Archívum

A(z) ‘Általános’ kategória archívuma

Egy rég elhallgatott szörnyű történet

szeptember 30th, 2013 22 hozzászólás

Az alábbi történet Zita tollából származik és már jóideje megírodott, de kezdetben még nem mertük kijelenti, hogy vége van ennek a történetnek ezért nem akartunk publikálni. Aztán pedig eltűnt a süllyesztőben, ahonnan most előhúztuk. Ha a pamíri bejegyzések olvasása közben fáztatok, akkor most viszketni fogtok! ;)

Mert ennél rosszabb már nem lehet

Bangkokban figyeltünk fel rá, hogy gyanúsan sokat vakaródzom. Biztos szúnyogcsípés, hiszen piros kis dudor mi más lehet? Talán a melegtől kiütés. Vagy gomba? Az útikönyv szerint bármelyik lehet, de esély van még a rühre is. Rüh… na ne… Viszont orvoshoz menni itt már nincs idő, de holnap, vagy azután, mikor már Yangonban leszünk, Myanmarban.

A viszketés őrült fájdalommá erősödött néha. Járás közben meg-megrogyni vágytam, mikor belém mart a fájdalom. Biztos rüh lesz, gombásodás nem fáj így! De akkor Árpin is lennének tünetek… és rajta semmi sincs. Az első orvosi rendelőnél azt a hírt kaptuk, hogy náluk csak délután rendel a bőrgyógyász, de én már nem akartam tovább várni, pedig ez a rendelő nagyon tisztának, jól felszereltnek tűnt, de a vágy, hogy mihamarabb pontot tegyünk az ügy végére, nagyon hajszolt engem. Egy lepukkantabb rendelő felé irányítottak minket, ahol a doktor bácsi mosolyogva fogadott egy akkora szobácskában, amibe maximum egy franciaágy fért volna el faltól falig. Miután megvizsgált, rákérdeztem a rühösségre, de azonnal lehűtött, hogy ha nem viszketek az ujjaim között, akkor ez nem az és különben is ez csak gomba. Majd elkért egy pofátlanul horribilis összeget dollárban a diagnózisért és a kis fiola gombakrémért.

28 nap múlva visszatértünk Bangkokba, de a viszketés még nem múlt el. Újabb orvoshoz mentünk – a szállásunkról egy kedves néni vitt el minket a kedvenc orvosához, és nyugtatgatott minket, hogy ne aggódjunk, a doktor jó és sokkal olcsóbb lesz, mintha a drága kórházba mennénk. Így is lett. Egy aranyos doktor bácsi vizsgált meg engem egy félhomályos, de jobban felszerelt és komolyabb rendelőben, mint ami a yangoni kollégájáé volt. Persze már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor remegő kézzel egy félig lemerült zseblámpával nézegette a foltjaimat, amit még én sem láttam jól ennél a fénynél. A diagnózis: allergia. A kezelés több tablettát, krémet, de még egy fenékbe adott injekciót is tartalmazott, amiről a mai napig nem tudtam meg, hogy mit is volt a szer, amit belém fecskendeztek. És, ím csodák csodája! A kezelés hatására elmúlt a viszketés, visszakaptam a hatalmat a testem fölött! Igazán felszabadító érzés volt! Körülbelül egy hétig… Olvass tovább…

Categories: Általános Tags: , ,

Egy tragédia személyes megélése

július 23rd, 2013 9 hozzászólás

Port Dickson mellett, annak a 132km-es napnak a végén, amiről az előző bejegyzés szólt, a sátorállítás közben ismét bekapcsoltam a Kindle-t, ahogy napközben többször is, mert nagyon vártam bizonyos híreket. A fekete-fehér képernyőn az elképzelhető legrosszabb hír jelent meg, amely nagyon-nagyon lesújtott és aztán még sokáig tartott feldolgozni. Aznap nagyon rosszul aludtam a sátorban, nem bírtam elfogadni a történteket, vívódtam, kínlódtam, forgolódtam. Erőss Zsolt számomra egy legyőzhetetlen figura volt, egy halhatatlan, végtelenül erős, a hegyeket és önmagát sorozatosan legyőző ember, olyan, mint a kisgyerekeknek a Batman vagy a Pókember, csak nekem közelebbi és sokkal-sokkal valóságosabb, főleg amióta tavaly személyesen is sikerült vele találkoznunk. Most érzem, értem csak igazán, mennyire nem volt legyőzhetetlen és halhatatlan ő sem, ahogy senki sem az, a valóságban nincsenek szuperemberek, mindenki halandó és ez így van jól, ettől van értelme az életnek. Az hogy Ő meghalt és nincs többé, számomra először felfoghatatlan és feldolgozhatatlan volt, pedig ha jobban belegondolunk, Ő az életét is kockára tette azért, ami számára maga volt az élet, a hegymászás. Ezt Ő tudta, ahogy a felesége és a társai is, nincs ezen kit okolni szerintem. Azóta eltelt már jó pár hét, és bár e sorok végén akkor, egy nappal a tragédia híre után megfogadtam valamit, azt nem sikerült egyik napról a másikra betartani és megélni, de azóta már elfogadtam, hogy Ők ott maradtak a hegyen és már mint fizikai lények, nem léteznek többé. Számomra így is nagy példakép marad, és bár rettentően sajnálom, hogy ez történt és megszakad a szívem, ha a családjára gondolok, de örülök annak, amit véghezvitt, és hogy megismerhettük személyesen is.

Sajnálom azokat, akik ezt máshogy látják, akik olyan kommenteket hagynak az internetes fórumokon, hogy arra nem is szeretnék gondolni. Igen, bizonyos szögből nézve lehet, hogy csak egy öncélú sport a hegymászás, de valójában sokkal többről van szó, és ezt csak az értheti igazán, aki járt már sok ezer méter magas hegyek tetején, az emberi állóképesség határán feszegetve és önnön korlátait túllépve. Képzeljetek el egy világot ilyen emberek nélkül, ahol senki nem akar olyan nagy tetteket véghezvinni, amelyek mások szerint értelmetlenek. Ahol nem akarnak új dolgokat felfedezni, kitalálni, megvalósítani. Hát nem ettől is ember az ember?

Ahol mindenkitől csak a másokat indokolatlanul, ismeretlenül bíráló fotelhuszárságra tellene… Abban a világban én se innen a túl végéből pötyögném e sorokat egy netbookba, hogy aztán az interneten át szétküldhessem az egész világba mindenkinek aki kíváncsi rá, hanem legfeljebb a szomszéd barlangjáig jutottam volna el és a tegnapi vadászat élményeit vésném a sziklába.

Jöjjenek a sorok, amelyeket a tragédia hírének másnapján írtam le álmatlanságomból felkelve:

Második este nem bírok szinte egyáltalán aludni, pedig kőkemény napokat toltunk. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, elhinni, hogy Ő már nincs köztünk. Nehéz megfogalmaznom, miért érzek így, nehéz leírni, ki volt nekem, mit jelentett nekem Erőss Zsolt. Olvastam az első róla írt könyvet, de a felépüléséről készült filmet még nem láttam, ahogy a második könyvet sem olvastam, hiszen az már az utunk alatt lett csak befejezve, az Annapurna expedíció után. És ott találkoztunk, ami egy nagy öröm volt nekem és egy nagy pillanat az életemben. Noha Horváth Tibor halála mindenképpen beárnyékolta azokat a napokat. Még a mi napjainkat is, pedig mi nem ismertük Őt személyesen, de ekkor már napról napra, sőt szinte óráról órára próbáltuk minél jobban követni a hegymászók útját, és rettentően szorítottunk nekik. Aztán megtörtént a baj, és azt sem akartuk sokáig elhinni, azt is nehéz volt felfogni. Ezt most még inkább az.

Állítjuk a sátrat a naplementében a tengerparton, közben a fél kezemben a Kindle, amiben már alig van töltés, mert egész nap azt lestem rajta, van-e új hír a hegymászóinkról, és most végre látom, hogy van. De nem örülök neki, hanem épp ellenkezőleg, megrendülve olvasom a Szomorú közleményt, látom Zsolt és Kiss Péter arcképét, és nem akarok hinni Lajos sorainak. Ilyen megtörténhet? Nincs többé Erőss Zsolt. Azóta ezer érzés és kérdés kavarog bennem, nem hagy nyugodni. Hol van? Hogy-hogy nem bírt még az utolsó-utolsó utáni tartalékaiból meríteni az az erős ember, hogy-hogy nem hívta le a családja és a rá váró további élet a hegyről, miért nem maradt ereje? Miért nem építették ki rendesen azok a nyomorult serpák a fix köteleket? Miért nem ismerte fel Zsolt idejében, hogy vissza kell fordulni, hogy elérték a határaikat, amikor máskor ebben olyan jó volt? Mit beszélt utoljára Lajossal a rádióban? (Min mehetett keresztül odalent Lajos, és milyen nehéz lehet neki most?) Hogy tűnt el, tényleg nincs már remény, tényleg meghalt? Odafent összekuporodva a hóban, 8000 méter magasan, a halálzónában? Agyödémát kapott? Milyen az, mit érez közben? Tudatánál volt? Mit érezhetett? Borzalmas lehetett… Vajon tényleg az volt? Vagy megnyugodva konstatálta, hogy jól van, itt van a vég, elérkezett, és végigvette magában az életét, és elégedetten konstatálta, hogy ez igen, szép volt, gyönyörű élet volt, sok nagyszerű élménnyel, fantasztikus teljesítményekkel. Véghezvittem sok mindent, sokan szeretettek és sokakat szerettem, voltam valaki, sokan felnéztek rám, sokakat motiváltam, sokaknak adtam erőt, inspirációt. Vajon érzett ilyet, vagy erőt vett rajta a szomorúság és a keserűség, hogy vége van és egyedül hagyja a feleségét és a két pici gyermekét? Vagy csak egyszerűen fázott, fuldoklott, szenvedett és félt, és nem fogadta el a szituációt, mígnem öntudatlan nem lett? Ezekről most már csak így találgatni tudunk, de amennyire én megismertem Zsoltot közvetve és közvetlenül, abból ítélve talán gondolt a legelőször leírt dolgokra is, amikor már érezte, hogy erről a hegyről már nem jön le.

