Nászút a Föld körül

Mint azt már az előző napi képeken is láthattátok, a táj eléggé dzsungel jellegű. Ez ezen a napon sem változott meg, sőt ha lehet ilyet mondani, még dzsungelesebb lett, mint azelőtt. És, nagy örömünkre délelőtt egy kis napsütésünk is volt. Aztán elmúlt, aminek szintén örültünk, merthogy szinte az egész napot egy kiadós emelkedőn töltöttük. 1100 méterre kellett felmásznunk. Igen, Andree-nek is, az egysebességes Asama bringájával! :)

Ő ma is előbb rajtolt, hiszen mint már írtam, ő egy olyan állatfajtába tartozik, aki nem szokott reggelizni. Ahogy ő mondja, ő egy android. Ebben tényleg lehet valami, mert amióta úton van, tegnap volt az első nap, hogy napközben megállt enni. Eddig csak este étkezett, napközben csak falatozott néha, de nem állt meg kiadósabbat enni. Mi vagyunk rá „rossz hatással”, tegnap is csak azért állt meg ebédelni, mert mi tanácsoltuk neki. Nem értem egyébként, hogy bírja, de tény, hogy bírja, és innen nézve lehet, hogy mi vagyunk a gyengék, akik hamar eléhezünk, ha nem tömjük meg a bendőnket napközben. Biztos erre is lehet edzeni és mi e téren jól elkényeztettük a testünket, hogy mindig adtunk neki enni. Ezért nem is bírjuk úgy, mint Andree. :) Hogy ebben mennyi az igazság, nem tudom, ahogy azt sem, melyik „módszer” az egészségesebb, és hogy mennyire bírná ugyanezt Andree, ha olyan nehéz lenne a bringája és rajta a holmi, mint a miénk.

Az mindenesetre csodálatraméltó, hogy ő 49 évesen ilyet gondolt, és most itt nyomja ezzel az egysebességessel, fölfelé 1100 méterre. :)

Hamar utolértük Andree-t, és innentől az egész mászást együtt küzdöttük végig. A meredekebb részeken neki vagy ki kellett állnia a nyeregből és úgy lendületből megtekernie amíg az véget nem ért, vagy amíg bírta szusszal, vagy le kellett szállnia tolni az Asama-t. Előbbi esetben elhúzott mellettünk, utóbbi esetben pedig kicsit lemaradt, különben meg, ha lankás volt, nagyjából együtt tudtunk haladni. És ezt így is tettük, nem volt miért sietni, már csak azért sem, mert bőven volt látnivaló az út mentén.

Gyönyörű dzsungelben haladtunk, hol a szemközti erdőt, hol odalent a völgyet, hol pedig egy vízesést álltunk meg csodálni. Zita és Andree egyszer a susnyásba is belevesztek pillangók után kutatva, máskor meg azt vettük észre, hogy épp egy vizibivaly néz ki ránk az ágak közül egykedvűen nyammogva. Olvass tovább…

Reggel Andree előttünk elstartolt, lévén ő nem szokott reggelizni. Mi még visszakanyarodtunk a városba, és kértünk egy-egy tál ételt a tegnapival szomszédos helyen. Miközben ezt faltuk, megcsodáltuk a szemközti asztalnál ülő férfi párost, egyikük esőköpenyben volt, a másik pedig a műanyag sámli tetején guggolt. Hiába, ez itt Ázsia, szeretnek guggolni az emberek. De ez nekünk még most is vicces, ennyi idő után is meg tudnak lepni minket a guggolással. Azt ugye meséltük már, hogy Indiában a férfiak szeretnek guggolva pisilni? A kíváncsiság kedvéért én is kipróbáltam, de nem nagyon ment. :)

Apropó, esőköpeny! Ezen a reggelen esőt kaptunk. Hol jobban, hol kevésbé esett, amíg reggeliztünk, leszakadt az ég, aztán meg úgy elállt, hogy mire befejeztük, vehettük le a dzsekit. Szegény Andree-ra gondoltunk, pont a legrosszabbkor indult el, rögtön rászakadt az ég. Reméltük, hogy majd utolérjük, de ez nem történt meg.

