Egy pillanatig elgondolkodtunk, hogy miféle csapda lehet ez, de nem erről volt szó, hanem tiszta jó fejségről. A srác amúgy azért lépett oda hozzánk, mert amint meglátta a tökig pakolt bringáinkat, megdobbant a szíve. Ő is hasonlót tervez, már meg is vette a nagy utazáshoz a biciklit, de még gyűjti hozzá a bátorságot és az inspirációt. Ezekkel végül mi nem tudtuk viszonozni a kedvességét, mert később úgy eltűnt, hogy többet nem találtuk meg, csak egy apró csokiskekszet hagytunk ott neki a szobában másnap.

Este még kimentünk a „street food corner”-re thai levest vacsorázni, és benéztünk a félig már bezárt helyi piacra. Itt történt egy érdekes eset, amikor a hagymaárus bácsikának próbáltuk elmagyarázni, hogy tojást szeretnénk, és ehhez úgy tettünk, mint a csirkék, csapkodtunk a szárnyainkkal, leguggoltunk és tojtunk egy tojást. Erre a bácsinak felgyulladt a villanykörte és intett, hogy kövessük és mi már örültünk, hogy jajj, de jó, végre elvezet minket valakihez, akitől kapunk tojást, de nem így történt: egy WC-t mutatott nekünk! :) Hát persze, hogy is lehettünk ilyen balgák, én magam is a WC-re vezettem volna el magunkat azután a kis színház után, amit levágtunk neki! :) Aztán persze megtaláltuk a tojást is, ami egyébként a melegszendvicsbe kellett, mert rájöttünk, hogy 120 bhat-ért 10 db „lapka” puhasajt az mégiscsak sok egy kicsit. 84 forint egy szelet sajtért az kicsit sok, ezért aztán a szendvicsek helyett egyfajta olaj nélkül kisütött, belül hagymás, kívül tojásos kenyereket sütöttünk ki másnap reggel. Ezeket már inkább nevezhetnénk bundás kenyérnek, mintsem melegszendvicsnek. :) Egyébként ez az új találmányunk nagyon finomra sikeredett, ezért aztán rendszert csináltunk ebből, de később rájöttünk, hogy érdemes őket már este kisütni, mert reggel ilyen tesze-tosza sütögetéssel kezdeni a napot időpocsékolás, csak ezért még korábban, hajnalban pedig képtelenek lennénk felkelni.


Ayuthaya – A romok körül és az elefántistállónál

Másnap azért már 8-kor odakint voltunk így is, de nem azért, hogy útra kelljünk, hanem hogy először kicsit körbejárjuk ezt az Ayuthaya-t, mielőtt elhagyjuk és tovább állunk.

Ayuthaya a Siam királyság fővárosa volt 1350-től 1767-ig, ezalatt 33 király uralkodott, amíg a burmaiak le nem igázták. Ekkor a város lakossága már egymillió fő volt, fontos megállója volt az India és Kína között kereskedő hajóknak, és kínai, japán, portugál, dán, francia és angol hajók is álltak a kikötőiben. Az akkor itt járt emberek úgy írtak Ayuthaya-ról, mint a leg előkelőbb, legfényesebb város, amit valaha láttak. Sajnos mi már későn érkeztünk, mert 1767-ben jöttek a burmaiak és mindent leromboltak, a város vezetőit pedig dutyiba dugták. Sokat nem maradtak, mert három évvel később már új fővárost avattak a thai-ok, Bangkok-ot. Azért persze el nem keseredtünk, mert romokat így is bőségesen találtunk és ez is érdekes volt, nem véletlen, hogy ’91-ben a világörökség részévé választották Ayuthaya-t.

