Nászút a Föld körül

Hue-ban összesen öt napot töltöttünk, ezek a napok gyorsan elrepültek. Krisz írta meg nekünk a „66 Le Hoi” nevű kis zsákutcát a Perfume folyó mellett, és igaza volt, tényleg itt találtuk a legolcsóbb szállásokat, a „legalja” 6 dollár volt, egy apró szoba egy ággyal egy elég lepukkant kis szállóban. Mi mégsem ezt választottuk, hanem ennél az egy dollárral drágább szomszédos szállót, ahol ezért a kicsit több pénzért már sokkal jobb helyet találtunk, egy nagyobb szobát, és ami a lényeg, az udvaron egy gyönyörű, feszített víztükrös kis medencét! És nem hiszitek el, de ahogy megérkeztünk, másnap végre kisütött a Nap! Vagy egy hónapja nem láttunk már ekkor Napot, talán csak az első vietnami napjainkon és a Ha Long öbölben sütött egy-egy percre a délután a Nap, de egyébként már-már nyomasztó volt ez az állandó szürkeség. Azért a medencének volt némi „szépséghibája”, a vize olyan hideg volt, hogy én ugyan egyszer megpróbáltam, de különben nem bírtunk belemenni. Zita azért így is nagyon élvezte a vízparton való olvasgatást, és a kert különben nagyon kellemes volt, tele növényekkel, és az egyik erre a célra kialakított kis medencéből néha-néha még egy kis teknős is előmászott. Nagyon élveztünk itt lenni, én sok naplót írtam, Zita kiolvasott néhány könyvet és nagyokat pihentünk. Nem vagyunk büszkék rá, de egyik nap még a BigC nevű „szupermarket”-be is elmentünk és bevásároltunk sajtból, fokhagymás felvágottból és kockakenyérből. Ezekből aztán este nagyon finom melegszendvicseket csináltunk, vásároltunk hozzá újhagymát, és a vacsora mellé megnéztünk egy filmet. Szóval így pihentünk, de gondolom ez annyira nem érdekes Nektek, úgyhogy térjünk most rá a városra magára, lássuk Hue-t.

Ahogy valamelyikőtök írta is FB-on, a városban van egy Google Hotel nevű szálloda, azonos karakterszínekkel és típussal, mint az óriáscég logójában. Ez itt tök normális, az ilyesmi a kutyát sem érdekli, láttunk már iPhone feliratú papucsokat is, és Hanoi-ban van egy háztömb, ahol ugyanolyan nevű hotelből három különböző is van, és nincs köztük ezen túl kapcsolat, csak kettő másik lemásolta az eredetinek a nevét, mert az sok dícséretet kapott a TripAdvisor-on és a Lonely Planetben. Így megy ez itt Ázsiában! :) Olvass tovább…

„Disco time!?” – Mi az országod!?

A Nevét-se-tudjuk városból hamar elrajtoltunk, és könnyedén szeltük tovább a kilométereket Bogra felé. Mint azt ahogy az elmúlt három országban megszoktuk, a helyiek most is beszélgettek velünk út közben: rendre lelassítottak mellettünk, vagy épp felgyorsítottak, hogy utolérjenek, attól függően, hogy volt-e motor a biciklijükön, vagy sem. A leggyakoribb az egyszerű „Country?” kérdés volt, mint mindig. Persze ezt mi hamar elkezdtük nagyon unni, hiszen ha már fél éve mindig mindenki ugyanezt kérdezgeti tőled, mint ahogy ezen a napon is kb. 5 percenként, akkor egy idő után vagy beleőrülsz, vagy kitalálsz valamit, jól szórakozz ezen a helyzeten, és ne csak ők, de te is élvezd. Mi azt találtuk ki, hogy hülyét játszunk. Ha ők egyszerűen kérdeznek, mi is egyszerűen válaszolunk. Mikor kérdezték, hogy „Country?”, mi a földre mutatva válaszoltunk: „This is Bangladesh!” – és vártuk a reakciókat! :) Persze ezzel a válasszal ők sok újat nem tudtak meg, ami csak tovább zavarta a kíváncsiságukat, és ahogy kivettük, a legtöbben nem néztek minket hülyének a válasz után, sőt inkább tovább próbálkoztak, gondolván, hogy ők tették fel rosszul a kérdést. A következő sokszor adott második válaszra egy „How are you from?” kérdés adta az ötletet. Ezután ahányszor csak újrakérdezték a „Country?”-t (Ország?), azt válaszoltam, hogy „Thank you, I’m fine!” (Köszönöm, jól vagyok!), ám ezután sem adták fel, és az ügyesebbek fel tudták tenni az összetett kérdést: „Where are you come from?” (Honnan jöttél?) – Erre persze magától értetődően jött a válasz: We come from Rangpur! – vagyis az előző nagyvárosból, ahonnan tegnap indultunk. Persze még ez sem volt elég senkinek, nem adták fel, félig angolul, félig bengáliul, na meg persze kézzel-lábbal próbálták megtudni, hogy honnan valóak vagyunk. Néhányszor még az Indiát és Siligurit is ellőttem, de miután páran elhitték, hogy Indiából valóak vagyunk, ezzel felhagytam. És persze a jutalma mindenkinek megvolt a végén, mielőtt még feladták volna a kérdezősködést, úgy tettem, mint akinek felgyújtották a villanykörtét a feje felett, és nagy boldogan közöltem velük, hogy „Ámár deser nám Hángeri”, vagyis hogy „Az országom neve Magyarország” – ők így mondják bengáliul. Ha azt is megkérdeztem tőlük, hogy „Kemonacso?”, vagyis hogy hogy vannak, akkor nagyon boldogok lettek, ami sajnos néhányuknál további kérdéseket eredményezett, legtöbbször bengáliul, és ennek viszont már én nem örültem, mert általában jobb szerettem a 3-4 mondatos beszélgetéseket. :)

Olvass tovább…