Nem tudom, találkoztam-e valaha ilyen pozitív, életigenlő figurával, mint amilyen ő volt. Sokan azt mondják, önző dolgot művelt, de én ezt nem írom alá. Noha tényleg valamennyire öncélú dolog a hegymászás, és valóban szerénytelenség lenne ilyet mondani, hogy „de hát inspirálok, motiválok másokat”, de attól még ez utóbbi tény marad, igen erős tény. Ezért egyáltalán nem tudok azonosulni az internet negatív hozzászólóival, akiktől most inkább nem is idéznék egy büdös betűt sem, úgyis sejtitek. Engem biztos, hogy nagyban inspirált Zsolt, és igaz ugyan, hogy soha nem merészkednék ilyen magas hegyekre, de most hogy így jobban belegondolok, biztos, hogy nagy hatással volt az rám, hogy tizenévesként elolvastam a róla szóló könyvet és egyáltalán, belém került a tudat, hogy meg lehet mászni a világ legmagasabb csúcsát, és igen, képes rá egy magyar is, innen a közvetlen környezetemből, a nemzetemből! Nem kell hozzá szupermannek lenni, se gazdag nyugatinak, hanem lehetséges nekünk is, bárki véghezvihet nagy tetteket – akár még én magam is.

Szóval adott Ő, méghozzá nagyon sokat, nagyon sok embernek, köztük nekem is. Ez pénzben nem mérhető, kézzel nem fogható dolog. Ő nekem (ahogy gondolom sok más ember számára is) egy nagy példakép, sok minden megtestesítője, amire most nem is találok szavakat. Miután személyesen találkoztunk és beszélgettünk néhány órát, ez csak megerősödött bennem, és kiderült, hogy nem csak magamban kreáltam belőle egy nekem tetsző példaképet, hanem Ő tényleg olyan a valóságban is, amilyennek elképzeltem. Szerény, közvetlen és nagyon pozitív. Szerintem biztos, hogy nem csak a fizikai adottságainak, hanem ez utóbbi tulajdonságainak is nagyban köszönhette, hogy annyi mindent elért. Nem látszott rajta az összetöröttség (még?) Pokharában, mert az ilyet nem lehet egyhamar felfogni és feldolgozni. Hogy a barátunk felmegy a hegyre, ott egyik reggel elbúcsúzunk, aztán Őt többé soha nem látjuk már. És most már Erőss Zsoltot sem. „Eltűnt!” Ez számomra még mindig felfoghatatlan. Én is jól tudtam, hogy ez mindig benne van a pakliban, ha az ember ekkora hegyeket mászik, de valahogy úgy képzeltem el, hogy Ő majd megmássza az összes nyolcezresét, aztán még rengeteg túrát vezet kisebb öt-hatezres hegyekre, és országjáró előadásokat tart, közben otthon családapa és férj, meg műsort vezet a tévében időskoráig, és majd még nagyon sokáig egy egész ország felnézhet rá, és erőt, lelkesedést kaphat tőle. Mi pedig, ha hazaértünk, majd össze tudunk még néhányszor futni vele és a családjával, esetleg abban a thongpa-zóban, amiről álmodozott és mesélt nekünk, hogy egyszer majd nyit odahaza egy ilyen vendéglőt, ahol ezt a tradícionális nepáli nedűt szolgálják majd fel.

 

Hát nem így történt, Zsolttal többé már nem fogunk találkozni. :( Ezzel most már meg kell tanulni együtt élni és el kell fogadni.

Én meg közben ma még ráadásul 30 éves is lettem, na ez megint váratlanul ért, legkevésbé ezen gondolkodtam mostanában, néha már a 29-be is belefeledkeztem és úgy kellett visszagondolni, hogy igen, ’83-ban születtem, most ilyen évet írunk, igen, akkor már nem 27, nem is 28, hanem 29 éves vagyok. Erre most meg jött a május, pörögtek belőle a napok, és bumm! Boldog szülinapot Árpi, 30 éves lettél, kapok a sok tucat köszöntést a FB-on, meg az e-mailekben… Ezeket köszönöm egyébként, de már elmúlt. :) Én inkább érzem magam 23-nak, mint 30-nak, meg kell, hogy mondjam.

Az elmúlt két nap hajnalban keltünk, sátraztunk és tekertünk 210 km-t az őrjítő trópusi hőségben ezt a két legújabb őrült barátunkat követve Kuala Lumpurtól ide Melakáig. Mégis, ha megkérdeznék, mi történt velem mostanában, ezeket meg sem említeném, csak annyit mondanék, hogy 30 éves lettem és meghalt talán a legnagyobb példaképem.

Miközben izzadtan vergődtem a ventilátor alatt az előbb, hiába próbálva elaludni, megfogadtam valamit. Ha szólhatna hozzám, és látna most, egészen a lelkem mélyéig Lali papa, vagy Zsolt, vagy akárki, aki miatt szomorúságot érzek, mert már nincs köztünk és nem láthatom, nem beszélgethetek vele soha többé, akkor Ők valószínű most jól lecsesznének, valahogy így: „Ember, ne szomorkodj már, hisz Te még élsz bammeg! Hát éljél és ne szomorkodj és ne gondolkozzál azon, hogy mi már nem vagyunk ott! Éld az életed, legyél boldog, vidám, nevess sokat, szövögesd tovább a világkörüli kerékpáros nászutazásatok következő álmait, amikért aztán majd induljatok tovább és tovább az úton és éljétek meg szépen Zitával, aztán osszad meg őket, és inspirálj az élményeitekkel másokat is! Csak rajtad múlik az, hogy hogyan éled meg a veled történt dolgokat! Maradj pozitív, maradj lelkes, legyél boldog! Pont úgy, ahogy eddig, vagy még inkább úgy, csak tovább lelkesen, nem történt semmi baj, mi már nem vagyunk odalent, de Ti még ott vagytok, ott van ez a csodálatos Föld, tele végtelen apró és hatalmas, színes és láthatatlan felfedezni való csodákkal, rengeteg rátok váró baráttal!

Ez az élet viszont véges, úgyhogy ne pazarold az időd a rajtam való szomorkodásra, mert mérges leszek! Ilyesmire nagy butaság túl sok időt pazarolni, mert az élet egyszer véget ér, látod, mi vagyunk rá a példa. Van x napod teletölteni őket minden jóval, aztán helló, vége a filmnek, Game Over, és nincs több zseton, jön a blackout, vége a dalnak.

A többiekben viszont, – ahogy én is tebenned – még tovább élsz majd aztán is, hisz emlékeznek rád, hisz az életük része voltál, a tetteid, a történeteid, a beszélgetések, a közös pillanatok, az együtt megélt élmények, szinte minden, amit mondtál, írtál és tettél hatással volt másokra, és nyomot hagyott bennük. Mit akarsz, mit érezzenek, amikor rád gondolnak, amikor már nem leszel köztük? A légynek sem ártott soha, jó ember volt, tudott élni, szerette az életet, nagy hatással volt rám, sokat köszönhetek neki? Úgy élsz, hogy efelé haladsz, és közben még te magad is jól vagy, élvezed a létet? Akkor rendben van barátom, csak ne szomorkodj most már annyit, hanem élj, mert azért kaptad az életet! ;)”

Mostantól megfogadom e tanácsot, hisz itt a B oldal! Horváth Tibor, Erőss Zsolt, Kiss Péter, nyugodjatok Békében! Az én szívemben örökké ott lesztek a Himalája nyolcezres csúcsainak tetején! És most megpróbálok aludni, hogy a holnapi napot értékesen tudjam tölteni.

Új együttműködő partnerünk a MagNet Bank

április 15th, 2013 9 hozzászólás

Amikor elindultunk erre az utazásra, nem tudtuk biztosan, csak reméltük, hogy eljutunk idáig. Abban sem voltunk biztosak, hogy a pénzünk elegendő lesz-e, mivel arról sem volt tapasztalatunk, milyen ütemben, milyen büdzsével lehetséges, érdemes és jó ilyen hosszú időn át, ilyen távoli országokban utaznunk.
A publicitást mindig is fontosnak tartottuk, mert azt viszont tudtuk, sejtettük már a kezdetektől, hogy nem akármilyen élmények és tapasztalatok várnak ránk, és ezek biztosan érdemesek lesznek a megosztásra, hiszen anno mi is pontosan így kaptuk az inspirációt, a szikrát, ami elindított minket ezen az úton.
Mára a blogunknak  és a Facebook oldalunknak annyi olvasója, annyi “rajongója” lett, amennyiről a kezdetekkor nem is mertünk álmodni. Persze ezt magunktól is nagyon jól tudjuk, de Ti tovább inspiráltok és biztosítotok minket abban, hogy jó dolog az amit csinálunk, és rengeteg segítséget és biztatást is kaptunk Tőletek. Így születhetett csak meg a falinaptár és az e-könyv, Veletek együtt.
Szóval ez út noha sohasem indult egyszerű nászútnak vagy kerékpártúrának, mára szinte már hivatássá nőtte ki magát. Megyünk a világban, nyitott szemmel és szívvel a környezetünk és az embertársaink iránt, és figyelünk, tapasztalunk, tanulunk és közben mi magunk is mesélünk, írunk, megosztunk. Mert az ember teremtő lény, akkor is, ha nem tud róla! Még ha nem ismerjük fel, akkor is minden cselekedetünkkel, minden szavunkkal teremtünk.

