Nászút a Föld körül

2012.05.13. – vasárnap

Pár szó az Annapurna Circuit túraútvonalról

Indulásunk napjának reggelén még fogalmunk sem volt, sikerrel járunk-e. Hogy sikerül-e minden szükséges felszerelést, és az engedélyeket beszerezni, majd ezek után eljutni Besisaharba, a trekking kezdetéhez. De mindenekelőtt essen néhány szó erről a bizonyos „trekking”, vagyis túraútvonalról. Egyesek szerint a világ 10 legszebb túraútvonalának egyike, hivatalos neve Annapurna Circuit, vagyis Annapurna kör. A név máris érthető, amint megnézzük az útvonalat egy térképen: az óramutató járásával ellentétesen, körbe halad az Annapurna hegycsoport körül. Az irányt nem látni természetesen, ezt már csak akkor tudjuk meg, ha kicsit utána is olvasunk. A túra legmagasabb pontja 5412m, és ilyen magasságot már nem lehet megmászni akklimatizáció nélkül. És ha a másik irányból másznánk, pár kilométer alatt kéne felkapatnunk magunkat ilyen magasságba, ami csak nehezen, vagy nem lehetséges. Ezért természetesen mi is a keleti végpontot, Besisahart néztük ki indulásnak. A túra teljes hossza valamivel több, mint 200km, de a nyugati, utolsó, unalmasabb szakaszokon sokan buszra szállnak. Ezt mi is meg fogjuk talán lépni, már csak azért is, mert ha marad rá időnk, pénzünk és lendületünk, az egész körnek a végén szánunk néhány napot egy másik, „Annapurna Sanctuary”-nak nevezett túraútvonal bejárására is, ami a hegy (Annapurna I. – 8091m) déli alaptáborába vezet, és állítólag szintén nagyon gyönyörű.

A reggel – Gyors, hatékony és olcsó bevásárlás

Szóval 6:45-kor keltünk. Én gyorsan benyomtam egy szelet pizzát a tegnapiból, majd indultam is lefelé, körülnézni a Lakeside főutcáján, és banánt venni Zitának a reggeli porrigde-ához. Nem csak a banánnal, hanem azzal a jóhírrel is tértem vissza hozzá, hogy már két trekking boltot is találtam nyitva, egyikben adnak bérbe hátizsákot 60 rupiért naponta, a másikban pedig találtam egy jó 60l-eset megvételre már 2100 rupiért. Ezt aztán később sikerült lealkudnunk 1800-ig, de végül mégsem e mellett döntöttünk, hanem egy használt zsák mellett, amit 750-ért kínált az eladó. Emellé még vásároltunk két pár túrabotot, és két esővédő ponyvát a hátizsákjainkhoz. Ezekért összesen csoportos kedvezménnyel végül 1750-et fizettünk, ami 5100 forintnak felel meg. Ezzel nagyon elégedettek voltunk, mert azt hittük, ezek sokkal többe fognak kerülni. És még azt is számoljuk hozzá, hogy a hátizsáktól, ha visszatértünk, valószínű pár száz rupiért meg fogunk válni. Akkor majd végre egyszer felfelé kell alkudoznom! :) Olvass tovább…

Nehéz megírnom ezt a bejegyzést.

Mikor megtudtam, még valahol Indiában, hogy a magyar hegymászók az Annapurnára készülnek, nagyon megörültem, hiszen mi is Nepál, és a Himalája felé terveztünk továbbmenni, ezért adta magát a helyzet, és hamar mi is Pokharát és Annapurnát néztük ki magunknak egy kis túrázásra a Himalájában. Időközben pedig találkoztunk Ritával, aki épp erről a környékről tért vissza, és rengeteg lelkesítő, hasznos tippel és tanáccsal látott el minket. Ráadásul egy nepáli buszon összefutott Ákossal, aki üdvözletét küldte felénk. Ákos is a magyar hegymászó csapattal tartott az expedíció előtti, túrázós szakaszban, ahol egyébként még sok más magyar is velük volt, az „Annapurna Circuit” nevű „trekking”-et, vagyis túraútvonalat járták végig Bhulbhule-től Lete-ig. Közben megjárták az 5416m magas Thorung La hágót, ami egy kis előakklimatizálódásnak sem volt épp utolsó a hegymászó csapat tagjainak. Az útjukat kezdettől fogva napról napra nyomon követtem a két blogon, ahol viszonylag naprakész információkat lehetett találni róluk. Ez volt a 4bakancs.com és a himalaja.blog.hu. Mivel van internet a telefonunkon Nepálban is, ezt minden nap, minden este könnyedén megtehettük, és miközben elolvastuk a velük történteket, kicsit mi is mindig velük voltunk. Nagyon-nagyon drukkoltunk, szorítottunk és izgultunk értük. Minden nap velük voltam egy kicsit gondolatban. Noha személyesen még egyikőjüket sem ismertem, de sok hegymászó könyvet olvastam, köztük több magyart is, így nagyjából valamennyire el tudtam képzelni őket, az élményeiket és a kalandjaikat. És ez most más volt, mint egy sima élménybeszámolót olvasni valamilyen távoli vidékről, távoli hegyek meghódításáról. Most minden olyan közel volt, már mi is Nepálban jártunk, amikor ők elkezdték kiépíteni a felső táborokat, és amikor egyikőjük „packlunch”-ról írt, másnap mi is „packlunch”-nak nevezett előre csomagolt ebédet kaptunk a Bardia Nemzeti Parkban tett túránkhoz. Szóval az egész nagyon közeli és életszerű volt nekünk, mert tényleg közel voltunk a magyar mászókhoz, és tudtuk, hogy ha egy kis szerencsénk lesz, akkor akár találkozni is tudunk velük.

