Nászút a Föld körül

Ma megint csak általános dolgokról fogok írni, s nem arról, hogy mi történt velünk, hánykor keltünk, mit ettünk, és hányan bámultak meg és dudáltak le az útról. Folytassuk az összehasonlítást, amit előzőleg elkezdtünk. Pontosabban ez már nem is lesz annyira összehasonlítás, mert arra már nem fogok kitérni, hogy milyen otthon, hiszen kétlem, hogy ezt valaha bárki lefordítja majd angolra, hogy az ittenieknek is mondjon valamit, Ti meg mellé tudjátok mindehhez képzelni az otthoni világot magatoktól is! ;) Szóval azt most is tartsátok figyelemmel olvasás közben, hogy ehhez képest otthon mennyire más minden! Ezt a bejegyzést továbbá azért is írom, hogy ne csak mindig az idővel megszépült, tanulságos, szép, pozitív történetek legyenek leírva, hanem a kevésbé kellemes dolgok is. Ezeket úgy kell előkaparnom magamból, pedig ezek a dolgok is érdekesek, és ezekből is lehet néha okulni.
Itt Ázsiában más a közlekedés. A buszpályaudvarok nem modern, várótermes épületek, hanem a legkoszosabb, legzajosabb helyek, ahol valaha jártunk. A buszsofőrök hangosan dudálva jelzik, hogy az övék a legerősebb járgány, ezért egy-egy nagyobb állomáson a csúcsidőben őrjítő tud lenni a hangzavar. A jegyárak megemelkednek az olyan ünnepek alatt, amikor sokan utaznak. Általában nem lehet előre jegyet venni, hanem csak a buszon. Az indulás nem menetrend szerint van, hanem amikor megtelt a busz, vagy amikor úgy érzik… és ekkor is még vagy fél órán át lassú araszolásban megy előre fél métereket a busz. Nem, nincs dugó, nem rossz az út. Pusztán a sofőr úgy gondolja, járatja a motort és közben araszolgat előre – megy, megáll, megy, megáll. …azt hiszem, mi ezt soha nem fogjuk tudni megérteni. Ó, igen, és még indulás előtt felszáll néhány portékáját (eredeti arany karóra, elemlámpa, bombay-mix) kínáló árus a buszra. Persze ők is kajabálnak, de ez még nem is lenne baj, viszont a kéregetők is ugyanígy felszállnak, és persze ránk, nyugatiakra néznek a legszánalomkeltőbben.
Akkor egy kis kitérő a közlekedésből a kéregetőkhöz: Amit itt Ázsiában művelnek, az elmenne zaklatásnak Európában. Otthon javarészt passzívan kéregetnek, csupán a jelenlétükkel. Itt nem így megy, itt megböködnek, megfogják a karod, követnek, tovább böködnek, folyamatosan ismételve, mint valami robot, szólnak hozzád, eléd állnak, mindezt van, hogy többen egyszerre. Persze ha otthon van erre épülő maffia, akkor itt miért ne lehetne – ezért eszünkbe se jut pénzt adni nekik, és nem csak azért, mert nem tudjuk, hová menne a pénz, hanem mert magát az elvet sem tartjuk jónak. Tudna újságot, mogyorót, és egyéb apró, olcsó termékeket árulni, mint a másik, de nem teszi, hanem egyszerűen inkább kéreget, mert az „jobban fizet”. Tény, hogy néha nagyon nehéz megállni, hogy ezt józanésszel átgondolva, ne adjunk nekik pénzt. Étel általában nincs nálunk, mert az minden sarkon frissen készítik fillérekért, ezért nincs értelme étellel mászkálnunk. Dhakában volt szerencsénk autóval utazni a vendéglátónk jóvoltából, bár persze ettől nagyon ódzkodtunk; de valahol ez is egy tapasztalat volt. Egy kereszteződésben vagy öt percet álltunk a képzeletbeli piros lámpánál, és közben három-négy csoport kéregető jött az autónkhoz, többek között egy gyakorlatilag újszülött csecsemőt kezében tartó nő. Neki odaadtuk a tiszta, szűrt ivóvizünket. Különben főleg apró, 7-8 éves forma gyerekek kéregettek, akiknek amúgy iskolában lenne a helyük. Le nem szakadtak az autó oldaláról, még akkor sem, amikor az már gurult. Bámultak befelé, és amikor századjára is elmondtam nekik, hogy nem adok pénzt, akkor a papír törlőkendőt kértek… Aztán jött egy fickó műanyagdobozokat árulva, majd egy másik gyerekcsapat virágokkal, végül két fiatal srác, akik újra akarták építeni Bangladest, de azt már nem tudták elmondani, hogyan képzelik, és webcímük sem volt erről, így ők sem kaptak tőlünk pénzt.
Na de üljünk vissza a buszba, és induljunk el. Végre leszállt minden árus és minden kéregető, be tudom origamizni a térdem a két üléssor közé. A busz eszméletlenül ráz, de miért nem gyorsulunk végre fel? Ja, hogy még utasokat veszünk fel… Azzal, hogy kigurulunk az állomásnak csúfolt szeméttelepről, még nem kezdődött el az utazás, még először gyök kettővel végiggurulunk a városon, miközben a nyitott ajtón kihajoló, talán 12 éves forma srác kiabálja bele a zűrzavarba a busz végállomását. Ez így megy még húsz percig, aztán végre elindulunk, és elkezdődik a dudálás. A buszsofőr bizonyára nagyon élvezi, hogy ő a legnagyobb, leghangosabb és leggyorsabb járgány az úton, mert mindenkit ledudál az útból. Hirtelen előzésekbe kezd, rángatja a buszt. Szemben egy apuka zacskót tart a gyereke szája elé. Közben egy srác lemászik a tetőről, be az ajtón, és leül a sofőr mellé. Csomagokat rögzített a tetőn. Településhez érkezünk, a dudálás nem marad abba, de a kölyök ismét kiabál mellé. Van, hogy leszáll, és úgy nógatja fölfelé az embereket a buszra. Ahol megállunk, ott ismét árusok és kéregetők szállnak fel néhány percre. Az őrült hangzavar látszólag senkit nem zavar, csak minket. A három órásnak ígért buszút végül négy és fél óráig tart. Mikor leszállunk, riksások serege támad ránk, de mi gyorsan a legközelebbi étterem leghátsó zugában találjuk magunkat, ahol egy az árban nem érdekelt egyéntől megkérdezzük, mennyi a riksa, oda, ahová menni szeretnénk. Azt mondja, 30 Forint. Visszamegyünk a riksás barátainkhoz. Azt mondják, 100 Forint a ride. Én mondom, hogy nem, mert csak 20-ért szállunk föl. Kinevet, de azt mondja, oké, legyen hetven. Mondom, hogy nem, húszért elmegyünk. Még mindig nevet, hátat fordítunk és elindulunk egy másik riksás felé. Még jó, hogy többen vannak! Ekkor utánunk kiabál, hogy oké, ötven! Mondom, 20, nem több, de közben már egy másik riksásra figyelek, aki végighallgatta az alkudozást, ezért ő rögtön 40-el kezd. Próbálkozom a 20-al, de ő sem enged, akkor muszáj nekem, különben itt őszülünk meg, vagy mehetünk gyalog. Mondom, harminc, de abba se akar belemenni, végül megállapodunk 35-ben, de amikor odaérünk 20 perccel később, látom, hogy teleizzadta az ingjét, megdolgozott a pénzérért, odaadjuk neki a negyvenet.