Megnéztünk néhány egész háztömböt elfoglaló rom együttest – kívülről, a kerítésről és a kapuból, mert belépősek voltak – majd egy parkot bringáztunk keresztül. Ezen a parkon egy nagy tó foglalt helyet, amit én azért is akartam megnézni, mert a GPS jelölt rajta egy utat néhány névtelen útponttal. Kíváncsi voltam, miféle vízi ösvény ez! Egy sétány volt, amely hidakon keresztül vezetett át kis szigetek és félszigetek között. Ez szép volt, és érdekes, és élveztük, ahogy felugratunk a hidak rámpáira. Máshogy nem is sikerült volna rajtuk átbringáznunk, mert meredekek voltak, viszont rövidek, így egy kis lendülettel könnyedén fel tudtunk jutni rajtuk. A túloldalán a parknak fordultunk, és itt ért minket egy kellemes meglepetés. Egy turistákat hurcolászó elefántcsordába botlottunk az egyik sarkon. Jó volt nézni a hatalmas állatokat cammogni az úton, esernyős napvédővel ellátott felépítménnyel a hátukon. Még akkor is méltóságteljesek voltak, hogy közben tudtuk, csak turistákat cipelnek – ez a munkájuk, ez a „megélhetésük”, ezért tartják őket az emberek.

Ugyanitt igen érdekes formájú és festésű riksákat is találtunk, és egy sátor tetős épületet egy egyenes sétány végében, de ez utóbbi már nem keltette tovább az érdeklődésünket, úgy éreztük, eleget időztünk, és ideje indulnunk, ha még jutni is akarunk valahová a mai napon. Kifelé menet a szigetről lefékeztünk egy utcai árusnál, vettünk pálcikákra felszúrt, parázson megsütött finom szósszal leöntött csirkehús darabokat, és egy hatalmas adag sticky rice-t, vagyis ragadós rizst. Ez utóbbi rizsfajta nagyon népszerű Ázsia ezen vidékén. Mi azt hittük, hogy csak a kifőzés módjában különbözik a többi rizstől, de nem, a helyiek elmondták nekünk, hogy maga a rizs is egy másik típus. Ezt így kifőzbe tömbökbe lehet fogni, és ezekből a tömbökből kézzel könnyedén kiszakíthatsz magadnak kisebb-nagyobb darabokat a rizsből, ezek a rizsszemek teljesen jól együtt maradnak, össze ragadnak, így az étel kb. úgy formázható, bontható, pakolható, mintha gyurma lenne. És persze nagyon finom! :) Már amennyire a rizs nekünk európaiaknak finom lehet. Mert míg az itteni embereknek ez a legfőbb eledele és rengeteg fajtáját ismerik, amelyeket többféleképpen el tudnak készíteni, nekünk ez csak egy köret marad. :)

Na, de ennyit a rizsről, és most guruljunk ki Ayuthaya szigetéről, különben sose jutunk sehová! A szigeten kívül az utat direkt az elenfántistállók felé vettük, erről a helyről sokat nem tudtunk, de az útikönyvünk és az OSM térkép is jelölte, ezért útba ejtettük, ha már amúgy is útba esett. Először egy nagyon érdekes szobor együttest vettünk észre és hajtottunk le közéjük az útról. Elefántok cipeltek harcosokat a hátukon és az egész 1:1 méretarányban, vagyis életnagyságban előttünk volt. Nem csak az elefántokon ültek a harcosok, hanem néhányan mellettük is sétáltak, és ezekhez az alakokhoz pont oda tudtuk tolni a bringákat úgy, mintha ők tartanák, vagy tolnák a fekvőkerékpárjainkat. Ezt azért csináltuk, mert egy képet álmodtunk ki, amin az látszik, hogy ők tolják a bringáinkat. Ezen nagyon jól mulattunk és kigondoltuk, hogy majd jól feltöltjük ezt a képet facebook-ra, azzal a szöveggel, hogy meguntuk a bringákat, és elefántokra váltottunk, amelyekhez még szolgák is járnak. :) Itt a szobroknál eltöltöttünk néhány vidám percet, majd ahogy továbbindultunk, ismét rögtön lekanyarodtunk az útról, mert mint kiderült, ezek a szobrok tőszomszédságban vannak az igazi elefántistállóval. Ez a hely egy nagy, vastag fakarókkal körbekített terület volt, aminek a belsejében valóban elefántok voltak. Érdekes volt, hogy ezek a karók olyan távolságban voltak egymástól, hogy mi, apró emberek könnyedén be tudtunk köztük sétálni az elefántokhoz. Persze ezt nem tudtuk, mert gondozó nem volt a közelben. Odébb, ahol felmásztunk egy lépcsőn egy nagy fehér kőkerítés tetejére, láttuk az „Elephant Kraal”-t, egy arénaszerű területet, ez volt anno az évente egyszer megtartott elefánthajtás végállomása, ide hajtották be a vadonból az elefántokat, hogy aztán hátas vagy háborús állatnak használják őket. Ennek az elefántkarámnak a közepén van egy emelvény, ez volt a király helye, innen figyelhette végig az eseményt. Az utolsó ilyen elefánthajtást 1903-ban tartották. Azóta gondolom megfogytak az elefántok a „vadonban”, ahogy maga a vadon is eltűnt, mert ahogy jöttünk és ahogy továbbmentünk innen, semmiféle erdőhöz foghatót nem láttunk, leginkább csak gyártelepeket, külszíni fejtéseket, na és többségében mezőgazdasági területeket láttunk. Rég nincs itt már semmiféle érintetlen természet, csak ember alkotta, pusztította területek. Viszont elefántok azok még vannak, mert tovább menve több „igazi”, mai, bádogtetős istállót is láttunk, komoran étkező elefántok tucatjaival. Óriás állat ez, amely biztos, hogy kipusztult volna már e vidékről, ha az ember nem tartja. Az a szerencséje, hogy ilyen óriás, különben már rég eltűnt volna azzal sok másik fajjal együtt, amit észrevétlenül kiírtunk a „fejlődést” és a profitot esztelenül üldözve. Olyanok vagyunk a természettel, mint elefánt a porcelánboltban, csakhogy ez az elefánt a porcelánbolttól függ.


