Nászút a Föld körül

Oké, végre nekiállok újra, mert lassan 3 hete áll a blog, mi pedig közben vagy 1000km-t haladtunk a bringákon és lassan el is hagyjuk Mexikót.

Néha visszasírom azokat a napokat Norvégiában a sarkkörön túl, amikor csak mentünk Nándival, és egész nap nem volt semmi, csak a gyönyörű természet meg néhány apró falucska, esetleg egy-két kompozás. Este kiválogattam az aznapi 30 fotóból a legjobb 10-et, az felment Picasara, abból pedig a legjobb 5 ment a blogposztba, amit még aznap este megírtam a sátorban, kb. 15 perc alatt. Ehhez képest most egy szebb napon készítek száz fotót és fél tucat videót, ezekkel ugyanez a művelet 50, majd 20 képet eredményez, plusz még a videókkal is bíbelődni kell, azokat is feltölteni, beágyazni, szóval mire kész lesz a bejegyzés, az nem negyed óra. Vagy Norvégia volt túl egyhangú vagy én látom színesebben, érdekesebben azóta a világot, és én bonyolítok túl mindent és adok ezzel túl sok feladatot magamnak, vagy mindezek együtt. De már megint azt érzem, hogy ez a blog szinte fenntarthatatlan a mostani formájában, főleg, ha mellette még a cikkeket is írom és a naptár-projectet is nyomjuk. Persze ez nem tart vissza attól, hogy ne csináljam tovább rendületlenül, amikor végre újra eljön annak az ideje, mint pl. most. Apropó, rendeltetek már? Már csak másfél hétig lehet előrendelni, utána már csak amíg a készlet tart lesz, drágábban, kedvezmények nélkül, mert november 19-én le kell adnunk a darabszámot a papírgyárnak és a nyomdának. Jó, hogy ilyen dolgokat is intézek a Föld másik oldaláról, a nászutunk alatt, mi? :) De ez nem egy hagyományos nászút, nem egy hét, nem is kettő, hanem évek… És mi választottuk, és mindezt most ne vegyétek panaszkodásnak, mert egyáltalán nem az, csak jó volt kiírna magamból, hogy bizony a törpök élete nem csak játék és mese, míg felkerülnek ezek az érdekes témák és képek a Facebookunkra, mire kikerekednek a bejegyzések és a cikkek, amögött rengeteg meló van. Én meg azon kapom magam, hogy annyi feladatot csinálok magamnak, hogy már mindig várom, hogy újra csak bringázzunk és ne legyen internet az apró falvakban és csak menjünk és fedezzünk fel új vidékeket és ne kelljen ennyi mindent csinálnom, csak tolni a pedált. Persze pedálozás közben elkezd kattogni az agyam, másnap már megint TO DO listát írok, és mire megérkezünk a következő városba, ahol van valami bázisunk (mint pl. itt Chetumalban Danieléknél, ahonnan ezeket a sorokat írom), a lista már két oldalas, és rengeteg dolgot el kell intéznünk. Mert ez az út lett az életünk, a dolgok nem várnak meg, ha majd hazaérünk, mert a fényképezőgép már alig működik és nemhogy egy évig, de egy hétig se fogja már bírni. Az SD-kártya betelt, az elemek lemerültek, a blog nagyon lemaradt, az út előttünk ismeretlen, fel kell tölteni az ekönyv olvasóra az útikönyveket, hogy legalább egy halvány lövésünk legyen, hogy mi van Belizeben. Milyen a terep, milyenek az utak, merre érdemes menni, milyen nyelvet beszélnek, milyen a közbiztonság, mi a pénznem, azt hogy váltják, működik-e a VISA-nk az ATM-ekben, kapni-e vízumot a határon (igen, ezt azért tudjuk már jól: mostantól az összes országba, ahová megyünk, az EU-ban meg ugye állampolgárok vagyunk), és ha igen, akkor mennyiért? Szóval van itt minden, nem csak egy egyszerű nyaralás ez. De miért írom én mindezt le? Hát csak nem abba akarom ezt már hagyni? :) Nem, és tudjátok miért tudom, érzem ezt teljes bizonyossággal? Mert mikor belegondolok, hogy milyen lenne most rögvest hazautazni, újra a régi, vagy egy új-régi, vagy legalábbis more or less stationary életet élni, akkor rögvest azt érzem, hogy százszor inkább ez, mint bármi más, hogy ne, még neee, még hagy éljünk így egy kicsit, még van hátra jó pár izgalmas ország és közel 10 ezer kilométer, még ne érjen véget. Különben is, már tudjuk a végét, azt is hogy hol, és most már azt is, hogy mikor lesz, és ez megváltoztatja a dolgokat. Ennek tudatában még teljesebben meg akarjuk élni azt a “kis” időt, azt a kb. 11 hónapot, ami még hátravan. Nem fogunk ezért most végigrohanni Latin-Amerikán, hanem ahová megyünk, ott megpróbáljuk még az eddigieknél is jobban magunkba szívni a helyek varázsát.

Útközben szabadúszó újságírók lettünk, ami megint érdekes történet, mert így már nem csak az izgalmas, szép fotótémákat keressük, hanem a történeteket is. Többet, jobban keressük a szépet, a jót, az érdekeset, mert nem csak átélői, hanem megmutatói, szócsövei is akarunk lenni ennek a rengeteg csodának, ami körbevesz minket. A vendéglátónk húga, az előbb ért haza, és mikor meghallotta, hogy voltunk Új-Zélandon, olyan lelkes lett, hogy mi is, és nagy mesélésbe kezdtük az országról, az otagói munkalehetőségekről és hasonlókról beszélgettünk nagy lelkesen. Aztán fél óra lelkes csevej után megkérdezte, hogy amúgy mi honnan vagyunk? :) Na de most már legyen elég a süket szövegből, és kezdjünk neki a blognak ott, ahol abbahagytuk legutóbb! :) Ó, ha egyszer utolérné megint magunkat, milyen nagyon boldog lennék… – Persze így is az vagyok. :)

Mexikóváros

A fővárosban két élménydús napot tartottunk, az első arról szólt, hogy körbesétáltuk a városközpontot, és próbáltunk tífusz és meningitisz ismétlőoltásokat szerezni, mert amiket otthon kaptunk, azokra 3 évvel később rá kell tolni egy ismétlő lövetet, hogy még tovább hassanak. Ugye, milyen romantikus?! :D

Itt még érkezünk, biciklisávon a biciklikkel! :)

A sétálós nap reggelén megcsodáltunk egyet a sok EcoBici állomás közül. Csak azért van teli, mert még hajnal volt, amúgy sokan használják a mexikói Bubit, népszerű nagyon a városlakók körében

…és van Metrobuszuk is, ami a sugárutak közepén, neki dedikált sávban halad, és ellentétben a hagyományos buszokkal, bal oldalt vannak az ajtajai, mert ilyen felüljárókon megközelíthető, az út közepén található állomásokon át lehet igénybe venni ezt az amúgy nagyon hatékony közlekedési formát. (láttunk már ilyet néhány indonéz városban – ott is jól működtek, persze ott is volt nekik bőven hely)

A város modern, van néhány felhőkarcolója, meg üvegpalotája, persze nem egy Szingapúr, de azért nagy