Egy étterembe térünk be. Étlap nincs, de az ételek nagy tálakba ki vannak rakva, az édességeket egy üvegfalú vitrinben eszik a legyek, a csápátit pedig frissen sütik egy hatalmas vaslapon, amit alatt fával fűtöttek be. Egy másik tűzhely alatt gáz van és rajta egy nagy, homorú lábos, benne furcsa színű olajban sülnek furcsa dolgok. Körülöttünk mindenki kézzel eszik, csak a jobb kezével, a bal kéz az asztalon, vagy az asztal alatt pihen. Hátul van egy mosdórész, de szappan nincs, viszont kérésre hoz a személyzet. Akikből van minden felé, általában fiatal srácok, illetve egy részük még gyerek. Van, aki a rendelést veszi fel, és van aki csak törölgeti, takarítja az asztalt. Kérésre kapunk tőlük egy-egy kiskanalat, amit jövet a kezükkel törölgetnek tisztára. Az étel eleve chilis, mint az állat, de mellé még kis tálban egész chiliket kapunk. Persze kell a francnak, már így sem érezni az étel ízét a benne lévő chilitől. A srácok jönnek-mennek, sürögnek az asztalok körül, ha kiürült egy tányért, azt elviszik. Elénk tesznek olyan dolgokat is, amiket nem kértünk, úgy kell visszaküldeni velük. Vizespoharakkal rohangálnak, egyszerre egy tucatot átkarolnak, nagy csörömpöléssel levágják az asztalunkra őket, majd hat másikkal továbbmennek. Közben a fiúk egymásnak kiabálnak, így adják le a rendelést az elől sütögető srácnak. Hátul egy nagyobb konyha van, ott készülnek a komolyabb dolgok, oda is kiabálnak, hogy mit adjon ki a Sanyi a kis ablakon. Az étteremben kicsit megáll az élet a két idegen miatt, mindenki őket bámulja. Megállt a szaftos, rizses kezük a tányér felett, és csak néznek minket.
Itt az India szubkontinensen úgy vélik, hogy már a kezükkel elkezdik érezni, ízlelni az ételt. Azt mondják, ha nem kézzel ennének, akkor nem ízlene nekik annyira az étel. A nyugati ember számára pedig elsőre gusztustalannak tűnik, hogy a jobb kezükkel elkezdik összetúrni a rizst az egyéb, főzelékszerű ételekkel, és ahogy belapátolgatják a szájukba az így kapott masszát. Ugyanakkor pár hónap után ilyen környezetben meg az tűnik bohóckodásnak, ami a késsel még a villával összebűvészkedünk a tányér felett. A fenébe, hát megfogom kézzel! Nem is olyan rossz… De tiszta olajos lett mind a két kezem, inkább maradjunk a villánál. Elől a bejáratnál, a pultnál fizetünk. Ketten összesen nem ettünk 500 forintért, pedig még egy kevés csirke is volt benne…
Evés után a mosdóknál fogat mosunk, ezt is mindenki jól megnézi, mert rajtunk kívül senki nem tesz hasonlót. A fogkefét már ugyan elkezdték sokan használni, főleg a nagyvárosiak, és a gazdagabbak, de vidéken még mindig nagyon sokan a neem fa ágával pucolják tisztára a fogaikat, illetve pusztán vízzel kiöblögetik a szájukat. Minek a fogkrém, ha mindenféle ízletes fűszer-magokat szolgálnak fel a számla mellé kis tálkában, a szájunkat ízesítendő?
Angol WC-t elvétve, de találni. Errefelé a guggolós, pottyantós WC a divat (kb. Bulgária óta), amit mi otthon balkán-WC-nek is szoktunk hívni, de ez szűklátókörű kifejezés, mert ilyen nem csak a balkánon van, hanem onnan keletre még nagyon sok felé, szerte a világban, „ki tudja, meddig…?” :) És az igazat megvallva ezt meg is értem, mert van még egy nagy különbség a WC-zési szokásaikban. Nem papírt használnak, hanem vizet. A papírt tisztátalannak tartják, pont úgy, ahogy mi sem szeretünk a puszta kezünkkel oda nyúlkálni. Pedig erre van ugye a balkéz, a jobb meg evésre! :) De mi van, ha nincs a közelben szappan?!? Kinek van igaza, nekünk, vagy nekik? Egyáltalán, mi Európában hogy végeztük ezt régebben? Kétlem, hogy száz éve is papírt használtunk volna… Ők itt legalább két milliárdan vizet használnak! Mind tévednének? Ilyen sokan? =:-o

A fürdési szokások is különbözőek. Míg nálunk minden lakásban van kád, vagy zuhany, ez itt nem így van, még a nők is van hogy kint fürdenek száriban az út menti kutaknál, és a folyókat – különösen a szent folyókat! – is előszeretettel használják mosdásra. És persze nem fürdik mindenki minden nap, minek is, hiszen egy nap alatt nem is leszel igazán koszos. Télen a hidegebb helyeken a téli évszakokban a heti egy fürdés a megszokott. A kisgyerekeket sem fürdetik minden nap, viszont olajozzás, masszírozzák napi rendszerességgel, és azért hetente őket is megfürdetik.

Remélem nem vettétek panaszkodásnak ezt a ki szösszenetet, mert nem annak szánom, csak akartam ilyen dolgokról is írni. Direkt igyekeztem nem írni sehol, hogy ez rossz, hanem csak próbáltam úgy leírni, hogy ez itt ilyen. Főleg Banglades ilyen, hiszen innen írom e sorokat, de azért India és Nepál sem különbözik sokban. Leginkább talán csak annyiban, hogy a turista ott legtöbbször odatéved olyan helyekre, ami miatta lett olyan, amilyen – ami az ő világát próbálja másolni (pl. angol WC vízöblítés nélkül, guriga WC papír 400 forintért…). De ha eljövünk Bangladesbe, vagy az előbb említett országok turisták által nem járt vidékeire, akkor nagyjából ezt kapjuk, amit most próbáltam felvázolni.

A következő bejegyzés csupa derű lesz! ;) (de mikor írom meg?!?)

