Nászút a Föld körül

A szükségről

Phnom Penhből kifelé menet nem a főúton, hanem egy attól nyugatra lévő alternatív útvonalon, a folyó mellett hajtottunk ki. Ezt az útvonalat Charlie javasolta, ő már többször járt a Phnom Penh – Siem Reap vonalon, ezért nagyon jól tudta, hogy a főutat a főváros közelében érdemes elkerülni, mert nagyon poros és nagyon forgalmas.

Még ki sem értünk a városból, már meg is álltunk egy pagodánál, mert az már az útról is látszott, hogy az épület olyan pompás, hogy azt muszáj közelebbről megnéznünk. Persze odabent az udvaron megjelentek a monkik is (a szerzetesek, saját anglo-magyar elnevezésben), és volt hozzánk egy-két kedves szavuk.

Ahogy visszahajtottunk az útra, máris ránthattam elő újra a fényképezőgépet a kiszsebből, mert felfedeztünk egy biztonsági övet egy motoron. Mert itt Ázsiában még ilyen is van. Az apuka utazott a két gyermekével, a kisebbik fiút egyik kezével fogta maga előtt, a nagyobbik, a leány pedig mögötte ült, de a derekuknál össze voltak kötve egy ruhadarabbal. Tudom, hogy természetesen ez is szükségmegoldás és ez az ember szívesebben furikázná a családját egy kasztnis járgányban igazi biztonsági övvel bekötve őket… De! :) Először is nem tűnik ettől olyan mélyen boldogtalannak, és valószínű azért nem, mert sokkal kevésbé materialista, mint mi azt képzeljük. Másodszor a szükség persze negatív dolog, de mint mindennek, ennek is két oldala van, és az egyiken, a fényesebben ott van a fantasztikus teremtő ereje! Laci mesélte nekünk Jerevánban, hogy egyesek úgy emlékeznek vissza az Azerbajdzsánnal folytatott területi háborúra, hogy milyen szép volt. Mert még egy háborúnak is lehet pozitív oldala, mint ahogy a nemrég Magyarországon történt hófúvásban is volt. Kiderült, hogy az emberek nem is olyan önzőek, amikor nagy szükség van, akkor azt a nagyon keveset is megosztják egymással, amijük van, és amikor bajba kerülnek mások, akkor sokan vannak, akik önzetlenül a segítségükre sietnek, pusztán azért, hogy megsegítsék embertársaikat, ezen túl nem várva semmi egyebet a dologtól. De hová jutottam egy az apjához kötözött kislánytól már megint?! :) Na guruljunk inkább tovább!

Az esküvők Kambodzsában

Hamar nagy forróság lett, ezért sűrűn meg-meg álltunk cukornádszörpözni. Az egyik ilyen helyen szemben épp egy esküvő folyt. A ház elé díszes sátor volt felállítva székekkel, és egy magas pózna tetején az út két irányába egy-egy tölcsérhangszóró üvöltötte a bingi zenét (ázsiai zenét, saját kifejezésben).

Kár, hogy nem jön át a felvételen a brutális, már-már fülsüketítő hangerő. Had hallja mindenki messze-messze, hogy nagy ünnep van ma a fiam/lányom megházasodik! :) Gondolom ez az oka mindennek, és egy olyan sejtésem is van, hogy ezek a tölcsérhangszorók valahogy irányítottan szórják a hangot, jobban mint az általam ismert „hagyományos” hangszórók, mert ezeket az esküvői ricsajokat – mert kb. 5 kilométerenként vannak az egész országban, biztos most van a szezonjuk – sokszor még száz méterekkel később is meglepően hangosan halljuk. Egyetlen egy esküvőt láttam, vagyis hallottam egész Siem Reap-ig, ahol nem ez a hangszóró volt felszerelve, hanem valami normálisabb, és nem sikított a zene, hanem valahogy még az én kényes fülemnek is teljesen fájdalommentesen szólt. :) Persze most ne gondoljátok, hogy ezen én ott érdemben bosszankodtam, mert ez mindvégig távol maradt tőlem. Mondjuk, hogy ez volt a legnagyobb bajom, és ez nagyon jól volt így. :)

