Nászút a Föld körül

Strandpapucs, bagett és kóla sok jéggel, zacskóban

A Vientinane – Luang Prabang szakaszról találtam egy nagyon jó leírást az egyik kedvenc nemzetközi kerékpártúrás portálon, a travelingtwo.com-on. Ők is egy házaspár, végigcsináltak egy földkörüli utat, de aztán nem bírtak megülni a fenekükön azután sem, továbbvitték a weboldalukat ahol azóta rengeteg érdekes és hasznos dolgot találni, és ők azóta is túrázgatnak, illetve már azt tesztelik, hogy kisgyerekkel hogyan lehet utazni. Mert gyerekekkel is lehet kerékpártúrázni, bármily meglepő! :) Mindent lehet, csak akarni kell.

Na, a lényeg csak annyi, hogy nem a nagy ismeretlenbe vágtunk bele, hanem hála ennek a kis leírásnak, nagyjából tudtuk, hol vannak érdekes dolgok, kisebb és nagyobb hegymenetek és vendégházak az úton. Ezt a leírást lementettem a telefonomra és ennek később nagy hasznát vettük.

Vientiane-ból a kijutás nagyjából simán ment, és ahogy elhagytuk a város amúgy nem túl vészes forgatagát, úgy csendesedett el az út szinte teljesen. A forgalom elenyésző volt, egyáltalán nem zavart minket az a kevés autó és motorkerékpár. Még a város határában vettünk egy hatalmas bagettet, mert ezeket az út szélén árulták és egyszerűen nem bírtunk neki ellenállni. Amikor már nem ettél semmilyen kenyérfélét hosszú hónapok óta, csak azt az ipari kockakenyeret, amit Thaiföldön venni lehetett, akkor kapsz az ilyen alkalmakon. :)

Az első pihenőnkig sok érdekes nem történt, láttunk néhány izgalmas járgányt az úton és egy pár nagyon cifrán díszített buddhista kolostort. Egy árnyékos kiülő alatt fékeztünk le, hogy szusszanjunk egyet, és ehhez szégyen vagy sem, de kértünk egy-egy üveg kólát is. Az üvegek mellé kaptunk egy zacskót tele jéggel és egy szívószállal. Ez volt a pohár, ebbe kellett kitölteni az üdítőt, ami nagyon jól esett ezen a meleg napon. Amíg hűsöltünk, iskolás gyerekek gyűltek körénk kíváncsiskodni. Csak öten voltak és nagyokat nevettek, mindaddig, amíg elő nem került a fényképezőgép, akkor hirtelen próbáltak nagyon komoly képet vágni a fotóhoz, és erről nemigen tudtam lebeszélni őket.

Mielőtt még továbbindulhattunk volna, egy kb. 10 fős kerékpáros csapat húzott el az úton szemből jövet. Sereghajtójuk egy helyi bringás volt, ebből gondolom, hogy szervezett túra keretein belül utazhatnak. Meg abból, hogy eszükbe sem jutott megállni bájcsevegni velünk, illetve abból, hogy amikor meggoogliztam ezt a szakaszt, és az első néhány oldalon csak szervezett túra ajánlatott dobott ki a kereső. Olvass tovább…

Laoszba simán begurultunk, a thai oldalon egy pillanat volt a túljutás, aztán átgurultunk a Lao-Thai barátság hídon a Mekong folyó felett és megérkeztünk a laoszi határállomáshoz. Itt már egy kicsit feltartottak minket, ki kellett tölteni egy-egy papírt (már megint Beeline reklám volt rajta, mint Tádzsikisztánban) és be kellett csengetnünk 31-31 dollárt fejenként. 30 dolcsi a 30 napos vízum, minden napra egy dollár, plusz még a hídhasználati díj – szép kis barátság mondhatom… :) – egy dollár. A főútra kigurulva konstatáltuk, hogy az sokkal porosabb, mint a Mekongtól délre a thai-oknál, ráadásul itt a jobb oldalon vezetnek. Ilyen Kína óta nem volt, elszoktunk már ettől, na és a tükrök a sisakjainkon, azok is a jobb oldalon voltak az elmúlt közel egy évben, ezért aztán lehúzódtunk hamar és átragasztottuk őket a bal oldalra, hogy bármikor egy gyors oldalra pillantással lássuk rajtuk keresztül, hogy ki és mi közelít felénk hátulról.

A fixik, a Beeline, és hála Hassan-nak újra egy kis Pakisztáááán :)

Vientiane-ig, a fővárosig, amely 24km-re van a határátkelőtől, csak egyszer álltunk meg, hogy felhívjuk a leendő vendéglátónkat és barátunkat, Hassan-t, aki egy Couchsurfing-en keresztül talált pakisztáni srác. Elsőre nem tudtuk hívni a még Bangkokban ajándékba kapott laoszi SIM-kártyáról, aztán másodikra és harmadikra sem, mert mindig azt mondta vissza az unott hangú néni a telefonban, hogy érvénytelen szám. Végül egy kis segítséggel, az útikönyvben leírt telefonszámkód-rendszerből visszafejtve rájöttünk a titokra, és negyedjére felhívtuk Hassant, akivel könnyen és gyorsan megbeszéltünk egy találkozót egy kórház előtt, amit meg is találtam a gépészen. Mindezt egyébként egy családi ház lebetonozott udvarában folytattuk le, ahonnan egyáltalán nem néztek ki minket, sőt kaptunk hűtött ivóvizet frissítőnek. Laosz megkapta tőlünk az első jó pontot. :) A fővárosba való bejutás is könnyen ment, nem várt ránk sehol őrült forgalom, csak néha pislogott rá a furcsa bringákra egy-két motoros, ahogy én is a mellettünk haladó fixis (fix hajtású bicikli, egysebességes, ha hátrafelé tekered, hátrafelé gurul) srácokra. Szép bringáik voltak, de rögtön feltűnt, hogy ezt nem ők pimpelték fel így, ezek nem azok az otthonról ismerős, saját építésű, egyszerű, minimalista fixik, hanem boltban vásárolt, kész darabok, színesre-szagosra festve. Ettől persze csak még furcsább volt az egész, megérkeztünk egy az előzőnél jóval fejletlenebb országba, távol Európától és bármitől, amihez a fixit köthetném… és akkor mit látunk? Fixiket, nem is egyet, ezeken nyomulnak itt a srácok! Mindig van min meglepődni! :)

Amíg Hassanra vártunk a kórház előtt, én egy árussal barátkoztam, a helyi számokat próbáltam megtudni tőle, de nem ment könnyen. Amikor végre rájött, hogy mit akarok, nagy nevetések következtek. Aztán befutott Hassan egy Beeline-os robogón (!?), elnézést kért, hogy késett, és intett, hogy kövessük. Egy sarokra lakott a találkahelytől, egy tágas udvarral bíró társasházban. A kaput őrizték, ezért a bringákat lent hagytuk sok másik, boldogtalanabb életet megélt, vastag porral fedett társuk mellett a fedett parkolóban. Fent Hassan-nál, ahogy ez egy jóféle Couchsurfing-es első találkozásnál lenni szokott, nagy beszélgetésbe kezdtünk. Olvass tovább…

Bár néha nem sikerült, de direkt nem akartalak Titeket a bejegyzésekben traktálni a naptárral kapcsolatos dolgokkal, hogy majd megszülessen ez a külön csak erre szentelt bejegyzés.