Az út szolidan emelkedett, rizsföldek és gumifa(?) ültetvények között haladtunk. Utóbbi ültetett erdőt jelent, ahol a fák törzsét bevágják (láttunk már ilyesmit Bangladesben, a Chittagong Hill Track-en), hogy kifolyjon belőle valami fehér lé, amit kis edénykékben gyűjtenek és a vágásnál még kis tetőket is odaépítenek a fatörzshöz, kátránnyal szigetelve, hogy ha netán esne, ne keveredjen a fehér anyag az esővízzel. Ami azt illeti, abban nem vagyok biztos, hogy ez gumi, vagy egyéb anyag, csak valaki vietnami névvel egyszer ezt írta a FB falunkra, ezért gondolom. De ha valaki jobban tudja, az megírhatja, pontosan mit is láttunk.

Az idő egyébként elég szürkés volt ezen a délelőttön, ezért nem sok jó fotót sikerült készítenünk, legalább az eső nem esett már és ennek is nagyon örültünk. Néha szembejött egy-egy meredekebb emelkedő, de ezek sosem tartottak kifullasztóan sokáig. Egy nagy T-elágazásban értünk, ahol az utunk széles aszfaltsávvá alakult, és derékszögben kettévált. Erről semmit nem jelölt a térképünk, de azt azért ki tudtam venni belőle, hogy nekünk jobbra kell menni. Ha nincs a GPS, kérdezősködni kellett volna, mert tábla az sehol nem volt a környéken.

Valahol 30km környékén megálltunk ebédelni. Com Bo-t, vagyis marhahúst rizzsel ettünk 20 ezerért. Ebéd után még kicsit pihentünk, aztán Zita felfestett az útra egy feliratot, mert úgy gondoltuk, hogy Andree talán mögöttünk lehet, biztos megállt valahol, ahol nem vettük észre. Mert különben már utol kellett volna, hogy érjük. Olvass tovább…

Hoi An, az ingázó kínai kereskedők kikötője

Hoi An érdekes városka, először is manapság egy nagy turistagettó, az egyik legnagyobb az egész országban, ennyi külföldit ilyen sűrűségben talán sehol máshol nem láttunk Vietnamban. Minket persze ez egyáltalán nem vonzott, de az, ami a sok turistát idevonzotta, az már annál inkább. :) Hoi An-nak ma van egy gyönyörű kis óvárosa, hangulatos utcácskákkal, pagodákkal, és a különböző nemzetségű kínai kereskedők közösségi házaival. Ezekhez csoportos belépő van, tehát megveszel egy jegyet, és azzal bemehetsz mindenhová. Mivel ez a jegy drága volt és egy nagy csomó helyre nem is volt hozzá szükség, mi nem vettük meg, csak sétálgattunk az utcákon, be-be kukucskálva a fizetős helyekre és végigjárva azokat, amelyek ingyenesek voltak. Az óvárosnak egy nagyon szép folyópartja is van, ahol pénzért megmutatják nekünk, hogyan engedik le azt a bizonyos hálót, amit már Dong Hoi óta látunk az utak mentén a vizeken. Na ezt már nem vártuk meg potyára, inkább csak figyeltük az igazi életet a vízen és az utcákon, már amennyire az látható volt a külföldiek hordájától. :)

Hoi An a régi időkben nagy kikötőváros volt, ennek köszönheti a máig is megmaradt gazdag és sokszínű kultúráját. Kína különböző vidékeiről jöttek ide hajón a kereskedők, egyik szezonban az északról dél felé tartó áramlatokkal, majd hónapokkal később, ahogy az áramlatok megfordultak, visszahajóztak Kína felé, de a két hajóút között itt vertek tábort, és ahogy kiépültek a kereskedelmi vonalak, többen végleg itt telepedtek le, ezért van ma annyiféle pagoda és közösségi ház itt a folyó menti utcák környékén. Nagyon híres látnivaló a japán fedett híd („Japanese Covered Bridge”), az óváros keleti csücskében, egy szép kis díszes hidacska. Olvass tovább…

Da Nang-ban egy küldetésünk volt csupán, fékpofákat szerezni. Ezen kívül nem is akartunk több időt eltölteni a városban, csak egy napot. Ezen a napon, délelőtt elindultunk a bringákon, be a városba. Még mielőtt bárhová is mentünk volna, a belvárosban kerestünk egy Pho-st, ahol felfaltunk egy-egy marhahúsos tésztalevest, természetesen rengeteg zöldséggel, ahogy kell:

Tudtuk, hogy egy utcát kell keresnünk, ahol több kerékpárbolt is van. Ez meg is lett, az utcában 3-4 kerékpárbolt üzemelt, ám egyikben sem találtuk meg a nekünk megfelelő, BB7-es fékpofákat. Tovább irányítottak minket egy reptér melletti útra, ahol egy Shimano márkaboltot találtunk. Itt már voltak olyan holmik, amelyek egy nyugati kerékpárboltban, ám csak Shimano, nekünk meg ugye Avid fékeink vannak.