Valamivel később, de még ezen a napon láttunk egy, az út egyik sávját majdnem teljesen elfoglaló esküvői sátrat felállítva. Ez is elég általános dolog errefelé – ahogy gondolom még jó néhány helyen Ázsiában -, hogy befoglalják az utca egy részét, vagy egészét, és ott bizony akkor megy a lagzi és nincs közlekedés. :) Phnom Penh-ben láttunk olyat is, hogy egy utcából teljes széltében vagy 100 méter hosszan befoglaltak egy részt az esküvői sátorban. Abban az volt a vicces, hogy mivel hosszúkásak voltak a környéken a háztömbök és ez egy rövid keresztutcában volt, elég nagyon kellett kerülni ahhoz, hogy a lagzi túloldalára eljusson az ember, ahol történetesen egy nagy piactér volt csarnokkal, tehát volt miért odamenni. Történt, hogy mi is a piacra tartottunk, és ekkor voltunk szemtanúi annak, hogy a tágasan pakolt esküvői sátorban többen keresztülhajtottak motorral a piacra sietve. :) Senki még csak szóvá sem tette, nem is figyelt fel rájuk a násznép köreiből. El tudnátok képzelni, mi történt volna egy európai esküvőn, ha valaki keresztülront rajta motorral? Mondjuk, csak hogy tetézzük a képzeletbeli eurázsiai képzavart, a motor kormányán 3-3 élő csirke is fel van akasztva a lábuknál fogva! :D

Az erdő, ami sose lesz már ugyanolyan

Áthajtottunk egy hatalmas hídon a folyó felett, közben egyszer megállva, hogy kihasználjuk a híd adta magasságot és a fényképezőnk zoomtartományát is segítségük hívva lefotózzuk a környéken látható megint csak pompás pagodákat. Kambodzsa Laoszt leszámítva biztos, hogy a legszegényebb a környékbeli országok közül, de ennek ellenére a templomok itt nagyon rendben vannak, az is biztos. Ez talán annak is köszönhető, hogy a legnagyobb jelképük és büszkeségük, ami még az ország zászlaján is díszeleg, az Angkor Wat, egy közel ezer éves templom, és hát hogy nézne ki, ha emellett az összes többi templomukban rumli lenne és lepukkantság? Persze az is lehet, hogy a két dolog között nincs összefüggés, csak találgatok. Egyébként muszlim mecsetek is láttunk, nem is egyet, szóval vannak itt mások is nem csak buddhisták.

Ahogy becsatlakoztunk a főútba, rögvest meg is álltunk és egy kellemes kis útszéli vendéglőben egy nagyon masszívat sziesztáztunk. Először is ettünk egy adag ételt, majd letusoltunk vödörből, majd én letelepedtem egy konnektor mellé, és kibújt belőlem vagy 4-5 oldal, aminek nagyon örültem. Még arra is maradt idő, hogy offline beszerkesszek minden képet és a már előre feltöltött videót a helyére, aztán még az is eszembe jutott, hogy van nekem ám mobilnetem is ebben a nagyszerű országban, igaz, hogy Megabájt alapon vonja le a pénzt, de azt a pár forintot megéri, hogy másnapra legyen reggel időben bejegyzés. Bumm, fel is töltöttem és beidőzítettem mindent, ahogy kell, boldog voltam.

Indulás előtt még egy adat kaját megettünk, aztán valahogy 4 óra körül ismét útra keltünk, de még ekkor is elég nagy hőség volt. Megint benéztünk egy pagodába, aztán egy nagy üres szakasz jött, település nélkül. Ekkor már végre lemenőben volt a nap, és ez a fotókhoz is nagyon jó volt, ugyanis körben mindenütt fák voltak ritkásan. Majdnem írtam, hogy pálmafák, de ez nem az a tipikus pálmafa, hanem valami más fajta. Van egy ügyeletes fajmeghatározó olvasónk, talán még olvas minket és meg tudja majd írni András. :)

Akkor ott egyébként nagyon tetszett ez az egész és ujjongva rohangáltam az út egyik oldaláról a másikra, hogy minél szebb fotókat készítsek, de aztán utólag olvastam valahol egy dolgot Kambodzsáról és ez kissé lelombozott. Persze eleve lehetne gondolni, hogy nem ilyesfajta ritka ligetszerű elrendezésben nőnek itt a fák üres mezők között, de az azért engem kicsit sokkolt, hogy alig 40 éve az egész ország 70%-át borította őshonos, „primary” dzsungel, ahogy azt a természet kialakította magának már ki tudja, hány száz vagy ezer, vagy még több év alatt. Magyarul eredeti erdő volt itt, nem ültetett. (Csendben jegyzem meg, hogy otthon Magyarországon se jobb a helyzet, csak ott láthatatlanul lassan ment ez végbe, nem évtizedek, hanem évszázadok alatt. Ha jól tudom, ma már csak a Zemplénben van ilyen „eredeti” erdőnk) .