Az ötlet

Valamikor 2012 nyarának közepén jött az ötlet a Kornétás Kiadónál dolgozó Máté Istvántól, hogy készíteni kellene egy falinaptárat a legjobb fotóinkkal. Konkrétan ez a Poon Hill-i reggelen készült virágos kép a háttérben a Himalájával adta számára az ötletet, amit ő azon nyomban le is írt nekünk egy e-mailben. Istvánt egyébként már évek óta ismerjük, már a 100napbringa kapcsán is publikáltunk náluk a HTM magazinban.

Az ötlete az adhatta, hogy Istvánnak tetszettek a honlapon leközölt fotóink és közben azon is elgondolkodott, hogy hogyan segíthet bennünket anyagilag. A könyvkiadás ügyében is beszélgettünk már vele, de az egy nehezebb ügy, könyvet ma már kevesebben vesznek, de egy naptár kiváló ajándék is lehet, mondjuk Karácsonyra, rokonoknak, barátoknak.

Mi aludtunk rá párat és bringáztunk még hozzá pár száz kilométert, mire a dolog odáig érett, hogy összeállt a fejünkben egy naptár István és a saját ötleteink alapján. Történetet kell, hogy sugalljon, be kell, hogy mutassa az adott országok szépségeit, és az sem baj, ha egyben inspirál is.

Az előrendelések

Persze az ötlet még önmagában édes kevés volt, az egészről előbb tudnunk kellett, hogy életképes-e. Ezért valamikor augusztus végén kitettem egy előrendelési form-ot ide a honlapra. Ezen sokat kellett agyalni, és ehhez már tudnunk kellett árakat, hiszen ár nélkül elég nehéz bármit is eladni, főleg előre, látatlanban.

Még így sem volt könnyű, hiszen csak egy nagy rakás (több tízezer) fotónk volt könyvtárakba rendezve és egy számunkra remek ötlet a fejünkben. De fogalmunk nem volt róla, hogy ez másoknak mennyire fog tetszeni és mennyire lesznek vevők rá. Hát leírtam az előrendelési oldalra, ami a fejünkben volt és kitaláltam hozzá az árakat, úgy, hogy mindenkit minél inkább serkentsek a vásárlásra, hogy elérjük a kritikus 500 példányszámot, ami után már érdemes belevágni a projectbe anyagilag. Ekkor még semmiféle előnézet nem volt készen, sőt még a képeket sem kezdtük el kiválogatni.

Majd kíváncsian vártuk, mi fog történni. A földhözragadtabb, pesszimista énem (avagy a bátyám :D – Ő inkább realistának mondja magát) azt mondta, hogy az első pár hét nagy érdeklődése után valahol 50-100 db előrendelés környékén meg fog állni a nagy érdeklődés. Ez így is történt, azzal a kis különbséggel, hogy az előrendelések valahol 200 db után torpantak meg. Ez kevés volt még, ugyanakkor mégis nagyszerű érzés volt, hogy mindenféle előnézet nélkül már ennyi naptárat előrendeltetek tőlünk. Ez újabb erővel töltött el minket, ugyanakkor tudtuk, hogy ez önmagában még kevés. Olvass tovább…

Reggel azonnal kipróbáltam a tanulást a biciklin, és úgy tűnt, működni fog.

Sőt, ahogy komolyabban nekiálltam, kiderült, hogy nem csak, hogy működik, hanem közben még repül is az idő és vele a kilométerek. Gyorsan a végére jutottam az egyik vizsga anyagának, majd nekiláttam a másodiknak. Kiderült, hogy az két olyan vas konfigurálásáról szól, amellyekkel én két éve nyáron játszadoztam egy hónapot. A vizsgát is le akartam anno tenni, de végül az ősz kezdetével jöttek a projectek és ez elmaradt. Most meg itt vagyok, Zita előtt tekerve magolom újra az anyagot. Egy óra alatt ennek is a végére értem, és ekkor jött egy nagy megkönnyebbülés: már túl vagyunk ma 30km-en, és én a végére értem mind a két anyagnak. Igaz, hogy még csak egyszer, de így legalább már látom, hogy nem olyan rémes történet ez, mint ahogy az elsőre tűnt. Ekkor jött meg igazán az önbizalmam a vizsgákkal kapcsolatban, és innentől már igazából csak ismételnem kellett – ezt meg is tettem egy-egy órát rászánva még a nap folyamán, amikor meguntam a tájat.

Ez a táj lapos volt, de szép, mert a mezők körülöttünk már nem voltak olyan üresek, mint délebbre az elmúlt napokon, mindig volt valami, ami lenyűgözött minket, hol a földeken dolgozó emberek, hol a mezőkben meghagyott fák látványa. Így már inkább tűnt egy ligetesnek az út menti táj mintsem „üres” mezőgazdasági területnek. Nem sokszor álltunk meg ezen a napon. Egyszer vettünk pomelo-t, egy mandarinszerű, de annál nagyobb gyümölcsöt, Zita kedvencét, egyszer ebédeltünk, egyszer megpihentünk egy épülő cölöpös ház alatt, és egyszer fagyiztunk a délután, igaz, ezt a fagyit már a bringákot, tekerés közben nyaltuk el. Ezután jött este a szálláskeresés, de előtte még vacsit is vettünk, ismét csirkét rizzsel.

Egy nagy, tágas udvarral büszkélkedő buddhista kolostorhoz fordultunk vissza, hogy megnézzük, kaphatunk-e valami fedelet az éjszakára. Kaptunk, bár most mosolyogtak hozzá a legkevesebbet, de egy fás terület alatt megengedték, hogy egy kicsempézett emelvényen, egy tető alatt aludhassunk. Itt konnektor is volt, így tudtunk szendvicseket készíteni, és nem messze fürdőszoba is volt (víztartály, merőedény, villanykörte). Este még odajött hozzánk a szerzetes, kérdezte hogy nem kérünk-e takarót, mire végre a mosolyt is megkaptuk tőle, méghozzá egész széleset. Zita előkapta a hálózsákot és kihúzta az apró tokjából, majd kiterítette. A szerzetes erre nagyon nézet, mert ilyet még nem látott, ekkora ágyneműt ilyen kis helyről előhúzni! :) Ezen az estén eljött az ideje, hogy a másfél éve nálunk lévő, nászajándékba kapott szúnyogriasztó karkötőt kibontsuk és elkezdjük használni. Légmentes volt a csomagolása, így nem vesztett az erejéből, nem csíptek a szúnyogok az éjjel, köszi Ádám! Olvass tovább…

Windmills

A cölöpös ház alatt még korábban keltünk, mint előző este, már fent voltunk a tetőteraszán az étteremnek, mikor megvirradt. Fent a konnektorokat használva Zita rántottát készített a szendvicssütőben, én pedig a vacsiról ottmaradt kis csészékben vizet forraltam a merülőforralóval a tésztaleveshez. Szóval pár fillérből reggeliztünk, meg az ajándékba kapott elektromosságból. :)

Mire összepakoltunk, előkerült a hely tulaja is a feleségével, ők már beszéltek angolul, így el tudtunk mondani a történetünket, amitől teljesen odáig voltak, így kaptunk tőlük egy nagy csomag szójatejet (ilyet se ittunk még eleddig) és szinte ők kértek elnézést, hogy „csak” ilyen elszállásolást adtak nekünk, de mi azt is elmondtuk nekik, hogy ez így volt tökéletes, és nekünk ennél jobb és több nem is kellett. Kedvesek voltak velünk nagyon.

