Nászút a Föld körül

Raj lakásához Dushanbe-be reggel 7-re érkezett meg a dzsip. Ez nagy könnyebbség volt nekem, mert így még odabent a lakásban szét tudtam teljesen szerelni a bringákat. Pont kész lettünk mindennel, amikor hívta a dzsipes Raj-t, hogy itt van a ház előtt. Felpakoltuk a bringákat a tetőre, majd a sofőrünk néhány hosszú kötéllel elkezdte elég szorosan rögzíteni őket. Persze többször rá kellett szóljak közben, hogy ezt ne így, azt ne úgy, mert különben megsérültek volna a bringák olyan érzékeny részeken, mint például a féktárcsa. Végül sikerült úgy felrakni és rögzíteni a bringákat, hogy viszonylag megnyugodtam. Olyan szorosan a tetőcsomagtartóhoz lettek kötözve, hogy meg se moccantak. Az érintkezési pontokon pedig mindenhová tettünk egy-egy rongyot, hogy ne a váz kapjon ütést, vagy súrlódjon, ha mégis mozogna kicsit a bringa. Rajtunk kívül csak egy utasa volt a dzsipnek, így végül csak négyen utaztunk. Ennek örültünk, mert így bőven volt hely a Pajero-ban, és azzal sem ment idő, hogy órákat várunk még utasra a reptér mellett.

Kezdődnek a hegyek, és a bajok az autóval

Hamar elhagytuk Dushanbe-t, és egy nagyon jó minőségi úton száguldottunk a hegyek felé. Egy benzinkútnál megálltunk tankolni, ahol a sofőrünk beleszuszakolt az autóba 80 liter üzemanyagot. Erre ráment több mint 600 somani-ja, ami azért durva, mert tőlünk kapott 962-t, és ez majd mind el is tankolta. És ez a tank benzin el is kell, hogy fogyjon, mert tudomásunk szerint egy ilyen nagy dög 16 litert is zabál, tehát az 500km-es útra pont elfogy egy tank. Az út simán indult, jól haladtunk egy nagyon jó minőségű úton, még akkor is, amikor már elkezdődtek a hegyek. Aztán egyszer csak egy nagyobb pukkanás szerű hangot hallottunk a motorháztető alól, és a sofőrünk rögtön félre is húzta az autót és megállt. Még hatvan kilométert sem haladtunk, amikor szétpattant az egyik gumicső, amelyik a motor és a hűtő között fut. Emberünk megpróbálta megjavítani azzal a módszerrel, hogy a szétszakadt részt kivágta és közbeiktatott egy vascsövet, de sajnos ezzel nem járt sikerrel, pedig még mi is felajánlottuk a fém szorítóinkat. Maradt a telefonálás, és a várakozás. Ekkor még viszonylag jól elvoltunk Zitával, olvastuk a Kindle-n a Lonely Planet könyveket, hamar a végére értünk a Pamírnak és bele-bele olvastunk Kirgizisztánba, Kínába, és Indiába is. Ez a hely ahol lerobbantunk, egyébként nagyon érdekes volt, mert még látszódtak a régi út nyomai, pontosabban csak egy útszéli karót hagytak meg mementóként a régi útból, ami valószínűleg jó 5 méterrel feljebb haladhatott, mint a mostani, mert ez az útszéli karó egy az utunknak a völgy felé eső oldalán lévő nagyobb földkupac tetején volt. Két óra múlva megállt mellettünk egy a miénkhez hasonló dzsip, valószínű a sofőr barátja lehetett, aki éppúgy utasokat szállított Khorogba, mint emberünk. Volt nála új gumicső, nagy szerelés kezdődött, ami kb. egy óráig tartott. Meglepetésünkre, amikor elindultunk, a másik dzsip már nem volt sehol. Ennyire tuti, hogy sikerült a művelet, hogy a másik terepjárós már le is lépett? Mi van, ha pár kilométer múlva újra lerobbanunk, vagy valami nincs rendben? Márpedig valami nem volt rendben, mert pár száz méter után újra megálltunk, és onnantól már nem is indult el az autó többet. Zitával ekkor már kezdett kicsit borús lenni a hangulatunk, mert már a délutánban jártunk és még csak 60km-t sikerült haladnunk Dushanbe-től.

