Nászút a Föld körül

Taizéből vasárnap indultunk tovább, mert ekkor van “váltás”, vagyis vasárnap délelőtt vagy legfeljebb ebéd után indulnak haza azok, akik ezen a héten voltak itt, és vasárnap délután, vagy este érkeznek meg azok, akik a következő hetet töltik itt.

Bár hétköznapokon, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy az egész itt töltött két hét alatt az első napot leszámítva egyáltalán nem mentem be az imákra (amit sokszor tévesen miséknek hívtak, pedig csak közös imák voltak), de ezen a vasárnap reggelen kivételt tettem, mert tudtam, hogy ennek Zita örülni fog. Amúgy ez a vasárnap reggeli dolog épp nem ima, hanem mise volt. :) Szinte végig csak énekekkel, Zita az elején mondta nekem, hogy próbáljak “részt venni”, és ne csak az apró utazós magyar bibliáját olvasgassam unalmamban, hanem próbáljak elmélyülni, gondoljam át, mi minden történt velünk az elmúlt négy évben és adjak érte hálát. Átgondolni nem sikerült, erre ott akkor képtelen voltam, túl hosszú idő ez és túl sok dolog történt velünk, hogy csak úgy “átgondoljam”, de majd talán ez is eljön, talán elolvasom, hogy mit írkáltam négy évig, ha hazaértünk. Viszont valamit elmélyülni mégiscsak sikerült azért, mert bár én aztán abszolút nem vagyok az az éneklős típus és hogy őszinte legyek, nem is értettem, miért jó, hogy több ezren leülnek a földre ebben a nagy templomban és együtt énekelnek (amikor az F sátorban a konnektor mellett asztalnál és padnál útinaplót is lehet írni eközben… :) ), de aztán ezen az utolsó napon azon kaptam magam, hogy én is velük éneklek, és igazából nem is lehet rossz dolog ez, főleg akkor nem, ha egy évnyi hajtás/tanulás/munka/stressz/”normál élet” után jön ide el az ember egy hétre. Persze azt nem bántam meg, hogy én nem jártam az imákra, hiszen az én célom Taizében az volt, hogy míg Zita kívánsága teljesül (“két hét Taizében mielőtt hazatérünk!”), addig én is jól érzem magam, sokat futok és felhozom a naplót a jelenig. Ez mind sikerült is, vagyis majdnem, mert miközben én e sorokat írom, Zita mellettem az asztalnál a taizé napokról ír, én pedig most nekilátok a Taizé utáni első fejezetnek.

Épp a templom oldalában pakolásztunk a bringáknál, amikor a mellettünk álló magyar srác, aki kb. percekkel azelőtt érkezett egy hosszú buszút után Magyarországról, megszólított minket és megkínált a határ előtt vásárolt pizzájából, hogy “ne a hangyák egyék már meg!”. Próbáltuk visszautasítani, de hajthatatlan volt, így hát az történt, hogy egy hónappal a hazaérkezésünk előtt hazai sütésű pizzát ehettünk. :) Mondtuk neki, hogy ezt még meg fogja bánni, mert a váltás miatt a vasárnapi étel több, mint borzasztó, hideg és ecetes, kintről hozatott étel, és nem finom. De erre is csak azt a választ kaptuk, hogy együk meg a pizzát, mert különben ő rosszul fogja érezni magát. :) Vajon estére megbánta-e e jólelkűségét? :) Mindenesetre mi nagyon szépen köszönjük, nagyon jól esett ez a kis finomság indulás előtt! ;)

Leadtuk az összehajtható narancssárga, ausztrál hűtőtáskánkat, amit még az első nagysikerű dumpster diving kalandunk után vettünk a déli féltekén valamikor két éve, hogy ne rohadjon ránk a rengeteg “talált étel”, és közben annyi éppen ekkor érkezett magyarral találkoztunk, hogy a végén velük és néhány velünk együtt most hazainduló magyarral összeálltunk csoportképpé. :)

A hűtőtáskát pedig azért adtuk le, mert egy kedves lány egy héttel később, mikor busszal hazament, hazavitte nekünk, benne tele “holt terhekkel”, brazil szuvenírekkel, a már eldugult, és Nyugat-Európában amúgy is teljesen felesleges vízszűrőnkkel, a folyékony üzemanyagokkal is működő nagy tábori főzőnkkel, ami szintén tönkrement, és ereszt már, ezért csak a tartalék, apró, gázzal működő főzőfejet cipeljük már, stb, stb… Egyszóval könnyebbek lettünk, ez nagyon jó érzés volt, hazaküldöni olyan cuccakat, amelyekről tudjuk, hogy már nem kellenek hazáig. Ez már nagyon a “közel vagyunk az otthonunkhoz” érzést adta.

Kifelé menet Taizé ikonikus harang-kapujában is lőttünk egy képet.

Taizé faluban ekkor érthető okokból nagy volt a forgalom.