Szeretjük a ramadánt, a monszunt, és leginkább Bangladest :)

Rangpurból egy vidám rajtot vettünk, ez részben Shah Alamnak és Mahidnak volt köszönhető. Kivezettek minket a városból, így az irányra nem kellett figyelnem, csak a forgalomra, és valahogy az sem volt olyan szörnyű, mint vártuk. Persze még így is őrületes riksatömeg mellett haladtunk, de ezt most inkább élveztük, mintsem, hogy zavart volna. Kint a város szélén aztán elbúcsúztunk a srácoktól, és nekivágtunk az útnak, egyenesen le dél felé, Bogra irányába. A terv az volt, hogy minél előbb hajóra szállunk. Ezt azért terveztük így, mert ekkor még 6-7 napig szednem kellett azt a nyavajás antibiotikumot, és így nem akartunk bringázni. Eleve éppen csak meggyógyultam, plusz az antibiotikum méginkább leszívja az erőm… Banglades különben is a folyóiról (is) híres, és az útikönyv is hangsúlyozza, hogy ha itt vagyunk, akkor a hajózást ki kell próbálni. Az ország nagy része amúgy is víz, hát most akkor megjárjuk ezt is, közben pihenünk, és mégis haladunk. Hajóra szállni legközelebb Bogra alatt, Sirajganjnál van esélyünk, innen 2-3 napi bringaföldre. Azt, hogy hová megyünk hajóval, majd eldöntjük ott a kikötőben, amikor kiderül, hogy hová mennek hajók. Megtanultuk már, hogy Ázsiában nem nagyon szabad semmit előre tervezni, mert semmi sem történik úgy, ahogy eltervezzük – ezért már nem is igen tervezünk, csak remélünk, de azt se nagyon, nehogy nagyot csalódjunk! :)

Az út délnek jó minőségű volt, igaz, itt már kicsit nagyobb forgalommal találkoztunk, mint korábban, de ez még mindig elviselhető volt. Amikor megálltunk, egykettőre tömeg vett minket körül, és ez még mindig zavart minket egy kicsit. A rövidebb megállóknál nem volt különösebben baj, hogy páran bámulnak minket, de amikor ebédelni szerettünk volna, akkor annyira nem tetszett, hogy körénkgyűlnek. Először csak egy teára és süteményre álltunk meg, ekkor vonalat húztunk a sárba a bringák körül, és ez nagyjából működött ezúttal. Nem gondoltuk volna, de az időközben elkezdődött ramadán is segítségünkre volt. A kis teázók és éttermek ugyanis nem zárnak be ekkor, csak egy ponyvát húznak az utcafront felőli oldalára a vendéglőjüknek. Ennek színe általában fekete, és bentről kifelé, a fény felé mindig kilátni picit ezen keresztül, viszont befelé, a sötét helyiségbe nem látnak be. És ami még jobb, nem is jönnek be, mivel ugye ramazan van! Vagy legalábbis nem annyian! :) Így viszonylag nyugalomban tudunk üldögélni odabent, és a bringákra is rálátunk. Ennek köszönhetően csak 5 percenként kell kirohangálnom, nyomatékosítani a tömegben, hogy a vonal még mindig létezik, és ne lépjék át, pláne ne nyúljanak a kerékpárokhoz. Olvass tovább…

Rangpurban hat napot töltöttünk, és ez az idő nem telt olyan szörnyen, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, ha azt mondjuk, hogy ez egy „kényszerpihenő” volt, a gyógyulásom végett. Ezt leginkább három barátunknak köszönhetjük, Shah Alamnak, Mahidnak és Pallabnak. Velük rengeteg időt töltöttünk.

Shah Alam, Mahid, és a Dzsu, ahol az állatok gyülekeznek! :)

Ők ketten nagy cimborák, és onnan ismertük meg őket, hogy Shah Alam Shihad jóbarátja, akinek pedig CS-n írtunk, mert ő volt az egyetlen regisztrált tag Rangpurban. Ottlétünk alatt ő végig Dhakában tartózkodott, így vele végül személyesen nem is találkoztunk, de Shah Alam-al és Mahid-al rengeteg időt töltöttünk. Mindenáron szórakoztatni akartak minket, ezért meg akartak nekünk mutatni mindent Rangpurban, noha annyi látnivaló valójában nincs is. :) Mahidnak az az ötlete támadt, hogy menjünk el a Dzsu-ba. Nekünk fogalmunk nem volt, miről beszél, de számára a dzsu az valami triviális szó lehetett, mert meglepődött rajta, hogy nem ismerjük, és nem tudjuk, miről beszél. Csak mondta, és nézett nagy szemekkel, hogy értetlenkedünk. Ő csak folytatta: „You know, dzsu, the dzsu…” Még mindig nem értettük, mire végre elkezdte körbeírni, miről beszél: „You know, the Dzsu, where the animals are gathering!” – Tudod, a dzsu, ahol állatok összegyűlnek! Ekkor esett le, először Zitának, hogy a Zoo(ejtsd: Zú)-ba, vagyis az állatkertbe akarnak elvinni minket! :) A bangladesieknek van egy sajátságos kiejtésük az angolban, és azt, ami helyesen valami Z közeli hang lenne, ők Dzs-nek ejtik, így Zitát is először Dzsitának hívták – igaz, erről sikerült gyorsan leszokniuk aztán, hogy Zita csúnyán nézett rájuk, és kijavította őket. :) De a Zoo-t ezután is többször Dzsúnak mondták, és ezen mi rettentő jól mulattunk, sőt Mahid ezen elszólása azóta is szállóige nálunk. The Dzsu – Where the animals are gathering! :D

Persze az állatkertbe végül nem mentünk el, ketrecbezárt állatokat a világ legtöbb nagyvárosának állatkertjében láthatunk, és nem valószínű, hogy a rangpuri valami olyanban különlegesebb lenne, amitől érdemes lenne nekünk meglátogatni, pláne nem akkor, amikor igazából nekem passzívan pihennem kéne. Persze ez oly nehéz, hogy egy nap erejéig nem is nagyon sikerült, és ezen a napon meglátogattuk Rangpur két nagy nevezetességét, a Tajhat palotát, és a Carmichael főiskolát. Olvass tovább…

A riksák világa és a lungi

Patgramból csak délután indultunk tovább, mert ugye leszakadt az ég, és ott ragadtunk ebédre is, amit egyébként nem bántunk, ámbár amikor elindultunk, már sejtettük, hogy nem fogunk túl messze jutni. Ahogy kikanyarodtunk a városból, úgy kezdett újra szemerkélni az eső, de eleinte csak ijesztgetett minket. Aztán egy jó húsz kilométerrel később egyszer csak tényleg rákezdett. Gyorsan behúzódtunk valami félig nyitott szerelőműhely teteje alá. Mások is így tettek, nem voltunk itt egyedül. Pár percre el is tűnt a forgalom az útról, aztán ahogy újra alábbhagyott, ismét előkerültek a riksák és a bringások. Merthogy a közlekedők nagy részét ők alkották, a motorizált jármű ritka volt az úton.

Sok érdekeset láthattunk így, pl. súlyos zsákokat szállító teherriksásokat. Most tényleg nem csak nagynak látszó, de valójában könnyű holmit cipeltek, látszott, hogy ennek van súlya, valószínű valami magféle lehetett a zsákokban, mert volt, hogy leszálltak, és tolták-húzták a gépeket, pedig a terep igazán nem emelkedett.