Ennek ellenére a tulaj nagyon segítőkész volt, először telefonon, majd fél órával később személyesen is a segítségünkre volt. Ez a fél óra vicces volt, mert a két pénztáros csaj ezalatt próbálta megtalálni a polcokon azt, amire nekünk szükségünk volt, de annyira nem beszéltek angolul és annyira nagyon nem értettek a kerékpárokhoz és azok részeihez, hogy az egész csak egy kabaré volt. Gyakorlatilag mindent előpakoltak nekünk, és nem voltak képesek felfogni, hogy nekünk mi is kell valójában, és hogy csak az. A türelmünket azért nem vesztettük el, inkább nevettünk csak (velük), aztán amikor megérkezett a tulaj, végre tisztába tettük a dolgokat, és végül még azt is megértették, hogy még nincs baj, a bringában lévő fékpofáink még rendben vannak, azonban már egyetlen egy tartalékunk sincs. Nekik sem volt, de azt mondták, hogy Ho Chi Minh City-ben lesz, és meg is adták egy embernek az elérhetőségét, akiről azt ígérték, hogy később akár még el is tudja nekünk küldeni, ha mondunk neki egy szállodacímet, a Central Highland-en, ahová majd megérkezünk a jövőben. Ez jól hangzott, ezzel már megnyugodtunk, de később kiderült, hogy hiába, mert amikor pár nappal később újra hívtam az illetőt, azt mondta, hogy mégsincs nekik raktáron, és mivel ők a legnagyobb bolt HCMC-ben, másoknak sem lesz. De ne aggódjak, ne dobjuk el az elhasznált fékpofákat (nem is tettünk velük így) majd ha HCMC-be érünk, akkor ő csinál nekünk új fékpofákat! :O

Ezen nagyon néztünk, és ebben a megoldásban már nem nagyon bíztunk. Csak hogy rövidre zárjam ezt a fékpofa történetet, elmondom, hogy néhány héttel később egy barátommal (BanziG, 100napbringa, Bp-Párizs útitárs, volt kolléga) chateltem, amikor szóba hozta, hogy egy másik volt kolléga következő héten indul DK-Ázsiába. Ezt a lehetőséget meglovagoltuk, és G volt olyan rendes, körbe is rohangált Budapesten nekünk néhány fékpofákért (odahaza se volt mindenütt), és a csomag aztán eljutott hozzánk. Ez kellett is, mert később még két fékpofát ki kellett cserélnünk menet, egyet nálam, egyet Zitánál. Ezek helyére már régen elhasznált, elkopott fékpofákat raktunk be, amelyek azért még mindig jobban néztek ki, mint amelyeket le kellett cserélnünk. Szóval kicentiztük, de sikerült, most már nálunk vannak az így utánunk küldött fékpofák, és ebay-en rendeltem előre Bangkokba másik 10 párat (5-5 dollárért párját), hogy többé ne kelljen ilyesmi miatt aggódnunk. Ezeket csak azért mesélem el, hogy lássátok, néha komoly szervezkedés és logisztika is van az utunk mögött. És sok-sok segítséget kapunk, amit ezúton is nagyon köszönünk, BanziG, nagyok voltatok, hogy ezt összehoztátok nekünk! :)

Na, de térjünk vissza Da Nang-ba, mert bár Da Nang „csak egy nagyváros”, és tényleg csak a fékpofákért indultunk, és annak ellenére, hogy azokat végül nem kaptunk, egy eseménydús nap volt, ahol élmények azért értek minket. Visszafelé a bringaboltos utcába menet Olvass tovább…