Így teltek a hetek, a hónapok, az országok, sőt, lassan már mondhatjuk, hogy a kontinensek és az évek is. Egy szép napon aztán termett egy e-mail a postaládánkban a MagNet Banktól, amelyet kitörő örömmel fogadtunk. A támogatók, partnerek megtalálása és meggyőzése sosem volt könnyű feladat, pláne nem kezdetekkor. Most azonban minket kerestek meg, és ez merőben új volt számunkra, főleg, hogy egy bank keresett meg bennünket, ráadásul pont az a magyar bank, amihez örömmel és tiszta lelkiismerettel adjuk a nevünket, mert közös értékeket tartunk fontosnak Velük. A MagNet Bankról van szó.
A GreenR-en megjelent vendégposztomban írtam arról, hogy mi teremtjük meg a világunkat. Valahogy így születhetett meg a közösségi bank is, mi, emberek hívtuk életre, ha nem is vagyunk az alapító tulajdonosai között, de attól még mi teremtettük meg azzal, hogy tudatosabban kezdtünk gondolkodni és cselekedni, és igényünk lett egy újfajta, a közösség és a fenntarthatóság felé is elkötelezett bankra.
Ugyanígy teremhetnénk még, és szerintem szükség is van rá, hogy teremtsünk rengeteg fenntartható vállalkozást, szolgáltatást és terméket. A MagNet Bank az én szememben ezek úttörője, és nagyszerű érzés, hogy létre jött. Így nagy örömmel tölt el az is, hogy most együttműködő partnerünk lett.

Na, de hogy ne csak áradozzak, válaszolok egy kérdésre, ami már biztos a fejetekben van, hogy most akkor mi lesz, mostantól nem fogjátok azt olvasni a bejegyzésekben, hogy a legolcsóbb szálló után kutakodunk, és a legkedvesebb család kis “koszos” utcai, családi vendéglőben étkezünk?! Hát, elárulom, hogy pontosan ugyan az lesz, mint eddig, ugyanolyan szerényen és tudatosan fogunk vásárolni és költekezni, mint eddig, minden marad a régiben, csak esetleg a mosolyunk szélesebb lesz, a lelkünk meg egy kicsit könnyebb, amikor az anyagiakon gondolkodunk.

Aki követi az utunkat számokban és olvasta a kezdeti terveinket, az sejtheti, hogy lassan már a múlté az az éveken át gyűjtött és félretett pénzösszeg, amivel kezdetekkor elindultunk. Lassan már teljes egészében az útból élünk, így jól jött a MagNet támogatása, amely csupán akkora összeget tartalmaz, amellyel együtt, ha szorgalmasan írjuk és publikáljuk tovább a cikkeket hétről hétre és hónapról hónapra mind a három különböző helyre, akkor pontosan nullszalldósra jön ki a bevétel-kiadási mérlegünk az eddigi havi költségeinkkel számolva, amelyek azonban még így sem érik el két magyar minimálbér összegét.

A világ drágábbik fele és egy csendes-óceáni átkelés még hátravan, ráadásul, ha az élet épp úgy hozza, forrásaink elapadhatnak bármikor., így koránt sincsen szó arról, hogy hátradőlhetőnk és most elindulhat egy lazább, dőzsölősebb utazási forma.

De ha még úgy is lenne, hogy mostantól bő lére ereszthetnénk, ezt akkor sem tennénk meg. Mert ahogy a Fair Trade képen látható Anna Lappe idézet is mondja Józsi bácsi fordításában: Minden egyes alkalommal, amikor pénzt költesz, arra a világra adod le a szavazatodat, amelyben élni akarsz.”, és mi szeretnénk ezeket a szavazatokat okosan, tudatosan felhasználni, ami itt Ázsiában elég könnyű, hiszen a kis családi vállalkozásban működtetett étkezdék és vendégházak általában a legolcsóbbak. De bízom benne, hogy ha “fejlettebb” országokba érünk, akkor is sikerül majd kellő körültekintéssel és tudatossággal megtalálni egy fenntartható formáját az utazásunknak és a létünknek. Hogy most ne kanyarodjunk el a lényegtől, ez azért is fontos, mert “A pénzem épít”, ami nem csak zseniális szlogen a MagNettől, hanem valójában a fenti idézet egy rövidebb, lényegre törőbb összefoglalása. És mivel ahogy azt már gondolom minden olvasónk nagyon jól tudja, mi egy emberibb, igazságosabb, tudatosabb és fenntarthatóbb világot szeretnénk teremteni a közvetlen környezetünkben és amennyire tőlünk telik az egész világban is.

Persze most bizonyosan néhányotok talán felhördül magában, hogy “Mit vagy úgy oda Árpi, ez is csak egy másik bank, amely elsősorban a profit maximalizálására van berendezkedve, mint bármelyik másik vállalkozás a világban!” – és valóban, ebben is van igazság, csakhogy, nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi, milyen hatással van közben az emberekre, a közösségekre és a környezetre. És itt jön vissza a teremtés és a voksolás! Mi a voksunkkal most már választhatunk egy tudatosabb bankot is, sőt azon belül azt is, hogy hová fektessék be az ott tartott pénzünket és hogy a nyereség 10%-ából milyen társadalmi szervezetek részesüljenek. Igen, mindezt mi hívtuk életre, és remélem a jövőben még rengeteg ilyet teremtünk még! Ezzel zárva a mi mondandónkat most átadom a szót a MagNet Banknak:

A MagNet Bank munkatársai közül többen is lelkes olvasói vagyunk Árpi és Zita blogjának, nyomon követjük kalandos utazásukat, és minket is nagy örömmel tölt el, hogy napról-napra fantasztikus új élményekkel gazdagodnak – és gazdagítanak minket is, az olvasókat. Igen, a blog írása nélkül valószínű nem ismerhettük volna meg őket, pedig valójában nagyon értékes emberekről van szó, akik figyelnek környezetükre, szerényen és tudatosan élnek, és felelősnek érzik magunkat mindazért, ami körülveszi őket. Hiszen a világ körülöttünk olyan lesz, amilyenek mi magunk is vagyunk. A MagNet Bank közösségi pénzintézetként tudatosan épít kapcsolatot felelős betét- és hiteloldali célok, társadalmi és kisközösségi érdekek között. A MagNet forrást biztosít olyan kezdeményezések számára, amelyek pozitívan hatnak környezetünkre, és társadalmunkra, amelyek közös jövőnk biztosítékai lehetnek. Ami megváltoztatja azt a helyet ahol élünk, az a felelősség és a tudatosság. Az emberek a mindennapos, hétköznapi döntéseiken keresztül jelentős változást érhetnek el. Ebben kívánunk partner lenni, mert együtt, közösen többet érhetünk el. Árpi és Zita az általunk is követett értékek mentén élik életüket, céljaink azonosak.
Ha hazaérnek igazán különleges nászútjukról, bízunk benne, hogy sort keríthetünk egy személyes találkozásra is. Egyelőre azt kívánjuk, hogy útjuk sokáig tartson, és még rengeteg újabb élménnyel gazdagodhassanak!

Vissza az emberhez! Pénzintézet a közös értékteremtésért.

Az ember bonyolult lény. Miközben egyre fejlettebb világot épít maga körül, lassan, észrevétlenül, de határozottan eltávolodik saját emberi természetének egyszerű, ám annál lényegibb vonásaitól, például a közösségi létezés törvényszerűségeitől, attól az igazságtól, hogy együtt biztonságosabb az életünk, hogy együtt minden cél könnyebben elérhető. Napjainkban azonban egyre jobban kirajzolódnak egy új, közösségi reneszánsz körvonalai. Mi lehetne ennek ékesebb bizonyítéka, minthogy mára már a pénzügyi világban is megjelent a közösségi gondolat, sőt 2010 óta magyar bank is van, amely a közös értékteremtést tűzte zászlajára? A MagNet Magyar Közösségi Bank a profitot új megközelítésben, az ökoszféra és a jövő generációk érdekeit szem előtt tartva értelmezi.

Közösségi újjászületés a bankban

A MagNet Bank már tizenöt éve jelen volt a piacon, előbb takarékszövetkezetként, majd HBW Express Bank néven, amikor vezetői felismerték, itt az idő a változtatásra, a hagyományos bankolás újragondolására. Céljuk volt, hogy a biztonság és a stabilitás megtartása mellett a bank működésében nagyobb hangsúlyt kaphasson a társadalmi felelősségvállalás és az átláthatóság. Tisztában voltak vele, hogy e célok megvalósítása csak úgy lehetséges, ha hatékonyabban vonják be az ügyfeleket, ha valódi közösségként tekintenek rájuk, ha jobban kihasználják a közösségekben rejlő erőket.

