Nászút a Föld körül

Irány a Karib-tenger! Utunk Panama várostól Colónig

Az utolsó Panama városi estét Aliéknál töltöttük, részben azért, mert náluk vendégeskedtünk vacsorára és az elhúzódott, így mire végeztünk, olyan késő lett, hogy nem tudtuk Oscarékat elérni telefonon, hogy a matracainkért felmehessünk hozzájuk. Így az estét velük, meg a lökött kutyájukkal töltöttük, aki imádta, hogy végre játszik vele valaki. Már alig kapott levegőt, úgy lihegett a fáradtságtól, de még hozta a rongyot meg a gumi-malacot, hogy rázzam meg dobáljam neki. Reggel nem sikerült valami fényesre a korai kelés – Ali meg Árpi elhatározták még este, hogy hajnali 5-re kimennek arra a lezárt útszakaszra, amit lezárnak a bringásoknak, hogy edzhessenek -, ebből újabb és újabb szundi lett csak. Tudjátok, ahogy a mondás tartja, egy felnőtt ember alvásideje “még öt perc”. Ehelyett reggeliztünk egy finomat és újra felmentünk a közös teraszra megnézni a kilátást, ugyanis este már sötét volt, mire felmentünk. Árpi: Kár, pedig szívesen csapattam volna 60km-t másfél óra alatt Ali karbonvázas országutijának szélárnyékában a táskák nélküli fekvőbringán, de ez most nem jött össze. :) Pedig Ali állítólag ilyen edzéseket szokott tolni hajnalonként… :) 40-es átlag, ezt megnéztem volna. :) Mondjuk utána tuti nem lettem volna túl vidám a csomagokkal, szóval talán jobb így.

Bridges of the Americas

Milyen szupi már, hogy az albérlethez jár közös medence, jacuzzi, grillező meg bulizásra, összejövetelre használható terem és nagy terasz.

Panama városból kifelé még sok mindent meg szerettünk volna nézni. Az egyik egy park, ahol lehet lajhárokat is látni, a másik pedig maga a csatorna illetve a csatornáról szóló múzeum. Elsőnek a Parque Natural Metropolitano parkba mentünk be, 8 dollárért fejenként. Bár lajhárokat nem láttunk, így is volt mit nézni.

Hát nem gyönyörű?

Az úgy volt, hogy… szóval felkeltünk, szépen megreggeliztünk, felpakoltuk a bringákat és miután elköszöntünk Steve-től, még gondoltuk, beugrunk Renee-hez elköszönni, amikor láttam, hogy Árpi nagyon lemarad. Nem értettem, miért tart neki olyan sokáig a kereszteződés után felgyorsítani, sőt, Renee munkahelyéhez a felhajtón még tolta is. Amikor beért, akkor közölte, baj van. Bennem kellemesen tobzódott az indulási láz, gonoltam, nem fog sokáig tartani a szerelés, bármi baj is legyen. “Jólvan, nézd meg, mi a baj, én bemegyek és köszönök.” Árpi nekiállt szerelni, majd az én segítségemet is kérte, és végül odáig jutottunk, hogy elkezdtük a váltókábelt leszerelni. Elég csúnyán nézett ki.

Árpi szerel

Felhívnám a figyelmet a váltómarkolatra: enyhén megkopott…

Uuupsz…

A nagyobb baj nem ez, hogy kábelt kell cserélni, hiszen kábel még van. A baj az, hogy azt a kis fekete dobozt, ami az agyváltó mellett van, és amibe befutnak a bowdenek, nem tudjuk szétszedni, mert a csavarok fejei elnyíródtak. Ez a probléma nem újkeletű, már Mexikó elején is láttuk (vagy talán még korábban is), hogy ez a helyzet, de lusták voltunk foglalkozni ezzel. Na, most megérett a lustaság gyümölcse. Egyből azon kezdtünk gondolkodni, hogy hol és ki tudna ezen segíteni, milyen autó-, vagy motorszerelő műhelyben lenne képes valaki kiszedni ezeket a csavarokat. A választ Renee adta meg. Már beszélt is Steve-vel telefonon, és azt gondolják, hogy Steve-nek van olyan szerszáma, amivel meg tudnánk oldani a helyzetet. Remek! Mentünk is vissza Steve-hez, hátha hamar meg tudjuk szerelni és még ma tovább tudunk indulni. Árpi meg Steve neki is estek a szerelésnek, én meg visszapakoltam a cuccokat a szobába és elkezdtem főzni. Ugyanis időközben kiderült, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, órákon keresztül szeretlék a biciklit. Úgyhogy én közben elmentem a boltba és vettem krumplit meg tojást meg tejfölt és nekiálltam rakott krumplit csinálni. A fiúk meg