Hue-ből Da Nang-ba a táv 130km, és mert van útközben egy-két kisebb és egy nagyobb hágó és egy híresen szép partszakasz egy laguna mellett Lang Co-nál, ezért ezt a távot úgy terveztük, két nap alatt tesszük meg. Az első nap persze most sem sikerült korán elhagynunk Hue-t, de legalább még délelőtt volt, amikor kigurultunk a városból. Ez a nap lassan indult be, de aztán annál eseménydúsabb és érdekesebb lett a vége. Kezdetben csak gurultunk a nagy út szélén, és azt éreztük, hogy itt valami más. Egyrészt sütött a nap, végre, és ilyet bringázás közben sem éltünk meg már egy ideje. Talán ez is hozzájátszott ahhoz az érzéshez, amit átéltünk, valahogy itt minden kicsit mintha nyugodtabb lett volna. Persze vasárnap is volt, bizonyosan ez is közrejátszott, igaz, mi inkább úgy éreztük, végre „megérkeztünk Dél-Vietnamba!”, ahol állítólag nyugodtabbak, lazábbak az emberek. Erre Minh-nek volt egy elmélete, amit később a saját tapasztalatunk és a megkérdezett emberek is igazoltak: Míg északon télen hideg van és ebben a hidegben is keményen kell dolgozni a földeken, hogy megteremjen az életet jelentő termés, addig délen elég szó szerint csak széthinteni a magokat, mert azok a melegebb, napsütésesebb éghajlat miatt sokkal jobban és könnyebben nőnek.

Azért annyira nem lett minden rögtön derűs, például a váltókarom nem javult meg magától, azt ebédszünet alatt ismét szétkaptam, és ekkor rögtön fényderült rá, miért kezdett el újra szorulni olyan nagyon hirtelen. A Rohloff bowdenekben van belül egy tefloncső, ebben fut a szál, és ez a kis cső kicsúszott a külső gumiköpenyből bele egyenesen a váltókar belsejébe, ahol feltekeredett abba a vájatba, amiben csak a bowdennek lett volna szabad lennie. Persze elég hely nem volt neki, így az egész elkezdett piszkosul szorulni – amíg vissza nem toltam a helyére és le nem vágtam belőle, miközben vártunk a finom levesre. :)

Az út mentén találtunk egy nagyon érdekes, színes táblát, egy félkör alakú ábrán a tortaszeletek színnel voltak jelölve, rajtuk ismeretlen szöveg. A képen egy kopott példány látszik, de azokon, amelyeket még nem evett meg a rozsda, általában egy mutató is van, valamelyik szeletre fordítva. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ezzel valószínű azt jelzik, hogy mennyire szabad vagy épp nem szabad tüzet gyűjtani a környéken – mennyira van szárazság és tűzveszély. De ez csak tipp! :) Aztán láttunk egy nagyon érdekes fát, a törzse egy kis betonépület köré volt növé, rajta bejárattal egy síremlékhez. Vagyis a sír így gyakorlatilag a fa törzsének a közepében volt. Elképesztő, mikre képes a természet! :) Olvass tovább…

Hue-ban összesen öt napot töltöttünk, ezek a napok gyorsan elrepültek. Krisz írta meg nekünk a „66 Le Hoi” nevű kis zsákutcát a Perfume folyó mellett, és igaza volt, tényleg itt találtuk a legolcsóbb szállásokat, a „legalja” 6 dollár volt, egy apró szoba egy ággyal egy elég lepukkant kis szállóban. Mi mégsem ezt választottuk, hanem ennél az egy dollárral drágább szomszédos szállót, ahol ezért a kicsit több pénzért már sokkal jobb helyet találtunk, egy nagyobb szobát, és ami a lényeg, az udvaron egy gyönyörű, feszített víztükrös kis medencét! És nem hiszitek el, de ahogy megérkeztünk, másnap végre kisütött a Nap! Vagy egy hónapja nem láttunk már ekkor Napot, talán csak az első vietnami napjainkon és a Ha Long öbölben sütött egy-egy percre a délután a Nap, de egyébként már-már nyomasztó volt ez az állandó szürkeség. Azért a medencének volt némi „szépséghibája”, a vize olyan hideg volt, hogy én ugyan egyszer megpróbáltam, de különben nem bírtunk belemenni. Zita azért így is nagyon élvezte a vízparton való olvasgatást, és a kert különben nagyon kellemes volt, tele növényekkel, és az egyik erre a célra kialakított kis medencéből néha-néha még egy kis teknős is előmászott. Nagyon élveztünk itt lenni, én sok naplót írtam, Zita kiolvasott néhány könyvet és nagyokat pihentünk. Nem vagyunk büszkék rá, de egyik nap még a BigC nevű „szupermarket”-be is elmentünk és bevásároltunk sajtból, fokhagymás felvágottból és kockakenyérből. Ezekből aztán este nagyon finom melegszendvicseket csináltunk, vásároltunk hozzá újhagymát, és a vacsora mellé megnéztünk egy filmet. Szóval így pihentünk, de gondolom ez annyira nem érdekes Nektek, úgyhogy térjünk most rá a városra magára, lássuk Hue-t.