Mikor elköszöntünk, még megemlítették, hogy ha majd felértünk az emelkedőn – ami nem lesz hosszú -, nézzünk balra, mert szélmalmokat („windmills”) fogunk látni. Erre kíváncsiak voltunk, és valóban, fent a távolban megpillantottunk néhány szélkereket, amint állnak a szélcsendben. Az emelkedő pedig tényleg nem tartott soká, hamar felértünk és aztán még néhány másik kaptatón is túltettünk magunkat, mire végül újra sík lett a terep. Jól haladtunk és még korán volt, bizakodva vágtunk bele ebbe a napba, sok kilométert remélve.

Egyszer csak a szemközti sávban valami nagyon furcsa tűnt fel előttünk. Kamionokkal valami nagyon hosszút szállítottak, három darabot, három hatalmas teherautóval. Mielőtt elárulom, mi ez, próbáljátok meg kitalálni! :)

Olvass tovább…

Sikerekben, élményekben nagyon gazdag, boldog új esztendőt kívánunk Nektek! Ugye már ébren vagytok, reggel 8 óra van, és hétköznap, itt az ideje egy új bejegyzésnek! :)

Nappal 100km bringa, este tanulás

Bizonyára feltűnt Nektek, hogy az előző bejegyzés elején 688km-t és 8 napot említettem, a végén pedig a naplóírás helyett tanulást. Na, hát a két dolog összefügg, és most azt is elárulom, hogy miért! :) Nos, ez a 8 nap bringázás valójában csak hét nap bringázás volt, mert egy napot valahol pihenéssel töltöttünk. Tehát ez azt jelenti, hogy 7 nap alatt 688km-t tekertünk, ami majdnem napi 100km-es átlagot jelent. Ilyen „eszeveszett” tempót utoljára a Karakum sivatagban nyomtunk, amikor 5 napunk volt abszolválni az 500km-es szakaszt Türkmenisztán területén, a tranzit vízum 5 napos időtartama miatt. Na, hát most is valami hasonló volt a helyzet, ám ennél azért még egy kicsit komplikáltabb.

Utolsó este Bangkokban még nem tudtuk, hogy az az utolsó esténk a városban. Lóránd volt olyan rendes és késő este telefonon keresztül még tartott nekem egy személyes konzultációt a thai vízumról, aminek keretében megtudtuk, hogy ugyan könnyen, gyorsan és ingyen adják a reptéren nekünk magyaroknak a 30 napos vízumot, de aki ezen túl szeretne maradni, azt vagy megbüntetik, vagy végig kell járnia a bürokrácia útvesztőit a vízumhosszabbításhoz, ami megint csak időbe és sok pénzbe fáj. Amikor ezt megtudtuk, már csak 9 napunk volt hátra a 30-ból, de ez még nem lett volna ok önmagában a gyors indulásra. Már nagyon mehetnékünk volt Bangkokból, ám én még nem tettem le azt a két Cisco-s vizsgát, amit megígértem az otthoni kollégáknak. Szeptemberben, amikor először beszéltünk ezekről a viszgákról, a határidő még a „ráér” volt, viszont ezen az estén jött egy e-mail, amiben a „ráér” november 20-ára konkretizálódott. Fontolgattuk, hogy mi legyen, mert vizsgaközpont csak itt Bangkokban, és legközelebb Vientiane-ban van. Az első verzió az volt, hogy maradunk még Bangkokban, vízumot hosszabbítunk, és én villámgyorsan elkezdek a vizsgákra tanulni, hogy mielőbb letehessem őket, hogy aztán mehessünk végre a városból.

Ez nem tetszett annyira egyikünknek sem, mert már nagyon leléptünk volna a szmogból, ki a szabadba. Így aztán kiötlöttük a másik verziót, ami mellett végül döntöttünk: repülő rajtot veszünk, hogy még a vízumunk lejárta előtt el tudjuk hagyni Thaiföldet. A Khao Yai Nemzeti Parkot elhalasztottuk későbbre, mert Kambodzsa felől Bangkokba visszafelé jövet is útba fog esni, és akkor több időnk lesz, mert a következő alkalommal még Vietnamból megigényelünk majd egy 2 hónapos thai vízumot. Erre már csak azért is szükség van, mert ha szárazföldön lépünk be Thaiföldre, akkor csak 15 napos vízumot kapunk, ami végképp nem elég. Szóval úgy döntöttünk, hogy irány Laosz és Vientiane, ahová muszáj lesz odaérnünk november 16-ig, vagyis 8 nap alatt, mert én aznapra kértem a srácokat, hogy addig szervezzék le a vizsgára való jelentkezésemet Vientiane-ba. Addig pedig, mi tekerünk, közeledünk a cél felé, miközben én esténként még is felkészülök út közben. Ezért tanultam előző este a buddhista kolostorban a netbookon (és ezért nem haladt a napló… :( ) és ezért indultunk el Bangkokból úgy, hogy kihagytuk a nemzeti parkot. Nappal 100km bringázás, este tanulás – ez lett tehát a program számomra az elkövetkezendő napokra. Sajnos a repülőrajt annyira nagyon nem sikerült jól, hisz az első két nap csak 72 és 64km-t haladtunk, de ezek inkább még csak félnapok voltak, hiszen közben megnéztük Ayuthaya-t is. Na de eztán aztán Olvass tovább…

Bangkok – Vientiane (Thaiföld – Laosz), 688km, 8 nap

Ez és a következő néhány bejegyzés erről a szakaszról fog szólni, hogy hogyan tettük meg ezt a távot a két főváros között:

Újra lesz túlélő szendvicsünk! :)

Végre elindulunk! Ezt az elindulást kétszer vártam nagyon. Egyszer a valóságban, az alatt a 20 nap alatt (és főleg a végén) Bangkokban, és egyszer most, az útinaplók írása közben. Bangkokban nagyon jó volt és sok jó élményünk volt, fantasztikus emberekkel találkoztunk, de mi magunk nem voltunk úgy igazán úton, a kerékpárokkal. Ezt és az ezzel járó kalandokat kezdtük már egy kicsit hiányolni, és aztán azt is tudtuk, hogy a blogolvasók között is van olyan, aki szívesebben olvasná már a kerékpártúrás élményeket. Hát most végre azok jönnek! :)

