Chilas-tól Dasu-ig egy teherautó platóján
Teherautóstoppolás Chilas határában
Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Chilas-ba, ahol térképet töltöttünk Oli navigációjára, és egy forróvizes „backet-shower” után nyugovóra tértünk a hosszú, fárasztó nap végén. Reggel annyira nem sikerült felkelni, hogy Oli távoztát is lekéstük, így nem tudtunk Tőle rendesen elbúcsúzni a lustaságunk miatt. Ezen a napon úgy terveztük, hogy lestoppolunk egy teherautót, mert sok, egymástól független helyi forrásból is hallottuk, hogy Chilas és Dasu között nem biztonságos biciklizni. Az előző napi kődobálós gyerekek után ezt kezdtük is elhinni. A gyerekek önmagában talán még nem jelentettek volna igazi veszélyt, de ez a több mint 100km-es szakasz amúgy sem kecsegtetett semmilyen bíztató éjszakai szálláslehetőséggel, és eleddig nem hallottunk semmi jót Indus-Kohistan-ról, ezért végül kicsit fájó szívvel, de kitekertünk Chilas végébe stoppolni. Ez azért volt fájó, mert attól még, hogy az útikönyv megemlíti, hogy a bringások általában csak Gilgit-ig tekernek a KKH-n, számunkra a Karakorum Highway Iszlamabadig tart, és azért jöttünk ide, hogy mindezt lássuk is, méghozzá bringáról, mert úgy az igazi!
A stoppolás először reménytelennek tűnt, méghozzá azért, mert egyáltalán nem jött teherautó az úton. Mindeközben a helyi gyerekek előkerültek minden irányból. Olvass tovább…
akármennyit is maradunk. Ez valahol tetszett, olyan európai volt, és valahol korrekt. Miért kapjon magasabb árat az, aki túl fatökű alkudni, vagy csak egyszerűen nincs tisztában a korrekt árakkal? Egy olyan tiszta szobát kaptunk, amilyet Gulmit óta nem láttunk, erről a szoba közepén érkeztünkkor található porszívó és a kellemes illat is árulkodott. Este 7 és 10 között volt meleg vizünk is, aminek szintén nagyon örültünk. Ezen a helyen főszezonban csak foglalással lehet szobát kapni, de nekünk ekkor természetesen erre nem volt szükségünk, amikor érkeztünk rajtunk kívül csak egyetlen egy vendég volt. Az üzemeltető srácok nagyon kedvesek, és az egész légkör nagyon kellemes, de az internet sajnos itt pénzbe került, és wireless-ük sem volt, ellenben a szoba, ami a „gépterem” volt, és ahol kaptunk madzagvéget internettel fűtve volt! :) Feltűnően gyorsan repültek ezen a helyen az órák, minden megkezdett 60 rupiért. :)
Csak a szemétdombon legelő teheneket láttuk az utcasarkon, ők már megszokott kép voltak előző nap estéről, nem úgy, mint a gépfegyveres rendőrök, akiket ekkor láttunk először. Még kis bunkerük is volt, lőrésekkel és szögesdróttal. Dzsipek platoján ültek a terepruhás, gépfegyveres katonák, néhány járgány hátuljára még egy nagyobb gépfegyver is fel volt szerelve, pont mint a filmekben vagy a videojátékokban. Ez elsőre nagyon ijesztő volt számunkra. Ráadásul nem ám az ég felé, vagy a föld felé tartották a katonák a puskájukat, hanem sokan vízszintesen. Így nem egyszer át kellett sétálnunk a „golyó útján”, amitől nem voltunk nyugodtak. Mi van, ha épp akkor véletlenül meg találja húzni valamelyikük a ravaszt? Ahogy közelebbértünk az ünnepség helyszínéhez, megállítottak minket, és azt mondták, nem mehetünk tovább. Mielőtt megválaszolták volna a kérdésünket – hogy miért? – megjelent egy kamerás riporter, aki egy gyors bemutatkozás és kézrázás után vitatkozni kezdett a katonákkal a nevünkben, és egy perc múlva már túl is voltunk a checkpointon. Emberünk szerint nagyobb biztonságban voltunk ezen a helyen, mint bárhol Budapesten. Mégis, a következő rendőrkordonon is alig akartak minket átengedni. Ez már egészen közel volt a vonuló tömeghez. Aztán persze ezen is átengedtek minket, és egy nagy rendőrségi busz túloldalán végre megpillanthattuk a shia muszlimok vonuló csoportját. Egy rövid időre kísérettel átengedtek minket az utolsó kordonon – ami cserkészek sorfala volt -, és pár percre a fényképezőgépet is használhattuk.