Új autó, új sofőr: egy féllábú álmos srác

Újabb két óra várakozás után jött egy másik terepjáró, amire átpakoltuk a bringákat, majd a cuccokkal együtt mi is helyet foglaltunk benne. A történetnek ekkor még nem volt vége, mert újabb egy óra eltelt azzal, hogy az üzemanyagot az egyik autóból a másikba, vödrök segítségével átmerték. Ezután már csak egy kicsit odébb vontattuk a bedöglött autót, és már indultunk is. Ekkor már sötétedett! Az új sofőrünk egy fiatal srác volt, aki mankóval vagy szökdelve járt, mert az egyik lábával történt valami. Ráadásul még dohányzott is, ezért nem nagyon örültünk neki, az előző sofőrünk sokkal megbízhatóbbnak tűnt, főleg, hogy állítólag Raj kollégája direkt a kedvünkért a legjobb sofőrt nézte ki nekünk. Sokat nem tudtunk tenni a dolog ellen, csupán örültünk, hogy legalább van autó, amelyik visz minket Khorog felé. Bár fogalmunk sem volt, mikor fogunk így odaérni, hogy rögtön indulás után benéztünk egy jó 10 órás késést. Megálltunk egy helyen ebédelni kb. 7 óra tájban, aztán nekivágtunk az igazi hegyeknek. Sajnos a tájat nem láttuk, de az út minőségét azt láttuk és éreztük is. Valami elképesztően durva út volt, ilyet még sehol nem láttunk. Pontosabban nem is nevezném útnak, hanem inkább az út helyének. Mivel út nem volt, csak egy sáv, ami bele volt vágva a hegybe. De rajta eszméletlen nagy gödrök és huppanók, vízátfolyások, és amit csak el lehet képzelni.
És néhol nagyon durván meredek volt, a dzsip is kb. talán ha 10-el haladt ilyenkor felfelé. El nem tudtuk képzelni, mi lett volna itt velünk bringával. Persze így is eléggé aggódtunk, hogy meg ne sérüljenek a tetőn, ezért minden megállásnál jól megnéztük, minden a helyén van-e, továbbra is szorosan vannak-e a tetőn a bringák és, hogy minden kötél feszes-e. Nagyon féltettük a bringákat, de nem volt más választásunk, vagy a repülő, és kihagyjuk a Pamírt, vagy a dzsip, és így még odaérjünk a nagyon durva tél beállta előtt.

Ébredés 3000m felett

Olyan keservesen lassan haladtunk ezen a borzasztó úton, hogy az egész utazás egy örökkévalóságnak tűnt. Ráadásul az se volt megnyugtató, hogy a legjobb sofőrt lecseréltük egy féllábú dohányzó kölyökre, aki láthatóan kissé álmosan az éjszakában vezet, kitudja, mekkora szakadékok felett, ezen az elképzelhetetlenül borzasztóan rossz „úton”. Ahol egyébként a mai napig nem értem, hogy hogyan, de valahogy a teherautók is tudtak közlekedni.
Éjjel egy óra körül aztán végre megnyugodtunk, amikor a srác leállította a motort valahol nagyon magasan a hegyekben, és nyugovóra tértünk, azaz mindenki aludt a kocsiban, ahogy tudott. Ekkor már öten voltunk, mert az új dzsippel jött egy nő is, így hárman ültünk hátul a hátsó ülésen, én középen, hogy Zitának véletlenül se kelljen egy idegen mellett ülnie. Nagy nehezen sikerült valamennyire álomba merülnünk, de képzelhetitek, hogy nem volt valami mély alvás. Reggel ugyan felébredtünk arra, hogy valamikor 6 után a srác beindítja a motort, és elindulunk, de próbáltunk még pár órát szunyókálni. Valamikor 7 óra környékén aztán felnéztem, és amit láttam, az egyből ébredésre késztetett. Hatalmas hegyek között, egy sáros-havas úton haladtunk fölfelé. A nap még nem kelt fel, de már világosodott. Még éppen sikerült elkapni a hágót, jókor ébredtünk fel. A legmagasabb pontot csak egy buszmegállóra festett magasság jelölte. 3200m felett jártunk ekkor.