Taizé az a hely, amelyről még nem sokan hallottak, de aki ismeri, vagy volt már ott, az nem tud elfogultság nélkül beszélni róla. És itt nem igazán áll a mondás, mint például Indiával kapcsolatban, hogy “vagy szereted, vagy utálod”, Taizét egyszerűen utálni nem lehet. Szeretni lehet, vagy vállvonogatva annyit mondani, hogy “jó jó, de semmi extra”. Sejthetitek, hogy én az előbbi kategóriába tartozom. Még Árpi is azt mondta nekem 2010-ben, amikor 3 napot töltött itt, hogy “Épp, mikor kezdem megszereni a helyet már haza is kell menni?”.

Hogy miért is jön ide ennyi ember, főleg nyaranta miért váltja itt egymást több ezer fiatal hétről hétre, miben rejlik Taizé varázsa? Egy kívülálló számára elsőre nagyon furának tűnhet, hogy minek megy oda pár száz-több ezer tizenéves (és minden egyéb korosztály) napi három imára meg bibilai előadásra és azt követő csoportbeszélgetésre. Árpi is kérdezte tőlem, hogy miért olyan fontos nekem Taizé? Valahogy úgy válaszoltam neki, hogy Taizé számomra egy olyan különleges hely, ahol jobban érzem Isten jelenlétét – mert én leszek más, képesebb a szeretet befogadására. Taizé egy tiszta forrás, mentes minden hamisságtól, képmutatástól, ahol azt látod, ami van. Nem bort isznak és vizet prédikálnak, hanem azt adják át tisztán, amit ők is megélnek. Nem mellesleg ez az első működö ökumenikus közösség, ahol nap mint nap megélik a testvérek azt, amiről mi csak utópisztikusan merengünk: minden keresztény egységét.

Részlet a Kiengesztelődés Templomának díszítéséből

Olvass tovább…

Majdnem áttekertem a szomszéd faluba (nyugi, csak 1km! :D), hogy onnan feltöltsem most, este 10-kor az előző bejegyzést, amit épp, csak befejeztem, de mivel ekkor már úgysem olvasná a kutya, helyette inkább nekiállok ennek a bejegyzésnek (aminek a végén meg fogunk érkezni ide, Taizébe!), aztán majd feltöltöm ezt is, meg az előzőt is holnap reggel.

Avallon – Essey, 75,2km

Az avalloni kempinben csigareklám. Mármint megenni… A csigát… Hát, a szöcske megvolt, a kutyát Vietnamban kihagytuk, és azt hiszem, a csiga is kimarad. :)

Ilyet utoljára az USA-ban láttunk. Lakóautóvan utánfutó, rajta a kisautó, ha csak a boltba kell menni, nehogymár a nagy dobozzal menjünk! :o

A napot, mint ahogy azt az előző nap készített szintmetszeten is láthattátok, egy nagy fölfelével kezdtük. Hála az égnek erdőben, így a napsütéssel nem volt gondunk.

…és később sem. :)

Na ez egy érdekes történet! :) Zita ezt a rövidnadrágját ő maga vágra rövidebbre, és varrta vissza a szélét. Ezen a napon furcsa mozgást vélt felfedezni ebből a visszahajtástból, és mikor észrevette ennek forrását, sikítva állt meg mögöttem. Aztán megmutatta ezt a lyukat a nadrágján. Egy méhecske valahogy bekerült a visszahajtás mögé és ezen a lyukon fúrta ki magát, ennek az otthagyott pollennyomok is tanújelét adják. :) Csoda, hogy nem csípte meg Zitát, aki ezek után még azon aggódott, hogy reméli, nem cipelte túl messze a méhet a családjától. :)

Na, már nagyon közel vagyunk! :) Még egy bejegyzés, és megérkezünk Taizébe, ahonnan ezeket a sorokat írom. :) El se hiszem.

Párizs – Lorrez-Le-Bocage-Preaux, 86,1km

Mielőtt kidobtuk, lefényképeztük. Így nézett ki a régi láncvezető cső a bringámon, mielőtt lecseréltük.

Első dolgunk bevásárolni volt indulás után. Emlékszem, amikor Mexikóban beszéltük a mexikóiakkal, hogy nem Chili con Carne, hanem Carne con Chili, akkor még nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön az idő, amikor ezt újra látom.

A már ismert úton a Decathlon és társai felé elhagytuk a várost, ami után ilyen búzamezőkön találtuk magunkat.