Mit jelent az, hogy egy bank újbank?

Az európai újbankok (etikus, közösségi, öko-, zöld-, vagy alternatív bankok) működését jellemzi:

  • a felelős hitelezési és befektetési szabályok (pozitív és negatív szűrők) alkalmazása
  • a nagyfokú átláthatóságra való törekvés (banktitok megsértése nélkül)
  • aktív társadalmi szerepvállalás
  • mérsékeltebb gazdasági profitelvárások, és a társadalmi és környezeti profit szempontok megjelenése már az alap banki szolgáltatások területén

„Az újbank nem azt jelenti, hogy újak lennénk a banki palettán! Azért vagyunk újbank, mert velünk gyökeresen megváltoztathatja a pénzhez és környezethez fűződő viszonyát!”

Közösségi bankként a MagNet számára a közös fejlődéshez kiemelt fontosságú az egyének és a közösségek szerepe, pénzügyi tudatossága és felelősségvállalása.

A közösségi banki modellben a betétesek és a hitelesek érdekközösséget alkothatnak, „láthatják”, segíthetik egymást. Az ügyfelek, munkatársak, civil partnerek, érintettek közös értékek mentén találkozhatnak és támogathatják egymás munkáját.

A legátlátszóbb pénzintézet

Hogy az ügyfelek átláthassák, a bank profitmaximalizálás helyett a felelősségteljes, fenntartható fejlődést tekinti céljának, a MagNet Bank kiszámítja és ügyfelei tudomására hozza, mennyivel járultak hozzá a bank éves eredményéhez. A MagNet Banknál minden lakossági ügyfél saját maga határozhatja meg havi számlavezetési díjának mértékét is. (Becsületkasszás számlavezetési díj)

“Luxusprofit” helyett “KAP” (Közösségi Adományozási Program)

A bank részvényesei minden évben lemondanak az éves nyereség 10%-áról, és az ügyfeleknek ajánlják fel a lehetőséget, döntsék el, mely társadalmi szervezetek részesüljenek ebből az összegből.

 

Betétes és hiteles egy közösségben

A ún. közösségi termékeken keresztül az ügyfelek maguk határozhatják meg azt is, hogy betétben elhelyezett pénzükből milyen hitelcélt, vagy akár mely hitelfelvevőt támogasson a bank. Olyan hitelek, projektek, ügyféligények finanszírozására nyílik lehetőség, amelyek a fenntartható fejlődést, a környezet megóvását, az általános életfeltételeket, a természeti és alkotott értékek védelmét, bővítését és fenntartását szolgálják. A betétes egy meghatározott sávon belül dönthet betétjének kamatáról is, akár a piaci kamatoktól alacsonyabbat is választhat, ha azt szeretné, hogy az adott hitelfelvevő hitele még olcsóbb legyen.

A MagNet Bank a jövőbe tekint

A MagNet Bank közösségi pénzügyi gondolkodása remélhetőleg egyre szélesebb kör számára jelent követendő utat a bankolásban. Hogy mindez nem csak hiú remény, azt az is jelzi, hogy a bank 2012-ben több jelentős szakmai díjat is begyűjtött. A szakmai zsűri nem csupán az év társadalmilag felelős bankja címet ítélte a pénzintézetnek, de a Mentor Hitel elnyerte az év lakossági hitelterméke címet, és a Mentor Betét is dobogós helyen végzett a megtakarítási termékek kategóriájában. Az elismerések a MagNet Bank számára is azt jelzik, hogy érdemes ezen az úton tovább haladni – a közösségi banki, etikus működés nagy jövő előtt áll.

Categories: Általános Tags:

Lali papa zempléni beszámolója 1959-ből

február 27th, 2013 12 hozzászólás

Amikor 2013. január 5-én este visszatértünk a szállásunkra Tam Coc-ból, szomorú hírt kaptunk. Ezen a napon hunyt el 82 évesen nagypapánk, Lali papa. Már több mint fél éve diagnosztizálták nála a hasnyálmirigyráknak egy akkora már súlyossá vált állapotát. Ő hősiesen küzdött a betegség ellen, a Karácsonyt még otthon töltötte, ekkor láttuk őt utoljára skype-on keresztül. Aztán az újévvel belátta, hogy neki és a családnak is jobb, ha bevonul a kórházba, ekkor már nagyon súlyos volt az állapota, az orvosok morfiumot adtak neki és nem sokkal ezután el is aludt végleg.

Még szeptemberben gondolkodtunk egy hazamenetelen, Zita felajánlotta azt is, hogy menjek én egyedül haza, és ő megvár itt DK-Ázsiában, de végül beláttuk, hogy ennek se lett volna sok értelme, mert Lali papát nem gyógyítanánk meg ezzel a betegség gyógyíthatatlan stádiumából és mindenkinek csak nehezebb lenne úgy, ha hazamennék. Aznap este eléggé letörtem, másnap szomorúan és mérgesen nyomtam a pedálokat. Miért az én nagypapám, amikor ő még annyira szeretett volna élni és annyira küzdött? Miért nem élhetett még? Hol van most, és hogy lehet az, hogy többé nem létezik? Ilyenekkel gyötörtem magam, míg vissza nem találtam a valóságba és rá nem leltem újra az élet örömére. Hiszen én élek, mi élünk és ennek örülni kell, ennek Lali papa is örülne, ő is így tett, még idősen, betegen is, amikor már tudta, hogy nincs sok hátra. Nem lehetett könnyű neki.

Lali papa a mai világ átlagos nagypapájánál azt hiszem nekem, vagyis inkább nekünk egy kicsit több volt. A perőcsényi házukhoz szinte minden évben szerveztünk egy-két kerékpártúrát, sok barátunk is ismerte és kedvelte őt.

A nagyszüleim, Éva mama és Lali papa egy balatonboglári homokozóban találkoztak amikor Lali papa 8, Éva mama 6 éves volt. Éva mama bátyja, Ádám, nagy cimborája volt Lali papának, így találkoztak ők, és már akkor, kisgyerekkorukban összeházasodtak játékból, amit végül a húszas éveik elején egy igazi házasság is követett, amely aztán több mint 50 évig tartott, és amelynek a gyümölcse édesapám, Csaba és a testvére, Ádi. Emlékeztek Nándira az „Északi Trió”-ból, a 100napbringa-ról? Vele kettesben hódítottuk meg Nordkapp-ot, Európa legészakibb pontját kerékpárral. Na, ő az unokatestvérem, Ádi idősebbik fia. Továbbá Ádi az, aki „kisöreg” néven a lenti, 1959-ből származó történetben „Megkezdte a leszerelési program végrehajtását”. :)

Ezt a levelet nemrégiben találták meg a szüleim Lali papáéknál. Éva mama gépelte be, és az ő, ’56 után Németországba költözött testvérének, Ádámnak és feleségének, Zsuzsának küldték ki ennek egy másolatpéldányát. Lali papa már nem, de Éva mama és Ti még elolvashatjátok. Bár kicsit hosszú a szöveg, de kiváló korkép, érdekes és izgalmas leírás, amelynek további érdekessége, hogy Lali papa pont annyi idős volt, amikor mindezeket történtek, mint amennyi most én vagyok, 29 éves. A képek nem biztos, hogy pont ugyanerről a túráról és helyszínről valóak, de ezek is Róluk szólnak, és a történetben leírt élményekhez mindenképpen passzolnak. Ezen a képen jobb oldalt Éva mama és Lali papa nászútjukon láthatóak Balatonlellén a Kolibri nevű nyaralónál.

Lali papa már nincs köztünk fizikailag, de bármennyire és érzelgősen hangzik, bennünk továbbra is él, már csak azért is, mert az ő vére is vagyunk és az ő nevelése is, közvetlenül és közvetve a szüleimen keresztül. A vicces és kalandos történetei, anekdotái (amelyeknek egy részét Harkányi Lajos néven, összesen 82 hozzászólásban itt is elmesélte a honlapon) mindig jókedvet csináltak a tábortűz köré Perőcsényben és bár néhányat a történetek közül már sokadjára mesélt el, mi nem bántuk, mindig visszajártunk. Érthető okokból nem ismertem őt fiatalabb korában, de mint nagyszülő, nekem példaképem volt és az is marad, ha egyszer megélem, szeretnék olyan nagypapa lenni, amilyen Lali papa volt nekünk.

…de most már elég legyen belőlem, jöjjön Lali papa története az egyhetes zempléni kalandjaikról! Ha nehéz így olvasni, klikkeljetek valamelyik képre, akkor feljön nagyobban és aztán is tudtuk lapozni jobbra-balra. Ahogy néha ő sem értette az én szavaim egy részét itt a blogon, úgy nekem is akadtak sötét foltok az ő írásában, ilyen pl. a „betonkaja”, vagy a „strimsli” és a „tischelés”. Ha ezeknek tudja valaki a megfejtését, örömmel vennénk, ha megírná!





Olvass tovább…

Categories: Általános Tags: , , ,

Naptártörténet

január 4th, 2013 3 hozzászólás

Bár néha nem sikerült, de direkt nem akartalak Titeket a bejegyzésekben traktálni a naptárral kapcsolatos dolgokkal, hogy majd megszülessen ez a külön csak erre szentelt bejegyzés.

