Nászút a Föld körül

Dong Hoi-ba még délelőtt érkeztünk meg, a közkedvelt Nám Long Hotelben szálltunk meg, itt fordul meg minden külföldi, aki a városban éjszakázik. Mi ezt persze nem tudtuk, csak akkor, amikor már becsekkoltunk az egyetlen még szabad szobájukba, ami a földszinten volt és a tágas, asztalokkal teli hallba nyilt. Itt folyt az élet, délután és este nyüzsögtek az emberek, de különben nyugis volt, szépen tudtam naplót írni az egyik sarokban. Persze csak azután, hogy adtunk egy fülhallgatót a mellettünk youtube-on napi 8 órában supermario végigjátszás videókat bámuló kisfiúnak, aki amúgy a tulaj gyermeke volt.

Ekkor elkezdtem válaszolni Bo-nak az éves összefoglaló levelére. Ő az a Dél-Afrikai „mikulás”, akivel Lappföldön találkoztam, amikor ő kezdte, én meg befejeztem a kerékpártúrát. Velük azóta is tartjuk a kapcsolatot, és ők minden évben küldenek egy egy-két oldalas összefoglalót karácsony környékén, amiben részletezik, hogy mi történt velük abban az évben. Nos, hát ezt a szokást átvettük tőlük, és ez az angolul írt levél hamar sok oldalas terjedelmű lett. Végül itt Dong Hoi-ban fejeztem be, egy második, pihenőnapon, és képek nélkül csak a szöveg alcímekkel a word alapbeállításaival 21 oldal lett. Azóta már a 2011-es verziót is lelektorálták nekünk a kedves segítőink (ezúton is nagy-naaagy köszönet, mind a 2012-ért, mind a 2011-es lektorálásért!), így nagy örömünkre most már sok nem-magyar barátunk és minden magyarul nem beszélő érdeklődő is olvashat a kalandjainkról. Ez igaz, hogy csak egy „kivonat”, de azért ez is elég velős. :)

Szóval Dong Hoi-ban az idő ezzel telt, és bár nagyon unszolt minket a szállásadónk, hogy ha már itt vagyunk, meg kell nézni a közelben azokat a híres barlangokat, mi nem mentünk. Mentségére legyen mondva, bár kitartóan érvelt, hogy de hát most vagyunk itt, most kell látni, ha már idáig eljöttünk, nem szabad kihagyni, de végül megértette a magyarázatunkat, hogy ez is csak egy barlang, még akkor is, ha amúgy bazinagy, és szép becenevet (Paradise Cave) adtak neki, nekünk a fejenkénti fél millió dong kicsit sok egy egynapos programért. Ha mindenhová befizetnénk ami útba esik, már rég elfogyott volna a pénzünk, és inkább így “csövezzük” körbe az egész világot és csak a nagyon híres, vagy nekünk valamiért érdekes helyekre fizetünk belépőt. Kétszerennyiért már három teljes napot kaptunk a Ha Long öbölben, az már megérte, főleg, hogy az volt a Karácsonyunk. És mivel ott már láttunk barlangot és nem tudtuk elképzelni, ez mitől lehet annyival sokkal jobb és másabb, végül nem is tudtuk meg. :)

Viszont a városban körbenéztünk egy kicsit, láttunk ugyanolyan sárga műanyagkukákat, mint amilyenek otthon Magyarországon is vannak a buszmegállókban, és láttunk egy családi vállalkozásban (mint kb. minden itt Ázsiában) indított patikában felügyelet nélkül játszadozó gyermekeket. Felmentünk a szállónk legfelső emeletére is, ahol a „dorm”-ból, vagyis a tömegszállásból ki lehetett látni a folyó melletti parkra és a folyón átívelő hídra, ami egyébként az éjszaka változó színekben hullámzott. Itt Vietnamban nagyon szeretnek mindent színesen kivilágítani, legyen szó hídról, barlangról… :) Olvass tovább…

Hús a ketrecben

Megpróbálok bele húzni, mert különben sose jutunk melegebb éghajlatra ebben az útinaplóban. Pedig egyszer jó lenne utol is érni magunkat.