Ezt először egy alaptábori látogatással gondoltam megejteni, de aztán Ákos egy e-mailben figyelmeztetett, hogy a magyar csapat nem abból az alaptáborból „támadja” a hegyet, amelyik a mezei túrázó számára is megközelíthető, hanem az északiból, ahová egy hosszú, és veszélyes, egy szakaszon „blue ice”-al borított út vezet a Lete nevű faluból. Innentől Letére koncentráltunk, és írtunk leveleket a csapat tagjainak, hogy ha tudják már azt az időintervallumot, amikor valószínű visszatérnek a hegyről, és ha nem zavarunk a társaságunkkal, akkor írják meg, hogy mely hetekben várhatóak újra Letében. Na és persze tőlünk telhetően minden jót, erőt, kitartást és sikert kívántunk az Annapurna-I 8091m magas csúcsának meghódításához. Válasz ezekre a leveleinkre nem érkezett, hiszen ekkor már mindenki az alaptáborban, vagy attól feljebb tartózkodott, és csak műholdas telefonnal és internetkapcsolattal rendelkeztek, ráadásul áramuk is csak néhány órára volt egy nap, generátorról. Aztán jött a vesekövem, és az az őrült fájdalom, ekkor megint minden megváltozott, így a tervünk is. Csak a kórházra és Pokharára figyeltünk, de persze azért követtük a hegymászóink történeteit.

Amikor a buszon zötykölődtünk Pokhara felé, akkor különösen sűrűn frissítgettem a telefonomban az RSS olvasót, mert tudtam, hogy ekkortájt kell, hogy hírt kapjunk egy esetleges sikeres csúcstámadásról. Sajnos nem ilyen hírt pillantottam meg az apró kijelzőn, hanem a lehető legborzalmasabbat: „Horváth Tibor lavina áldozata lett” – amíg a bejegyzés teljes szövegét töltöttem be, még reménykedtem, hogy ez csak valami tévedés, vagy én értelmeztem félre a címet, de sajnos nem erről volt szó. Olvass tovább…

Ahogy teltek az órák és a napok McLeod Ganj-ban, úgy néztem egyre csak vágyódva a szemközti erdős, sziklás havas hegygerincet, mígnem végül kitaláltuk Zitával – mivel neki se kirándulni, se futni nem volt kedve -, hogy kicsit szétválunk pár órára.

Ekkor már közel 8 hónapja úton voltunk, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hányszor váltak szét az útjaink ezalatt egy óránál hosszabb időre. És valljuk be, ez azért nem általános dolog, hogy egy pár sülve-főve együtt van, a hét minden napján, 0-24. Egyikük legalább elmegy dolgozni a normál életben. Mi viszont csak nagyon ritkán váltunk el egymástól, és ezt meglepően jól viseltük, ugyanakkor amikor kitaláltuk, hogy akkor most 3 óráig Te mégy erre, én meg arra, egyikünk sem akadt fent ezen az ötleten, sőt, jó dolognak tartottuk.

„Hatalmas fák alatt, gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk”

Szóval 11:50-et ütött az óra, amikor Zita elindult a színes-szagos üzletek áradatát felfedezni, én pedig a másik irányba, a hegyekkel ugyanezt tenni. Ezt rögtön rossz irányba kezdtem meg, ezért pár száz méter után fordulhattam is vissza. Másodjára már megleltem a helyes utat, ami a főtérről indult egyenesen felfelé egy gerincen. Elhagyva a házakat és a velük járó szemétkupacokat, egy köves, hegyoldalba vágott úton találtam magam, gyönyörű fenyveserdőben. Az első nyeregben újra találkoztam a civilizációval egy étterem, egy aszfaltozott utcácska és néhány újabb szeméthalom formájában, de ez nem tartott sokáig, mert újra bevettem magam a fenyvesbe. Ismét eltévesztettem az irányt, és ahogy távolodtam a csomóponttól, úgy vált egyre egyértelművé, hogy elvétettem az utat. Ez abból látszott, hogy a GPS kijelzőjén középen a kis fekete nyíl (én), nem azon az úton haladt, ahol én szerettem volna, hanem egy ahhoz közeli, azzal az úttal párhuzamos úton, ami hamarosan odaveszett a semmiben. Olvass tovább…