Bangkokból James-éktől indultunk el, ugyanis az utolsó napokat újra náluk töltöttük, mivel Goy is elutazott valahová. Itt James-éknél az utolsó pillanatban, az indulás reggelén még egy szendvicssütőt is sikerült beszereznünk tőlük használtan, 400 bhat-ért. Történt ugyanis, hogy felfedeztük a frissen elkészítve kapható melegszendvicseket a 7Eleven boltokban, és ezek az én „túlélőszendvicseimre” ízvilágban és formában kísértetiesen hasonlóak voltak – ám rettentő drágák. Ezzel nagyon megkínoztak engem/minket, mert én ilyen „összenyomós” szendvicssütőben készült szendvicseket gyártottam szinte minden áldott reggel a középiskola óta. Ilyeneket vittünk a hétvégén túrázni, tájfutni, és mindenhová, valóban néha még a nagyhalál túlélőversenyekre is, de nem ezért kapta ezt a nevet, hanem mert otthon nem a kockakenyérből készült, hanem jó nagy karéj kenyerekből, sok jóval, pizzakrémmel, vajjal, tejföllel, felvágottakkal és sajttal megtömve. Ilyeneket ettem a suliban is szinte amióta az eszemet tudom, sőt a főiskolán már „másokra is főztem”, Dúddal így éltünk szimbiózisban hétről hétre: én vittem neki szendvicseket, ő pedig fizette a lyukasórán a 90 Ft-os házi sört, abból a pénzből, amit az uzsonnára hozott – amit így én adtam neki. :) Ejnye-bejnye, de rosszak voltunk! :D

Ilyen sütő Zitáéknál is van otthon, és emlékszem egy alkalomra, amikor anyósom egy egész tucat ilyen szendvicset készített nekünk valamilyen útra, szóval Zitától sem állt túl távol a „túlélő”, főleg, hogy most hogy felidézem, azt hiszem már valamelyik legelső randinkra is vittem belőlük. Szóval ezek a „túlélők” nagyon hiányoztak nekünk, vagyis inkább ez a nyamvadt 7Eleven közért ébresztette fel bennünk az irántuk érzett vágyat. Ugyanazok az alapanyagok kaphatóak voltak a boltokban, amelyekből a szendvicsek elkészíthetők, és kiszámoltuk, hogy így már csak feleannyiba kerülnének majd a szendvicsek, ezért bátorkodtunk megkérdezni James-éket, hogy nem adják-e el az egyik öreg, lestrapált szendvicssütőjüket, amelyet már nem használtak. Belementek a dealbe, így aztán azóta cipeljük a kb. fél kilós sütőt! :) Apropó, a sátrat, és néhány meleg ruhát hátrahagytunk Bangkokban, így Zita csak két táskát cipel ezen a körön. (Laosz-Vietnam-Kambodzsa)

Induláskor azonnal útvonaltervet módosítottunk, mikor James mondta, hogy Ayuthaya-t ki ne hagyjuk, mert az a régi főváros, és gyönyörű. Megkerestem a GPS térképén, és láttam, hogy ugyan nem esik pont útba, de nem is kerülő, ráadásul kb. 70km-re van, tehát pont jó is lesz első napi megállónak.

Az első kb. 40km bizony nem volt finom, mert Bangkokból kitekeregni nem volt egy leányálom, végig soksávos utakon hajtottunk, ráadásul valahogy a reptérig még fölöttünk is volt egy „Elevated Speedway”, vagyis a fizetős autópálya, ami egy végtelenül hosszú hídon haladt az út felett. Szóval egy igazi betondzsungelben haladtunk, ráadásul erős forgalomban, és mivel sokszor nagyobb utak is belénk csatlakoztak, néha több sávot vissza kellett sorolnunk a bal szélre. Hála az égnek a forgalom nem volt őrült, csak őrülten nagy és büdös, de az autók nem cikáztak össze vissza, és a közelünkben nem is hajtottak gyorsan – persze mert minden a bal szélre tartottunk. Egy jó 10km-es szakaszra mellénk szegődött egy motoros, és végig „fedezett” minket az ilyen helyzetekben, illetve mutatta, mikor merre érdemes sorolnunk. Nem tudom, hogy nem unta magát halálra egy crossmotoron a 20km/h-s sebességünk mellett, mindenesetre nagyon rendes volt tőle, amit tett. És nézzétek a sörös doboztartóját a motoron, igen egyedi megoldás! :)

Ahogy lekanyarodtunk a főútról egy folyó mellé, mellékutakra, úgy lett alacsonyabb a forgalom, keskenyebb az út, és élvezhetőbb a menet. Egy helyen mindenféle kinyitható, és kifeszíthető szúnyoghálókat árultak az út mentén, itt megálltunk és vettünk egy szúnyoghálót magunknak is. Ez méretre és súlyra is a töredéke a sátrunknak, de lehetővé teszi, majd hogy a „szabadban” aludjunk, feltéve, ha abban a szabadban találunk valami tetőt, ami alá behúzódhatunk.

Egy Bang Pain nevű helyen megálltunk, vettünk egy kevés kaját és üdítőt egy 7Elevenben (nem volt más), és én kinyitottam a Kindle-t, hogy megnézzem, hová is megyünk valójában, mi ez az Ayuthaya. A városka egy szigeten van, három folyó találkozásánál, és egy csomó látnivaló van ezen a szigeten, régi romok, hindu és buddhista templom egy kis utcányi „turistagettóval”, ahol még szállást is találunk. Erről eszembe jutott, hogy a CS-t is megnézhetjük, ezért kinyitottuk a Kindle-t és rákerestünk az Ayuthayai tagokra. Egy nőnek írtunk is egy rövid levelet a telefonszámunkkal, ez igencsak last-minute kérelem volt, de hiába, azóta se válaszolt. :)

Innen már csak egy jó órányi tekerésre volt Ayuthaya és ez a szakasz volt a legszebb és legérdekesebb is egyben. Ezért aztán nem is sikerült abszolválnunk egy óra alatt, de ez nem is baj, ez így van jól: ahol érdekes, izgalmas, szép dolgot látunk, ott megállunk és megnézzük azt közelebbről.

Rendíthetetlenül a föld tanúságát hívjuk

Így volt ez néhány buddhista templomnál is, ezek hatalmas kertekben voltak, amelyekhez díszes, nagy kapu nyílt az út felöl. Szinte hívogattak minket ezek a helyek, és mi kétszer eleget is tettünk ezeknek a hívásoknak, és nem is bántuk meg. Az első helyen gyönyörű templomokat és buddhaszobrokat láttunk, és ami nekünk különösen érdekes volt, hogy még dinoszaurusz szobrokat is. Hogy jönnek ide a dinoszauruszok, mi közük van a buddhista templomokhoz, és miért vannak itt? A válasz talán csak ennyi: „Árpád, ne keress mindig mindenben mély értelmet, egyszerűen csak jól néznek ki a dinók, és a vezető szerzetes kedvencei, ezért vannak ott…” :)

Az egyik Buddha szobor elé mi is leparkoltunk a bringáinkkal és egy kép erejére megpróbáltunk pont úgy leülni, ahogy a Buddha is ült, de nekem nem igazán sikerült a kéztartást leutánozni. :) Tudtátok egyébként, hogy Buddha különböző kéztartásai mást-mást jelentenek? Ezt itt le is írják én is innen tudtam meg, hogy ez a kéztartás a Bhúmi-szparsa-mudrá, amit a „föld tanúságul hívása”-nak is hívnak és egyben a rendíthetetlenséget is jelképezi. :) Érdekes…

Ezen a helyen egy szerzetes bácsika söprögetett a Buddha szobrok körül, és tette ezt úgy, hogy abban volt valami. Valami amit most nem tudok szavakba önteni, de ott éreztem, és le kellett fényképeznem, talán a kép visszaad valamit.