Aztán még többször megálltunk, mivel többször rákezdett az eső. Mindig találtunk valami tetőt, ami alá bringástul befértünk, és ezeken a helyeken aztán szép kis tömeg gyűlt körénk mindig. Részben az eső miatt, részben pedig miattunk, legalábbis az, hogy az eső elállta után is ott maradtak körülöttünk, erre utalt. Ekkor már kicsit el tudtunk velük beszélgetni, meg tudtuk tőlük kérdezni, hogy hogy vannak (Kemonacso?), és meg is értettük a választ: báló / báloácsi – jól / jól vagyok. Persze az ő első kérdésük mindig az volt, hogy honnan jöttünk, melyik országból. A „Hángeri”-re úgy tűnt, megértették, bár aztán amikor kérdeztem, hogy tudják-e, melyik kontinensen van Magyarország, mindenre csak igen, vagyis „Há” volt a válasz. Valószínű már a kérdést sem értették, mert amikor azt kérdeztem, hogy Antarktisz, arra is azt mondták, hogy igen… :) Azt már írtam többször, hogy mindenre bólogatnak, arra is amit nem tudnak, és akkor is, amikor egyáltalán nem értik még a kérdést sem. Nagyon ritka az a válasz, hogy „nem tudom”, ezért amikor ezt a választ kapjuk, néha szinte már hálásabbak vagyunk, mintha kielégítő választ kaptunk volna – hisz az illető legalább bevallotta, hogy nem tudja! Ez nagyon ritka errefelé!

Olvass tovább…

Amikor nem működik a vonal

Patgramban nehéz dolgunk volt a Grameenphone iroda előtt. Először is, mert az egyetlen személyzet nem beszélt csak bengáliul, mi meg ekkor még annyit se tudtunk kérdezni, hogy „Mennyibe kerül?” (Koto taka? / Koto dám?), nemhogy még ilyeneket megkérdezni, hogy melyik csomag, hány napig érvényes (Koto din?), vagy hogy korlátlan-e, vagy sem, és a többi… De aztán előkerült Bappi, a szomszédos Banglalink irodából, és segített mindenben, így aztán a boltban részünkről már nagyjából simán ment minden. Igen ám, de odakint eközben soha nem látott tömeg (és ez nagy dolog India és Nepál után!) gyűlt össze a kerékpárok körül, sőt a boltba is bejöttek néhányan, akik minden szavunkat és mozdulatunkat lesték. Nem lehetett kizárni őket, mert akkor megsültünk volna a csukott ajtók mögött, ha pedig nyitva hagytuk az ajtókat, akkor egyszerűen bejöttek. Nem számított, hogy nem vesznek semmit, tucatjával jöttek be a boltba, azután is, hogy többször kizavartuk őket. Odakint pedig ugye próbálkoztunk a vonallal, de hiába… Valószínű az emberek lassan cserélődtek és (nem értem, miért, de valahogy) rövidtávú volt a memóriájuk. Hiába húztunk a földre újabb és újabb vonalakat, nem telt bele 5 perc, és ismét a kerékpárok közvetlen közelében álltak, és igen, hiába volt rajtuk két-két tábla, és hiába mondtuk el nekik a saját nyelvükön többször, hogy „Please Don’t Touch” (Hát dibenná!), nem ért az egész semmit, folyamatosan fogdosták a bringákat, rátámaszkodtak az első lámpatestre, mintha csak egy korlát lenne az utcán, ami azért van, hogy pihenjen rajta a kezük. Talán a mondataimból is érezni, hogy mi mindennek bizony nem örültünk, nagyon nem. És nem tudtunk mit csinálni, mert ha kimentünk, és rájuk szóltunk, vagy odébbtereltük őket, aztán vonalat húztunk, mindezt ők élvezték, és kiváncsian szemlélték – de semmit nem használt hosszútávon.

A „hosszútávú” megoldásra azért lett volna szükség, mert egy bő másfél órát biztosan eltöltöttünk ebben az irodában. Egyrészt, mert mindenféle papirost ki kellett tölteni (megint kérték a nagypapám nevét meg az ujjlenyomatomat), meg útlevelet fénymásolni, másrészt mert szegény eladó vétett egy nagy hibát. Az egy havi korlátlan internethez szükséges 1100 takát (3300 forint) valahogy sikerült kétszer rápakolnia a SIM-kártyámra, noha én nem kértem csak az internetet, meg 100 takát beszédre és sms-re. Ezt nem tudtuk visszacsinálni végül, ezért másnap felajánlottam, hogy kifizetek még 200-at, hisz annyit azért tuti lebeszélünk az 1-1,5 hónap alatt, amíg Bangladesben vagyunk, és 500-at pedig majd átküldök a srácnak, amint lebeszéltem a pénzküldéshez szükséges 500 takát a kártyámról – így ő csak 300 bukik a hibájából kifolyólag, ami mindjárt nem 1000 taka. Gondoltam, hogy segítek rajta, mert sejtettem, hogy ez a 3300 forint itt jóval többet ér, mint nálunk. Érdekes, de végül nem élt ezzel az ajánlatommal. Persze attól én még át tudom majd küldeni a pénzt, ha akarom, inkább, mint hogy kárba vesszen, amikor átlépünk majd Mianmarba… Ha így lesz, amit nagyon remélünk, de ez még a jövő zenéje, most maradjunk még csak Patgramban, és csikizzük meg a Grameenphone iroda előtti gyerekek hasát:

…és hogy miért kell egyből SIM kártyát és „internetet” vásárolnunk azonnal, ahogy beléptünk egy új országba?!? :) Azért, mert így tudjuk a legegyszerűebben, legolcsóbban és legkönnyebben tartani a helyi barátainkkal a kapcsolatot, és szintén így a legkönnyebb feltölteni a bejegyzéseket, FB posztokat, képeket, videókat, stb… Nekünk is fura volt elsőre, de tény, hogy nagyban megkönnyíti és színesebbé teszi a helyi telefonszám és a mobilinternet az életünket – vagyis, hogy pontosabbak legyünk, inkább a rajtuk keresztül elért emberek! :)

A közel két órás SIM kártya beszerzés után úgy döntöttünk, hogy most már nem megyünk tovább. Mindketten kimerültek és idegesek voltunk, leszívott minket a tömeg, és különben is már bőven a délutánban jártunk. Ezért elhatároztuk, hogy itt maradunk Patgramban, hogy másnap pihenten folytathassuk. Bappi segített nekünk szállót találni, rögtön a Grameenphone iroda mellett a kis utcában találtunk egy helyet, ahol sikerült lealkudni 260 takára egy 2. emeleti szobát. Ahogy pakoltuk fel a táskáinkat, kintről az utca felől egyszer csak egy nagy robajt hallottunk. Az egyik fáról egy hatalmas ág leszakadt, rá az úttestre. Rohantam le megnézni, hogy mi van, nem esett-e valakinek baja, de hála az égnek épp nem volt alatta senki. Viszont a tömeg egy szempillantás alatt eltűnt a bringáink körül – mindenki kiszaladt megnézni, mi történt. Ezt kihasználva bepakoltuk a gépeket egy használaton kívüli, fürdőszoba nélküli földszinti szobába, aminek a kulcsát is megkaptuk.