Zita új “state of the art” SON agydinamója, amit garanciálisan cserélt ki a német gyártó. Gömb alakú, így jó kis fotókat lehet vele csinálni! :) így “belülről” még sosem láttuk a kerekeinket! :)

Húúú, nagyon álmos vagyok, mert tegnap este éjjel egyig élménybeszámolót majd beszélgetést tartottunk egy csoport lánynál, akik fél évet vannak itt Taizében önkénteskedni. Az ő vezetőjük, egy nővér az az illető, aki elbírálta a kivételes kérelmünket, tehát neki köszönhetjük hogy két hetet vagyunk itt Taizében. :) De szerencsére most könnyű dolgom is van, mert olyan hatással voltak rám az első Európából kapott élmények, hogy az első napot Párizsban még aznap délután leírtam, így most csak ide kell másolnom. Nem állt szándékomban senkit megítélni vagy bírálni azzal, amit leírtam, szóval kérlek ne vegyétek rossz néven, amit írtam!

Reggel fél 10-kor ébredtem, kb. 12 órát aludtunk, este úgy dőltünk ágynak 87 óra pörgés után, mint egy darab fa, azonnal elaludtunk. Ebben a 87 órában 4 órát sikerült aludnunk buszon, 3-at ágyban, és kb. másik négy órát repülőkön. Ezt leszámítva vagy a cuccok csomagolásán pörögtünk, vagy buszon, repülőn ültünk, esetleg repülőtéren vártunk, aztán meg a bringákat szereltük, és a végén egy keveset bicikliztünk is. Na de a reggel! :) Viola, erdélyi származású magyar segítőangyalunk, és férje Adrien (itt férfinév (is?)) gyönyörű lakásában ébredtünk, jóval azután, hogy ők már leléptek munkába. Zita bekevert egy kását a maradék nálunk lévő ételből, és csináltunk citromos vizet a nálunk lévő két citromból, amelyek még Brazíliából valóak (és zöldek, nem úgy, mint amit itt kapni!). A csapból iható víz folyik, itt ezt isszák az emberek, és ezt kínálják az éttermekben is! :o Némi internetezés után én futócipőt húztam, és kimentem a közeli parkba futni. Fényképezőgépet most nem vittem, mert csak egy nagyon laza 14 perces két kilométerre mentem, hogy nehogy megint sérüléssel kezdjem a túl lelkes edzéssorozatot. De legközelebb majd viszem már, mert nagyon érdekes volt ez a két kilométer is. A park bejáratáig csak egyetlen egy úttesten kellett átkelnem, ehhez kb. 4 zebra állt rendelkezésemre az első 300 méteren. Az autók már attól megálltak a zebra előtt, hogy én arra fordítottam a fejem. A park bejáratánál először egy parkolón kellett átfutnom, majd végre letérhettem az aszfaltról, így a középső 1km-t már természetes talajon futhattam. Egy rétet kereszteztem, ahol egy fényvisszaverő „kukásmellénybe” öltözött tanító néni terelgette osztályát. Majd egy fasor mellett indultam el, mert már ekkor is forró volt a nap. Egy patakot követtem, aminek hamarosan elértem a forrását, egy érdekes, sziklabarlangos részből bújik elő a víz, legközelebb közelebbről is megvizsgálom, hogy természetes képződmény-e, vagy emberi. Talán Zitával is kimegyünk majd ide sétálni. Aztán a patakot követtem egészen egy pofás tóig. Innen fordultam, felfutottam a park felső részéhez, ahol egy kastélyszerű épület oldalában tettem még egy kört, így mire visszaértem az épületünk kapujához, pontosan két kilométer lett a futás vége. Este is kimegyek majd, akkor talán már egy 3-ast is lefutok. Azért csinálom apró darabokban az edzést, hogy le ne sérüljek. Mivel a lábam teljesen elszokott a futástól, de a lelkemnek nagyon hiányzik, sőt kiált érte, ezért már rengetegszer megtörtént velem ezen az úton, hogy újra elkezdtem futni és szinte azonnal meghúztam az ízületeimet a lábamon. Ezt most nem akarom elkövetni, mert már „haza edzek”, hazai tájfutóversenyekre, és arra, hogy ha hazaértem, rögtön tudjak együtt futni a régi barátaimmal, és ne kelljen még aztán feledzenem magam az ő szintjükre. A futás ugye teljesen más fajta terhelés, és míg a bringázás (főleg a fekvőbringázás) alig veszi igénybe az ízületeinket, addig a futásnál rendesen ütközünk a talajjal minden egyes lépésnél, és hiába van meg a lelkesedés, az állóképesség, a tüdő és esetleg még az izomzat is a futáshoz, ha az ízületek nem szoktak hozzá, akkor simán le tudok sérülni már egy 3-4km-es futástól is. Mert persze, mint amúgy sok mindent, ezt is több lelkesedéssel csinálom, mint ésszel. :) Vagyis rögtön úgy akarom csinálni, mint régen, amikor ez, és ennél még jóval hosszabb futások is a hétköznapjaim részei voltak.

Na de nézzük, mi volt még ma! :) Mikor ezt írom, már délután két óra, és csupán annyi történt még velünk, hogy kimentünk vásárolni, de már ez is rettentő izgalmas és érdekes volt az után, hogy 4 évet Európán kívül töltöttünk. Olvass tovább…