A 8 napnyi karimabadi tartózkodásunk után nagy örömmel vártuk az újabb bringás kalandokat. Bár remek társaságunk volt Barbara és néhány másik utazó személyében, mégis nagyon jó volt végre továbbindulni a több mint egy hét „veszteglés” után, még akkor is, ha a körülményekhez képes próbáltuk azt megtölteni minél több tartalommal és pihenéssel. Otthon egy hét örökkévalóságnak is tűnhet a munkahelyi kihívások és az egyhangúság miatt, de Karimabadban még a szörnyű fogfájás mellett is hamar elrepült ez az idő. Azt hiszem átléptünk egy valamilyenfajta másik, „utazós” idősíkba, ahol máshogy telnek a napok és a hetek, mint otthon. Egyszerre gyorsan, de mégis lassan, mert ha visszatekintünk, mennyi minden történt velünk az elmúlt fél évben, szinte fel sem bírjuk fogni. – Még jó hogy van ez az útinapló! :)
Ezek a csatornák engem nagyon érdekeltek, mert már Karimabadba jövet is néztem őket az útról.
Karimabadban az Old Hunza Inn-ben szálltunk meg, a „Zero Point” nevű útkereszteződéstől nem messze. Érkezésünk estéjén befizettünk ugyanezen a helyen egy-egy 150 rupis vacsorára. Ezért a pénzért (ami nem több, mint 400 forint) cserébe kaptunk teát, zöldséges tésztalevest, vegyes zöldséget (krumpli, zöld trutyival), és babot finom szószban, utóbbiakhoz a köret egy hatalmas tál rizs volt. Mindezekből annyiszor kérhettünk repetát, ahányszor csak akartunk, vagyis inkább úgy történt ez, hogy amikor bármelyik tál kiürült, a kérésed nélkül azonnal hoztak egy teli tálat az adott ételből. A végén már úgy kellett rájuk szólni, hogy ne cseréljék ki a tálakat, mert nem bírunk többet enni. Szóval jó hely volt ez az Old Hunza Inn, nagyon szerettünk ott lenni, de ennek más okai is voltak. 
Gulmitból a blokkig jó egy órát ment a hajó. Ezúttal nem volt rámpánk, ezért le kellett málházni a bringákat és egyesével mindent feldobálni a csónakra. Bár Zahir segített az induláskor alkudni, de még így is ezer rupit kellett fizetnünk ezért az útért. 300-at fejenként (turistáknak ennyi, helyieknek csak 100), és 200-at bringánként. Ennyiért egy órát tölthettünk a tavon a helyiekkel egy csónakban. A csónakon töltött időt a hideg szél ellenére még mindig nagyon élveztük, mert fura volt nekünk az egész szerkezet. Leginkább a csónak farában helyet foglaló, színes kormányát egyhangúan szorongató „sofőr”-ön mulattunk, persze csak magunkban. A mi szemünknek felettébb mulatságos látvány volt, nézzétek csak:
Második napunkon Gulmitban egy Zahir által javasolt kis étteremben reggeliztünk. Ez igazi élmény volt, mert a hely csak egy apró kis kunyhó volt bádogból összeeszkábálva. Egyetlen egy asztala volt csak, ezen ettünk, természetesen a helyiekkel együtt, ugyanazt az ételt ugyanazon az áron, mint a helyiek is. Zöldséglevest tésztával 30 rupiért (81 forint), és rántottát csápátival (tojás – 25 rupi, kenyér – 15 rupi). Ez a hely nagyon megtetszett nekünk, ezért aztán visszajáró vendégek lettünk. Mint a tulajtól 
megtudtuk a kis bádogkunyhó nem azért ilyen szerény, mert nem futotta többre, hanem mert villámgyorsan kellett pótolni a víz alá került útszéli fogadót.
A Polo Ground-ról indultunk egyenesen hegynek felfelé egy kis utcácskán. Hamarosan egy iskolaudvar mellett lyukadtunk ki, ahol az iskolai egyenruhát viselő gyermekek játszottak az udvaron egy babzsákkal, vagy épp sétáltak haza az órájukról. Itt sok testnevelés órára nincs szükség, mert a legtöbb gyerek kisebb hegyeken is átkel, mire eljut az iskolájába, vagy onnan haza. :) Mi is így tettünk, szinte követtük az egyik iskolás gyereket, mert pontosan arrafelé vezetett az utunk, amerre az övé is. 