A mogláj, a dohi, és egy kis bétel, egyelőre csak vizuálisan

Este Bappi mutatott nekünk egy helyet, ahol finomat vacsorázhattunk, ez egy 0-24 nyitva tartó étterem volt, aminek az ajtaja mellett sütötték a paratát, és a különböző egyéb finomságokat, a másik oldalt pedig egy bangladesi Tom Cruise alteregó árulta a pánt, vagyis másik nevén (most, hogy már tudjuk a Kedves Olvasóktól – köszönjük!) a bételt. Sose gondoltam volna, hogy az a fehér trutyi oltott mész! Még nem volt bátorságunk kipróbálni, és ez lehet, így is marad… Majd meglátjuk! A kíváncsiságnak is vannak határai. :)

Bent az étteremben, ha jártak a ventillátorok a plafonon, elviselhető idő volt, de amint jött egy áramszünet (és sűrűn jött), rögtön lerohadtunk a melegtől, és folyni kezdett rólunk a víz. A kedvenc ételünk a mogláj lett, ami tulajdonképpen egy csilis-hagymás rántotta, tésztával körbecsavarva. Magyarországon biztos Rántottás Táskának hívnák! :) Mi ezt mindig csili nélkül (No Morisz! / Morisz Nái!) kértük, mert nem szeretjük, amikor a csípős íztől semmi mást nem érzünk. Mind emellé még uborkát és hagymát is kaptunk mindig, méghozzá ingyen! :) A kedvenc desszertünk pedig ismét a dáhi lett, amit itt Bangladesben egyébként már dohinak hívnak. A bograi dohi országszerte híres, ez látható a képen jobb oldalt cserépedényben, barna színben. Ez egy kicsit édesebb, ízesebb, míg a másik, műanyagban, fehér színnel a helyi dohi. Ez egyfajta joghurt, amit nagyon szeretünk, különösen, ha be van hűtve. Gyakorlatilag egy fagyi-szerű, az otthoni joghurtnál sokkal természetesebb történetet kaptunk, amit minden étkezés végén örömmel fogyasztottunk 12 (helyi), illetve 15 (bograi) takáért. Ezen kívül a szokásos dál bhát – lencse rizs kombinációt ettük, néha csirkét, zöldségfasirtot, vagy valami zöldséges egyveleget, de ezek nem ragadtak úgy meg az emlékeinkben, mint a mogláj, és a dohi. Moglájt egyébként csak a késő délutáni, esti órákban kapni, reggel nekünk magunknak kellett hajtogatni rántottából (Momlett) és paratából. A nagy konyha egyébként hátul volt, a vendégtér mögött egy annál sokkal puritánabb és koszosabb helyiségben, ahol úgy főztek, ahogy azt akár talán több száz évvel ezelőtt is tették: fatüzelésű agyagkemencék lyukas tetejére pakolt lábosokban.

Újra orvosnál, fejfájással, hőemelkedéssel, takonnyal és csipás szemekkel

Az egy éjszakás pihenőből végül három teljes nap lett, mivel az első reggelen azt vettük észre, hogy igen csipás a szemem, és ez nem csak a reggeli csipa. Fájt is a fejem, akkor még bal oldalt, álltól a homlokomig sajgott, az összes csontom, néha még a fogsorom is. Lázat is mértünk, és jól éreztem, hőemelkedésem volt, 37-38 között mozgott egész nap a hőmérsékletem. Ez nem volt vicces, különösen az állandó hőemelkedés és váladék a szememből volt rémisztő, mert amióta az eszemet tudom, nem emlékszem rá, hogy valaha is lett volna ilyen bajom. Az egész még Nepálban kezdődött, amikor Sindhulimadhiban az áramszünetek miatt megállt ventilátor végett leizzadtam naplóírás közben, és annyira belefeledkeztem a történetírásba, hogy amikor visszajött az áram, az újrainduló ventilátor rámfagyasztotta az izzadtságot, és jó taknyos lettem az ezt követő napokra. Ez javulni látszott, ám aztán valószínű Arupnál sem tett jót nekem a ventilátor, se a légkondi, és már ott kezdtem érezni, hogy mocorog bennem valami, de úgy voltam vele, hogy rendbe jövök. Aztán sajnos nem így lett, mert a takony mellé jöttek ezek a még rémisztőbb tünetek, és éreztük, hogy ez már nem vicc, ez nem sima megfázás.

Persze először googliztunk, és a kereső (vagyis a találatai a tünetekre) azt dobta, hogy kötőhártya gyulladásom van. Ez annyira nagyon nem vicces dolog és nem biztos, hogy jó rá bringázni. Bappival elmentünk dokihoz, aki kb. 30 másodperc alatt „megvizsgált”, vagyis meghallgatta a tüneteimet, majd újabb 30 másodperc alatt felfirkálta egy lapra a keresztnevem, a korom, meg három gyógyszer nevét. Hmm… Elhiszem, hogy sok az ember és így sok a beteg itt Bangladesben, de azért nem volt ez egy kicsit gyors? Persze ezt csak magamban mondtam, mert azt hiszem, kielőztünk vagy egy tucat embert, és ehhez magamtól nem lett volna pofám, ezért annyira nem zavart, hogy gyorsan végeztünk. A gyógyszertár rögtön a doki parányi rendelője mellett volt, ilyenből egyébként rengeteg volt a környező utcákon, mind ajtó nélkül, csak úgy, mint a többi bolt, egyenesen az utcára nyílt a pult, ami mögött ezerszámra, látszólag teljesen trehányul összehányva a gyógyszeres dobozok! És mindent, de mindent, még antibiotikumokat is megkapsz recept nélkül, pár száz forintnyi takáért! Ez így van Pakisztán óta mindenütt, a különbség talán csak annyi, hogy itt Bangladesben még nem láttunk „vegyesbolt-gyógyszertárat”, itt még senki nem árulta a gyógyszereket a csokoládéval, a dohányárúval és a chipsekkel vegyítve. Persze a kapott gyógyszereket is először a google-ba vertük bele, és nem a számba, utánanéztünk mindennek, és Klárával is konzultáltunk skype-on. A vége az lett, hogy tényleg elkezdtem az antibiotikum kúrát. Bár nagyon nem volt hozzá kedvem, de gyorsan meg akartam gyógyulni, és túllenni ezen az egészen, hogy aztán újra százasan élvezhessük Bangladest.

Bappi története

Bappiról még nem sokat írtam, csak azt emlegettem, hogy mennyi mindenben segített minket, amíg Patgramban voltunk. Ha jól emlékszem, minden este összejöttünk vele, és hosszú órákat beszélgettünk. Bappi elmesélte, hogy Rangpurban járt egyetemre, majd miután végzett, felvételizett a Banglalinkhez, meghallgatták Dhakában, a fővárosban, és egy több körös interjúztatás után őt választották a sok közül, így most itt a szülővárosában dolgozhat, Patgramban. Egy pici, talán 3nm-es irodája van, ahol a Banglalink-es panaszokat és kérelmeket fogadja, számletiltásokat, SIM kártya elhagyásokat, és hasonlókat. Viszont van perspektívája a cégnél, van előrelépési lehetőség, ami nagyon jó. Bappi jól beszél angolul (ő tanított minket meg egy csomó szóra), és nagyon korrekt, értelmes, csupa szív, segítőkész srác, ezért mi is nagyon szurkolunk neki, és biztattam rá, hogy tanuljon meg gyorsgépírni, mert az egy olyan tudás, amit teljesen magától el tud sajátítani, és sok időt spórolhat vele, ráadásul egy ilyen országban, mint Banglades, simán egy ütőképes sor lehet az önéletrajzában! Ehhez persze még várnia kell három hónapot, ugyanis ekkor fogja megvásárolni élete első saját számítógépét, egy laptopot, aminek kiválasztásában utolsó este mi is segédkeztünk, leginkább általános tanácsokkal, hogy mire kell figyelni (2GB RAM, gari, és hogy kérje ki egy olyan barátja véleményét az adott márkáról, típusról, akinek már van olyan, és használja, lehetőleg már évek óta) A jó gépek 30 ezer takától kezdődtek, vagyis 90 ezer forinttól. Felemlegettem Bappinak, hogy én anno mekkora balga voltam, 5 havi gyakornoki fizetésemet elköltöttem egy notebookra, ami 1 évvel a vásárlás után, éppen a gari lejárta után pár nappal alaplaphibás lett.