Ahogy valamelyikőtök írta is FB-on, a városban van egy Google Hotel nevű szálloda, azonos karakterszínekkel és típussal, mint az óriáscég logójában. Ez itt tök normális, az ilyesmi a kutyát sem érdekli, láttunk már iPhone feliratú papucsokat is, és Hanoi-ban van egy háztömb, ahol ugyanolyan nevű hotelből három különböző is van, és nincs köztük ezen túl kapcsolat, csak kettő másik lemásolta az eredetinek a nevét, mert az sok dícséretet kapott a TripAdvisor-on és a Lonely Planetben. Így megy ez itt Ázsiában! :) Olvass tovább…

Dong Hoi-ba még délelőtt érkeztünk meg, a közkedvelt Nám Long Hotelben szálltunk meg, itt fordul meg minden külföldi, aki a városban éjszakázik. Mi ezt persze nem tudtuk, csak akkor, amikor már becsekkoltunk az egyetlen még szabad szobájukba, ami a földszinten volt és a tágas, asztalokkal teli hallba nyilt. Itt folyt az élet, délután és este nyüzsögtek az emberek, de különben nyugis volt, szépen tudtam naplót írni az egyik sarokban. Persze csak azután, hogy adtunk egy fülhallgatót a mellettünk youtube-on napi 8 órában supermario végigjátszás videókat bámuló kisfiúnak, aki amúgy a tulaj gyermeke volt.

Ekkor elkezdtem válaszolni Bo-nak az éves összefoglaló levelére. Ő az a Dél-Afrikai „mikulás”, akivel Lappföldön találkoztam, amikor ő kezdte, én meg befejeztem a kerékpártúrát. Velük azóta is tartjuk a kapcsolatot, és ők minden évben küldenek egy egy-két oldalas összefoglalót karácsony környékén, amiben részletezik, hogy mi történt velük abban az évben. Nos, hát ezt a szokást átvettük tőlük, és ez az angolul írt levél hamar sok oldalas terjedelmű lett. Végül itt Dong Hoi-ban fejeztem be, egy második, pihenőnapon, és képek nélkül csak a szöveg alcímekkel a word alapbeállításaival 21 oldal lett. Azóta már a 2011-es verziót is lelektorálták nekünk a kedves segítőink (ezúton is nagy-naaagy köszönet, mind a 2012-ért, mind a 2011-es lektorálásért!), így nagy örömünkre most már sok nem-magyar barátunk és minden magyarul nem beszélő érdeklődő is olvashat a kalandjainkról. Ez igaz, hogy csak egy „kivonat”, de azért ez is elég velős. :)

Szóval Dong Hoi-ban az idő ezzel telt, és bár nagyon unszolt minket a szállásadónk, hogy ha már itt vagyunk, meg kell nézni a közelben azokat a híres barlangokat, mi nem mentünk. Mentségére legyen mondva, bár kitartóan érvelt, hogy de hát most vagyunk itt, most kell látni, ha már idáig eljöttünk, nem szabad kihagyni, de végül megértette a magyarázatunkat, hogy ez is csak egy barlang, még akkor is, ha amúgy bazinagy, és szép becenevet (Paradise Cave) adtak neki, nekünk a fejenkénti fél millió dong kicsit sok egy egynapos programért. Ha mindenhová befizetnénk ami útba esik, már rég elfogyott volna a pénzünk, és inkább így “csövezzük” körbe az egész világot és csak a nagyon híres, vagy nekünk valamiért érdekes helyekre fizetünk belépőt. Kétszerennyiért már három teljes napot kaptunk a Ha Long öbölben, az már megérte, főleg, hogy az volt a Karácsonyunk. És mivel ott már láttunk barlangot és nem tudtuk elképzelni, ez mitől lehet annyival sokkal jobb és másabb, végül nem is tudtuk meg. :)