Szóval az előző bejegyzésben leírtak miatt nem voltunk épp túl vidámak, amikor elindultunk Ninh Binh-ből, de nem volt mit tenni, az élet folyt tovább, az út várt ránk. Ekkor ért utol minket a 13 ezer kilométer, ezt egy Pho Bo levessel ünnepeltük. Fotót is inkább a levesről küldtünk fel a FB-ra, se nem magunkról, mert épp nem volt nagy ünnepelhetnékünk, csak tartottuk a már tízezer kilométer óta szokásos tradíciót.

Sok minden nem történt velünk a Highway One-on, utáltuk a forgalmat, a sok dudáló marhát és kitaláltuk, hogy nem állunk meg annyiszor, mint eddig, hiszen úgy sincs miért. Egy vagy néha kétszer egy órás „session”-öket tartottunk, ezek előtt elintéztük a kajálást, a folyadékbevitelt és az egyéb folyóügyeinket, hogy az egy óra, vagy néha a duplája alatt egyszer se kelljen megállnunk, hanem tudjuk pumpálni végig a pedálokat, és haladni. 23-24 kilométereket tettünk meg így egy óra alatt, volt hogy egyszer közel 50-et két óra alatt. Sose haladtunk ilyen gyorsan, amióta elindultunk otthonról. De itt érdemes volt, mert tényleg nagyon nem volt semmi az út mentén, ami lenyűgözhetett volna minket. Oké, láttunk egy bringást, amint egy, a csomagtartójára szerelt ketrecben három kutyát vitt. Szállította haza a húst, friss formában, ahogy még nem romlik meg. Ugye meséltük már, hogy itt Vietnamban a többség a kutyát is megeszi? Mi nem próbáltuk még, vagy legalábbis nem tudunk róla.

Időben és térben pár nappal és néhány száz kilométerrel később történt, hogy megpillantottuk ezt a kutyákkal teli teherautót az út szélén, de igazából ide vág a témába, úgyhogy most mesélem el. Ezen durván elképedtünk és miközben néztük a szomorú ebeket a ketrecekben, arra gondoltunk, hogy tulajdonképpen nincs is talán igazunk. Mi sem vagyunk vegák, ugyanezt csináljuk sok másik fajta állattal, akkor most miért vagyunk azon annyira leakadta, hogy itt Vietnamban ők a kutyával is így tesznek? Oké, nem teljesen egykutya, mert „a kutya az ember legjobb barátja”, és mert neveket adunk nekik és általában sokkal közelebbi, személyesebb kapcsolatot építünk ki a háziállat kutyáinkkal, mint bármely más állattal, csakhogy ezek az ebeknek itt a teherautón valószínűleg sosem volt ilyen jó soruk. Egyébként azok, akik kóstolták, azt mondják, a kutyahúsnak hasonló íze van, mint a lóhúsnak. Hát, mi ezzel nem lettünk beljebb a témában, de erre nem is nagyon vágyunk.

Ezen az első napon csak 77km-t haladtunk, egy útszéli szálló földszinti szobájában aludtunk, ahová a bringákat is be tudtuk tolni a tévé elé.

Másnap még ennyi érdemleges dolog sem történt, láttunk néhány motorkerékpárt durván megpakolva, hol cuccokkal, hol családokkal. Hol pedig disznóval! Kétoldalt a két henger alakú ketrec mintha valami hordozórakéta lenne, hátul pedig a keresztbe rakott ketrec mögött, ha alaposan megnézitek, látható, hogy az első motoron még ül is egy fickó, pontosabban guggol a disznó mögött! Elképesztőek ezek a vietnamiak! Ennél talán már csak az jobb, amikor egy hosszúkás, ketrec felépítménnyel bíró kétkerekű utánfutóban viszik az ezeknél még hatalmasabb állatokat, amiket nem tudnak így felpakolni, csak állva tudják őket szállítani ezekben az utánfutókban. Olvass tovább…