Persze a számítógép vásárlásnál komolyabb témákról is beszélgettünk Bappival. Ahogy a környező kultúrákban, úgy Bangladesben is az „arranged marriage”, vagyis a leszervezett házasság a jellemző, ám vannak kivételek, és ilyen Bappi esete is. Vagyis ilyen lesz, mert reméljük, és kívánjuk neki a legjobbakat! Szóval van egy lány, Bográban, Bappi saját szíve választottja, az érzés kölcsönös, és már minden le is van vajazva mindkét családnál, csak még egy dolog, egy feltétel szükséges, egy megfelelő fizetés, hogy legyen elegendő bevétele az új családnak. Ez az amúgy országos szinten igen szép, és jó bér a havi 20 ezer taka, vagyis 60 ezer forint! Ha ezt eléri Bappi, kezdhetik szervezni a lagzit! :) Erre, ha minden jól alakul, simán esélye van Bappinak, és én ki is nézem belőle, hogy sikerülni fog! Egy nagyszerű embert ismertünk meg benne, akitől tényleg úgy búcsúztunk el, mint a jó barátunktól. Még apró ajándékot is vettünk neki, és aztán tőle is kaptunk, persze csak pici, jelképes dolgokat. Bappi néhány zacskó 3in1 Nescafét adott Zitának (Zita imádja a kávét és itt alig kapni), illetve egy-egy tollat mindkettőnknek, amire rá is írta a neveinket. Azóta ezzel a névre szóló tollal írtam le minden új tanult bangla szót a noteszembe. Ezek a szavak, ahogy eddig is, külön össze lesznek gyűjtve és fel lesznek téve a kis szótárak közé ide a weboldalra.

Egyébként még megvan az a kék toll is, amit a lőrinci házunk előtti zsíroskenyerezés alatt kaptam Édesanyámtól. Még mindig előttem van, ahogy utoljára beléptem a szobámba, azzal az érzéssel, hogy most évekig többet nem fogom látni, remélhetőleg csak azután, ha majd “körbeértünk”. Kemény érzés volt, kicsit rémisztő is, de aztán elindultunk, és jött minden, és most itt vagyunk, túl annyi mindenen, és mindez rengeteg erőt ad a továbbiakhoz. Beszélgettünk erről Zitával, mind a kettőnkben egy olyasfajta érzés volt induláskor, hogy megyünk, elindulunk, megpróbáljuk, csináljuk, amit megálmodtunk és elterveztünk, pozitívan állunk hozzá mindenhez, de… de ki tudja? Ki tudja, mi lesz, ki tudja, hogy fogjuk magunkat érezni néhány hónap múlva? Aztán azóta ez az érzés átváltozott egy olyasmivé, hogy “Húú, ez nagyon nagy Rock N’ Roll ez az út, és megyünk tovább, és minden nehézséggel együtt élvezzük nagyon, és meg is fogjuk csinálni, ha rajtunk múlik!

A 4. nap délelőttjén úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk, mert enyhültek egy kicsit a tüneteim. Ahogy lepakoltunk, elbúcsúztunk, és elindultunk, úgy kezdett el szakadni az eső, frankón azután pár másodpercel, hogy felültünk, és elkezdtük nyomni a pedálokat. 200m-t ha haladhattunk, máris megálltunk, behúzódtunk a már jól ismert étterembe, ahol kivártunk – a monszunesők erőteljesek ugyen, de errefelé a legtöbb esetben nem tartanak tovább fél óránál. Időközben Bappi is megjelent, mert neki közben ebédszünete lett, és sejtette, hogy ide jöttünk az eső elől. Rendeltünk ebédet, és éppúgy, mint az elmúlt három nap, jóízűen beszélgetve ettünk, épp csak a mellettünk parkoló jól megpakolt bringák mutatták, hogy ezen a napon vár még ránk kihívás – ma nem sétálunk vissza papucsban a szállodaszobánkba, hanem továbbindulunk.

Patgramban 2012. július 10-től 12-ig időztünk

Ebéd Aruppal

Siliguriból csak egész későn, 11 óra körül sikerült elindulnunk, mert a kesztyűmet kerestük. Hordom ugyanis a jobb kezemen az Ironclad Mach-5 kesztyűt, pontosabban most már Zitáét, mert az enyémet végül nem találtuk meg. Ez azért kell, mert annyira izzadok, és annyira csúszik a kezem, hogy máskülönben kesztyű nélkül nem tudnék váltani a Rohloff markolatváltójával.

A kezdet nem volt egyszerű, szép nagy forgalom várt ránk Siliguriban, aztán pedig szakaszokban borzasztóan kátyús út. Megint próbálkoztunk újraéleszteni az indiai SIM-kártyát, amit még az első itt jártunkkor használtuk, de ismét csak feleslegesen öltük bele a pénzünk a feltöltésbe, és az útszéli butikosok nem tudtak mit kezdeni a helyzettel… Itt Indiában már egy fél négyzetméretes utcáranyíló, koszos kis dohányárúsnál is fel tudod tölteni a SIM-kártyádat. Apropó, dohány, itt nem szívják, hanem mindenféle egyéb színes dolgokkal, egy fehér masszával megkent zöld levélbe csavarják, amit aztán elrágnak. Ez a töltelék sokszor erős piros színű, ami kirakódik a fogakra és az ínyre, hagy ne részletezzem, milyen szép mosolyt eredményezve a helyieknek… és milyen szép, bordós-piros foltokat az utcákon, ahová a végén kikulázzák az egészet. Ez a dolog a pán, ha jól tudom, de lehet hogy van egy másik neve is, és az is lehet, hogy csak Nepálban hívják így, nem az egész szubkontinensen, ezt sajnos nem tudom. Mi erre eleddig még nem voltunk most nyitottak, így az ízéről és az „élményről” nem tudok beszámolni, és félek tőle, hogy ez így is marad. :)

Mivel Arup munkahelye csak pár száz méter kitérő volt arról az útról, amin haladtunk, ezért az előre megbeszéltek szerint betértünk hozzá ebédelni. Épp csak a másfél órás késésünkről nem tudtuk őt értesíteni, mivel a telefonunkba, mint írtam, nem sikerült újra kreditet teremteni. Persze a késés őt nem zavarta, csak minket. :) De végül minden pont úgy volt tökéletes, ahogy történt, mert amíg Arup rendelőjében a finom csirkés csómint majszoltuk így „elkésve”, addig odakint igen szépen leszakadt az ég. Hiába, monszun van, és a világ egyik legcsapadékosabb környékének a közelében vagyunk! :) De az eső nem tartott soká, mialatt még néhány utolsó jó szót váltottunk Aruppal, és amíg Zita meghallgatta a saját szívverését Arup orvosi műszerével, addig az eső is szépen alábbhagyott, mi pedig készülődtünk az induláshoz.