Csak most esett le, amikor ezeket a sorokat írom, hogy ez volt a legmagasabb pont, ahol életemben eddig jártam, de gyakorlatilag álmomban jutottam fel oda. :)

Reggeli a Panj folyó völgyében

A hágóból hosszú ereszkedés következett, néha hatalmas sziklák között. Hamar a hóhatár alatt találtuk magunkat, és szerpentinen kanyarogtunk lefelé a völgybe. Teheneket, kecskéket, és valami tyúkszerű ugráló madarak voltak az út mentén.
Lent a völgy alján egy checkpoint-nál elkérték az útleveleinket. Ilyen eddig még nem történt, mindig csak a sofőr papírjait kérték el. Ő már pontosan tudta, mikor lesz ilyen checkpoint, ezért előtte mindig belekészített egy papírpénzt. Leértünk Kalaikumba, 1200m-re, Panj folyó völgyébe, az afganisztáni határ mellé. Itt egy nagyon jót reggeliztünk egy vendéglőben, 8 somani-ért ketten két hatalmas adag tükörtojást kaptunk két-két virslivel és kenyérrel. Ekkor végre sikerült kicsit jobban is megismerkedni az autó társaságával, a mellettem ülő férfiról kiderült, hogy igen jó arc, Ahmadnak hívják és beszél pár szót angolul. A nőt Svetlának hívták, a sofőr srácot pedig Amon-nak.

Afganisztán! – Ahol megállt az idő

A Panj folyó völgyében még 240km volt hátra Khorog-ig, a Pamír „bejáratáig”.
Erről a völgyről már hallottuk, hogy nagyon szép, de azt sose gondoltuk volna, hogy ilyen látványban lesz részünk. A folyó néhol egészen szűk, és így nagyon szépen átlátni a túloldalra, Afganisztánba. És amit ott látni, az megér pár bekezdést! Nem láttunk se autót, se semmi modern civilizációra utaló jelet, csupán apró falvakat, és házakat, na meg végig a meredek hegyoldalban egy kis utat, ami mindezeket összekötötte. Na jó, két motorbiciklist elcsíptem, de ha ők nincsenek, simán ugyanez a látvány fogadott volna minket talán több száz évvel ezelőtt is. Az emberek néhol elképesztő kis kőkunyhókban élnek, de a falvakban a házak is csak kőből vannak rakva, vagy néha sárból dagasztva. Az emberek gyalog, vagy szamárháton járnak, láttunk teherhordó szamarakat is, nekik két hatalmas zsák volt a hátán. Az út néhol elképesztő helyeken ment a sziklába vájva, vagy építve.

Sok helyen láttunk útépítőket is, mert a sziklafal ugye évről érvre változik, omladozik, ezért néhol le volt szakadva az út a Panj folyóba.

Ezeken a helyeken legtöbbször mind két oldalt matatott néhány ember a sziklában, és próbáltak egy új utat építeni, hogy ne legyenek egymástól elvágva.

És persze nem használtak semmilyen gépet, csupán csákányuk volt. Az egész úgy hatott, mintha csak valami mesébe vagy egy régi korban játszódó filmbe csöppentünk volna. De ez valóság volt, ott volt a folyó túloldalán.

Ami még nagyon tetszett, és elképesztő volt, az az, ahogy megművelték a földeket. Már ami kevés volt nekik ebben a meredek sziklás hegyoldalban. Ezek az afgán emberek gyakorlatilag bevetették a morénalejtőt!

A moréna egy apró köves zuhatag a hegy oldalában, általában nagyon nehezen járható, mert bármikor megindulhat az ember alatt a sok apró kő, illetve fentről is érkezhet kő, vagy télen hó, ami szintén nem teszi túl élhetővé és biztonságossá a morénalejtőt.