Pár kilométerrel később megint megálltunk egy kanyarban egy Buddha szobornál, itt nem volt kapu, hanem az egész úgy ahogy volt, az útra nyílt, és egy nagy kövér arany Buddha figyelt ránk egy emelvényen, hasában egy nagy lyukkal. Hogy ez mit szimbolizál, még nem tudom, de ma guglizós kedvemben vagyok, ezért ennek is utána jártam.

Ez a bőséget és a jólétet szimbolizálja, és a cikk szerint, ha sokat tartasz ilyenből a lakásodban, akkor az „bőséget és pénzt hoz.” Csak nehogy túl sokat vásárolj a lyukas hasú Buddhából, mert akkor a pénzt viszi, s nem hozza! :D Ejj, rá kell jöjjek, hogy baromi nagy üzlet van a vallásban is! :) Mint mindenben, ma már így működik az emberek világa. Ahogy Józsi bácsi mondaná, a világ egy üzleti vállalkozás.

Na, de szálljunk vissza a földre, mert volt itt még más érdekes dolog is a Buddhákon kívül, pl. pár kilométerrel később az út menti vizes mezőn egy csomó ismerősen fekete-fehér nagy testű madarat vettünk észre. Szépek voltak nagyon, és ha rosszul tévedek, akkor ezek a nálunk is élő gólyafajta, csak azt nem értem, hogy vannak itt ilyen sokan, mind a földön, amikor otthon mindig csak villanypóznák tetején és használaton kívüli kéményeken láttam őket fészkelni. Hol fészkel ennyi gólya itt Thaiföldön, hol van nekik helyük? Thaiföld épp olyan fejlett, mint Magyarország, ha nem fejlettebb (legalábbis ez az északi rész, ahol épp kerekezünk), akkor meg hogy van nekik itt hely, hogy férnek el az emberek mellett? Na nem mintha nem örülnék neki, hogy ennyi gólyát látunk. :)

„Úgy tettünk, mint a csirkék, csapkodtunk a szárnyainkkal, leguggoltunk és tojtunk egy tojást”

Ayuthaya szigetéhez egy olyan kacskaringós úton kellett feljutnunk az oda vezető felüljáróra, hogy máig csodálkozom, hogyan sikerült ez elsőre. De sikerült, és odabent a városban is megtaláltuk második próbálkozásra azt a rövid kis utcácskát, ahol a külföldiekre váró szállók és éttermek sorakoztak. Itt először megnéztük, hogy nem írt-e vissza a kanapészörfösünk, és amikor láttuk, hogy nem, elindultunk megtalálni a város legolcsóbb szobáját. Pontosabban Zita a bringáknál maradt, én pedig gyalog végigjártam ezt a néhány szállót. Ha jól emlékszem, már 150 bhat-nál jártam, és ezt a földszinti, külső fürdős, wifis szobát már épp készültem megmutatni Zitának is, amikor ő jött egy még jobb hírrel: Julien, egy német srác felajánlotta a szobáját, amit már kifizetett (mert annyira megtetszett neki), de valójában ma este nem használja, mert egy másik szállóban, a haverjaival fog lógni! :o Egy pillanatig elgondolkodtunk, hogy miféle csapda lehet ez, de nem erről volt szó, hanem tiszta jó fejségről. A srác amúgy azért lépett oda hozzánk, mert amint meglátta a tökig pakolt bringáinkat, megdobbant a szíve. Ő is hasonlót tervez, már meg is vette a nagy utazáshoz a biciklit, de még gyűjti hozzá a bátorságot és az inspirációt. Ezekkel végül mi nem tudtuk viszonozni a kedvességét, mert később úgy eltűnt, hogy többet nem találtuk meg, csak egy apró csokiskekszet hagytunk ott neki a szobában másnap.

Este még kimentünk a „street food corner”-re thai levest vacsorázni, és benéztünk a félig már bezárt helyi piacra. Itt történt egy érdekes eset, amikor a hagymaárus bácsikának próbáltuk elmagyarázni, hogy tojást szeretnénk, és ehhez úgy tettünk, mint a csirkék, csapkodtunk a szárnyainkkal, leguggoltunk és tojtunk egy tojást. Erre a bácsinak felgyulladt a villanykörte és intett, hogy kövessük és mi már örültünk, hogy jajj, de jó, végre elvezet minket valakihez, akitől kapunk tojást, de nem így történt: egy WC-t mutatott nekünk! :) Hát persze, hogy is lehettünk ilyen balgák, én magam is a WC-re vezettem volna el magunkat azután a kis színház után, amit levágtunk neki! :) Aztán persze megtaláltuk a tojást is, ami egyébként a melegszendvicsbe kellett, mert rájöttünk, hogy 120 bhat-ért 10 db „lapka” puhasajt az mégiscsak sok egy kicsit. 84 forint egy szelet sajtért az kicsit sok, ezért aztán a szendvicsek helyett egyfajta olaj nélkül kisütött, belül hagymás, kívül tojásos kenyereket sütöttünk ki másnap reggel. Ezeket már inkább nevezhetnénk bundás kenyérnek, mintsem melegszendvicsnek. :) Egyébként ez az új találmányunk nagyon finomra sikeredett, ezért aztán rendszert csináltunk ebből, de később rájöttünk, hogy érdemes őket már este kisütni, mert reggel ilyen tesze-tosza sütögetéssel kezdeni a napot időpocsékolás, csak ezért még korábban, hajnalban pedig képtelenek lennénk felkelni.

Ayuthaya – A romok körül és az elefántistállónál

Másnap azért már 8-kor odakint voltunk így is, de nem azért, hogy útra kelljünk, hanem hogy először kicsit körbejárjuk ezt az Ayuthaya-t, mielőtt elhagyjuk és tovább állunk.

Ayuthaya a Siam királyság fővárosa volt 1350-től 1767-ig, ezalatt 33 király uralkodott, amíg a burmaiak le nem igázták. Ekkor a város lakossága már egymillió fő volt, fontos megállója volt az India és Kína között kereskedő hajóknak, és kínai, japán, portugál, dán, francia és angol hajók is álltak a kikötőiben. Az akkor itt járt emberek úgy írtak Ayuthaya-ról, mint a leg előkelőbb, legfényesebb város, amit valaha láttak. Sajnos mi már későn érkeztünk, mert 1767-ben jöttek a burmaiak és mindent leromboltak, a város vezetőit pedig dutyiba dugták. Sokat nem maradtak, mert három évvel később már új fővárost avattak a thai-ok, Bangkok-ot. Azért persze el nem keseredtünk, mert romokat így is bőségesen találtunk és ez is érdekes volt, nem véletlen, hogy ’91-ben a világörökség részévé választották Ayuthaya-t.