1. újra leszerelték a kábeleket. (felraktam a krumplit)
2. Nekiálltak új fogást marni a csavar fejébe. (már fő a tojás is)
3. kikönyörögték egy kis WD40-nel a koszos-rozsdás csavart.
4. keresgéltek új csavarok után a csavarosdobozban, de persze nem találtak méretet.
5. Árpi előtúrta a táska aljáról az új kábelt (pucolom a krumplit)
6. elkezdték összehasonlítani a méretet, hogy az új kábel pont megfelelő hosszúságú legyen
7. elkezdett rojtolódni a jónak gondolt másik régi kábel is, azt is ki kell cserélni (hűlnek a tojások is, már vágom a krumplit).
8. filctollal bejelölik a méretet, majd célszerszámmal készülnek méretre vágni a káblet, de előtte sikertelen próbavágás I., sikertelen próbavágás II., sikertelen próbavágás III., negyedikre sikerül. (egy réteg krumpli, egy réteg tojás, meg a husika, tejföllel, ez a legunalmasabb rész).

Készül az új fogás a csavaron

“Csak úgy tudhatod meg, mekkora nagy mázlista vagy, ha elindulsz kipróbálni a szerencséd! :)”

A twizel-i kempingben reggel nagy hidegre ébredtünk. Nem volt olyan szörnyű, mint anno egyszer Kínában, de azért éreztük, hogy fázunk néha. Jó néhány réteg ruha rajtunk volt, és a hálózsákok belsejében még a Zita által varrt betétekbe is belebújtunk. Talán ennek köszönhető, hogy most kisebb kellemetlenségekkel, de átvészeltük a reggeli fagyot. A mechanikus hőmérőnk Kína óta már tönkrement, de a hideget az nagyon jól mutatta, hogy amikor kinyitottuk a sátorajtónkat, azt úgy tudtuk kihajtani, akárcsak egy merev faajtót egy házban, ugyanis mindkét oldalt vékony jégréteg fedte.

Kívül-belül vékony jégréteg borította a sátrunkat

Így volt ez az egész sátorral is, a lebontása alatt majd szétfagytak az ujjaink és rengeteg jeget leráztunk róla. Sajnos azóta sem volt igazán alkalmunk kiszárítani, de ezt remélhetőleg hamarosan meg tudjuk tenni. Az összepakolás után bevettük magunkat a konyhába, ahol felmelegedtünk és megreggeliztünk, illetve elintéztünk néhány gyors e-mailt.

You must be really optimistic!

Csak kibiciklizni a főútig, már ez is gyönyörű volt, csodaszép hófödte hegycsúcsok tarkították a látóhatárt, és végre kezdett felszakadozni a tájon a köd, és újra a napfény vette át felette az uralmat.

Erre a képre rámondhatnátok, hogy Na, ezek is csak pár száz métert bicikliztek, hogy meglegyen a fotó, aztán… Nana, nem lövöm le előre a poénokat! :)

Így ismét napsütésben állhattunk az út szélén. Alig hogy megrajzoltuk a tegnapi CH/CH (vagyis Christchurch) mellé a N, vagyis North nyilas táblánkat, megállt egy autó. Így az „Auckland”-et már nem sikerült megfesteni, pedig nagyon gondolkodtunk rajta, hiszen ezen biztos mosolyogtak volna az autósok, legalábbis mi poénnak véltük elkészíteni a táblát, ami végül nem történt meg. Auckland Twizel-től talán még légvonalban is legalább 1000km-re van…

Embereink jólelkű hippik voltak, de sajnos túl kicsi autóval ahhoz, hogy a bringákat is be tudjuk szuszakolni, így egy nagy hálálkodás után elköszöntünk tőlük, és én újabb csacsacsa leckéket vettem Zitától. Olvass tovább…