Kambodzsában 2007-re az erdők aránya 3%-ra csökkent. Ebben persze annak az eszement Pol Pot-nak is biztos oroszlánrésze volt, nem csak a saját népét és annak kultúráját irtotta ki, hanem ki tudja még hány féle-fajta és darab állatot és növényt, ami mind itt élt. A legszörnyűbb az egészben, hogy az már sose lesz újra ugyanolyan, és hasonló is csak olyan sokára, hogy azt emberi ésszel nem is lehet nagyon felfogni. Na meg az utóbbihoz az is kell, hogy gyökeresen megváltozzunk mi emberek – vagy kihaljunk. Pol Pot pedig megkaphatná a történelem egyik legnagyobb baromarcúja címet. Na de tudom, nem hőzöngeni kéne, hanem a gyökerénél megfogni a problémát, csakhogy a népességszabályozás is egy elég kényes téma.

A városi gyerek és a csirkehús esete

A napot egy Shampong Chey nevű településen zártuk, legalábbis a GPS ezt mondta, de különben fogalmunk sem volt róla. Ránksötétedett mire ideértünk, és a faluban áramszünet volt. Találtunk egy pagodát, ahová több száz métert kellett behajtani merőlegesen az úttól. Itt aztán nagy sokára előkerült egy angolul valamicskét beszélő szerzetes, majd ő hivott valahogy rendőrt. Mikor az megérkezett egy szakadt motoron, már minden rendben volt, és betereltek minket a pagoda tágas, üres épületében. A bringákat is betolhattuk, így le se kellett málházni őket, kinéztük az oldalsó emelvényt alvásra, nekidöntöttük a gépeket egy-egy oszlopnak, és kipakoltuk a matracokat. Először Zita fürdött, hátul a kútnál, majd miután ő visszatért, én következtem. Megint csak vödörből magamra öntve (lehet itt másképp?) a vizet. A hideg víz rettentő jól esett a testemnek, főleg, hogy most már a levegő is nagyon kellemesen hűvös volt, és nem az volt, hogy újra izzadt voltam mire törülközni kezdtem és a ruhát visszahúztam magamra. Ez nagy élmény volt, és közben elkapott egy „flash-élmény”, egy amolyan most élsz Árpád, ez igen, ez micsoda pillanat, és most meg is álltál, érzed, benne vagy, tudod, hogy ez egy nagy pillanat, és nem csak átsuhansz rajta, hogy észre sem veszed. Nem tudom, miért most történt, de ezt éreztem, talán a napközbeni élmények feltorlódtak bennem és így a nap végén, hogy egy igazán kellemeset fürödhettem végre és nem folyt rólam patakokban az izzadtság, így végre az is feltűnt, hogy milyen jó nekünk. :)

A szállásunk megvolt, és lefürödtünk, de vacsoránk még nem volt, így nem volt mit tenni, vissza kellett menni a nagy sötét országútra és keresni valami vendéglőt vagy boltot a templom melletti faluban, amin jövet áthajtottunk. Persze a sötétet a jó kis első lámpám szépen megtörte, de azért nem voltam boldog, hogy nincs közvilágítás. Alig pár száz métert haladtam és találtam fényeket, sőt a fényben egyszerre egész sok embert is. Valami rendezvény ment, mert egy kis sátor is fel volt állítva, csak hangszóró nem üvöltött, de ezt leszámítva akár még esküvő is lehetett volna. Még mielőtt belekezdhettem bármiféle ectivitibe, egy ember lépett oda hozzám és egész korrekt angolsággal azt kérdezte, hogy miben segíthet. Ezen meglepődtem és persze megörültem, na meg egyből a mondókámba kezdtem: éhesek vagyunk, csókolom! :) A férfi elmondta, hogy srégen szemben lehet csirkét kapni, de rizsük nincs, viszont a felesége majd főz nekünk, úgyhogy ne aggódjak. No, ez nagyon rendes dolog, és így egyből a társaságunk is meglesz a vacsorához. Kértem, hogy sétáljon át velem a csirkehúst megvenni, mert én nem sokat beszélek khmerül, és ha ők se angolul, akkor bajban leszek a segítsége nélkül. Mikor elkezdett velem sétálni az emberek, akkor láttam csak, hogy az egyik lábfeje helyén egy fából faragott lábfej kandikál ki a nadrágszárából. Ez az ember bizony elvesztette az egyik lábát, ezért is biceg kicsit.

