Nászút a Föld körül

A Yosemite völgyből nagyon nehezen indultunk el, nagyon megszerettük ezt a helyet. De azt is tudtuk, hogy máshol éppilyen szép vagy még szebb lehet, ezért utolsó este pakolni kezdtünk, majd reggel folytattuk a sátorfánk fölszedését. Ez lassacskán ment, sok holmink van, nálam még hagyján, hiszen nálam néhány nagy holmi van, de Zitánál sok apró, ezért neki nehezebb pakolnia.

26 ezer kilométer

Azért elkészültünk valahogy a délelőtt folyamán, és még két másik túrakerékpárossal is sikerült eszmét cserélni, valamint néhány holmit az utolsó pillanatig tölteni a mosdóban lévő konnektorokról.

Nem indultunk el egyből kifelé a völgyből, mert még nem sikerült jó fotókat készítenünk ezekben a reggeli fényekben amikor a Nap szépen megvilágítja a völgy északi oldalában magasodó sziklafalakat, és a vízesések vízesését, a Yosemite Falls.

A Yosemite Falls, végre teljes pompájában – teljes fényárban :)

Ezt most pótoltuk, gurultunk egy néhány kilométeres kört a völgy közepében, és közben meg-meg álltunk ismét megcsodálni ezt a gyönyörű tájat, amelyben 5 napig laktunk. És most végre árnyék nélküli fotókat is sikerült lőni, ezt kihasználva egyben a 26000km-t is megünnepeltük. Ezt valahol felfelé jövet kellett volna, ha méterre pontosak akartunk volna lenni, de akkor volt nagyobb bajunk is ennél, és azt is sejtettük, hogy itt jobb hátteret találunk majd a 26 ezres fotóhoz. :)

26!

Miközben ezt a képet komponáltuk, egy magyar páros észrevett minket és odajöttek köszönni. :) Ők egyébként nem az első magyarok voltak a Yosemiteben, előző nap is leszólított minket a gyalogos hídon egy férfi, aki a párjára várt épp. :) Kicsi a világ, és tele magyarokkal. :) Nekünk pedig már csak 14 ezer kilométer van hátra hazáig. Repül az idő és repülnek vele a kilométerek. Furcsa, de ez már nem tűnik soknak. :) Pedig azért még van hátra bőven.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A fényképezkedés után még megcsodáltuk a patakot is utoljára, aztán elindultunk kifelé a völgyből.

Otthon egy pickup platón és turisták tömege, akiket egy nyerges vontató húz végig a tájon

Láttunk egy érdekes lakókocsit, amit egy pickup tetejére szereltek fel, aztán pedig egy útszéli pihenőhelyen egy zöld kamionnyi turistát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Viccesen néztek ki, ahogy a hosszú járgány elejében előttük ült velük szemben egy kalapos ranger és osztotta nekik az észt. Meg hogy az egészet egy nyerges vontató húzta. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egyébként nem véletlenül álltak meg itt, pár métert a patak felé sétálva gyönyörű kilátás nyílt a völgyre.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nincs az a meredek, amit ne lehetne leküzdeni egy kis Nutellával :)

Innen már csak pár kilométer volt az elágazás, ahonnan elindult a fölfelé menetelünk