Na de ezek az ügyes afgánok túljártak ám a morénalejtő eszén, mert ugye nyílván éhesek voltak és valahová vetni kellett. A kőomlás közepén csatornát vájtak egészen a Panj folyóig, így ha bármi jön odafentről, az a csatornán halad végig, mígnem a folyóban végzi. Az így nyert biztonságot a lejtő többi részén arra használták, hogy parcellákat építettek rá, és valahogyan, én sem értem hogyan, de vethető talajt hoztak létre ebben a kőmezőben. Kecskéket is rengeteget láttunk, és sokszor teljesen lehetetlen helyen legeltek, fent egészen magasan, a köves hegyoldal olyan részein, ahol éppen csak kinőtt valami nővény. A legdurvább, amit az afgán oldalán láttunk az talán egy sziklába vájt gyalogos alagút volt.

Persze a mi a tádzsik oldalról csak ablakait láttuk, de biztos, hogy egy alagút volt, mert azon a szakaszon eltűnt az ösvény a hegyoldalban.

A Panj folyó völgye – A tádzsik oldalon is gyönyörű

Maga a völgy is gyönyörű volt, természetesen a tádzsik oldalon is. Később kilaposodott a folyó, és a hatalmas havas hegycsúcsok gyönyörűen tükröződtek a sima víztükrön. Ahol nagyobb hely volt a folyó mellett a völgyben, ott falvak sorakoztak egymás mögött, és közöttük hatalmas mezőkön tehenek legeltek, az utunk pedig ilyenkor legtöbbször egy fasor mentén haladt. Ez azért volt gyönyörű, mert pont ősszel érkeztünk, ezért a fák az ilyenkor szokásos színeikben pompáztak, ami még szebbé tette az összhatást. Gondolhatjátok hogy odavoltunk a látványtól. Hatalmas hegyek hó sipkával, idelent meg egy gyönyörű folyóvölgy, őszi színekben. Nem bírtam eleget kattintgatni a fényképezőgépet, a terepjáró pamíri utasai valószínű teljesen hülyének néztek ezért.
Azt még fontos megjegyezni, hogy az alvást leszámítva az út mind a 32 órájában folyamatosan szólt a zene a kocsiban, ami eleinte igencsak próbára tette az idegeinket. Olyan helyi zene volt, ami nem éppen a mi fülünknek szokott hangszerelésű és stílusú, ezért kicsit nehezen viseltük, mondhatni néha kín volt már számunkra, ugyanazt a borzalmat harmadjára is meghallani. Ugyanakkor a többiek láthatóan élvezték, ami elsőre nekem nagyon furcsa és érthetetlen volt, hiszen engem kínozni lehetne ezzel a zenével, amit ők kifejezetten szeretnek. Persze triviális volt, hogy ők azért szeretik ezt, mert ezen nőttek fel, itt ez a jó zene, ezt szeretik a népek. Érdekes volt ebbe belegondolni, hogy mi is ugyanazt hallottuk, mint ők, nekünk mégis inkább kín volt, mint öröm. Amikor aztán valahogy mégis bekeveredett a helyi zenék közé egy Ace of Base vagy a 2000 év nagy slágere, a Freestyler, akkor ezek nagyon tetszettek a füleinknek, úgy mint zene még soha. Ehhez csak az kellett, hogy előtte 20 óra olyan zenét hallgassunk, ami teljesen szokatlan volt számunkra. De ami mégdurvább, hogy a végére lettek kedvenceink a helyi zenéből, a végére még mi is élveztünk egy-két számot az övéik közül, és ezen még mi magunk is meglepődtünk. Egyiknek a nevét fel is írtuk, majd megpróbáljuk megszerezni valahogy, szép emlék lesz a Panj folyó völgyéből! :)