“NO HORN” – Könnyen és vidáman Changrabandha-ig

A délután jól és viszonylag könnyedén haladtunk, noha még mindig volt egy kisebb szembeszelünk, mert a 20km/h-t még most is csak nagy ritkán érte el a sebességünk. Éreztük, hogy most sokkal pihentebbek vagyunk, mint a Kathmandu – Siliguri szakasz végén voltunk, és leginkább ez a kipihentség tette könnyűvé és élvezetessé ezen a napon az utat. Először egy tábla miatt álltunk meg, amin egy kürt volt áthúzva, és aláírva, hogy „NO HORN” – ezt mi hangosan, és nagy örömmel, na meg néhány fotóval üdvözöltük, noha tudtuk, hogy a helyiek, akik a közlekedésben részt vesznek, ügyet sem vetnek az ilyesmire, mint pl. a közlekedési táblák. Talán nem is tudják, hogy nekik szólnak… De legalább mi jól szórakoztunk néhány percre. Olvass tovább…

Valahogy még nincs kedvem megérkezni Bangladesbe az útinaplóban, ezért arra gondoltam, hogy ha már annyit szidtam a nyugati modern kultúrát, egy kicsit most dicsérem, megint csak összehasonlítva az itteni (ázsiai) viszonyokkal, de most úgy, hogy azt emelem ki, ami otthon jó és szeretnivaló, és itt „borzasztó”, nehéz, vagy – főleg nekünk, európaiaknak – nehezen élhető. És legyen az összehasonlítás tárgya a város, konkrétan Budapest, kontra az itteni városok! Hogy ne mindig csak a még „fejlettebb” nyugat felé figyeljünk és vágyakozzunk, hanem értékeljük és örüljünk annak, ami van. Szóval jöjjön Budapest bemutatása, egy év Ázsiában való kóborlás után. Mivel az elmúlt fél évet az indiai szubkontinensen töltöttük, az összehasonlítás főleg az itteni városokkal fog történni, azok közül is a legmocskosabbakkal, hogy érezzétek a különbséget! ;)
Úgy fogom írni, mintha az egészet egy itteni barátunknak mesélném, de közben persze ügyelek arra, hogy Ti is értsétek. Ha azt írom, „itt”, az Ázsiát jelent!
Budapesten vannak járdák! Mindenütt, vagy legalábbis nagyon nehéz olyan helyet találni, ahol nincs. Lehet, hogy néhol szűk, lehet hogy ráparkolnak az autók, és rászarnak a kutyák, de van, és így nem kell a forgalomban sétálni – ez alapvetően változtatja meg az egész városi létet! Nyugodtan sétálhatsz bárhol, nem kell azt lesned és fülelned, hogy mikor, honnan jön egy nagy busz dudálva, ami azonnal és hangosan akarja magának az út azon részét, amin Te épp sétálsz. Van közvilágítás is, és az áramszünetek nagyon ritkák, így nem olvadnak le a hűtők és nem kell drága aksikra meg generátorokra költeni. Van csatorna, nincs sár az utakon, se az utcát teljes egészében beborító pocsolya, vagy ha van is, az nagyon ritka, és biztos, hogy a hírekbe kerül. A tömegközlekedés nagyon fejlett és kiterjedt, a járatok sűrűn járnak, még metró is van és sok villamos pálya meg éjszakai buszjáratok. A járatok viszonylag tiszták, és sosincs igazán nagy tömeg rajtuk, talán csak reggelente a metrón, de az sem mérhető igazán az itteni tömeghez. Az emberek nem szeretnek egymáshoz simulva utazni, nem is ismerik az igazán nagy tömeg fogalmát. A budapestiekből nem is férne be 4-5 embernél több egy riksába, egyszerűen be se szállnának többen, mondván, hogy nincs több hely, megtelt a jármű, pedig ha tudnák, hogy itt errefelé simán beférünk 8-10-en is egy riksába.
Igaz, a riksát Budapesten nem is ismerik, csak néhány van belőlük, az is csak a turisták számára. Viszont az emberek többségének, ha van valamilyen járműve, akkor az általában autó, és akkor is használják, ha csak egyedül utaznak vele. Olvass tovább…

Dzsippel fel a teaültetvények között

Aruppal nagy szerencsénk volt, több szempontból is. Arup családja Siliguri legeslegközepén lakik, és így reggel csak le kellett mennünk az utcára, ahol Arupék fogtak nekünk egy Darjeelingbe tartó dzsipet. A táv kb. 80km, viszont van benne több, mint 1500m szintemelkedés, és a tavaly ott járt magyar bringások – Lénárt Ferenc és Matulai György – elmondása szerint az út kegyetlen kátyús. Mindemellett erősen gondolkodtunk rajta, hogy nekivágunk bringákkal, de végül erről lemondtunk. Ennek oka az volt, hogy nagyon fáradtak és kimerültek voltunk a Katmandu – Siliguri etap lenyomása után, és az indiai vízumunkból már csak néhány nap maradt hátra. Ezt a néhány napot pedig inkább pihenéssel kívántunk eltölteni, mintsem hogy újabb hegyi szakaszoknak tegyük ki magunkat, kockáztatva vele azt, hogy lejár a vízumunk, még mielőtt el tudnánk hagyni az országot.

Szóval beszálltunk egy dzsipbe, kora reggel, szemerkélő esőben, a sofőr melletti első ülésekre. Azért oda, hogy később ne kelljen nyomorognunk, ugyanis ezek a dzsipesek erősen rámennek a profitra, és képesek megtömni az autójukat soronként akár 4-5 emberrel is. Ennek nem akartuk kitenni magunkat a 3-4 órás út alatt.

Először lankás, jó minőségű aszfaltozott úton haladtunk, teaföldek között, ez még kifejezetten élvezetes is lett volna a bringákkal, de aztán hirtelen az út igen meredek, és keskeny szerpentinbe váltott, ahogy beértünk a sűrűbb, erdős részekbe. Az út olyan élesen kanyargott és olyan beláthatatlan volt, hogy az sofőrünk minden kanyar előtt hangos dudálással jelezte az esetleges szembejövő forgalomnak, hogy jön. Elképesztő meredeken emelkedett az út, de még mindig egész jó aszfalt borította, ezért megkockáztatom, hogy még a rekukkal is fel tudtunk volna itt menni, persze csakis a csomagok nélkül, csupaszon a 18kg-os gépekkel. Mindezek ellenére örültem, hogy nem a bringákkal vagyunk, mert mind a ketten kimerültek voltunk, odakint ráadásul egyre jobban szakadt az eső. Ahogy véget ért a szerpentin, úgy érkeztünk meg a szuperkeskeny nyomtávú kisvasút sínpárja mellé, és innentől sokáig e mellett haladtunk, így az út is lankásabb volt, egyben elkezdődtek a kátyúk és a dugó is. Igen, dugó volt az úton! Ezt a vasútszakaszt egyébként néhány éve a világörökség részének nyilvánították, amit nem csodálok, mert ilyen helyen, ép és működő gőzös, az tényleg nem semmi! Mindeközben néha irgalmatlanul szakadt az eső, és a kocsi a belső visszapillantó tükör illesztésénél beázott, ezért folyamatosan csöpögött a barna, koszos víz a combjainkra.