Üres mezők között, teherautókkal teli úton

Na mindegy, ezt már biztos unjátok, úgyhogy guruljunk csak ki Ayuthayaból a végtelen mezők közé a végtelen országúton. Mellettünk a mezőkön apró fehér madarak mászkáltak, mintha már láttuk volna őket Indiában. Először egy kis boltnál álltunk meg, ez, mint később megtudtuk, egyben egy benzinkút is volt egyben. A sarokba lerakott kannából egy tekerős szivattyával lehet kipumpálni az üzemanyagot. Jól meg is tankoltam a bringámat, aztán persze saját magunkat is, a nálunk lévő sticky rice és csirke mellé vettünk egy üveges kólát, amit egy apró jégdarabokkal teli zacskóba öntöttek ki nekünk, ahonnan szívószállal tudtuk meginni a finom, hideg, édes löttyöt. Közben egy csomó műanyagot termeltünk és a kólát sem a természet adja, hanem a helyére épített és annak az erőforrásait szívó hatalmas gyár, ahonnan hasonlóan szörnyű, minket közvetlenül is bosszantó és mérgező teherautók hozták el idáig. A jó az, hogy ezt így már látom és érzem, a rossz az, hogy ez még így sem elég, tovább isszuk ezt a mérget, mert kívánjuk. És tovább szapulom ezt a rendszert, amelynek szerves része vagyok, és amelytől majdnem épp annyira függünk, mint magától a természettől. A jó az, hogy ezt már tudom, a rossz az, hogy még csak igen apró lépéseket tettünk. De legalább tettünk, és ez is egy végtelenül hosszú út eleje, és bármennyire is apró lépésnek tűnik ilyenekről írni, és alumínium vagy műanyag palack helyett üvegesbe kérni a kólát, és újrahasználni hozzá a szívószálat, ezek is apró lépések és vezetnek valahová. Talán ezen a napon valamikor rádöbbentem igazán mélységesen arra, amit már többen a szememre hánytak, mégpedig, hogy addig nincs teljes jogom szidni a teherautókat, amíg az ő általuk hurcolt holmikat használom és az ő általuk szállított élelmiszert eszem, és az ő általuk szállított kövekből, téglákból és cementből épített házakban alszom. És ez csak egy apró példa volt, ezt ki lehet bővíteni az egész rendszerre.

Már nem vallom, hogy ki kell költözni feltétlen a városból, igaz, azt sose gondoltam soha, hogy az egyetlen megoldás, hogy visszamegyünk a barlangokba és mindenki elkezdi a földet kapirgálni. Nem tudom, mik a megoldások, de azt igen, hogy kell lenniük, és hogy ez is egy érdekes, izgalmas, érdekes utazás.