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tudtuk, hogy innen most 10km meredek fölfelé vár ránk, olyan meredek, amilyen aztán sehol máshol nem lesz később a hágóig. Erre próbáltunk fizikailag és lelkileg is felkészülni, elvégre az előző nagy fölfelé mindkét értelemben megviselt minket kicsit. Most pozitívan csalódtunk magunkban. Bár már javában tűzött a délutáni nap, mi mégis szépen és viszonylag kényelmesen haladtunk fölfelé. Úgy látszik sikerült kipiheni magunkat és az az előző gyengeség, amikor stoppolnunk is kellett, már a múlté. Szépen haraptuk a fölfelét, jól haladtunk, kisebb alagutakat kereszteztünk, balra tőlünk szakadék volt a korlát túloldalán, jobbra pedig sziklafal magasodott fölénk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egy pihenőhelyen megálltunk szusszani és a tájat álló helyzetből is megcsodálni. Ekkor állt meg mellettünk Thomas Chicagoból, hasonló okokból: nekik az autó fékeit kellett pihentetni a lefelében. Thomas első üdvözlő kérdésére kicsit pimaszul válaszoltunk. Kérdezte, hogy “Are you biking around?” vagyis hogy biciklizünk-e a környéken? – Erre mi azt válaszoltunk, hogy nem, nem, mi sznorkellingezni jöttünk. :) Persze ő csak köszönni akart ezzel és valahogy beszélgetést kezdeményezni, tehát nem voltunk vele igazságosak ezzel a pimasz válasszal, de ő vette a lapot, nem vette magára, annyira nem, hogy ivóvizet és élelmet ajándékozott nekünk. A néhány zöldség és gyümölcs után mégegyet fordult az autótól és egy félig teli üveg Nutellával tért vissza! Ez volt a Jolly Joker! :) Később hála az égnek írt nekünk egy e-mailt, amire válaszolva meg tudtuk köszönni a kedvességét, és el is tudtuk küldeni neki ezt a videót, amit neki dedikáltunk:

Ugyanis az egész videó ötlete néhány kilométerrel feljebb, egy hosszabb alagút előtti pihenőhelyen úgy jött, hogy megkívántuk ezt a bizonyos Nutellát, és mivel volt is nálunk még pár szelet kenyér az előző napokról, lakmároztunk is belőle egy jót az út jobb oldalán lévő fák árnyékában. Mindeközben a túloldalt a korlát mellett a napon az állványra felállítottuk a timelapse kamerát, ami bőszen kattogtatta a képeket minden másodpercben. :) Köszönjük a Nutellát Thomas, nélküled ez a videó nem jöhetett volna létre! ;)

Háromezer éves fák árnyékában

Az alagút után megváltozott a táj, az út ugyanolyan meredek maradt és mi ugyanolyan töretlenül haladtunk fölfelé rajta, de a táj már kevésbé volt kitett és kevésbé volt fákkal borított. Vihar vagy erdőtűz tarolhatott itt nemrég, messze elláttunk a távolba a fák hiányában.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Feljebb beértünk ismét az erdőbe, ahol néha már árnyékot is élvezhettünk hosszabb-rövidebb ideig.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az elágazásnál, ami egyben a 10km-es meredek szakasz végét is jelentette, feltöltöttük vízkészleteinket és vettünk egy csomag kenyeret, illetve egyet az utolsó, félig rohadt hagymák egyikéből – utóbbit megkaptuk jelképes fél dollárért.

Innen már csak egy kilométerre volt a Tuolumne Grove nevű hely, ahol az óriás mamutfenyőket terveztük megcsodálni. A parkolóval szemben egy gyönyörű napfényes mező, egy “Meadow”, vagyis erdővel körülvett rét terült el