Megnéztünk néhány egész háztömböt elfoglaló rom együttest – kívülről, a kerítésről és a kapuból, mert belépősek voltak – majd egy parkot bringáztunk keresztül. Ezen a parkon egy nagy tó foglalt helyet, amit én azért is akartam megnézni, mert a GPS jelölt rajta egy utat néhány névtelen útponttal. Kíváncsi voltam, miféle vízi ösvény ez! Egy sétány volt, amely hidakon keresztül vezetett át kis szigetek és félszigetek között. Ez szép volt, és érdekes, és élveztük, ahogy felugratunk a hidak rámpáira. Máshogy nem is sikerült volna rajtuk átbringáznunk, mert meredekek voltak, viszont rövidek, így egy kis lendülettel könnyedén fel tudtunk jutni rajtuk. A túloldalán a parknak fordultunk, és itt ért minket egy kellemes meglepetés. Egy turistákat hurcolászó elefántcsordába botlottunk az egyik sarkon. Jó volt nézni a hatalmas állatokat cammogni az úton, esernyős napvédővel ellátott felépítménnyel a hátukon. Még akkor is méltóságteljesek voltak, hogy közben tudtuk, csak turistákat cipelnek – ez a munkájuk, ez a „megélhetésük”, ezért tartják őket az emberek.

Ugyanitt igen érdekes formájú és festésű riksákat is találtunk, és egy sátor tetős épületet egy egyenes sétány végében, de ez utóbbi már nem keltette tovább az érdeklődésünket, úgy éreztük, eleget időztünk, és ideje indulnunk, ha még jutni is akarunk valahová a mai napon. Kifelé menet a szigetről lefékeztünk egy utcai árusnál, vettünk pálcikákra felszúrt, parázson megsütött finom szósszal leöntött csirkehús darabokat, és egy hatalmas adag sticky rice-t, vagyis ragadós rizst. Ez utóbbi rizsfajta nagyon népszerű Ázsia ezen vidékén. Mi azt hittük, hogy csak a kifőzés módjában különbözik a többi rizstől, de nem, a helyiek elmondták nekünk, hogy maga a rizs is egy másik típus. Ezt így kifőzbe tömbökbe lehet fogni, és ezekből a tömbökből kézzel könnyedén kiszakíthatsz magadnak kisebb-nagyobb darabokat a rizsből, ezek a rizsszemek teljesen jól együtt maradnak, össze ragadnak, így az étel kb. úgy formázható, bontható, pakolható, mintha gyurma lenne. És persze nagyon finom! :) Már amennyire a rizs nekünk európaiaknak finom lehet. Mert míg az itteni embereknek ez a legfőbb eledele és rengeteg fajtáját ismerik, amelyeket többféleképpen el tudnak készíteni, nekünk ez csak egy köret marad. :)

Na, de ennyit a rizsről, és most guruljunk ki Ayuthaya szigetéről, különben sose jutunk sehová! A szigeten kívül az utat direkt az elenfántistállók felé vettük, erről a helyről sokat nem tudtunk, de az útikönyvünk és az OSM térkép is jelölte, ezért útba ejtettük, ha már amúgy is útba esett. Először egy nagyon érdekes szobor együttest vettünk észre és hajtottunk le közéjük az útról. Elefántok cipeltek harcosokat a hátukon és az egész 1:1 méretarányban, vagyis életnagyságban előttünk volt. Nem csak az elefántokon ültek a harcosok, hanem néhányan mellettük is sétáltak, és ezekhez az alakokhoz pont oda tudtuk tolni a bringákat úgy, mintha ők tartanák, vagy tolnák a fekvőkerékpárjainkat. Ezt azért csináltuk, mert egy képet álmodtunk ki, amin az látszik, hogy ők tolják a bringáinkat. Ezen nagyon jól mulattunk és kigondoltuk, hogy majd jól feltöltjük ezt a képet facebook-ra, azzal a szöveggel, hogy meguntuk a bringákat, és elefántokra váltottunk, amelyekhez még szolgák is járnak. :) Itt a szobroknál eltöltöttünk néhány vidám percet, majd ahogy továbbindultunk, ismét rögtön lekanyarodtunk az útról, mert mint kiderült, ezek a szobrok tőszomszédságban vannak az igazi elefántistállóval. Ez a hely egy nagy, vastag fakarókkal körbekített terület volt, aminek a belsejében valóban elefántok voltak. Érdekes volt, hogy ezek a karók olyan távolságban voltak egymástól, hogy mi, apró emberek könnyedén be tudtunk köztük sétálni az elefántokhoz. Persze ezt nem tudtuk, mert gondozó nem volt a közelben. Odébb, ahol felmásztunk egy lépcsőn egy nagy fehér kőkerítés tetejére, láttuk az „Elephant Kraal”-t, egy arénaszerű területet, ez volt anno az évente egyszer megtartott elefánthajtás végállomása, ide hajtották be a vadonból az elefántokat, hogy aztán hátas vagy háborús állatnak használják őket. Ennek az elefántkarámnak a közepén van egy emelvény, ez volt a király helye, innen figyelhette végig az eseményt. Az utolsó ilyen elefánthajtást 1903-ban tartották. Azóta gondolom megfogytak az elefántok a „vadonban”, ahogy maga a vadon is eltűnt, mert ahogy jöttünk és ahogy továbbmentünk innen, semmiféle erdőhöz foghatót nem láttunk, leginkább csak gyártelepeket, külszíni fejtéseket, na és többségében mezőgazdasági területeket láttunk. Rég nincs itt már semmiféle érintetlen természet, csak ember alkotta, pusztította területek. Viszont elefántok azok még vannak, mert tovább menve több „igazi”, mai, bádogtetős istállót is láttunk, komoran étkező elefántok tucatjaival. Óriás állat ez, amely biztos, hogy kipusztult volna már e vidékről, ha az ember nem tartja. Az a szerencséje, hogy ilyen óriás, különben már rég eltűnt volna azzal sok másik fajjal együtt, amit észrevétlenül kiírtunk a „fejlődést” és a profitot esztelenül üldözve. Olyanok vagyunk a természettel, mint elefánt a porcelánboltban, csakhogy ez az elefánt a porcelánbolttól függ.