Az ötlet

Valamikor 2012 nyarának közepén jött az ötlet a Kornétás Kiadónál dolgozó Máté Istvántól, hogy készíteni kellene egy falinaptárat a legjobb fotóinkkal. Konkrétan ez a Poon Hill-i reggelen készült virágos kép a háttérben a Himalájával adta számára az ötletet, amit ő azon nyomban le is írt nekünk egy e-mailben. Istvánt egyébként már évek óta ismerjük, már a 100napbringa kapcsán is publikáltunk náluk a HTM magazinban.

Az ötlete az adhatta, hogy Istvánnak tetszettek a honlapon leközölt fotóink és közben azon is elgondolkodott, hogy hogyan segíthet bennünket anyagilag. A könyvkiadás ügyében is beszélgettünk már vele, de az egy nehezebb ügy, könyvet ma már kevesebben vesznek, de egy naptár kiváló ajándék is lehet, mondjuk Karácsonyra, rokonoknak, barátoknak.

Mi aludtunk rá párat és bringáztunk még hozzá pár száz kilométert, mire a dolog odáig érett, hogy összeállt a fejünkben egy naptár István és a saját ötleteink alapján. Történetet kell, hogy sugalljon, be kell, hogy mutassa az adott országok szépségeit, és az sem baj, ha egyben inspirál is.

Az előrendelések

Persze az ötlet még önmagában édes kevés volt, az egészről előbb tudnunk kellett, hogy életképes-e. Ezért valamikor augusztus végén kitettem egy előrendelési form-ot ide a honlapra. Ezen sokat kellett agyalni, és ehhez már tudnunk kellett árakat, hiszen ár nélkül elég nehéz bármit is eladni, főleg előre, látatlanban.

Még így sem volt könnyű, hiszen csak egy nagy rakás (több tízezer) fotónk volt könyvtárakba rendezve és egy számunkra remek ötlet a fejünkben. De fogalmunk nem volt róla, hogy ez másoknak mennyire fog tetszeni és mennyire lesznek vevők rá. Hát leírtam az előrendelési oldalra, ami a fejünkben volt és kitaláltam hozzá az árakat, úgy, hogy mindenkit minél inkább serkentsek a vásárlásra, hogy elérjük a kritikus 500 példányszámot, ami után már érdemes belevágni a projectbe anyagilag. Ekkor még semmiféle előnézet nem volt készen, sőt még a képeket sem kezdtük el kiválogatni.

Majd kíváncsian vártuk, mi fog történni. A földhözragadtabb, pesszimista énem (avagy a bátyám :D – Ő inkább realistának mondja magát) azt mondta, hogy az első pár hét nagy érdeklődése után valahol 50-100 db előrendelés környékén meg fog állni a nagy érdeklődés. Ez így is történt, azzal a kis különbséggel, hogy az előrendelések valahol 200 db után torpantak meg. Ez kevés volt még, ugyanakkor mégis nagyszerű érzés volt, hogy mindenféle előnézet nélkül már ennyi naptárat előrendeltetek tőlünk. Ez újabb erővel töltött el minket, ugyanakkor tudtuk, hogy ez önmagában még kevés. Olvass tovább…

Categories: Általános Tags:

Az első 500 nap a számok tükrében

november 1st, 2012 8 hozzászólás

Pár napja volt, hogy 500 napja indultunk Budapestről, a Hősök teréről. Most elkezdhetném taglalni, hogy azóta mennyi mindenen mentünk keresztül, és micsoda fantasztikus, elementális, kegyetlen, gyönyörű, stb. élményeken mentünk keresztül, de ezt már megtettem néhány száz, illetve talán most már talán néhány ezer oldalon keresztül is az előző 286 bejegyzésben itt a blogon.

Ezért ezt most nem folytatnám, de a számolósdit igen, mert érdekesek és tanulságosak ezek a számok, és jó alapul szolgálhatnak azoknak, akik esetleg terveznek utazni azokba az országokba, ahol mi eddig jártunk, és ők is olyan szűkre szabott pénztárcával szeretnék azt tenni, ahogy mi is.

Itt van a 2011 év utáni összefoglaló, ahogy belepislogtam, nem sokat változtak az átlagok(és ez jó, mert azt hittem, magasabbak lettek, hogy azóta sokkal többet költöttünk átlagban), annak ellenére, hogy azért közbe meg kellett vennünk egy-két vízumot, engedélyt, belépőt, és a végén még ezeket a fránya repülőjegyeket is. A táblázat felépítését és azt, hogy mik tartoznak az egyes költségkategóriákba, ebben az előző összefoglalóban már leírtam, ezért ezt most nem is ismételném meg.


A táblázat, benne minden szám


Ugyanez önálló ablakban, teljes képernyőn

Ennek a táblázatnak az aljára görgetve látható, hogy az 500 nap, vagyis az 1 év, 4 hónap és 11 nap alatt már elköltöttünk 2,4 millió forintot. Ez 4800 forint naponta, 2400 forint fejenként naponta. Ez 17,8 euró per nap, jóval több az indulás előtt kitűzött 10 eurós napi álombüdzsénél, de még mindig nem a világ vége, ez még mindig kevesebb, mint 5 ezer forint naponta. És ebben minden benne van, az összes vízum, a százezres repülőjegyek, a kórházdíjak, minden. Jól látható, hogy rohadt sok pénzt elköltöttünk. Ez elsőre minket is megrémített, főleg, amikor belegondoltunk, hogy már jócskán több, mint a felét elköltöttük annak, amennyivel elindultunk.


A torta, rajta a költségeink kategóriák szerinti eloszlása


Ugyanez önálló ablakban, teljes képernyőn

Ebből a diagramból az látszik, hogy mire mennyit költöttünk, az is főleg arányaiban. Indulás előtt volt bennünk egy nagyon naiv gondolat – és innen jött a 10 euró / nap – , hogy majd a kiadások nagy része az étel és a szállás lesz, másra alig fogunk költeni. Hát, ez nem így lett, az étel és a szállás együtt még mindig csak 47,2%-a az összes költségünknek. Ha csak ezeket nézzük, bizony beleférnénk még éppen a 10 euróba, csakhogy az élet nem ilyen egyszerű, sok minden másra is kellett költenünk.


Az oszlopok, benne a tüskékkel, amelyekbe a pénzünk nagyja ment


Ugyanez önálló ablakban, teljes képernyőn

Ez egy érdekes diagram, és megszenvedtem vele mire ilyen formátumba hoztam a Google Docs-ban. Azt mutatja, hogy az egyes napokon mennyit költöttünk (az oszlopok magassága) és hogy mire (az oszlopok színei). Látható, hogy vannak kiugrások, méghozzá nagyon nagy kiugrások (a repülőjegyek ide ki se fértek mert 50000 Ft a diagram teteje), ezek azok a költségek, amelyek miatt nem sikerült tartani a 10 euró napi büdzsét. Egy vízum, egy kórház, egy vonatjegy, egy repülőjegy, egy hátizsák, egy pár belépő a Taj Mahalhoz, ha visszakeresnénk a táblázatba ezeknek a kiugrásoknak az okait, ilyeneket találnánk. Persze nem írtam oda mindig, hogy konkrétan mire költöttünk (de ezentúl majd igyekszem ezt is feltüntetni!), de mi emlékszünk, illetve aki figyelmesen olvasta az útinaplót, az is kapásból ki tudja találni.

Ha ráviszitek az egeret a nagyobb tüskék színeire, kiírja, hogy hányadik napon történt az a kiadás, és hogy mekkora, és milyen kategóriába esik, így azt vissza lehet keresni a nap alaján a táblázatban, és abból már nagyjából ki is lehet találni, mi történt akkor, ami ekkora kiadásba került.

Mi van a bevételi oldalon?

A bevételi oldalt nem kezdtük el ilyen halál pontosan vezetni, amit már bánunk, mert már nem is tudjuk ezt pótolni, mert ez is nagyon érdekes lenne.

Képeslapok

A képeslapokért cserébe a legtöbben küldtök egy kis extra elemózsiára valót. Ennek a mértéke eddig pár száz forinttól 15 ezer forintig terjedt, az utóbbi nagyságrend láttán mindig nagy-nagy zavarba jövünk, és ezek után nem csak a továbbutazáshoz, hanem én személy szerint az íráshoz is újabb nagy löketet kapok, már-már küldetésemnek, kötelességemnek érzem, hogy tovább írjak, és fotózzunk és videózzunk és mindent, ami ér minket, megosszuk Veletek, ezzel viszonozva a segítségeteket. És ez arra is ösztönöz minket, hogy okosan és felelősen költsük el azt a pénzt, amit Tőletek kaptunk.

Ugyanakkor azt is el kell mondjuk, ugyanígy értékeljük és nagyra becsüljük azokat is, akik pár száz forintot küldenek, és ugyanolyan szép képeslapos választunk Nekik és ugyanolyan nagy lelkesedéssel írjuk és címezzük meg, mint annak, aki ennél többet küldött. A bélyeg és képeslap ára ebből is kijön, és mindig marad is még egy ebédre való. Az pedig, hogy ki mennyit küld, nagyban attól is függ, ki milyen anyagi- és élethelyzetben van éppen, meglehet, hogy valakinek az 500 forint nagyobb „áldozat”, mint másnak a 15 ezer, ezért sose becsüljük le azokat, akik „csak” ennyit küldenek. Minden kicsinek örülünk.