Egy lecke Kőrösi Csoma Sándortól

Kezdett egyre nehezebben elviselhető lenni ez a terepjárós utazás fel Darjeelingbe. Nagyon nyomorogtunk így elől is, összerázott minket az autó, ráadásul csöpögött ránk a barna, koszos lé a tetőről. Szenvedés helyett azonban megint csak más mellett döntöttem, Olvass tovább…

Szigony, Riksa, TV…

Reggel meglepetten tapasztaltuk, hogy a ház ahol laktunk, nem csak mint szálló, hanem mint iskola is funkcionál. Nem csak a kiskakas, de gyerekek serege is szaladgált a folyosókon, méghozzá ahogy közeledett a reggel, úgy egyre nagyobb csordákban. Ezért aztán a saját magunk által elkészített reggeli után gyors rajtot vettünk, valahogy 8 óra környékén.

Kanchanpur után az út egy darabon dél felé fordult, ezen a szakaszon nagyon könnyen és gyorsan haladtunk, mert nem játszott ellenünk a szél. Azért tettük ezt a kerülőt, hogy át tudjunk kelni a Sapta Koshi folyón, vagyis, hogy egészen pontosak legyünk, annak a duzzasztógátján. Ezen a gáton láttunk egy érdekes dolgot, egy gyerek az egyik betonpillér tetejéről szigonnyal próbált horgászni! Aztán láttunk egy döglött tehenet, és a tetem körül hatalmas keselyűket. Majd riksákat, platóval, rajta 6-7 emberrel is – mindezt egy ember hajtotta! Az ilyesmi nekem rettenetesen tetszik! Nem a szegénységet látom ilyenkor, hanem azt, hogy mi mindenre képes az ember! Számomra ezt látni sokkal szebb, mint egy szép autó, vagy egy modern busz! Ez nekem azt mutatja, hogy képesek vagyunk a kőolaj nélkül is, fenntarthatóan közlekedni! Ha sík a terep, egy ember el tud vinni másik 6-7 ember pusztán a fizikai erejével, egy kerékpár segítségével. Nem kell bonyolult, költséges és fenntarthatatlan üzem az autó vagy buszgyártáshoz. Oké, oké, tudom, azért a kerékpárhoz is meg kell olvasztani azt a fémet, stb. de mégis, nagyságrendekkel egyszerűbb találmány a kerékpár, és nézzetek hülyének érte, de az én szememben mindig csodálatosabb marad, mint a legjobb, leghatékonyabb robbanómotoros, hibrid, vagy akármilyen autó! :)

Olvass tovább…

Lesz vendéglátónk, várnak minket Siliguriban!

Sindulimadhi-tól Siliguri-ig négy nap alatt terveztünk eljutni. Ez sikerült is, igaz, a mért 320km helyett végül 344km-t tettünk meg, de ezen nem lepődtünk meg.

Első nap tudtuk, hogy még lefelé megyünk egy kicsit, ez a kicsi az első 40km volt, amíg el nem értük a Terai-on végighúzodó Highway-t. Itt még néhány helyen eltűnt alólunk az aszfalt és párszor kellett fölfelé küzdenünk magunkat egy-egy emelkedőn néhány percig, de mindezek már sehol sem voltak az elmúlt napok nehézségeihez mérten. A táj kicsit dzsungelszerű volt, de aztán ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre nagyobb és szélesebb a mellettünk haladó folyómeder, és így lett a táj is egyre kevésbé erdősebb.

Lent a nagy útnál rég nem látott tömeg és forgatag fogadott minket, de mi nem időztünk sokat a kereszteződésben, hanem elindultunk kelet felé az úton. Nem mentünk sokat, csak az első vendéglőig tekertünk, ahol megálltunk, és betoltunk magunkba két tál chowmein-t. Meg sajnos egy két literes üdítőt is, ami már önmagában eltelített minket. Ezután a cukoradag után megfogadtuk, hogy mostantól amíg meg nem érkezünk Bangladesbe, nincs több „Cold Drink”, se egyéb hasonló cukorbevitel, mert azt éreztük, hogy rengeteg cukrot tolunk magunkba, és ez nem jó. Persze ezt a fogadalmat aztán nem tudtuk tartani, továbbra is kívántuk a cukrosat, na meg aztán egy fagylaltos riksa is szembejött egy forró délután, aminek nem tudtunk ellenállni.

Ebéd után nem indultunk egyből tovább, mert odakint nagy hőség volt. Maradtunk a ventilátor alatt, ahová a netbookot is behoztuk, és írtunk három Couchsurfernek Siliguriba, hogy 3 nap múlva érkezünk. Egyikük, Arup még ezen az estén válaszolt, hogy „Most Welcome!” :) Ez nagyon jól esett nekünk, és egyből jobb érzés volt úgy közeledni Siliguri felé, hogy tudtuk, hogy várnak ránk.

A Nepáli piac

A délután folyamán még egy meghívást kaptunk, méghozzá Mechi-be, az egyik legutolsó nepáli településre, Prajwal-tól. Vele úgy sikerült megismerkednünk, hogy megálltunk egy, a biciklijével bajlódó száris nepáli nő mellett az út szélén, hogy segítsünk neki. Hamarosan akkora tömeg lett körülöttünk, hogy én már a biciklijéhez jóformán oda sem fértem. A hátrafelé nyíló, vízszintes papucsban volt féloldalasan elcsúszva a kerék. Ezt a hölgynek úgy sikerült elérnie, hogy leesett a lánc, és ezek után még tovább nyomta erőből a pedált, ezzel elmozdítva a hátsókereket a helyéről, ami így beragadt a vázba és a fékpofák közé. A láncot még én raktam vissza, de aztán megállt a tudományom, a hiba többi részét már a helyiek fedezték fel, és tették helyre néhány jól irányzott ütéssel a keréken. Ehhez szerszámnak egy nagyobb sarlót használtak! Ilyesmi a legtöbb vidéki nepálinál mindig van, a derekukon hordják egy kis fa tartóban. A kerék újra rendesen forgott a helyén, és mindeközben Zita már elmesélte az egész történetünket Prajwal-nak, akitől meghívást kaptunk Mechibe, a Mechi Tunes FM épületét kell majd keresnünk, mondták, ahogy mi is, hogy még 2-3 nap, és ott vagyunk! ;)

A délután még történt egy-két említésre méltó dolog. Pl. megfigyeltük, hogy néhány helyi biciklin, a sárvédő aljára ragasztott meghosszabbításon valamiféle sztárok, vagy celebek fényképei vannak ragasztva. Ez számunkra erősen megmosolyogtató dolog volt, ezért még le is fényképeztük. Aztán egy helyen nagy piacot láttunk, de először nem mertünk megállni, mert a piac embertömeggel is járt, és ha ők észrevesznek minket… Akkor végünk van! :) Na jó, nincs végünk, csak körbeállnak minket, először ötvenen, aztán százan, aztán elállják az utat is, a járművek ezért elkezdenek dudálni, mi pedig mindennek a közepén szépen lassan, de biztosan megőrülünk. Ezt nem akartuk, ezért továbbmentünk, és csak kicsit később álltunk meg, Zita pedig visszaszaladt a kamerával, hogy közelebbről is szemügyre vegye a vásárt:

Olvass tovább…