Üres mezők között, teherautókkal teli úton

Na mindegy, ezt már biztos unjátok, úgyhogy guruljunk csak ki Ayuthayaból a végtelen mezők közé a végtelen országúton. Mellettünk a mezőkön apró fehér madarak mászkáltak, mintha már láttuk volna őket Indiában. Először egy kis boltnál álltunk meg, ez, mint később megtudtuk, egyben egy benzinkút is volt egyben. A sarokba lerakott kannából egy tekerős szivattyával lehet kipumpálni az üzemanyagot. Jól meg is tankoltam a bringámat, aztán persze saját magunkat is, a nálunk lévő sticky rice és csirke mellé vettünk egy üveges kólát, amit egy apró jégdarabokkal teli zacskóba öntöttek ki nekünk, ahonnan szívószállal tudtuk meginni a finom, hideg, édes löttyöt. Közben egy csomó műanyagot termeltünk és a kólát sem a természet adja, hanem a helyére épített és annak az erőforrásait szívó hatalmas gyár, ahonnan hasonlóan szörnyű, minket közvetlenül is bosszantó és mérgező teherautók hozták el idáig. A jó az, hogy ezt így már látom és érzem, a rossz az, hogy ez még így sem elég, tovább isszuk ezt a mérget, mert kívánjuk. És tovább szapulom ezt a rendszert, amelynek szerves része vagyok, és amelytől majdnem épp annyira függünk, mint magától a természettől. A jó az, hogy ezt már tudom, a rossz az, hogy még csak igen apró lépéseket tettünk. De legalább tettünk, és ez is egy végtelenül hosszú út eleje, és bármennyire is apró lépésnek tűnik ilyenekről írni, és alumínium vagy műanyag palack helyett üvegesbe kérni a kólát, és újrahasználni hozzá a szívószálat, ezek is apró lépések és vezetnek valahová. Talán ezen a napon valamikor rádöbbentem igazán mélységesen arra, amit már többen a szememre hánytak, mégpedig, hogy addig nincs teljes jogom szidni a teherautókat, amíg az ő általuk hurcolt holmikat használom és az ő általuk szállított élelmiszert eszem, és az ő általuk szállított kövekből, téglákból és cementből épített házakban alszom. És ez csak egy apró példa volt, ezt ki lehet bővíteni az egész rendszerre.

Már nem vallom, hogy ki kell költözni feltétlen a városból, igaz, azt sose gondoltam soha, hogy az egyetlen megoldás, hogy visszamegyünk a barlangokba és mindenki elkezdi a földet kapirgálni. Nem tudom, mik a megoldások, de azt igen, hogy kell lenniük, és hogy ez is egy érdekes, izgalmas, érdekes utazás.

Ezen a napon sok érdekes nem történt velünk, róttuk a végtelen, egyenes országutakat, mellettünk két oldalt mezők haladtak el, mígnem késő délután feltűnt néhány szép hegygerinc a mezők túloldalán balra, mi pedig megérkeztünk egy városba, ahol bevásároltunk élelemből, és szállás után néztünk. Egy buddhista kolostort álmodtunk magunknak, hiszen napközben annyi mellett haladtunk el és ezek a helyek mind szépen rendben voltak, békét árasztottak magukból még így távol, az útról szemlélve is. Ezért aztán azt terveztük, hogy bekérjük magunkat egy ilyen helyre, de azt csak vártuk és vártuk, hogy mikor jön már ez a hely, mert ahogy sötétedett, úgy tűntek el egyszer csak ezek a kolostorok az út széléről. Végül csak elénk tárult egy kapu, egy nyitott kapu, amin behajtottunk és hátul az udvarban hamar találtunk is egy szerzetest. Ő nem beszélt angolul, de az alvás egyezményes nemzetközi jeleit (két tenyered egymásra téve, a kezedet a ledöntött fejed alá teszed párnának és lehunyt szemmel horkolni kezdesz) hamar megértette és pár perc múlva egy üres szobához vezetett minket. Pénzt nem kértek, de gyékényt, áramat, ivóvizet adtak. Nálunk pedig volt étel, vízforraló, szendvicssütő, így aztán mindenünk megvolt, én még egy kis asztalt és széket is találtam, ezeket a konnektor mellé húzva még tanulni is tudtam a netbookon, szóval teljes volt a boldogság. Szerencsénk volt nagyon, a szerzeteseink önzetlenül és szeretettel megsegítettek minket, igazán nagyszerűvé és könnyűvé téve így a napunk végét és az otthonunk megtalálását erre az éjszakára.

Ez a két nap 2012. november 9-10. volt, és közben 72 és 64km-t tekertünk, Bangkokból Ayuthaya-ba, majd másnap onnan Na Phralan-ba.

A csónakázás és a Wat Arun

Goy-al és a spanyol srácokkal egyik délután elmentünk egy csónakázásra, amiről mi előljáróban az ég világon semmit nem tudtunk, csak hogy jó móka lesz. Ez nem indult könnyen, mert először két zsilip között vártunk kb. 15 percet, mire felemeltek minket a vízszinttel és mehetünk a csatornákon. Ez a mianmari Inle-tó után nekünk akkora nagy durranás nem volt, mert lényegében ugyanazt láttuk, amit ott „floating village” néven, csak éppen úszó kertek nélkül, és nagyvárosi kivitelben. Itt nem voltak zöld hegyek a háttérben, csak elektromos vezetékek mindenfelé az égen. Ekkor a régi Canon kameránk volt nálam, és így megtapasztaltam, milyen érzés volt visszaszokni valami „kevésbé jóra” – hamar zavarni kezdett a karcos lencse, a lassú reakcióidő, az elmosódott képek és a kijelző alacsony felbontása. Ha egyszer hozzászokik az ember valamihez, utána nehéz visszalépni. :)

A csatornákon azért így is láttunk egy-két érdekes dolgot, pl. ilyen volt az amikor valamit a csónak közepén füstöltek. Konkrétan tüzet raktak a csónakban, egy apró csónakban! :) Hogy mit árultak így, azt már nem láttuk, mert a mi csónakunk rendszerint nem sokat lassított, a tempó is városi volt.

Azért nem bántuk meg, hogy eljöttünk erre az útra, már csak a társaság miatt sem, és azért sem, mert a csónakozás végeztével még a folyó nyugati oldalán maradtunk és meglátogattunk egy 82m magas Wat-ot, vagyis buddhista templomot, a Wat Arun-t. Ez egy néhány toronyból álló kisebb sztupa, és a középső, legnagyobb toronyra fel lehet mászni egy darabig. Ide elképesztő meredek lépcsősor vezet fel négy oldalt. Ezek a lépcsők tényleg olyan meredekek, hogy a mászás nem vicc, tényleg hatalmasakat kell lépni és az apró, de magas lépcsők sosincsenek akkorák, hogy teljesen elférjen rajtuk a lábfejünk, ezért aztán nagyon kellett vigyázni, mert ha egy ilyen helyen megcsúszunk és megindulunk lefelé… Én kicsit paráztam is bevallom, lefelé háttal jöttel, mert ez már inkább volt betonlétra, mint lépcső. Odafent a kilátás elképesztő szép volt, ráláttunk a szomszédos épületekre és a tornyokra, na meg a folyóra, nem is győztem eleget kattintgatni, mert aztán egy őr lezavart mindenkit, mert már zártak.