Ezen a napon sok érdekes nem történt velünk, róttuk a végtelen, egyenes országutakat, mellettünk két oldalt mezők haladtak el, mígnem késő délután feltűnt néhány szép hegygerinc a mezők túloldalán balra, mi pedig megérkeztünk egy városba, ahol bevásároltunk élelemből, és szállás után néztünk. Egy buddhista kolostort álmodtunk magunknak, hiszen napközben annyi mellett haladtunk el és ezek a helyek mind szépen rendben voltak, békét árasztottak magukból még így távol, az útról szemlélve is. Ezért aztán azt terveztük, hogy bekérjük magunkat egy ilyen helyre, de azt csak vártuk és vártuk, hogy mikor jön már ez a hely, mert ahogy sötétedett, úgy tűntek el egyszer csak ezek a kolostorok az út széléről. Végül csak elénk tárult egy kapu, egy nyitott kapu, amin behajtottunk és hátul az udvarban hamar találtunk is egy szerzetest. Ő nem beszélt angolul, de az alvás egyezményes nemzetközi jeleit (két tenyered egymásra téve, a kezedet a ledöntött fejed alá teszed párnának és lehunyt szemmel horkolni kezdesz) hamar megértette és pár perc múlva egy üres szobához vezetett minket. Pénzt nem kértek, de gyékényt, áramat, ivóvizet adtak. Nálunk pedig volt étel, vízforraló, szendvicssütő, így aztán mindenünk megvolt, én még egy kis asztalt és széket is találtam, ezeket a konnektor mellé húzva még tanulni is tudtam a netbookon, szóval teljes volt a boldogság. Szerencsénk volt nagyon, a szerzeteseink önzetlenül és szeretettel megsegítettek minket, igazán nagyszerűvé és könnyűvé téve így a napunk végét és az otthonunk megtalálását erre az éjszakára.

Ez a két nap 2012. november 9-10. volt, és közben 72 és 64km-t tekertünk, Bangkokból Ayuthaya-ba, majd másnap onnan Na Phralan-ba.

20 nap Bangkokban – #2 – A turistagettó, az utcai élet és a látnivalók

december 29th, 2012 5 hozzászólás

A csónakázás és a Wat Arun

Goy-al és a spanyol srácokkal egyik délután elmentünk egy csónakázásra, amiről mi előljáróban az ég világon semmit nem tudtunk, csak hogy jó móka lesz. Ez nem indult könnyen, mert először két zsilip között vártunk kb. 15 percet, mire felemeltek minket a vízszinttel és mehetünk a csatornákon. Ez a mianmari Inle-tó után nekünk akkora nagy durranás nem volt, mert lényegében ugyanazt láttuk, amit ott „floating village” néven, csak éppen úszó kertek nélkül, és nagyvárosi kivitelben. Itt nem voltak zöld hegyek a háttérben, csak elektromos vezetékek mindenfelé az égen. Ekkor a régi Canon kameránk volt nálam, és így megtapasztaltam, milyen érzés volt visszaszokni valami „kevésbé jóra” – hamar zavarni kezdett a karcos lencse, a lassú reakcióidő, az elmosódott képek és a kijelző alacsony felbontása. Ha egyszer hozzászokik az ember valamihez, utána nehéz visszalépni. :)

A csatornákon azért így is láttunk egy-két érdekes dolgot, pl. ilyen volt az amikor valamit a csónak közepén füstöltek. Konkrétan tüzet raktak a csónakban, egy apró csónakban! :) Hogy mit árultak így, azt már nem láttuk, mert a mi csónakunk rendszerint nem sokat lassított, a tempó is városi volt.