A határátkelés és az új országbeli teendők

Az alcímmel már el is árultam, hogy végül semmi gond nem volt a thai-maláj határon. A thai oldalon a határőr észre se vette, hogy ki vannak lyukasztva az útleveleink, csak beleverte a pecséteket, és már mehettünk is tovább. Ehhez képest a maláj oldal már kicsit izgalmasabb volt, mert ott az első ablaknál értetlenkedve vette tudomásul az ablak mögött ülő határőr, hogy nincs kilépési pecsét abban az útlevelünkben, amelyben a maláj pecsétet szeretnénk – mert az teljesen üres. Most dobtak le minket ide a két határ közé ejtőernyővel, egyenesen Magyarországról!? :) Bezavart minket az épületbe, egy másik ablakhoz, ahol már egy egész csapat kedves határőr várt ránk. Elmeséltük nekik az új útlevelünk történetét, majd néhány jó maláj szó (Selamat Datang – Jó napot! ; Selamat Jalan – Viszlát! ; Trimákászé – Köszönöm!) megkaptuk a belépési pecséteket, és már mehettünk is.

Malajzia a 23. országa az utazásunknak. Be kell valljuk őszintén, nem volt nagyon időnk felkészülni belőle, ezért amikor beléptünk, még nem sokat tudtunk róla. Nem tudtuk, hogy két nagy része van, a „Peninsular Malaysia”, vagyis ez a félsziget, aminek most épp a nyakán állunk, és a Borneó északi részét található területek. Azt sem tudtuk, hogy a lakossága 28 millió fő, és ennek kb. 70%-a muszlim. Annyit tudtunk, hogy egy „liberate muslim” országgal lesz dolgunk Thaiföld és Szingapúr között, és mindennek örömmel és várakozással néztünk elébe az eddigi tapasztalataink alapján.

Ahogy elhagytuk a határállomást, egyből rákezdett az eső. Hamarosan szakadni kezdett, mintha dézsából öntenék. Ezt hála az égnek, vagyis inkább egy benzinkútnak, csak pár percig kellett tűrnünk, mert jött a tető (alatta a kúttal), ami alá be tudtunk állni. Odabent légkondi volt, jéghideg levegő, és ATM sehol. Helyi pénzünk még nem volt, így csak azt ettük, ami nálunk volt. Odakint nem csak mi vártunk az eső elálltára, hanem néhány motoros is. Kuala Lumpurból valók, most hajtanak haza Phuket-ből, egy motoros találkozóról. Mikor kérdeztem, hogy hány nap alatt, csodálkoztak. Mindössze egy nap alatt hajtják le a (ha jól emlékszem) 600km-es távot. Hogy mi ebben az öröm, azt én nem érthetem, de ők bizonyára tudják, érzik – különben nem csinálnák. :)

Az első kisebb településen megálltunk, és itt az út jobb oldalán találtunk egy hosszabb üzletsort. A banknál kezdtünk, felvettünk pénzt, majd abból rögvest megebédeltünk egy sarki vendéglőben. Az étel más volt, mint Thaiföldön, indiaira hasonlított. Eztán jött a posta. Feladtunk Kati néninek innen is gyorsan egy képeslapot, hogy összemérjük a thai és a maláj posta gyorsaságát. Eztán jött a nagy pakolás! A netes ár valósnak bizonyult: innen Ausztráliába feladni egy max. 10kg-os csomag 51 ringgit-be kerül, + 2 ringgit a papírdoboz, de ez együtt még mindig nincs 4000 forint. A csomag állítólag két hónap alatt ér oda, de ez nekünk még teljesen megfelelő, hiszen mi ennél sokkal lassabban érünk oda. És hogy mit pakoltunk a csomagba? Sydney-ig szinte biztos, hogy nem sok szükségünk lesz két hálózsákra, pulóverekre, több réteg nadrágra, vastag kesztyűre, sálra és ehhez hasonló meleg holmikra. Már jó ideje meleg trópusi éghajlaton kerekezünk, semmi értelme ezeket tovább cipelnünk, csak a helyet foglalják a táskákban és lassítják az utunkat. Ennyi pénzért érdemesnek találtuk feladni őket Sydney-be, és ezt most meg is tettük. Egy szép doboznyi cuccot tudtunk kigyűjteni a táskáinkból, összesen 6kg-t nyomtak. Persze még ezután is maradt nálunk hosszúnadrág, túracipő, hosszú ujjú felső és esőruha, na és az egyik hálózsákunkat is megtartottuk.