A közlekedés, a plázák és a furcsa emberek Bangkokban

Hazafelé már menetrendszerinti hajóval keltünk át a királyi palota oldalára, ennek az ára a töredéke volt a városnéző „long-tail boat”-énak. Utóbbi, hosszúkás kis csónakot egyébként úgy dobálta a víz a nyílt folyón hogy néha azt hittem, bele fogunk borulni, de persze végül nem így történt. A palotától fogtunk egy taxit, amibe bepréselődtünk mind az öten, így a hazajutás sem volt egy nagy költség per főre nézve. Útközben megtudtuk, mi a különbség a sárga-zöld és a rózsaszín taxik között. Egyiknek a sofőr a tulajdonosa, a másikat pedig csak bérli egy vállalattól. Hogy melyik szín melyik verziót takarja, sajnos már elfelejtettem, mint ahogy a napi járgánybérlés árát is. Egyébként itt Bangkokban is vannak riksák, de Olvass tovább…

Megérkezünk Bangkokba – Gyár- vagy lakótelep?

Bangkokba a második alkalommal 20 teljes napot töltöttünk. Erre szükségünk volt, mert össze kellett szednünk a sorainkat, be kellett fejezni a naptárat, nyomdába kellett adni, és meg kellett terveznünk az elkövetkezendő hónapokat.

A repülőben még leszállás előtt ért minket az első élmény. Először azt hittük, gyár- vagy raktártelepet látunk, de aztán ahogy süllyedtünk, rájöttunk, hogy nem, nem gyár ez, vagy legalábbis nem olyan gyár, amilyenre én gondoltam. Ez egy lakótelep. Vagy több lakótelep, ahogy tetszik. Ugyanolyan házak végeláthatatlan sora, kultúránk gyümölcse, éljen a sokszínűség! :) Bár ez igazából szerintem borzasztó. Próbálom elképzelni az ott élő emberek életét, és beleborzadok abba a gondolatba, hogy valószínűleg hasonlóan egyforma az életük is, mint a házaik. Remélem, és kívánom nekik, hogy tévedjek. De talán még azzal sem lenne baj, ha hasonló életet élnek (munka, karrier, család) ezzel sem lenne sok baj, ha ez a kultúra nem pusztítani saját magát és vele a bolygót. Mondom ezt én, épp egy repülőn ülve, igaz? :( :)

Yangonban utolsó este a szállóban összetalálkoztunk azzal a francia házaspárral, akikkel Mianmarba menet még a bangkoki repülőtéren összehozott minket a sors. Most megint együtt repültünk – ők is maximálisan kihasználták a 28 napos vízumot és ők is ugyanazzal a két olcsó géppel repültek, amivel mi is – és így összeállhattunk egy költséghatékony taxizásra is. Ezt Bangkokban a reptértől megismételtük, mert kiderült, hogy a szállójuk, amit kinéztek maradásra, csupán pár sarokra van Attila otthonától. Én navigáltam a taxisofőrt, és a végén amikor dugóba kerültünk, és egy fél kerületet meg kellett volna kerülnünk a kocsival, hogy egy jobbra kanyart bevegyünk, félreállítottam egy 4 sávos út legbelső sávjából, hogy most állj, mi fizetünk, kiszállunk, átkelünk a gyalogos felüljárón, és sétálunk! Így Zitával a ránkeső rész nem volt több 100 bhatnál, vagyis 700 forintnál, pedig az egész városon áttaxiztunk! Aztán a francia barátainkat egészen a szállodájukig vezettem, az ugyanis rajta volt az OSM térképen. :) Olvass tovább…

Yangon, a Swedagon Paya, és Mianmar összefoglaló

Yangonba végre nem hajnali 3-kor, csak 5-kor érkeztünk meg. Persze erre a buszra is azt ígérték, hogy 6-kor érkezik meg, én ezért aztán végül majdnem elkezdtem hőzöngeni a yangoni buszpályaudvaron, hogy nekünk ezt mondták, ezt ígérték, ezért most hagyjanak minket békén aludni tovább, Zitát a dupla ülésen, engem pedig a busz padlóján.

Ez már csak azért is ésszerű lett volna, mert az első busz 6-kor indult, és 6 előtt semelyik taxis nem volt hajlandó minket elvinni 7000 kyat alatt. Ezért aztán megvártuk a buszt, ami fejenként 500 kyat-ért, vagyis nem egész 140 forintért bevitt minket a Sule Paya-hoz.

Itt kerestünk egy olcsó szállót és eldőltünk az ágyon.
Hogy pontosan mikor, melyik nap, mi történt velünk, arra már nem is emlékszem, és talán nem is lényeges.

A helyi teherlift és gépírók az utcán

A lényeg, hogy újra bejártuk kicsit a downtown-t, vagyis a belvárost, de már nem tetszett annyira, mint elsőre. Ahogy a munka lehetősége sem, mármint az IT, hálózatos meló gondolata. Már csak azért sem, mert ezerrel a naptárra voltam rápörögve, ezt fontosabbnak tartottam, mint itt is építeni egy birodalmat, amelynek az elveivel nem értek egyet, és amely munka közben csak részben érzem jól magam, és csak bizonyos napokon tartom értelmes feladatnak és kihívásnak.

Az utcákon azonban még így is találtunk sok érdekes dolgot, amely lekötötte a figyelmünket, és örömmel töltött el minket. Ilyen volt például az a pillanat, amikor rájöttünk, hogy mire valók azok a színes kis kötelek, amelyek az erkélyekről lógnak le, és iratcsíptető van a végükön. Első yangoni napjainkon azt hittük, csak csengő helyett használják ezeket, de nem, az igazi céljuk a „teherlift”. Vagyis az iratcsíptető azért van a végükön, hogy a nejlonzacskót, benne a felküldendő holmikkal rá lehessen fogatni a kötélre, majd fel lehessen húzni azt. Zseniális, és zseniálisan egyszerű, nem is értem, ez elsőre hogy nem esett le egyből nekünk.

Aztán a fűszeres húsfondűt is újracsodáltuk és én most sem tudtam dűlőre jutni vele, hogy bírják a helyiek megenni ezeket a mindenféle – számomra igen gusztustalan – állati belsőségeket. Ezek apró kis pálcikákra vannak felfűzve, ezeket lehet belemártogatni a forró, bugyogó fűszeres löttybe, majd fogyasztani. Már akinek van gusztusa hozzá… :) Nekünk nincs, de azért valahol csodálatos, hogy másoknak meg ehhez van.

Egy másik érdekes dolog, amit megfigyeltünk a postára menet, az a gépírók utcája volt. Egy egész hosszú járdaszakaszt elfoglaltak, mögöttük a falra ki volt akasztva mindenféle hivatalos minta, amit egy kisebb összegért a te nevedre és a te adataiddal legépelnek. Ebben itt még mindig van üzlet, hiszen az embereknek nincsen otthon számítógépe, se nyomtatója, de ha hivatalba kell menni mindenféle levelekkel és kérvényekkel, akkor azt itt előállítják nekik. Még Bangladesben láttam, ahogy egy férfi begépelteti valakivel az önéletrajzát egy nyomtatókkal és számítógépekkel felvértezett kis boltban. Ugyanezen boltban történt, hogy megtanítottam a rohingya menekült Harunt e-mailezni a telefonján. Így tudtam meg tőle azóta, hogy megszűnt a munkahelye. :( Hogy most mihez kezd, menekültként egy országban, ahol nincs állampolgársága, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogyan segíthetnénk rajta hosszútávon. Olvass tovább…