Azért nem bántuk meg, hogy eljöttünk erre az útra, már csak a társaság miatt sem, és azért sem, mert a csónakozás végeztével még a folyó nyugati oldalán maradtunk és meglátogattunk egy 82m magas Wat-ot, vagyis buddhista templomot, a Wat Arun-t. Ez egy néhány toronyból álló kisebb sztupa, és a középső, legnagyobb toronyra fel lehet mászni egy darabig. Ide elképesztő meredek lépcsősor vezet fel négy oldalt. Ezek a lépcsők tényleg olyan meredekek, hogy a mászás nem vicc, tényleg hatalmasakat kell lépni és az apró, de magas lépcsők sosincsenek akkorák, hogy teljesen elférjen rajtuk a lábfejünk, ezért aztán nagyon kellett vigyázni, mert ha egy ilyen helyen megcsúszunk és megindulunk lefelé… Én kicsit paráztam is bevallom, lefelé háttal jöttel, mert ez már inkább volt betonlétra, mint lépcső. Odafent a kilátás elképesztő szép volt, ráláttunk a szomszédos épületekre és a tornyokra, na meg a folyóra, nem is győztem eleget kattintgatni, mert aztán egy őr lezavart mindenkit, mert már zártak.

A közlekedés, a plázák és a furcsa emberek Bangkokban

Hazafelé már menetrendszerinti hajóval keltünk át a királyi palota oldalára, ennek az ára a töredéke volt a városnéző „long-tail boat”-énak. Utóbbi, hosszúkás kis csónakot egyébként úgy dobálta a víz a nyílt folyón hogy néha azt hittem, bele fogunk borulni, de persze végül nem így történt. A palotától fogtunk egy taxit, amibe bepréselődtünk mind az öten, így a hazajutás sem volt egy nagy költség per főre nézve. Útközben megtudtuk, mi a különbség a sárga-zöld és a rózsaszín taxik között. Egyiknek a sofőr a tulajdonosa, a másikat pedig csak bérli egy vállalattól. Hogy melyik szín melyik verziót takarja, sajnos már elfelejtettem, mint ahogy a napi járgánybérlés árát is. Egyébként itt Bangkokban is vannak riksák, de Olvass tovább…

20 nap Bangkokban – #1 – Attilánál, Lórándéknál és Goyéknál

december 28th, 2012 5 hozzászólás

Megérkezünk Bangkokba – Gyár- vagy lakótelep?

Bangkokba a második alkalommal 20 teljes napot töltöttünk. Erre szükségünk volt, mert össze kellett szednünk a sorainkat, be kellett fejezni a naptárat, nyomdába kellett adni, és meg kellett terveznünk az elkövetkezendő hónapokat.

A repülőben még leszállás előtt ért minket az első élmény. Először azt hittük, gyár- vagy raktártelepet látunk, de aztán ahogy süllyedtünk, rájöttunk, hogy nem, nem gyár ez, vagy legalábbis nem olyan gyár, amilyenre én gondoltam. Ez egy lakótelep. Vagy több lakótelep, ahogy tetszik. Ugyanolyan házak végeláthatatlan sora, kultúránk gyümölcse, éljen a sokszínűség! :) Bár ez igazából szerintem borzasztó. Próbálom elképzelni az ott élő emberek életét, és beleborzadok abba a gondolatba, hogy valószínűleg hasonlóan egyforma az életük is, mint a házaik. Remélem, és kívánom nekik, hogy tévedjek. De talán még azzal sem lenne baj, ha hasonló életet élnek (munka, karrier, család) ezzel sem lenne sok baj, ha ez a kultúra nem pusztítani saját magát és vele a bolygót. Mondom ezt én, épp egy repülőn ülve, igaz? :( :)

Yangonban utolsó este a szállóban összetalálkoztunk azzal a francia házaspárral, akikkel Mianmarba menet még a bangkoki repülőtéren összehozott minket a sors. Most megint együtt repültünk – ők is maximálisan kihasználták a 28 napos vízumot és ők is ugyanazzal a két olcsó géppel repültek, amivel mi is – és így összeállhattunk egy költséghatékony taxizásra is. Ezt Bangkokban a reptértől megismételtük, mert kiderült, hogy a szállójuk, amit kinéztek maradásra, csupán pár sarokra van Attila otthonától. Én navigáltam a taxisofőrt, és a végén amikor dugóba kerültünk, és egy fél kerületet meg kellett volna kerülnünk a kocsival, hogy egy jobbra kanyart bevegyünk, félreállítottam egy 4 sávos út legbelső sávjából, hogy most állj, mi fizetünk, kiszállunk, átkelünk a gyalogos felüljárón, és sétálunk! Így Zitával a ránkeső rész nem volt több 100 bhatnál, vagyis 700 forintnál, pedig az egész városon áttaxiztunk! Aztán a francia barátainkat egészen a szállodájukig vezettem, az ugyanis rajta volt az OSM térképen. :) Olvass tovább…