Viszont a városban körbenéztünk egy kicsit, láttunk ugyanolyan sárga műanyagkukákat, mint amilyenek otthon Magyarországon is vannak a buszmegállókban, és láttunk egy családi vállalkozásban (mint kb. minden itt Ázsiában) indított patikában felügyelet nélkül játszadozó gyermekeket. Felmentünk a szállónk legfelső emeletére is, ahol a „dorm”-ból, vagyis a tömegszállásból ki lehetett látni a folyó melletti parkra és a folyón átívelő hídra, ami egyébként az éjszaka változó színekben hullámzott. Itt Vietnamban nagyon szeretnek mindent színesen kivilágítani, legyen szó hídról, barlangról… :) Olvass tovább…

Mivel a bejegyzés az nem készült el mára, és a Lánchíd rádió honlapján már fellelhető, mi több, beágyazható ide is a velünk múlthéten készült, és szombaton le is adott 50 perces beszélgetés Back Rékával, most felteszem ide. Réka ismét nagyszerűeket kérdezett, így az egy órás beszélgetés gyorsan elrepült. Fülest bedug, indít és hallgat! Bocs a hangminőségért, skype-on keresztül csináltuk, egy vietnami kisváros szállójának az internetén át.

Holnapra pedig igyekszem előállni egy új bejegyzéssel! ;)

Hús a ketrecben

Megpróbálok bele húzni, mert különben sose jutunk melegebb éghajlatra ebben az útinaplóban. Pedig egyszer jó lenne utol is érni magunkat.

Szóval az előző bejegyzésben leírtak miatt nem voltunk épp túl vidámak, amikor elindultunk Ninh Binh-ből, de nem volt mit tenni, az élet folyt tovább, az út várt ránk. Ekkor ért utol minket a 13 ezer kilométer, ezt egy Pho Bo levessel ünnepeltük. Fotót is inkább a levesről küldtünk fel a FB-ra, se nem magunkról, mert épp nem volt nagy ünnepelhetnékünk, csak tartottuk a már tízezer kilométer óta szokásos tradíciót.

Sok minden nem történt velünk a Highway One-on, utáltuk a forgalmat, a sok dudáló marhát és kitaláltuk, hogy nem állunk meg annyiszor, mint eddig, hiszen úgy sincs miért. Egy vagy néha kétszer egy órás „session”-öket tartottunk, ezek előtt elintéztük a kajálást, a folyadékbevitelt és az egyéb folyóügyeinket, hogy az egy óra, vagy néha a duplája alatt egyszer se kelljen megállnunk, hanem tudjuk pumpálni végig a pedálokat, és haladni. 23-24 kilométereket tettünk meg így egy óra alatt, volt hogy egyszer közel 50-et két óra alatt. Sose haladtunk ilyen gyorsan, amióta elindultunk otthonról. De itt érdemes volt, mert tényleg nagyon nem volt semmi az út mentén, ami lenyűgözhetett volna minket. Oké, láttunk egy bringást, amint egy, a csomagtartójára szerelt ketrecben három kutyát vitt. Szállította haza a húst, friss formában, ahogy még nem romlik meg. Ugye meséltük már, hogy itt Vietnamban a többség a kutyát is megeszi? Mi nem próbáltuk még, vagy legalábbis nem tudunk róla.

Időben és térben pár nappal és néhány száz kilométerrel később történt, hogy megpillantottuk ezt a kutyákkal teli teherautót az út szélén, de igazából ide vág a témába, úgyhogy most mesélem el. Ezen durván elképedtünk és miközben néztük a szomorú ebeket a ketrecekben, arra gondoltunk, hogy tulajdonképpen nincs is talán igazunk. Mi sem vagyunk vegák, ugyanezt csináljuk sok másik fajta állattal, akkor most miért vagyunk azon annyira leakadta, hogy itt Vietnamban ők a kutyával is így tesznek? Oké, nem teljesen egykutya, mert „a kutya az ember legjobb barátja”, és mert neveket adunk nekik és általában sokkal közelebbi, személyesebb kapcsolatot építünk ki a háziállat kutyáinkkal, mint bármely más állattal, csakhogy ezek az ebeknek itt a teherautón valószínűleg sosem volt ilyen jó soruk. Egyébként azok, akik kóstolták, azt mondják, a kutyahúsnak hasonló íze van, mint a lóhúsnak. Hát, mi ezzel nem lettünk beljebb a témában, de erre nem is nagyon vágyunk.