Ezt az első napot Alor Ster nevű város előtt fejeztünk be. Az eső később többször is eleredt, ilyenkor mindig megálltunk, és megvártuk, amíg alábbhagy. Olvass tovább…

Strandpapucs, bagett és kóla sok jéggel, zacskóban

A Vientinane – Luang Prabang szakaszról találtam egy nagyon jó leírást az egyik kedvenc nemzetközi kerékpártúrás portálon, a travelingtwo.com-on. Ők is egy házaspár, végigcsináltak egy földkörüli utat, de aztán nem bírtak megülni a fenekükön azután sem, továbbvitték a weboldalukat ahol azóta rengeteg érdekes és hasznos dolgot találni, és ők azóta is túrázgatnak, illetve már azt tesztelik, hogy kisgyerekkel hogyan lehet utazni. Mert gyerekekkel is lehet kerékpártúrázni, bármily meglepő! :) Mindent lehet, csak akarni kell.

Na, a lényeg csak annyi, hogy nem a nagy ismeretlenbe vágtunk bele, hanem hála ennek a kis leírásnak, nagyjából tudtuk, hol vannak érdekes dolgok, kisebb és nagyobb hegymenetek és vendégházak az úton. Ezt a leírást lementettem a telefonomra és ennek később nagy hasznát vettük.

Vientiane-ból a kijutás nagyjából simán ment, és ahogy elhagytuk a város amúgy nem túl vészes forgatagát, úgy csendesedett el az út szinte teljesen. A forgalom elenyésző volt, egyáltalán nem zavart minket az a kevés autó és motorkerékpár. Még a város határában vettünk egy hatalmas bagettet, mert ezeket az út szélén árulták és egyszerűen nem bírtunk neki ellenállni. Amikor már nem ettél semmilyen kenyérfélét hosszú hónapok óta, csak azt az ipari kockakenyeret, amit Thaiföldön venni lehetett, akkor kapsz az ilyen alkalmakon. :)

Az első pihenőnkig sok érdekes nem történt, láttunk néhány izgalmas járgányt az úton és egy pár nagyon cifrán díszített buddhista kolostort. Egy árnyékos kiülő alatt fékeztünk le, hogy szusszanjunk egyet, és ehhez szégyen vagy sem, de kértünk egy-egy üveg kólát is. Az üvegek mellé kaptunk egy zacskót tele jéggel és egy szívószállal. Ez volt a pohár, ebbe kellett kitölteni az üdítőt, ami nagyon jól esett ezen a meleg napon. Amíg hűsöltünk, iskolás gyerekek gyűltek körénk kíváncsiskodni. Csak öten voltak és nagyokat nevettek, mindaddig, amíg elő nem került a fényképezőgép, akkor hirtelen próbáltak nagyon komoly képet vágni a fotóhoz, és erről nemigen tudtam lebeszélni őket.

Mielőtt még továbbindulhattunk volna, egy kb. 10 fős kerékpáros csapat húzott el az úton szemből jövet. Sereghajtójuk egy helyi bringás volt, ebből gondolom, hogy szervezett túra keretein belül utazhatnak. Meg abból, hogy eszükbe sem jutott megállni bájcsevegni velünk, illetve abból, hogy amikor meggoogliztam ezt a szakaszt, és az első néhány oldalon csak szervezett túra ajánlatott dobott ki a kereső. Olvass tovább…

Rafikuléknál reggel indulás előtt láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Egy vízszűrőt, ami hasonló elven működik, mint a mi kerámiabetétünk a Katadynban, de ezt még pumpálni sem kell, csak türelemmel várni, amíg a gravitáció által lefolyik a víz a felső tartályból az alsóba a két kövön keresztül, amelyek a felső tartály aljából türemkednek ki, mint két ököl nagyságú tojás. Mire ezen kövek apró vájatain átszivárog a víz, szemmel láthatóan tisztább lesz. Hogy még hogyan, azt pontosan nem tudjuk, de mi is feltankoltunk az így tisztított vízből 5-6 literrel, és nem lett tőle hasmenésünk. Egy ilyen szűrőt is kell néha napján pucolni: meg kell dörzsölni valami kemény tárggyal a kövek külső felületét – pont mint a mi kerámiabetétünket, ha már nagyon barna a sok koszos víztől. Egy ilyen szűrő ezerötszáz taka, és egy évig megfelelően szűri a vizet.