Hat nap Bangkokban – Egy teljesen más világba csöppenünk

november 5th, 2012 15 hozzászólás

A repülőtéren

Bangkok Suvarnabhumi repülőtérre az éjszaka közepén szállt le a gépünk. A bringástáskáinkat kihozta a futószalag, de az már kezdett gyanús lenni, hogy a hozzájuk kötözött sátorcövekes zsák külön jött. Szétbontották az előzőleg általunk összekötözött táskákat, és külön-külön utaztak. Szerencsére nem veszett el semmink. A bringákat egy külön helyen, a túlméretes csomagoknál kellett felvennünk. Ide Zita először simán besétált, úgy szóltam rá, hogy „Hé, ne menj be, ez már nem az a hely!” – Itt nem szabad mindent, új országban vagyunk, ahol új szokások vannak, ez már Thaiföld. Ez egyébként a csilivili, óriási repülőtéren is látszott, enni lehetett volna a padlóról és futószalagon vittek minket mindenhová. A bringákról is hiányzott egy-két papírdoboz, de hála az égnek nem esett bajuk. Persze erre már csak akkor jöttünk rá, amikor órákkal később a váróban összeraktuk őket. Sok meló volt ezzel, mert nem csak a táskákban kellett elrendezni a cuccainkat, azokra még a pántokat és akasztókat is vissza kellett szerelni. Mert azokat Dhakában leszereltük róluk, nehogy letörjenek a repülőút során. Nem is tört el egy sem, mert benne voltak a táskában. :) A biciklikkel a szokásos meló volt, a kormányt összecsavarozni és csavarragasztózni a villával, az üléseket, pedálokat visszaszerelni, kerekeket felfújni, fejtámlát visszarakni az ülés tetejére. Ez persze mind együtt hosszú órákig eltartott. Közben a bengáliaktól teljesen eltérő kinézetű muki odajött minket csodálni. Biztonsági őr volt, nem szólt egy szót sem, csak távolról nézett, majd mikor ránéztem, egy olyan hangot adott ki, mint amikor rálépünk egy macskára, majd nevetni kezdett. :-o Tényleg más országban vagyunk.

Én közben már nagyon fáradt, vagyis inkább álmos voltam, ugyanis egy percet nem hunytam az egész éjjel. De mivel még csak a reptéren voltunk, nem volt mit tenni, menni kellett. Levittük a bringákat a földszintre egy futószalagon, majd kitoltuk őket az óriási ajtón. Odakint soksávos utak kanyarogtak a felüljárókon, és a széles járdát keresztezve mi magunk is hat sáv aszfalton találtuk magunkat.

Biciklivel Bangkokban – Könnyű és egyszerű, vannak szabályok és be is tartják őket!

Makulátlan volt az út, és így kora reggel még üres. Köd volt, a táblákat csak közelről láttuk, érzésre mentünk, mert a GPS alapján nem mentünk semmire. Kilométereket hajtottunk csak mire kiértünk a repülőtér kihajtóján. Itt lekanyarodtunk egy alsóbbrendű útra, ez nem volt egyszerű, mert többször be kellett sorolnunk balra több sávot, de mivel a forgalom még enyhe volt, ezért sikerült. Utoljára a párizsi repülőtérre menet csináltunk ilyet a Dúdékkal, amikor kikísértem őket a repülőtérre. Persze akkor ott a jobb oldalt közlekedtünk, és jobbra kellett átsorolni vagy 5 sávot, hogy újra az út szélén tekerhessünk.

Az alsóbbrendű út is volt vagy négy sávos, és itt már találkoztuk forgalommal is. Teljesen valótlan volt az egész. Sávok voltak felfestve az útra, és mindenki a sávokban hajtott. Olvass tovább…