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A parkolóban leláncoltuk a bringákat, átpakoltunk minden értéket a hátizsákba, túracipőt húztunk, és elindultunk lefelé az egy mérföldesnek mondott úton a fákhoz. Azért nem mentünk le a biciklikkel, mert ezen az úton nem kevés szintet is leadtunk, amit aztán visszafelé a főúthoz menet vissza kellett volna másznunk. Így fáradtságban és valószínű időben is többe került volna a biciklikkel lemenni a fákhoz, na meg abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán szabad-e, és ha igen, akkor lehetséges-e a mi megpakolt fekvőkerékpárjainkkal. Értsd van-e elég jó minőségű a régi Tioga-út, amin a gyalogtúránk vitt le a fákhoz. Ezen út kezdeténél és aztán a fáknál is rengeteg információs tábla mesélt nekünk a részletekről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lent végre megpillantottuk az első óriásfát, valóban hatalmas volt, nem csak magasságában, hanem a törzsének szélességében is. Egy kis körtúrán több ilyen Sequiosa-fát is láttunk, egyik hatalmasabb volt mint a másik.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amire viszont nem számítottunk, hogy itt találjuk azt a fát is, amit már ezelőtt képeken többször láttunk, amin keresztül vezet az út. Amikor ezt én először láttam, felháborodtam rajta: miért kellett megölni egy ilyen hatalmas élőlényt egy ilyen alagút kedvéért? Itt végre megtudtam a megnyugtató igazságot. Amikor 1840 környékén megtalálták ezt a fát, már halott volt, és később az útépítők úgy gondolták, hogy jó lenne keresztül vinni rajta az utat, ezért a halott fa törzsébe egy alagutat vájtak. Így már oké, így már mi is nyugodtabban álltunk be az egykori faóriás alá egy fényképre. És igen, valóban kár, hogy ezt nem a bringákkal tettük meg, de ez van, ennek kell örülni. És mi örültünk is, nem is gondoltunk olyasmire, hogy hogyan lehetne még szebb ez a pillanat, mert épp elég szép volt ez már így is, be sem tudtunk telni vele igazán.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Bár a fa már rég halott, de valójában mégis valahol élő, mert még rengeteg élőlénynek ad otthon több száz évvel a halála után is. Köztük egyet Zitának sikerült is kiszúrnia videózás közben, egy aranyos kis csíkos hátú mókus szaladgált a fán, amely valószínűleg az otthona is volt egyben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Odébb egy kidőlt óriásfenyőt is találtunk, amelynek így a gyökérzete is jól látható volt, valamint be lehetett mászni egészen mélyen az üreges törzsének a közepébe, amit Zita meg is tett.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nagyon érdekes volt ezek között az óriásfák között mászkálni, főleg azután, hogy megtudtuk, hogy ezek a fák 100 méter magasra is megnőhetnek és a törzsük akár 10 méter széles is lehet, a koruk pedig 2-3000 éves is lehet. Megérinteni egy ilyen régóta itt álló élőlényt és belegondolni, hogy míg mi emberek civilizációkat építettünk fel, míg azok romba dőltek, míg világháborúkat vívtunk és míg ipari és emberi forradalmakat vívtunk és fenekestül többször felforgattuk az egyre csak gyorsuló, ki tudja hová szaladó világunkat, addig ez a fa csak itt állt, és állt és állt… és még most is áll. Ez nagyon érdekes és csodás érzés volt, és ezalatt a fák alatt állva megint, mint oly sokszor a természetben jelentéktelenül aprónak éreztük magunkat, ami azért volt jó érzés, mert az összes emberi problémánk, aggályunk és nehézségeink is hirtelen nagyon aprónak tűntek.

Medvék helyett montereyi fiatalokkal töltjük az estét

Visszafelé sétálva megéheztünk, és mert már bőven a délutánban jártunk, ezért eldöntöttük, hogy most felfaljuk azt az prémium instant kaját, amit még Új-Zélandon kaptunk vagy 4 hónappal ezelőtt egy kedves Warmshowers-es házaspártól. A késői ebédünk így nagyon gyorsan elkészült, és valóban finom és tartalmas volt, ahogy a csomagolása ígérte.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Főzés közben pedig még egy medvét is láttunk, tőlünk pár méterrel lejjebb, ha lenéztünk az útról a völgy alján lévő málnásba, medve barátunk ott falatozott tudomást sem véve rólunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Evés után elindultunk fölfelé tovább a hegynek, de fél óra mászás után rá kellett jönnünk, hogy nem hogy sötétedésre, de sötétedés után egy-két órával később sem tudunk felérni a grafikonon a 43. kilométernél, a tetőn, 2500m felett lévő következő kempingbe. Nem is a sötéttől tartottunk, inkább attól, hogy teljesen kifogyunk az erőnkből a nap végére, és csak valamikor éjfél után, totálisan kimerülve érkezünk meg a kempingbe, tönkretéve ezzel nem csak ezt a szép napot, hanem a rákövetkező, szintén csodaszépnek ígérkező holnapot. Ezért közel 100m mászás után fájdalmas, de nagyon okos döntést hoztunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Visszafordultunk. A medvék miatt ugye mindenképpen szükségünk volt kempingre, vagyis egész pontosan a kempingben lévő bear-boxokra, vagyis medveládákra. Hisz ha az élelmünket nem zárjuk be ezen ládák valamelyikébe, azt a medvék kiszagolhatják és meglátogathatnak minket. Mondjuk kiszagolni a ládában is ki tudják a kaját, csak megkaparintani nem tudják. A medveláda az egyetlen módja számunkra annak, hogy kiküszöböljük annak esélyét, hogy az éjszaka közepén egy medve koma “bekopogjon” a sátrunkra késő esti vacsora után szaglászva. Annak tudatában, hogy ez előfordulhat, nagyon aludni sem bírtunk volna, ezért azt az opciót, hogy bear-box nélkül éjszakázzuk, eleve kizártuk. Előre túl messze és túl magasan volt a következő kemping, ezért visszavonulót fújtunk. Holnap, kipihenve, frissen, a reggeli hűvösben majd felküzdjük magunkat itt.