A járgányok az úton

A közös fényképezkedés és a búcsúzkodás után már rögtön, ahogy kikanyarodtunk az utcára, vehettem újra elő a gépet a zsebből, mert két fickó a fejükön egy-egy hatalmas hálós zsákban fémedényeket cipelt, és ez a fényes gombóc a fejükön olyan látvány volt, ami megfogott minket, még akkor is, ha itt errefelé hétköznapos az, hogy az emberek mindenféle, néha nagyobb tárgyakat is elcipelnek a fejükön. A főútra kiérve nem sikerült elpakolni a fényképezőt, mert ekkor meg a háromkerekű, nagy, kakasülős járgányok kerültek lencsevégre. Ezek Zita kedvencei, különösen tetszik neki az a díszítés, amely mindegyik darabon megtalálható, elöl a „műszerfal” és a lámpák körül, kovácsoltvas, szívecskés virágos történetek képében. Hihetetlenek ezek az emberek a járványaikkal! Itt minden közlekedési eszköz egyedi, nem csak formára, de festésre is, elképesztő, miket tudnak összehozni, na meg, hogy néha mennyien tudnak utazni egy járműn, vagy, hogy mi mindent tudnak rajta elszállítani. És persze van a kettő is együtt, emberek fürtökben lógnak egy nagy, hosszú dzsipszerű járgányról, aminek a tetején nagy csomagok is vannak az emberek mellett, hátul a plató pedig dugig, még a lökhárítón is állnak öten-hatan. Sőt, olyat is láttunk, hogy a motorháztetőn is ült egy ürge, egy nagyobb csomag megkötözött, de még élő csirkével! :)

A kettőbehajtott betonvasak cipelésének legkülönfélébb módját pedig minden nap megmutatják nekünk. Biciklis teherriksán, CNG tetején, vagy vízi bivaly húzta szekéren, úgy, hogy szegény bivaly elé kétoldalt előre belógnak a vasak… Végülis egyfajta lökhárítókat kapott az állat! :)

Egy ponton az út melletti általában sűrű fasor bal oldalt megszűnt, és kicsit kiláttunk a vízre, merthogy legtöbbször víz mellett haladtunk, az általános az volt, hogy az út mindkét oldalán víz csillogott alattunk. Szóval ezen a helyen egy fickót láttunk egy csónakon, amit valamit matatott egy óriási halászháló kellős közepében, amely halászháló egy nagyon komoly bambusztákolmányon lógott, amivel úgy tűnt, ki is lehet emelni az egész hálót. Nem csak az elmés szerkezet, hanem ez az egész kép nagyon magával ragadott. Az ég, a háttérben a sok zöld, az erdő, alattam a föld, és előttem ez az ember, egy szál lungiban a csónak két peremén a lábaival egyensúlyoz, és teszi a dolgát.

Dui Káp Csá, 5 perc teaszünet, ott ahol „nem működik a vonal”

Kb. két órával az indulás után már meg is álltunk, mert ki voltunk szomjazva egy kis szünetre, na meg két csésze teára (dui káp csá), amit meg is találtunk egy útszéli kis bódéban, vagyis inkább egy apró bádogtető alatt, ami körbe volt kerítve egy nagy kék nejlonnal, hogy allah, vagy a ramadánozó lelkek ne láthassák, hogyan folyik bent a finom tejes tea. Letámasztottuk a bringákat, és beugrottunk gyorsan a ponyva mögé a szemüveges öreghez, aki a teát mérte, remélve, hogy ezalatt senkinek nem tűnt fel a két földönkívüli… Persze ez nagyon naív gondolat volt, hisz a holdjárókat nem tudtuk elrejteni, azok kint maradtak a ponyván kívül, ezért aztán mire a bácsi kimérte nekünk a két teát, már komoly tömeg gyűlt körénk, na és persze különösen a bringák köré. Kitettük a „Please Don’t Touch”-okat, húztunk vonalakat, de minden hiába volt:

Szóval a népek nem bírtak a kíváncsiságukkal, így nagyon nem volt mit tenni, odabent ugye szépen megállt a levegő, ami amúgy is forró volt. Kár, mert amúgy elnézegettük volna még ezeket a nem akármilyen arcokat itt a teázóban. Az én kedvencem a teásbácsi volt, Zitáé a jobbra mögötte ülő, pánpiros szájú, fehérszakállú ürge. A teák legurítása után rögtön indultunk is, nem akartunk tovább ebben a tömegben maradni, s bosszankodni, mert amúgy biztos nem bírtuk volna megállni, hogy ne zavarjon minket az a kb. száz szempár, akik minket lesnek. Na, de hát ilyenek ezek a népek, nincs mit tenni, vissza kell ülni a bringára, és tekerni, ott az úton legalább viszonylag nyugta tud lenni az embernek, ott legalább egyszerre általában csak egyvalaki akarja megtudni egy szomszéd motorbicikliről, hogy mi a dörgés, és ilyenkor azért el lehet humorizálni. Ezen a napon pl. megígértettem egy fickóval, hogy másnap eladja a motorbiciklijét, és közelebb költözik a munkahelyéhez, hogy onnan már egyszerű pedálos kerékpárral is be tudjon járni. Mert a motorkerékpár büdös, hangos, van káros anyag kibocsájtása és egy csomó energia, nyersanyag, és sok-sok emberi órába fáj a gyártása, messziről szállították ide, és még benzint is zabál, mint megtudtam, 40km-t gurul egy literjével. Szóval még költséges is, ember, ez nem kell Neked! Persze tudtam, hogy nincs igazam, hisz pláne, ahogy ők használják, ez még az egyik legkevésbé káros egyéni közlekedési eszköz, értem ez alatt, hogy saját tulajdonú, nem pedig bérelt riksa, autoriksa, busz, vonat, stb… Ha hárman-négyen ülnek rajta, a nyomába sem érhet egyetlen szuper eko-öko-hibrid autó a nyugatiak közül, szóval hogy jövök én ahhoz, hogy nekik beszéljek, én aki a nyugatról jöttem, és úgy tehettem ezt meg, hogy volt, hogy egy héten öt nap 200km-t autóztam (egyedül egy öt fős autóban!) a munkahelyemre, meg vissza, ráadásul egy nyomorult autógyárba! Hát, mivel ilyen képmutató vagyok, elárulom, amiért mindezt megígértettem Veled: Magyarországról jöttem! :) Erre volt ugyanis kíváncsi az ürge, cserébe először elmondtam a legbüdösebb, leghangosabb, leggonoszabb járgánynak a motorját, aztán meg zöld agymenést tartottam neki, azért hogy az ígérete után eláruljam neki azt, ami amúgy a hátam mögött rá volt írva a piros-fehér-zöld zászlóra. :)

…aki képes élvezni a tájat egy kerülő úton

Na, de Nektek se akarok megint az agymenéseimmel jönni, úgyhogy csak egyszerűen guruljunk tovább, és nézzük mi van körülöttünk. Amúgy már a teázó előtt le kellett volna kanyarodnunk jobbra a Padma folyó felé, de mi ezt elvétettük, és csak akkor fordultunk vissza, amikor láttam a GéPéSz kijelzőjén, hogy a piros vonaltól (amit tegnap töltöttem rá Google Mapsből, mint követendő útvonal, mert az OSM foghíjas errefelé) a zöld, vagyis a mi útvonalunk eltávolodott. Hála az égnek még csak másfél kilométert, így mindenféle bosszankodás nélkül fordultunk. Szép dolgokat láttunk, úgyhogy nem bántuk a kitérőt. Juta (köszönöm a javítást az olvasóktól, szóval nem dzsut, hanem juta! – visszamenőleg már nem javítom, de akkor mostantól: juta) szárak száradtak, az útra pedig néhol a helyiek mindenféle magokat terítettek ki száradni. Ezzel befoglalták az út széleit, ami sokszor számottevő hányadát tette ki az úttestnek, na de persze ez errefelé senkit nem zavart, még minket sem, mert történetesen ezen az úton nem volt nagy forgalom – hisz nem vitt sehová.