A boltig nem kellett sokat menni, egy szép udvarral bíró ház előtt álltunk meg, ahonnan nemsokára kijött egy asszony. A tolmácsom segítségével azt mondta, hogy egy kiló csirke 5 dollárt. Ezt egy picit, és tényleg csak egy picit sokalltam, de tudtam, hogy itt most nekem nem osztottak jó lapokat, ezért azt mondtam, hogy jó, akkor fél kilót kérek szépen. Erre a válasz az volt, hogy olyat nem lehet, csak egy kiló csirkehúst lehet vásárolni. Na ezt már kicsit jobban furcsálltam, és rá is kérdeztem, hogy ez az egy kiló csonttal vagy anélkül értendő? Csonttal… Remek, kapunk egy nagy rakás csontot rajtuk némi hússal, és az egésztől a végén még a kutyák boldogabbak lesznek, mint mi magunk… De mivel más választásom nem nagyon látszott, belementem a dologba, és hamarosan nagyot lepődtem, és minden mindjárt világos lett. Az asszony eltűnt a tízdollárosommal, és hamarosan egy ötdollárossal és egy a lábánál összekötözött, szép fekete tollú, még élő csirkét került elő! Hát ezért nem lehetett fél kilót venni! :) Nincs neki akkorka csirkéje. Ááá, hogy ezek engem mekkora nagy marhának nézhettek… :) Hülye nyugati, azt se tudja, mi fán terem a csirkehús. És végül is igazuk van, teljesen sokkolt a tudat, hogy most vásároltam egy élő csirkét. Közben persze én magam is nevettem magamon és az egész helyzeten.

Ami hamar megoldódott, mert a féllábú barátom azonnal felajánlotta, hogy a felesége ezt is megfőzi nekünk, egy percig se aggódjak. Lehet, hogy az egyik lába nincs meg, de a szíve az a helyén van. Megbeszéltem vele, hogy visszaszaladok a feleségemért a pagodába, és hamarosan mind a ketten visszajövünk. Most nagyon jól jött, hogy le se pakoltuk a bringákat, mert így nem kellet sokat rámolnunk minden értékünkkel a bicikliken elvonulhattunk vacsorázni a templomból, csak egy-egy matracot és a hálózsákot hagytunk ott.

Sothea története

Sothea 1983-ban, velem egy évben született. Gyerekként marhapásztor volt, vagy ahogy ő mondta „cowboy”. 7 éves volt, amikor egy vasárnap reggelen, 1995-ben, a marhaterelés közben aknára lépett. A nagymamája azonnal bevitte Phnom Penh-be egy kórházba, ennek köszönheti, hogy még ma is él. A balesetből felépült, de a lábát elvesztette térdtől lefelé. Sothea-t ezután a Mary’s Mission Center nevű keresztény szervezet vette a gondozásába. Ők Ausztráliából valók, és nekik köszönheti Sothea, hogy ma ilyen jól beszél angolul. 2001-ben megkeresztelkedett, és 2003-ban 3 hónapot Ausztráliában is volt. 2007-ben megházasodott és ma már van két gyönyörű gyermeke, egy kettő és egy öt éves kislánya. Ők láthatóak egyébként a képen a háttérben a nagymamájukkal.

Sothea a Northern University-n tanult, de elhelyezkedni nem tudott sehol, ezért hazajött a falujába, és itt tanított gyermekeket a házában angolra. Ezt sajnos nemrégiben abba kellett hagynia, mert a környékbelieknek nem volt pénzük a különórákra. Sothea családjában így már csak egyetlen kereső ember van, a bátyja, aki egyébként egy udvarban lakik velük. Ez az ünnepség pedig valójában nem is annyira ünnepség, inkább halotti tor, vagyis annak a helyi megfelelője, amit 100 nappal a családtag halála után ülnek meg. Az édesapjuk hunyt el, és az utolsó két tehenüket is el kellett adniuk, hogy meg tudják tartani ezt az összejövetelt. Ettől elszorult a szívünk, és bár nem beszéltünk össze Zitával, de tudtuk, hogy a 10 dolláros másik felét, a csirkéből visszajáró 5 dollárost búcsúzkodáskor neki fogjuk adni. Még jó, hogy csak a végén derült ki, milyen apropóból megy a generátor és miért a sok ember a sátor alatt, mert különben nem tudom, mertünk-e volna mi is ennyit mesélni magunkról és az utazásunkról, egyáltalán akartunk volna-e maradni az amúgy nagyon befogadó, barátságos társaságban. Azt hiszem, valószínűleg még így is, mert pl. voltak, akik kártyáztak – csak hogy érzékeltessem, hogy nem úgy kell elképzelni az ilyen összejövetelt, mint otthon.