Gulmitban még nem értek véget a nap „megpróbáltatásai”, mert amint kipakoltuk a bringáinkat a csónakból, egy meredek, homokos parttal találtuk szembe magunkat. A mély homokban nem volt egyszerű feltolni a bringákat, de egy kedves helyi segítségével végül valahogy feljutottunk a KKH ezen, a víz által a többitől elszakított szakaszához. A helyiektől hamar útbaigazítást is kaptunk, így tudtuk, hogy visszafelé kell hajtanunk kicsit az úton, hogy megtaláljuk a Gulmit Continental Hotelt, azt a helyet, amit Arman Ali ajánlott nekünk a buszon pár nappal ezelőtt. A szállodához egy apró, keskeny gyalogosösvényre kellett letérnünk a főúrtól, ez a kis út kőkerítések és házak között kanyargott. Pár száz métert tettünk meg rajta, mire kijutottunk egy szélesebb, poros útra, ahol hamarosan összefutottunk Zahirral, a Continental Hotel menedzserével. Pár perccel később már a szálloda emeletén, az étteremben teáztunk vele és egy barátjával, Qadirral. A „welcome tea” alatt hamar elfelejtettük, hogy egy szállodában vagyunk, sokkal inkább volt olyan érzésünk, mintha barátok közé érkeztünk volna meg. 
A finom tejes tea mellett rengeteg mindent meséltek nekünk, kezdték azzal, hogy ne aggódjunk, ez itt egy teljesen biztonságos környék, és nem fogják ellopni a bringáinkat, ha csak az udvarban láncoljuk le őket. Errefelé, a „Felső Hunzán” (Upper Hunza) kedvesek, barátságosak az emberek, és gyakorlatilag nincs bűnözés. Mindenki „well educated”, itt a legmagasabb az írástudók aránya egész Pakisztánban (valahol 90% felett), és legtöbben angolul is beszélnek, mivel az angolt már 5 éves kortól elkezdik oktatni. Az angol ugye a másik hivatalos nyelv Pakisztánban az Urdu mellett, de errefelé nem csak ezt a két nyelvet beszélik, hanem a helyi nyelvet is, a Wakhi-t, ami csak a felső hunzai emberek nyelve. Lent Közép Hunzában, vagyis Karimabadban már egy másik helyi nyelvet beszélnek, a Bruseski-t, de az angollal ott sem leszünk bajban. 
Pár szót igazán megérdemel ez a Karakorum magashegyi út még mielőtt belevágnánk a kalandjainkba, amelyek ha minden jól megy, akár 700km-t is fognak tartani ezen az úton. Szóval ez az 1300km hosszú nemzetközi magashegyi út a Kína Xinjiang tartományának Kashgar városától húzódik egészen Pakisztán fővárosáig, Iszlamabadig. Az út 500kmt halad Kínában és 800-at Pakisztánban. A netes közösségi lexikon szerint ez a világ legmagasabb aszfaltozott nemzetközi útja, mi ezt azonban csak részben tartjuk igaznak, mivel ittlétünkkor éppen felújították az utat, így az első szakaszokon eddig gyakorlatilag alig találtunk aszfaltot. Az aszfalt hiánya az úton valószínű egy 2006-ban aláírt kínai-pakisztáni szerződésnek köszönhető, miszerint az utat 10 méterről 30 méter szélesre bővítik és még masszívabb betonnal borítják. Érkeztünkkor még csak az alapozásnál tartottak a kínai munkások… Illetve a természet erőinek is köszönhetjük az út néhol igen gyatra minőségét, hiszen sok helyen kőomlások vagy földcsuszamlások építik át a terepet, és vele együtt az utat is.
csúcsának számító 8126m magas Nanga Parbatot, de számos másik 7000m feletti csúcs is szegélyezi az utat, pl. ezen sorok írásakor az ablakunkból látni a 7788m magas Rakaposhi-t. Persze nekünk sokat nem oszt, nem szoroz, hogy milyen magasak a hegyek körülöttünk, mert mindegyik nagyon magasnak tűnik lentről a völgyből. :)
Megállás és különösebb mámoros pillanatok nélkül kereszteztük a Kína és Pakisztán földrajzi határán fekvő, az utunk szempontjából eddig a percig kulcsszerepet játszó 4734m magas Khunjerab-hágót (Khunjerab = Valley of Blood, a Vér Völgye). Ez a hágó kritikus volt a szempontunkból, mert ha ez zárva lett volna az érkezésünkkor, jelentősen át kellett volna terveznünk az útvonalunkat, ami fájdalmas lemondásokkal járt volna. Lemondhattunk volna a Karakorum Highway-en való biciklizésről, és valahogy repülővel kellett volna átjutnunk a Himalája déli oldalára, vagy megkerülnünk azt szárazföldön, de utóbbi esetben a pakisztáni vízumunk lejárt volna, és ez nem csak kidobott pénzt, hanem azt is jelentette volna, hogy ezen utazás során le kell mondanunk erről az országról, mivel a vízumot magyar állampolgár csak az anyaországában kaphatja meg. 
Legutóbbi hozzászólások