Olyan is van, aki (még?) nem küldött pénzt, Nekik is küldünk lapot, mert ez nem csak ilyen egyszerű adok-kapok. Sok olyan szituáció lehet, amikor egy ember nem engedhet meg magának ennyi kiadást, de ő, vagy egy hozzátartozója nagyon örülne egy általunk küldött üzenetnek. Vagy az is lehet, hogy csak arra vár valaki, hogy kézhez kapja a lapot, és utána küld majd bélyegre, lapra valót. Na, de ezt most ne folytassuk, mert a Képeslap küldésekről is szeretnék majd egy külön bejegyzést, mert megérdemli a téma! :)

Cikkírások

Nem titok, hogy elkezdtünk írni az Origo utazási rovatába is, illetve hamarosan a Népszabadság egy mellékletében is fognak megjelenni írásaink. Ezekért az írásokért sem kapunk nagy összegeket, ám azt hiszem Magyarországon már az is nagy szó, hogy ilyen szabadúszó újságírónak felcsaphattunk a blogoszférából feltörve, és hogy egyáltalán pénzt kapunk a cikkekért. Tehát ezt a lehetőséget megbecsüljük, és nagyon nagyra értékeljük, mert ha jön az ihlet, akkor ezen cikkek megírása megvan 2-3 óra alatt a képek kiválogatásával és az egész e-mail-en való feladásával együtt, az értük kapott pénzből pedig simán elvagyunk újabb 2-3 napot, szóval megéri a befektetett idő és az energia.

A falinaptár

A naptár project még nem zárult le, de jelenleg úgy néz ki, hogy 800 példány fog készülni a naptárból, és ha tényleg minden összejön ami kilátásban van és sikerül minden példányt eladnunk Karácsonyig, akkor akár 3 hónapnyi utazásra elegendő bevételünk is lehet a naptárból, és ez nagyszerű, még akkor is, ha már hetekben mérhetjük azt az időt, amit a naptárral kapcsolatban eltöltöttem. Ez a project még nem futott le, és mindez nekünk egyelőre még túl szépen hangzik, hogy igaz legyen. Ennek a naptárnak nagyon örülünk, sokat beleraktunk, örömöt, időt, és úgy gondoljuk, nagyon szép lett, és már ez önmagában nagy dolog, hát még, hogy összejött az előrendeléseitekből (amit nagyon, nagyon köszönünk!) a szükséges darabszám. A naptárral kapcsolatban is rengeteg gondolatom van, amit le szeretnék írni, ezért most ebbe a témába se mennék bele jobban, mert ennek is szeretnék majd egy külön bejegyzést szentelni.

Egy pluszinfó, aktuális kulisszatitok, azon olvasóknak, akik itt jártok a sorok között: mivel otthon most hosszúhétvége van (de én kivételes most ezalatt is posztolok, hogy megérkezzünk végre Mianmarba!), megállt az élet a kiadónál, a papírgyárban, és a nyomdában is, ezért egyelőre hagyom az előrendelést úgy ahogy van, és majd hétfőn lesz belőle már csak visszaszámlálós-darabszámos rendes rendelés, de addig is jó, ha tudjátok, hogy már csak 121 darab van eladó a naptárból (2012.10.31. 21:31-kor a jómagyar idő szerint)! Ezek azok a naptárak, amelyekre még nem érkezett előrendelés, vagyis ha már rendeltél, nem kell izgulnod, félre van téve számodra a kért darabszám! ;)A postázásról, átvételről és fizetésről hamarosan (hétfőn, legkésőbb kedden) küldünk részletes, egyértelmű e-mailt mindenkinek, aki rendelt, és rendel majd. Jelenleg a posta áraira várunk.

Az idő pénz, és a pénz idő, de nem mindegy, hogy váltják – váltod, magadnak!

Mint láthatjátok, ez az út arra is jó, hogy máshogy lássuk a pénzt. Már nem is inkább pénzben, hanem időben számolunk. Hogy hány napra elegendő átlagban az a pénz, amennyit kapunk. Ha tehát valakitől kapunk 3000 forintot, akkor az nekünk egy nap a nászutunkhoz. Ha kapunk egy cikkért 10 ezer forintot, az három nap az utazásunkhoz. :)

…és ez otthon még nem ment. Simán elmentünk egy „nem a legolcsóbb” étterembe otthon egy hosszú, fárasztó nap után, hogy legalább este legyen jó a nap végén. És otthagytunk akár 4000 forintot is, egy sima hétköznapon, mert egyszerűen még nem ment ez a fajta gondolkodás. De most, az úton, képesek vagyunk végigjárni egy egész városrészt, csak hogy megtaláljuk a legolcsóbb szállás-, és étkezési lehetőséget. Vagy képesek vagyunk beköszönni egy egész utcának a kertjébe, hogy sátrazhatunk-e, mígnem valaki van olyan jófej, és megszán minket.

Mi lesz Ausztráliában, ahol minden sokkal drágább?

Életmód, vagyis utazási mód váltás: újra előkerül a sátor, a matrac, a hálózsák, ahogyan a tábori főző is. Nem fogunk utcai étkezdékben és éttermekben többet enni, hanem főzünk magunkra. Ugyanígy CS-vel is többet fogunk lakni, illetve számítunk a ökofarmerek és az ott élő magyarok vendégszeretetére is. Cserébe majd önmagunkat, és egy kis házi/kerti munkát ajánlunk fel majd. :)

Összehasonlítás #2 – Közlekedés, alkudozás, evés, satöbbi

augusztus 13th, 2012 16 hozzászólás

 

Ma megint csak általános dolgokról fogok írni, s nem arról, hogy mi történt velünk, hánykor keltünk, mit ettünk, és hányan bámultak meg és dudáltak le az útról. Folytassuk az összehasonlítást, amit előzőleg elkezdtünk. Pontosabban ez már nem is lesz annyira összehasonlítás, mert arra már nem fogok kitérni, hogy milyen otthon, hiszen kétlem, hogy ezt valaha bárki lefordítja majd angolra, hogy az ittenieknek is mondjon valamit, Ti meg mellé tudjátok mindehhez képzelni az otthoni világot magatoktól is! ;) Szóval azt most is tartsátok figyelemmel olvasás közben, hogy ehhez képest otthon mennyire más minden! Ezt a bejegyzést továbbá azért is írom, hogy ne csak mindig az idővel megszépült, tanulságos, szép, pozitív történetek legyenek leírva, hanem a kevésbé kellemes dolgok is. Ezeket úgy kell előkaparnom magamból, pedig ezek a dolgok is érdekesek, és ezekből is lehet néha okulni.
Itt Ázsiában más a közlekedés. A buszpályaudvarok nem modern, várótermes épületek, hanem a legkoszosabb, legzajosabb helyek, ahol valaha jártunk. A buszsofőrök hangosan dudálva jelzik, hogy az övék a legerősebb járgány, ezért egy-egy nagyobb állomáson a csúcsidőben őrjítő tud lenni a hangzavar. A jegyárak megemelkednek az olyan ünnepek alatt, amikor sokan utaznak. Általában nem lehet előre jegyet venni, hanem csak a buszon. Az indulás nem menetrend szerint van, hanem amikor megtelt a busz, vagy amikor úgy érzik… és ekkor is még vagy fél órán át lassú araszolásban megy előre fél métereket a busz. Nem, nincs dugó, nem rossz az út. Pusztán a sofőr úgy gondolja, járatja a motort és közben araszolgat előre – megy, megáll, megy, megáll. …azt hiszem, mi ezt soha nem fogjuk tudni megérteni. Ó, igen, és még indulás előtt felszáll néhány portékáját (eredeti arany karóra, elemlámpa, bombay-mix) kínáló árus a buszra. Persze ők is kajabálnak, de ez még nem is lenne baj, viszont a kéregetők is ugyanígy felszállnak, és persze ránk, nyugatiakra néznek a legszánalomkeltőbben.
Akkor egy kis kitérő a közlekedésből a kéregetőkhöz: Amit itt Ázsiában művelnek, az elmenne zaklatásnak Európában. Otthon javarészt passzívan kéregetnek, csupán a jelenlétükkel. Itt nem így megy, itt megböködnek, megfogják a karod, követnek, tovább böködnek, folyamatosan ismételve, mint valami robot, szólnak hozzád, eléd állnak, mindezt van, hogy többen egyszerre. Persze ha otthon van erre épülő maffia, akkor itt miért ne lehetne – ezért eszünkbe se jut pénzt adni nekik, és nem csak azért, mert nem tudjuk, hová menne a pénz, hanem mert magát az elvet sem tartjuk jónak. Tudna újságot, mogyorót, és egyéb apró, olcsó termékeket árulni, mint a másik, de nem teszi, hanem egyszerűen inkább kéreget, mert az „jobban fizet”. Tény, hogy néha nagyon nehéz megállni, hogy ezt józanésszel átgondolva, ne adjunk nekik pénzt. Étel általában nincs nálunk, mert az minden sarkon frissen készítik fillérekért, ezért nincs értelme étellel mászkálnunk. Dhakában volt szerencsénk autóval utazni a vendéglátónk jóvoltából, bár persze ettől nagyon ódzkodtunk; de valahol ez is egy tapasztalat volt. Egy kereszteződésben vagy öt percet álltunk a képzeletbeli piros lámpánál, és közben három-négy csoport kéregető jött az autónkhoz, többek között egy gyakorlatilag újszülött csecsemőt kezében tartó nő. Neki odaadtuk a tiszta, szűrt ivóvizünket. Különben főleg apró, 7-8 éves forma gyerekek kéregettek, akiknek amúgy iskolában lenne a helyük. Le nem szakadtak az autó oldaláról, még akkor sem, amikor az már gurult. Bámultak befelé, és amikor századjára is elmondtam nekik, hogy nem adok pénzt, akkor a papír törlőkendőt kértek… Aztán jött egy fickó műanyagdobozokat árulva, majd egy másik gyerekcsapat virágokkal, végül két fiatal srác, akik újra akarták építeni Bangladest, de azt már nem tudták elmondani, hogyan képzelik, és webcímük sem volt erről, így ők sem kaptak tőlünk pénzt.
Na de üljünk vissza a buszba, és induljunk el. Végre leszállt minden árus és minden kéregető, be tudom origamizni a térdem a két üléssor közé. A busz eszméletlenül ráz, de miért nem gyorsulunk végre fel? Ja, hogy még utasokat veszünk fel… Azzal, hogy kigurulunk az állomásnak csúfolt szeméttelepről, még nem kezdődött el az utazás, még először gyök kettővel végiggurulunk a városon, miközben a nyitott ajtón kihajoló, talán 12 éves forma srác kiabálja bele a zűrzavarba a busz végállomását. Ez így megy még húsz percig, aztán végre elindulunk, és elkezdődik a dudálás. A buszsofőr bizonyára nagyon élvezi, hogy ő a legnagyobb, leghangosabb és leggyorsabb járgány az úton, mert mindenkit ledudál az útból. Hirtelen előzésekbe kezd, rángatja a buszt. Szemben egy apuka zacskót tart a gyereke szája elé. Közben egy srác lemászik a tetőről, be az ajtón, és leül a sofőr mellé. Csomagokat rögzített a tetőn. Településhez érkezünk, a dudálás nem marad abba, de a kölyök ismét kiabál mellé. Van, hogy leszáll, és úgy nógatja fölfelé az embereket a buszra. Ahol megállunk, ott ismét árusok és kéregetők szállnak fel néhány percre. Az őrült hangzavar látszólag senkit nem zavar, csak minket. A három órásnak ígért buszút végül négy és fél óráig tart. Mikor leszállunk, riksások serege támad ránk, de mi gyorsan a legközelebbi étterem leghátsó zugában találjuk magunkat, ahol egy az árban nem érdekelt egyéntől megkérdezzük, mennyi a riksa, oda, ahová menni szeretnénk. Azt mondja, 30 Forint. Visszamegyünk a riksás barátainkhoz. Azt mondják, 100 Forint a ride. Én mondom, hogy nem, mert csak 20-ért szállunk föl. Kinevet, de azt mondja, oké, legyen hetven. Mondom, hogy nem, húszért elmegyünk. Még mindig nevet, hátat fordítunk és elindulunk egy másik riksás felé. Még jó, hogy többen vannak! Ekkor utánunk kiabál, hogy oké, ötven! Mondom, 20, nem több, de közben már egy másik riksásra figyelek, aki végighallgatta az alkudozást, ezért ő rögtön 40-el kezd. Próbálkozom a 20-al, de ő sem enged, akkor muszáj nekem, különben itt őszülünk meg, vagy mehetünk gyalog. Mondom, harminc, de abba se akar belemenni, végül megállapodunk 35-ben, de amikor odaérünk 20 perccel később, látom, hogy teleizzadta az ingjét, megdolgozott a pénzérért, odaadjuk neki a negyvenet.