Mikor visszaértünk a településre, elkezdtük lesni az útelágazást, amit elvétettünk. Észrevettünk egy kék ponyvás kis teázót – a mi teázónk! Rá sem ismerni, hát most nézzétek meg így, hogy nincs körülötte egy áldott lélek sem. És az a durva, hogy ha megállnánk, ezt a nagy ürességet újra ellepné a tömeg, előjönnek mindenhonnan, és ha már nem látni, hogy mit néznek, akkor pedig már akkora a tömeg, hogy önmagát gerjeszti, hisz mindenki kíváncsi rá, hogy mi az, amit annyian néznek. És mivel itt még nem olyan rohanós az élet, mindenki ráér, és nem nagyon oszlik a nép. :)

A kakikebab és a ház, ahol a kockás lungik készülnek

Az új úton is láttunk sok érdekeset, az első ilyen a „kakikebab” volt. Így neveztük el azt, amikor a helyiek egy pár vastagabb kiszárított dzsutpárra rányomogatták a még friss tehénlepényt, hogy így kiszárítsák azt a napon, majd eltüzeljék. Micsoda finom ételek készülhetnek a kakikebab felett… :) Nevetek rajta, amikor simán lehet, hogy már mi is ettünk olyan ételt, amit ilyennel főztek!

Ez az út keskenyebb volt, mint amiről letértünk, és annak ellenére, hogy ez nem a „semmiben”, a Jamuna és a Padma óriásfolyók találkozása által létrehozott zsákutcában ért véget, hanem többek között ahhoz a kompállomáshoz is tartott, mint ahová mi is rajta, nem volt szinte semmi forgalom rajta. Mondanom se kell, ennek mennyire örültünk, nagyon élveztük a gurulást.

Egy helyen videót kapcsoltam, csak hogy lássátok mozgóképen is, milyen ez. Aztán egyszer csak meghallottam egy ismerős zajt, gépek klattogtak jobbra lent egy házban, ezt már rég meg akartuk nézni, behúztam hát a féket, és átadtam a fényképezőt Zitának. A „majd én kezelem a tömeget” azokra az emberekre vonatkozott, akik azalatt körém gyűltek, amíg Zita bent volt.

Sajnos ezt már nem vette fel, pedig érdekes lett volna megmutatni egy videón is, milyen hamar, mennyien elő tudnak kerülni mindenhonnan.

A jutamezők felett

Később balra egész hosszan megszűntek a fák mellettünk így kiláttunk a mellettünk lévő mezőre, ami az úthoz közelebbi felénk víz alatt állt, és amin éppen jutát vágtak és pakoltak a víz alá az emberek. Ez az egész valami csodás látvány volt, csak emberek, semmi gép, semmi zaj, csak a nagy mező, a víz, ez a zöld növény, minden a kék ég alatt, amelyet a távolban elképesztő alakú bárányfelhők dísztenek. Nem bírtam betelni a látvánnyal, próbáltam magamba szívni amennyire lehet, többször megálltunk és fényképeztünk, és néztük, ahogy a népek tesznek-vesznek a vízben, amiben közben az ég tükröződött. Én ócska városi gyerek, nem tudom, milyen érzés lehet egész nap az ég alatt dolgozni, de remélem boldogok közben. Az egész olyan volt, mintha egy mesében lett volna, olyan szép, egyszerű és tökéletes.

Ekkor újra éreztem azt, amit már néhányszor Bangladesben, leginkább a Char Battia-n. Méghozzá azt, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk. Micsoda fantasztikus dolog, hogy igáig jutottunk, végig szárazföldön, már majdnem 10 ezer kilométert bringával, annyi, de annyi mindenen át, és most ezt a csodálatos országot is láthatjuk, ahol már most annyi szép élmény ért minket, annyi jó emberrel találkoztunk, és annyi mindent láttunk, amit előtte elképzelni sem tudtunk volna. Bangladesnek van egy varázsa, és ezt minden nehézség mellett észre lehet venni, és lehet élvezni is.

Meg is beszéltük jól Zitával, hogy nagyszerű, hogy itt vagyunk, és hogy mennyire örülünk, hogy idáig jutottunk, hogy itt vagyunk, mert Banglades egy csodajó, csodaszép ország. Mindezt valahol a Bilasz családnak is köszönhetjük, mert ha Velük nem találkozunk Grúziában a Fekete-tenger partján, nem tudom, ki beszélt volna rá minket arra, hogy ide jöjjünk! Szóval köszönjük Peti-Ajsa-Mariann! :)