Ezen az első napon csak 77km-t haladtunk, egy útszéli szálló földszinti szobájában aludtunk, ahová a bringákat is be tudtuk tolni a tévé elé.

Másnap még ennyi érdemleges dolog sem történt, láttunk néhány motorkerékpárt durván megpakolva, hol cuccokkal, hol családokkal. Hol pedig disznóval! Kétoldalt a két henger alakú ketrec mintha valami hordozórakéta lenne, hátul pedig a keresztbe rakott ketrec mögött, ha alaposan megnézitek, látható, hogy az első motoron még ül is egy fickó, pontosabban guggol a disznó mögött! Elképesztőek ezek a vietnamiak! Ennél talán már csak az jobb, amikor egy hosszúkás, ketrec felépítménnyel bíró kétkerekű utánfutóban viszik az ezeknél még hatalmasabb állatokat, amiket nem tudnak így felpakolni, csak állva tudják őket szállítani ezekben az utánfutókban. Olvass tovább…

Tam Coc három barlangot jelent, de ne kérdezzétek, hogy melyik szó melyik, mert azt már nem tudom, ugyanis az én általam megtanult vietnámi nyelvben a három az „bá”. A Tam Coc és környéke felfedezésére szánt napot korán kezdtük, biciklivel elindultunk a látnivalók irányába, amelyek pontos helyéről, hála egy gpsies.com felhasználónak, még némi tudomásunk is volt. Azt reméltük, kajakozni is tudunk majd, ehhez már bekészítettem a telefonra a barlangok helyét is.

Az öt éves terv kudarca és a Múa-csúcs

Először a Múa nevű csúcshoz mentünk, mondván, hogy jobb délelőtt felmászni ide, mert akkor még keletről süt a nap, vagyis hátulról, így aztán majd nagyszerű fotókat tudunk készíteni. Hát ez nagyon naív gondolat volt, mert ez a nap éppolyan szürke volt, mint a tegnapi, éppen hogy csak nem rúgott belénk az eső lába.

Amíg eljutottunk a hegy lábához, rengeteg érdekes helyet kereszteztünk. Vagy talán jobb, ha furcsának nevezzük őket. Több mint 10 méter széles utcák, töltéseken, üres rizsföldek között. Amikor meg végre van egy ház, az az utcafront felé keskeny, hátrafelé hosszú és legalább 2-3 szintes. Furcsa ilyeneket látni, és az jutott róla eszünkbe, hogy ez biztosan a kommunista vezetők befuccsolt álmodozásainak az eredménye. Megálmodtak valami irreális 5 éves tervet és mivel azt teljesíteni kellett, megépítettek hozzá utat meg mindent, ezért hajthatunk most itt az üres, külvárosi autósztrádákon, miközben körülöttünk nincs semmi csak nagy szürkeség és saras rizsföldek.

Egy ilyen sztrádát keresztezve újra normális, barátságos utcácskákban találtuk magunkat, amelyeknek a túloldalán már látható volt az a hegy, amit kinéztünk magunknak meghódításra. Egy egyenes út vezetett oda, amelyen egy kapu állta az utunkat. Itt kellett fizetni, ugyanis ez egy fizetős látnivaló. Az útikönyv úgy említi, hogy Múa barlang, de igazából a barlang az utolsó, amiért ide érdemes jönni, nekünk le sem esett, hogy az lenne itt a lényeg. Van ugyanis egy lyuk a sziklában a nagy lépcső lábánál. Bent egy nagyon amorf tigrisszobor ül és kb. ennyi az egész. Viszont a lépcső előtt van egy kis mesterséges tavacska vagyis inkább körcsatorna, mert a közepén a sziget maga sokkal nagyobb, mint az egész vízfelület. Ide egy hídon be lehet jutni és érdemes körbesétálni, mert szép fás környezetben néhány szobor is látható a szigeten, valamint a hídról szép a kilátás a fölfelé vezető, fehér korlátos lépcsősorra. Olvass tovább…