Az ország elaknásítása egyébként szintén a Khmer Rouge alatt történt… -mondom, hogy ez a Pol Pot megérdemelne valami „díjat”. Persze már elhunyt, ’99-ben, és állítólag a haláláig uralkodott valami apróbb délnyugati területen az országon belül, ezt az ellenállást még támogatta is Thaiföld és még néhány ország, merthogy a fennálló kommunista rendszer ellen nyomultak. Amikor viszont Kambodzsa kormánya amnesztiát ígért az egykor emberiség elleni bűntetteket is elkövető harcosoknak, sokan feladták magukat, az ellenállás meggyengült, végül Pol Pot maga is elhunyt, és ezzel maga a történet véget ért, csak a következményei még nem. Ma Kambodzsa az egyik legdurvábban, legsűrűbben taposóaknásított ország a világon.

Az ötdolláros, ami tovább vándorol

Nekünk is csak utólag esett le, hogy valójában ezt az ötdollárost nem mi adtuk, hanem mi csak továbbadtuk. Sajnos elfelejtettem kitérni rá, amikor ott járt az útinapló, de az első esténken az országban, amikor még az első háznál vártuk a rendőrséget, odajött hozzám egy ember, és egy ötdollárost nyújtott át. Én persze azonnal ellenkeztem, de erre ő az ingzsebembe dugta. Viszonylag gyorsan kapcsoltam, és nem erőltettem tovább a pénz visszaadását, nem akartam megsérteni, mert ha valaki ennyire adni akar (és kérés nélkül természetesen), akkor boldogan adja és talán jobb engedni neki. Ez meg is történt, szépen megköszöntem és eltettem az ötdollárost, mert már ki is gondoltam, hogy ezt nem mi kaptuk, hanem majd valaki más kapja meg tőlünk, ugyanis tovább fogjuk adni. Ezen az estén ez megtörtént, de ez először le sem esett, mert erről az első ötdollárosról időközben teljesen el is feledkeztem, Zitának ugrott be és ő hívta fel rá a figyelmemet. Örültünk volna, ha többel is segíthetünk, és csak azért nem adtunk többet, mert tudjuk, hogy a pénz nekik nem igazi, csak időleges segítség. Sothea-nak munka kell, valamilyen megélhetés, amiből el tudja tartani a családját, és nem csak a bátyjára támaszkodnak mindannyian a családjában. Ezen gondolkodtam, hogy hogyan változtathatnánk, de nem jutott eszembe semmi, így egyszerűen csak bíztattuk Sothea-t. Na nem mintha nagyon el lett volna kenődve, mert mint sok más ázsiai társa, ő sem panaszkodott egy szót sem, mindig sokat mosolygott, és végig derűs volt, boldogan mesélte a történetét nekünk. Komolyan csodálom ezeket az embereket.

Ez a nap ismét fantasztikus volt, az ilyen napokért érdemes úton lenni. Ennyi élmény, ennyi kaland, és a végén egy ilyen találkozás, mindez egyetlen egy nap alatt. Ahogy leírtam és most visszaolvastam szinte hihetetlen az egész, pedig még nem is járunk olyan távol se időben, se térben a történtektől. Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy milyen jó, hogy most már egyre jobban megtanultam én is úgy lenni és utazni, hogy azt útközben is nagyon élvezem. Persze máshogy nem is érdemes, de az ember hajlamos túl sokat olyan apróságokon bosszankodni, amelyek valójában meg sem érdemelnék, hogy a figyelmünket és az időnket pazaroljuk rájuk. És ez a nap ilyen volt, akkor ott is csoda jó volt, nem csak most utólag leírva. Noha nem volt egy egyszerű menet abban az őrült hőségben a biciklizés.

Mindez egyébként 2013. március 13-án történt, és ezen a napon e sok minden mellett még 100km-t bicikliztünk is. :)