Először egy az óriás mamutfenyők parkolója melletti háznál kérdezősködtünk, ők mondták, hogy van nem messze egy kemping, és valóban meg is találtuk a GPS térképén: Crane Flat! Csak azért nem számoltam vele eredetileg, mert akkor még azt hittem, a nap közepére fog esni és akkor nincs értelme itt megállnunk. Most mégis jól jött, átgurultunk oda, a bejáratánál ki volt ugyan téve egy “Camp Full” tábla, de mivel más választásunk nem volt, behajtottunk. A kapunál nem volt ember, ezért egészen a legelső, 101-es sátorhelyig hajtottunk, ahol négy fiatal ült a tábortűz körül. Montereyből valók voltak, középiskolai osztálytársak, két srác és két lány. Egy hatalmas nagy fehér pickuppal voltak, és alkoholmentes üdítőket iszogatva beszélgettek a tábortűz körül. A két szomszédos 6-6 fős táborhely még üresen állt, és győzködésükre az egyiknek a sarkába felállítottuk a sátrunk hálófülkéjét – mondván, hogy ha jön is a ranger, meg fogja érteni a helyzetet, a táborhely bérlői pedig ilyen későn (már sötét volt, 8-9 óra körül) már nem jelennek meg. Ebben nagyot tévedtek, hamarosan mind a két helyre megérkezett egy-egy autónyi ember. De nem voltak mérgesek, mert a sátrunk épp csak a határvonalán állt az ő kijelölt, amúgy nagyon tágas táborhelyüknek. Azért jobb a békesség alapon végül áttettük a sátrunkat a srácok autója mellé az ő területükre. Aggódásainkra lenyugtattak minket, hogy ne parázzunk azon, hogy nincs foglalásunk és nem tudtunk sehol senkinek fizetni a táborhelyért, elvileg hat fő sátrazhat egy táborhelyen és a sátrak száma nincs megszabva, mi pedig együtt pont hatan vagyunk. Megkérdeztem őket, hogy beszálljunk-e 7 dollárral a 20 dolláros táborhelybe, de csak legyintettek, hogy ne hülyéskedjek. Később az egyik lány még a maradék steakjüket is újramelegítette nekünk a tábortűzön, mondván, hogy amúgy kidobnák. Hát, ezt nem hagyhattuk! :) Kedvesek voltak, és számunkra meglepően érettek, nem piáltak, mert 21 éves kor alatt itt azt illegális. Ennek ellenére jól szórakoztak, sokat nevettek és jól érezték magukat – nem így képzeltük el az átlag amerikai fiatalságot vakációzni, kellemesen csalódtunk. Azt azért nem igazán értették, miért jó évekig a világ körül biciklizni, de ez nem is baj, valószínű én sem értettem volna a tinédzser éveim végén. Még egy nagyon érdekes dolog történt, amikor megköszöntük a kedvességüket, egyikük elejtett egy ilyen megjegyzést, hogy “hát igen, azért mi amerikaiak nem mind vagyunk rosszak” – nem mintha mi ilyesmit feltételeztünk volna, de ezek szerint él bennük egy ilyen negatív nemzeti önkép, ami érdekes.

Miután bepakoltuk minden élelmünket a srácok egyik medve-ládájába, biztos ami biztos, reggel jó koránra állítottuk az ébresztőnket, hogy még a ranger érkezte előtt el tudjuk hagyni a kempinget és egy újabb szép hosszú nap elébe nézhessünk.

Történt 2014. június 27-én, tekertünk 37,5km-t, 9,9km/h-s átlaggal. :) Megírva és beszerkesztve július 25-én.