Egy étterembe térünk be. Étlap nincs, de az ételek nagy tálakba ki vannak rakva, az édességeket egy üvegfalú vitrinben eszik a legyek, a csápátit pedig frissen sütik egy hatalmas vaslapon, amit alatt fával fűtöttek be. Egy másik tűzhely alatt gáz van és rajta egy nagy, homorú lábos, benne furcsa színű olajban sülnek furcsa dolgok. Körülöttünk mindenki kézzel eszik, csak a jobb kezével, a bal kéz az asztalon, vagy az asztal alatt pihen. Hátul van egy mosdórész, de szappan nincs, viszont kérésre hoz a személyzet. Akikből van minden felé, általában fiatal srácok, illetve egy részük még gyerek. Van, aki a rendelést veszi fel, és van aki csak törölgeti, takarítja az asztalt. Kérésre kapunk tőlük egy-egy kiskanalat, amit jövet a kezükkel törölgetnek tisztára. Az étel eleve chilis, mint az állat, de mellé még kis tálban egész chiliket kapunk. Persze kell a francnak, már így sem érezni az étel ízét a benne lévő chilitől. A srácok jönnek-mennek, sürögnek az asztalok körül, ha kiürült egy tányért, azt elviszik. Elénk tesznek olyan dolgokat is, amiket nem kértünk, úgy kell visszaküldeni velük. Vizespoharakkal rohangálnak, egyszerre egy tucatot átkarolnak, nagy csörömpöléssel levágják az asztalunkra őket, majd hat másikkal továbbmennek. Közben a fiúk egymásnak kiabálnak, így adják le a rendelést az elől sütögető srácnak. Hátul egy nagyobb konyha van, ott készülnek a komolyabb dolgok, oda is kiabálnak, hogy mit adjon ki a Sanyi a kis ablakon. Az étteremben kicsit megáll az élet a két idegen miatt, mindenki őket bámulja. Megállt a szaftos, rizses kezük a tányér felett, és csak néznek minket.
Itt az India szubkontinensen úgy vélik, hogy már a kezükkel elkezdik érezni, ízlelni az ételt. Azt mondják, ha nem kézzel ennének, akkor nem ízlene nekik annyira az étel. A nyugati ember számára pedig elsőre gusztustalannak tűnik, hogy a jobb kezükkel elkezdik összetúrni a rizst az egyéb, főzelékszerű ételekkel, és ahogy belapátolgatják a szájukba az így kapott masszát. Ugyanakkor pár hónap után ilyen környezetben meg az tűnik bohóckodásnak, ami a késsel még a villával összebűvészkedünk a tányér felett. A fenébe, hát megfogom kézzel! Nem is olyan rossz… De tiszta olajos lett mind a két kezem, inkább maradjunk a villánál. Elől a bejáratnál, a pultnál fizetünk. Ketten összesen nem ettünk 500 forintért, pedig még egy kevés csirke is volt benne…
Evés után a mosdóknál fogat mosunk, ezt is mindenki jól megnézi, mert rajtunk kívül senki nem tesz hasonlót. A fogkefét már ugyan elkezdték sokan használni, főleg a nagyvárosiak, és a gazdagabbak, de vidéken még mindig nagyon sokan a neem fa ágával pucolják tisztára a fogaikat, illetve pusztán vízzel kiöblögetik a szájukat. Minek a fogkrém, ha mindenféle ízletes fűszer-magokat szolgálnak fel a számla mellé kis tálkában, a szájunkat ízesítendő?
Angol WC-t elvétve, de találni. Errefelé a guggolós, pottyantós WC a divat (kb. Bulgária óta), amit mi otthon balkán-WC-nek is szoktunk hívni, de ez szűklátókörű kifejezés, mert ilyen nem csak a balkánon van, hanem onnan keletre még nagyon sok felé, szerte a világban, „ki tudja, meddig…?” :) És az igazat megvallva ezt meg is értem, mert van még egy nagy különbség a WC-zési szokásaikban. Nem papírt használnak, hanem vizet. A papírt tisztátalannak tartják, pont úgy, ahogy mi sem szeretünk a puszta kezünkkel oda nyúlkálni. Pedig erre van ugye a balkéz, a jobb meg evésre! :) De mi van, ha nincs a közelben szappan?!? Kinek van igaza, nekünk, vagy nekik? Egyáltalán, mi Európában hogy végeztük ezt régebben? Kétlem, hogy száz éve is papírt használtunk volna… Ők itt legalább két milliárdan vizet használnak! Mind tévednének? Ilyen sokan? =:-o

A fürdési szokások is különbözőek. Míg nálunk minden lakásban van kád, vagy zuhany, ez itt nem így van, még a nők is van hogy kint fürdenek száriban az út menti kutaknál, és a folyókat – különösen a szent folyókat! – is előszeretettel használják mosdásra. És persze nem fürdik mindenki minden nap, minek is, hiszen egy nap alatt nem is leszel igazán koszos. Télen a hidegebb helyeken a téli évszakokban a heti egy fürdés a megszokott. A kisgyerekeket sem fürdetik minden nap, viszont olajozzás, masszírozzák napi rendszerességgel, és azért hetente őket is megfürdetik.

Remélem nem vettétek panaszkodásnak ezt a ki szösszenetet, mert nem annak szánom, csak akartam ilyen dolgokról is írni. Direkt igyekeztem nem írni sehol, hogy ez rossz, hanem csak próbáltam úgy leírni, hogy ez itt ilyen. Főleg Banglades ilyen, hiszen innen írom e sorokat, de azért India és Nepál sem különbözik sokban. Leginkább talán csak annyiban, hogy a turista ott legtöbbször odatéved olyan helyekre, ami miatta lett olyan, amilyen – ami az ő világát próbálja másolni (pl. angol WC vízöblítés nélkül, guriga WC papír 400 forintért…). De ha eljövünk Bangladesbe, vagy az előbb említett országok turisták által nem járt vidékeire, akkor nagyjából ezt kapjuk, amit most próbáltam felvázolni.

A következő bejegyzés csupa derű lesz! ;) (de mikor írom meg?!?)

