Gilgit-től Chilas-ig – Két kemény nap krónikája a KKH-ról
Elhagyjuk Gilgit-et
Gilgitből dél körül sikerült csak elindulnunk. A főutca bazársorán megálltunk egy benzinkútnál és vásároltunk egy liter dízelt, mert már kifogyóban voltunk azokból a gázpalackokból amiket Kashgarban kaptunk. Miközben Zita „tankolt”, engem egy kisebb csoport férfi vett körül. Barátságosak voltak, és egyikük beszélt angolul. Mikor meghallotta, hogy mi járatban vagyunk errefelé, még jobban megörült nekünk, mint eddig, és a végén már ölelkezve búcsúztunk el egymástól. 2 perc ismeretség után – Ilyenek ezek a pakisztániak…
Gilgitben még megmásztunk kifelé menet egy pár combosabb emelkedőt, aztán kiértünk a városból, és ezzel a lendülettel el is tűnt az aszfalt a kerekeink alól. A durva, köves útfelület még talán nem is lett volna akkora baj, ám az út folyamatosan cikázott az apró völgyek között, hol lefelé döcögtünk a köveken 10-12-vel, hol fölfelé egyensúlyoztunk 4-5km/h-val, fölfelé menet ezekből a kis völgyekből. És ez csak így ment vagy két órán át. Szánalmasan haladtunk, és ez látványos volt, mert ha visszanéztünk, mindig láttuk az előző gerincet, amit 10-15 perce hagytunk el, de talán egy kilométerre sem volt tőlünk.
Egy kanyarban egy teherautó pihent, sofőrje az első lökhárítón ült, és békésen bámult minket, mintha dolga nem lenne ezen a világon. Furcsák ezek az itteni népek, valószínű őket még nem küldte el soha a munkahelye időhatékonysági tréningre, sőt mi több, 
esélyes, hogy olyannyira máshogy gondolkodnak, mint mi, hogy azt talán megértenünk is nehéz lenne. Egyáltalán az, hogy egy teherautósofőr virágokkal, forgó díszekkel, pillangókkal és nyuszikkal díszítse fel a teherautóját, teljesen érthetetlen. A mi világunk sztereoptítiái szerint a teherautósofőr maximum a testét díszíti tetkókkal, de azok is merőben más témájúak. Olvass tovább…
akármennyit is maradunk. Ez valahol tetszett, olyan európai volt, és valahol korrekt. Miért kapjon magasabb árat az, aki túl fatökű alkudni, vagy csak egyszerűen nincs tisztában a korrekt árakkal? Egy olyan tiszta szobát kaptunk, amilyet Gulmit óta nem láttunk, erről a szoba közepén érkeztünkkor található porszívó és a kellemes illat is árulkodott. Este 7 és 10 között volt meleg vizünk is, aminek szintén nagyon örültünk. Ezen a helyen főszezonban csak foglalással lehet szobát kapni, de nekünk ekkor természetesen erre nem volt szükségünk, amikor érkeztünk rajtunk kívül csak egyetlen egy vendég volt. Az üzemeltető srácok nagyon kedvesek, és az egész légkör nagyon kellemes, de az internet sajnos itt pénzbe került, és wireless-ük sem volt, ellenben a szoba, ami a „gépterem” volt, és ahol kaptunk madzagvéget internettel fűtve volt! :) Feltűnően gyorsan repültek ezen a helyen az órák, minden megkezdett 60 rupiért. :)
Csak a szemétdombon legelő teheneket láttuk az utcasarkon, ők már megszokott kép voltak előző nap estéről, nem úgy, mint a gépfegyveres rendőrök, akiket ekkor láttunk először. Még kis bunkerük is volt, lőrésekkel és szögesdróttal. Dzsipek platoján ültek a terepruhás, gépfegyveres katonák, néhány járgány hátuljára még egy nagyobb gépfegyver is fel volt szerelve, pont mint a filmekben vagy a videojátékokban. Ez elsőre nagyon ijesztő volt számunkra. Ráadásul nem ám az ég felé, vagy a föld felé tartották a katonák a puskájukat, hanem sokan vízszintesen. Így nem egyszer át kellett sétálnunk a „golyó útján”, amitől nem voltunk nyugodtak. Mi van, ha épp akkor véletlenül meg találja húzni valamelyikük a ravaszt? Ahogy közelebbértünk az ünnepség helyszínéhez, megállítottak minket, és azt mondták, nem mehetünk tovább. Mielőtt megválaszolták volna a kérdésünket – hogy miért? – megjelent egy kamerás riporter, aki egy gyors bemutatkozás és kézrázás után vitatkozni kezdett a katonákkal a nevünkben, és egy perc múlva már túl is voltunk a checkpointon. Emberünk szerint nagyobb biztonságban voltunk ezen a helyen, mint bárhol Budapesten. Mégis, a következő rendőrkordonon is alig akartak minket átengedni. Ez már egészen közel volt a vonuló tömeghez. Aztán persze ezen is átengedtek minket, és egy nagy rendőrségi busz túloldalán végre megpillanthattuk a shia muszlimok vonuló csoportját. Egy rövid időre kísérettel átengedtek minket az utolsó kordonon – ami cserkészek sorfala volt -, és pár percre a fényképezőgépet is használhattuk.
A 8 napnyi karimabadi tartózkodásunk után nagy örömmel vártuk az újabb bringás kalandokat. Bár remek társaságunk volt Barbara és néhány másik utazó személyében, mégis nagyon jó volt végre továbbindulni a több mint egy hét „veszteglés” után, még akkor is, ha a körülményekhez képes próbáltuk azt megtölteni minél több tartalommal és pihenéssel. Otthon egy hét örökkévalóságnak is tűnhet a munkahelyi kihívások és az egyhangúság miatt, de Karimabadban még a szörnyű fogfájás mellett is hamar elrepült ez az idő. Azt hiszem átléptünk egy valamilyenfajta másik, „utazós” idősíkba, ahol máshogy telnek a napok és a hetek, mint otthon. Egyszerre gyorsan, de mégis lassan, mert ha visszatekintünk, mennyi minden történt velünk az elmúlt fél évben, szinte fel sem bírjuk fogni. – Még jó hogy van ez az útinapló! :)
Legutóbbi hozzászólások