Ahogy lekanyarodtunk a komp kikötőhöz (ferigat) úgy még egy jutát szállító vízí bivaly húzta szekeret is kielőztünk. A kikötőnél épp bent állt egy hajó, és mikor kérdeztük, mondták, hogy azonnal indul, ezért csak gyorsan kértünk egy útszéli árustól két random kekszet, és felgurultunk a hajóra. Jól taktikáztunk, hogy nem álltunk meg a Najirganj-ig ebédelni, így nem kellett talán órákat is várni a következő hajóra, csupán kibírni a kekszen azt a szűk egy órát, amíg átértünk a túlpartra. Az út azért volt ilyen hosszú, mert átlóban szelte át az amúgy is nagyon széles Padma folyót a komp. A Padma egyébként a Gangesz, csak itt Bangladesben máshogy hívják. :)

Bideshi Dám a kompkikötő koszos kis éttermében

A túloldalt azonnal beültünk egy helyre ebédelni, halat ettünk, rizzsel és zöldségekkel. Amikor az ebéd végeztével kérdeztük, hogy mennyi lesz (koto dám), akkor azt mondták ötszáz (pászso), én meg mondtam, hogy az nem jó (balo ná), az kérem „külföldi ár” (bideshi dám), vagyis olyan ár, ami nem valódi, hanem annál magasabb, exklúziv csak nekünk, „gazdag” külföldieknek. Hát, gondolhatjátok, hogy ez nem tetszett nekünk. :) De ellenfeleink nem voltak túl kemény játékosok, a nő, aki valószínű a szakács is volt, külön-külön teketóriázás nélkül válaszolt minden egyes tétel árára, amikor kérdeztük. :) Ezeket mi szépen leírtuk, összeadtuk és leraktuk az asztalra a 112 takát. De ők tovább erősködtek, hogy oké, rendben, nem 500, de akkor 200 taka, a hal, a hal, hisz hal is volt benne, az drága… Először is, már elmondtátok mennyi volt a hal és az benne van a 112 takában, másodszor, meg hogy a viharba nem ég le a képetekről a bőr, hogy először 500-at kértek, aztán már csak 200-at? Hisz ezzel bevallottátok, hogy megpróbáltatok lehúzni minket. De ez úgy látszik itt nem akkora nagy bűn, mint nálunk, mert ezek még mosolyognak is mind emellé. A fene értik őket, komolyan, sokszor nem tudjuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk! Persze ezúttal nevettünk, szép napunk volt, és ezt ők egy picit sem tudták elrontani.

Gyanús volt egyébként már, hogy kérés nélkül legyeztek minket (a hőség miatt), és amikor kértük, hogy hagyják abba, akkor sem akarták nagyon abbahagyni, ezért gondolkodtunk is, hogy itt végre adunk egy kis borravalót (baksis), de azt ezzel a manőverrel nagyon gyorsan eljátszották. Később, amikor ezt meséltük Rajbariban, mondták, hogy ha nem is ilyen durván, de ezt velük, bangladesiekkel is eljátsszák, ezért érdemes kerülni az ilyen helyeket a nagyobb hajó-, busz-, és vonatállomások környékén. Hát, most már ezt is tudjuk. Amúgy egyáltalán nem volt gáz a szitu, magabiztosan kezeltük a helyzetet, és az első perctől kezdve egyértelmű volt számunkra, hogy az ötszáz nem lehet reális ár. Ez kb. olyan, mintha Magyarországon 8000 Ft-ot kérnének egy pizzáért. :)

Rajbari-ig az út először egy kis aszfaltsáv volt a sűrű dzsungelben, vizes medencék és a fák alatt megbújó házak alatt, majd kiértünk egy nagyobb útra, amin egykettőre besuhantunk a városba, ahol hála a sirajganji barátinknak, már volt kit felhívnunk és volt hol laknunk.

Ez a nap 2012. július 28. volt, amikor 53km-t kerekeztünk Kashinatpur és Rajbari között

Ha Neked is tetszett, és van Facebook accountod, és még nem szavaztál a 360fokbringára a Goldenblogon a Helyi.Érték kategóriában, akkor légyszi, gyerünk:

Nagyon köszönjük! Ígérjük, a közönségdíjat (valami Telenor csomag…), ha megnyerjük tartalomfeltöltésre fogjuk használni, így gyakorlatilag rögtön visszafolyik Hozzád, tuti befektetés, és csak két-három klikkelésedbe kerül! :) Köszönjük!