Budapest, Budapest, Te csodás… – Összehasonlítás Ázsiával

július 30th, 2012 7 hozzászólás

Valahogy még nincs kedvem megérkezni Bangladesbe az útinaplóban, ezért arra gondoltam, hogy ha már annyit szidtam a nyugati modern kultúrát, egy kicsit most dicsérem, megint csak összehasonlítva az itteni (ázsiai) viszonyokkal, de most úgy, hogy azt emelem ki, ami otthon jó és szeretnivaló, és itt „borzasztó”, nehéz, vagy – főleg nekünk, európaiaknak – nehezen élhető. És legyen az összehasonlítás tárgya a város, konkrétan Budapest, kontra az itteni városok! Hogy ne mindig csak a még „fejlettebb” nyugat felé figyeljünk és vágyakozzunk, hanem értékeljük és örüljünk annak, ami van. Szóval jöjjön Budapest bemutatása, egy év Ázsiában való kóborlás után. Mivel az elmúlt fél évet az indiai szubkontinensen töltöttük, az összehasonlítás főleg az itteni városokkal fog történni, azok közül is a legmocskosabbakkal, hogy érezzétek a különbséget! ;)
Úgy fogom írni, mintha az egészet egy itteni barátunknak mesélném, de közben persze ügyelek arra, hogy Ti is értsétek. Ha azt írom, „itt”, az Ázsiát jelent!
Budapesten vannak járdák! Mindenütt, vagy legalábbis nagyon nehéz olyan helyet találni, ahol nincs. Lehet, hogy néhol szűk, lehet hogy ráparkolnak az autók, és rászarnak a kutyák, de van, és így nem kell a forgalomban sétálni – ez alapvetően változtatja meg az egész városi létet! Nyugodtan sétálhatsz bárhol, nem kell azt lesned és fülelned, hogy mikor, honnan jön egy nagy busz dudálva, ami azonnal és hangosan akarja magának az út azon részét, amin Te épp sétálsz. Van közvilágítás is, és az áramszünetek nagyon ritkák, így nem olvadnak le a hűtők és nem kell drága aksikra meg generátorokra költeni. Van csatorna, nincs sár az utakon, se az utcát teljes egészében beborító pocsolya, vagy ha van is, az nagyon ritka, és biztos, hogy a hírekbe kerül. A tömegközlekedés nagyon fejlett és kiterjedt, a járatok sűrűn járnak, még metró is van és sok villamos pálya meg éjszakai buszjáratok. A járatok viszonylag tiszták, és sosincs igazán nagy tömeg rajtuk, talán csak reggelente a metrón, de az sem mérhető igazán az itteni tömeghez. Az emberek nem szeretnek egymáshoz simulva utazni, nem is ismerik az igazán nagy tömeg fogalmát. A budapestiekből nem is férne be 4-5 embernél több egy riksába, egyszerűen be se szállnának többen, mondván, hogy nincs több hely, megtelt a jármű, pedig ha tudnák, hogy itt errefelé simán beférünk 8-10-en is egy riksába.
Igaz, a riksát Budapesten nem is ismerik, csak néhány van belőlük, az is csak a turisták számára. Viszont az emberek többségének, ha van valamilyen járműve, akkor az általában autó, és akkor is használják, ha csak egyedül utaznak vele. Olvass tovább…

Utunk 2011-ben, a számok tükrében

január 4th, 2012 26 hozzászólás

A táblázat

Itt megtalálhattok egy táblázatot a következő oszlopokkal: szakasz neve, napi táv, össztáv, átlagsebesség, tekert idő, napi költség Euróban, napi költség Forintban, napi költség élelemre, kommunikációra, felszerelésre, vízumra, közlekedésre, szórakozásra/kultúrára, szállásra, egészségre bontva. A sárga sorok a „pihenő”, vagy városnéző, kiránduló napokat jelölik, a fehérek azok a napok, amelyeken „haladtunk”.

A kilométerek

A távokhoz nincs különösebb hozzáfűznivalónk. A leghosszabb napunk a 119-edik volt, az utolsó nap Türkmenisztánban, amikor muszáj volt elérnünk az üzbég határt, különben lejárt volna a vízumunk. Ezen a napon reggel a napfelkeltét már a sivatagi útról csodáltuk, a naplementét szintúgy. :) Így sikerült 137km-t tekernünk egy nap alatt. Ezen kívül még említésre méltó a 140-edik napon, a Pamírban, 4000m-es magasságban tett 100km-ünk, talán ez nem mindennapi teljesítmény volt. Egyébként pedig sose csináltunk sportot abból, hogy sokat haladjunk egy nap alatt, ugyanis az, hogy mennyi mindent látunk, nem egyenesen arányos azzal, hogy hány km-t haladtunk az adott napon. Ez abból is nagyon jól látszik, hogy összesen 8 alkalommal tettünk meg 100km-nél nagyobb távot egy nap alatt. (Az első ilyen alkalommal, még Magyarországon velünk volt egy 10 éves kislány is, Fanni!)

A pihenőnapok, a tempó és a háj, ami eltűnt rólunk

Ha végiggörgettétek a táblázatot, biztosan észrevettétek, hogy az alja „besárgult”. Nincs ezen mit szépíteni, kikészültünk, elfáradtunk, volt itt a végén fogfájás, hányós-fosós gyomorbaj, arról nem is beszélve, hogy jelen sorok írásakor még fogalmunk sincs, hogy Indiába és azután pontosan merre lesz az arra… Ja, és még indiai vízumunk sincs! :) Eddig „strict schedule”-unk volt, minden országra megvolt az időablak, és azt tartanunk kellett. Mostantól nincs ilyen, már minden otthon szerzett vízumot felhasználtunk, innentől kicsit szabadabban mozoghatunk talán – és lassabban. Ez tetszik nekünk! :) Egy-két hétig, hónapig lehet ennél sokkal gyorsabb tempóban utazni, de ha évekig szeretné élvezni az ember az utat, jobb, ha belassít, különben feléli önmagát. Apropó, hízó napokat is kéne tartanunk, mert mindenki azzal traktál minket, hogy nagyon lefogytunk.

A költségeink

Végre valami izgalmas! :) Szóval a 2011. június 11-i indulástól számítva december 31-ig 964,449 Ft-ot költöttünk. Ettől elsőre biztos padlót fogtatok, de ha visszamásztatok és felkapaszkodtatok a székbe, számoljunk egy kicsit. Ketten vagyunk, és 205 nap telt el az indulásunk óta. Az fejenként annyi mint napi 2353 Ft! Kettőnkre nézve pedig napi 4704 Ft, vagyis 17.42 Euró. Egy hónapra nézve ez 141,100 forint kettőnkre. Ebben minden benne van: az étel, a rezsi, és a közös költség is! :) Nézzük, hogy ez hogy jött össze!

A költségek eloszlása

A fenti tortadiagramon jól látható az egyes költségkategóriák eloszlása. Ha ráviszitek az egeret az szeletekre, látható az adott terület összköltsége/napi átlaga a zárójelben. Ugyanígy a következő alcímek végén is: Olvass tovább…

Categories: Általános Tags:

Levél nőtársaimhoz

december 14th, 2011 35 hozzászólás

Egy buddhista kóan szerint:
– „Mester, mi kell a jó zarándoklathoz?”
- „Menj.”

Kedves amazonok, fitness királynők és maszkulin hölgyek!

Had szögezzem le rögtön az elején, hogy nem tartozom közétek. Kicsit sem. Plötyhedt, lusta, hétköznapi nő vagyok, az egyetlen extrém sport, amit rendszeresen űzök, az a kora reggeli kelés (iskolába, munkába járás…). Soha életemben nem voltam sportos, tornaóra alól is felmentésem volt – gyógytornára jártam. Szeretem a tejeskávét, utálok meredeken fölfelé menni, a liftet választom a lépcső helyett. A sport engem messze elkerül. Az egyetlen, amivel föl lehet cibálni egy hegyre, az a megígért tejeskávé / gumicukor / masszázs, vagy ezek kombinációja. Nagy húzó-erő még a csúcson elfogyasztható csokoládé, vagy ahogy mi hívjuk: csúcs-csoki.

Na egy sportot talán mégis felróhatok magamnak: a síelés. Telente egyszer, ha volt rá pénz, hozzácsapódtunk nővéremmel, Ildivel egy-egy általános iskolai csoporthoz, hogy áldozzunk családunk ősi sportjának, a síelésnek. (Erdélyben van is egy ősömről elnevezett Zárug pálya. Szégyenemre még nem síeltem le rajta. Még.)

No de mégis aktívan sportolok most, nemde? Igazából a kerékpározás nálam a tömegközlekedést hivatott felváltani. Amúgy pedig ha valaki kérdezi: a férjem kerékpáros, én utazó vagyok: kerékpáron. A plötyhedt combjaim helyén most kemény izmok vannak – nem volt más választásom. :) Tehát aki kerékpározásra adja a fejét – mint én tettem-, annak üzenem: ne aggódjon, a kondíció megjön útközben.

(Külön puszit küldök Annamari barátnőmnek, akivel sokszor bíztattuk egymást a bringázásra, írtuk a bringás naplót – BAM –, lelkesen nyomtuk a napi 18 km-t melegben-hidegben egyetemig és vissza. Nusinak pedig köszönet, hogy a stílust és plusz lelkesedést adott hozzá…) :)

 

Ezeknek ismeretében tehát inkább így címezném a levelem: Olvass tovább…

Categories: Általános Tags: