Nászút a Föld körül

Viszlát Karimabad!

A 8 napnyi karimabadi tartózkodásunk után nagy örömmel vártuk az újabb bringás kalandokat. Bár remek társaságunk volt Barbara és néhány másik utazó személyében, mégis nagyon jó volt végre továbbindulni a több mint egy hét „veszteglés” után, még akkor is, ha a körülményekhez képes próbáltuk azt megtölteni minél több tartalommal és pihenéssel. Otthon egy hét örökkévalóságnak is tűnhet a munkahelyi kihívások és az egyhangúság miatt, de Karimabadban még a szörnyű fogfájás mellett is hamar elrepült ez az idő. Azt hiszem átléptünk egy valamilyenfajta másik, „utazós” idősíkba, ahol máshogy telnek a napok és a hetek, mint otthon. Egyszerre gyorsan, de mégis lassan, mert ha visszatekintünk, mennyi minden történt velünk az elmúlt fél évben, szinte fel sem bírjuk fogni. – Még jó hogy van ez az útinapló! :)

Karimabadot a bazár főutcáján keresztül hagytuk el, ami azt jelentette, hogy egy jó kis fölfelével kezdtünk, miután Barbara és Abas segítettek feltolni a bringákat az Old Hunza Inn-től a főútig egy elképzelhetetlenül meredek kis utcán. Olvass tovább…

A Karimabadból a városban töltött 4. napon továbbálltunk volna, ha 3. nap nem jut eszünkbe, hogy még nem kirándultunk a környéken, noha ezt eredetileg terveztük tenni. Számos „canal-walk”, vagyis „csatorna menti séta” indul a városból, és Barbara felajánlotta, hogy egy darabon elkísér minket egy ilyenre, mert ő jószerivel már az összest bejárta. Ezek a csatornák engem nagyon érdekeltek, mert már Karimabadba jövet is néztem őket az útról.
Pontosabban akkor még nem tudtam, mit nézek, Barbara világosított fel arról, hogy azok a vízszintes (vagyis távolról annak tűnő, de valójában enyhén lejtő), egyenes sávok a hegyoldalakban ember alkotta vízvezeték csatornák, és lehetőség van mellettük sétálni, mert olyan széles a töltésük. Ezek a csatornák arra szolgálnak, hogy a forrásoktól vagy a gleccserektől elvezessék a vizet a településekig.

Séta a csatornák mentén – Függőleges sziklafalban

Karimabad környékén rengeteg ilyen csatorna van, és Barbara nekünk egy olyat nézett ki, ami a város mögötti, szurdokszerű, meredek falú, sziklás völgybe vezetett minket. Először Karimabadon kellett keresztülkeverednünk magunkat, és már ez se ment volna könnyen Barbara nélkül, mert könnyen el lehet veszni a kis utcácskákban, amelyek a hegyhez közel egyre csak szűkülnek, a meredekebb részeken pedig már csak akkorák, hogy egy jól megtermett tehén és egy kecske még épp elférnek rajta egymás mellett. Aztán ezek az utcák inkább már csak ösvények lesznek ott, ahol a házak már eltűnnek, és csak a legelő marad, meg a kőfalak, na és persze a kis patak mellettünk, ami néhol vízesés formájában zubog alá. Szóval ilyen tájakon másztunk fel, s fel, egyre csak fölfelé, követve Barbarát.
Olvass tovább…

A fogdokinál Karimabadban és Ali falván

Az erődös napunk estélyén megfájdult a fogam, szinte egyik percről a másikra, erős fájdalmat kezdtem el érezni a bal pofámban, ami nem akart szűnni. A másnapi túrához kénytelen voltam egy fájdalomcsillapítót kérni Barbarától, hogy élvezni tudjam a napot. Ez sikerült is, részletek egy későbbi bejegyzésben. A túra utáni estén és az azt követő napon viszont már annyira fájt, hogy csak Barbara fájdalomcsillapítóival maradt elviselhető a létezésem, ezért felkerestük a karimabadi kórházat. Volt fogorvosuk, viszont amikor elkezdett nézelődni a számban, elsötétült a fogorvosi lámpa – elment az áram! Szentségeltem, mert tudtam, hogy a kórház egyazon hálózatra van rákötve a szállásunkkal szomszédos netcafé-val, így a 100MB-os youtube feltöltésemnek is lőttek, hiszen a netcafé ADSL modemje és routere alól is kiment az áram… Ráadásul áram nélkül még az X-Ray, vagyis a röntgengép sem működik a kórházban, így leküldtek minket Aliabad-ba („Ali falvára” – a völgy alján található szomszédos városkába). A doki megkérdezte a nevem és az életkorom, majd valamit felírt egy üres A4-es papírra, ez volt a beutalóm az aliabadi fogászatra. Ezzel útnak is engedett minket, mondván, hogy fogjunk egy Suzukit, és szálljunk le róla az aliabadi bazárnál, onnan majd útba igazítanak minket a kórház felé. Oké, csak azt nem értem, miért pont Suzukit kell, hogy fogjunk? Olvass tovább…

Az ételek és az éttermek

Karimabadban az Old Hunza Inn-ben szálltunk meg, a „Zero Point” nevű útkereszteződéstől nem messze. Érkezésünk estéjén befizettünk ugyanezen a helyen egy-egy 150 rupis vacsorára. Ezért a pénzért (ami nem több, mint 400 forint) cserébe kaptunk teát, zöldséges tésztalevest, vegyes zöldséget (krumpli, zöld trutyival), és babot finom szószban, utóbbiakhoz a köret egy hatalmas tál rizs volt. Mindezekből annyiszor kérhettünk repetát, ahányszor csak akartunk, vagyis inkább úgy történt ez, hogy amikor bármelyik tál kiürült, a kérésed nélkül azonnal hoztak egy teli tálat az adott ételből. A végén már úgy kellett rájuk szólni, hogy ne cseréljék ki a tálakat, mert nem bírunk többet enni. Szóval jó hely volt ez az Old Hunza Inn, nagyon szerettünk ott lenni, de ennek más okai is voltak. Olvass tovább…

Csónakkal az Attabad-tavon

Gulmitból a blokkig jó egy órát ment a hajó. Ezúttal nem volt rámpánk, ezért le kellett málházni a bringákat és egyesével mindent feldobálni a csónakra. Bár Zahir segített az induláskor alkudni, de még így is ezer rupit kellett fizetnünk ezért az útért. 300-at fejenként (turistáknak ennyi, helyieknek csak 100), és 200-at bringánként. Ennyiért egy órát tölthettünk a tavon a helyiekkel egy csónakban. A csónakon töltött időt a hideg szél ellenére még mindig nagyon élveztük, mert fura volt nekünk az egész szerkezet. Leginkább a csónak farában helyet foglaló, színes kormányát egyhangúan szorongató „sofőr”-ön mulattunk, persze csak magunkban. A mi szemünknek felettébb mulatságos látvány volt, nézzétek csak:

Olvass tovább…