Gyors élelem és ruhavásárlás Khorogban

Khorogba sajnos csak délután 3 felé érkeztünk meg, ezért elég kapkodósra sikerült ez a fél napunk. Ez egy szombat volt, és féltünk tőle, hogy ha ezen a napon nem tudunk minden szükséges dolgot megvenni a Pamírba való induláshoz, akkor azt másnap, vasárnap sem fogjuk tudni megtenni a zárva tartások miatt, ezért nagyon kellett sietnünk.
A terepjáró tetejéről való lepakolás után örömmel tapasztaltuk, hogy sértetlenek a bringák. Kb. 20 perc alatt összeraktuk őket, és indultunk is a bank automatához. Tudtuk, hogy van a városban, és úgy voltunk a dollárjainkkal, hogy inkább megtartjuk őket, ki tudja, mi vár ránk fent a hegyekben és mihez fognak kelleni. Felvettünk egy kevés somani-t, aminek még aznap majdnem a felét elköltöttük. Beszabadultunk a piacra, ahol vettünk rengeteg csokoládét, répát, uborkát, kenyeret, vajat, tejfölt, virslit és kolbászt, és még egy csomag halvát a meglévő mellé. Nagy örömünkre a piactól kicsit feljebb, az út bal oldalán találtunk egy turkálót, vagyis „second hand” ruhaboltot. Körbenéztünk bent, és vettünk még egy-egy meleg polár pulóvert, Zitának egy hosszúnyakú felsőt, valamint egy-egy nagyob vastag, hosszú sálat. Így már olyan sok réteg ruhánk lett, hogy ha ezeket mind magunkra fogjuk húzni, úgy fogunk kinézni, mint egy hóember, és lehetetlenség lesz megfagynunk még mínusz húszban is, persze ehhez egy minimális mozgást majd produkálnunk kell, ami azt hiszem a bringákon meglesz majd! :) Murgab-ról, az egyik városról, ami 3620m-en fekszik, a fennsík egyik völgyében olyan pletykákat hallottunk, hogy -20 fokok is vannak arrafelé, ezért gondoltuk nem árt ha még veszünk néhány ruhát.

A főzőnk első próbája benzinnel

A sikeres vásárlások után már nem volt más hátra, mint megtalálni a Pamir Lodge-ot, vagyis a szállást, amit kinéztünk magunknak a városban az LP útikönyv alapján. Ekkor már tudtuk, hogy másik 4 kerékpártúrázót is fogunk ott találni, mivel a piac előtt összefutottunk Jilly-vel, aki a UK-ből indult kerékpárral áprilisban. A szálláson este csak egy keveset beszélgettünk és azt is csak Jill-el, mert elég sok idő elment azzal, hogy ekkor először próbáltam begyújtani a Primus Omnifuel főzőnket benzinnel működtetve. Tudtuk, hogy ez sokkal nehezebb és körülményesebb művelet, mint gázzal hajtani, és kicsit meg is szenvedtem vele, de végül jó egy óra próbálkozás után végre sikerült. A lényegi különbség a gáz és a benzin használata között annyi, hogy a benzinnél elő kell melegíteni a főzőfejet úgy, hogy előtte kiengedek, kicsöpögtetek rá egy kis benzint és azt meggyújtom. Ez általában hatalmas lánggal kezd el égni, főleg ha az előző sikertelen próbálkozás után nem hagytam kihűlni a szerkezetet. A hibákat ott vétettem, hogy a leírás szerint csak 4-6 másodpercig csöpögtettem a benzint, így az nem melegítette eléggé fel a fejet, aminek így nem lett stabil a lángja… De miután rájöttem, hogy a 8 fok és a 2140m a tengerszint feletti magasság nem biztos, hogy ideális a szerkezetnek, többet csöpögtettem a benzinből, ami így tovább melegítette elő a fejet. Innentől már csak arra kellett rájönnöm, hogy amikor rányitom a csapot a még éppen lángoló, előmelegített főzőfejre, akkor nem csak, hogy lassan nyitom ki, ahogy a kézikönyv írja, hanem sokat nyitok rajta, erre talán megint csak a kevés oxigén és a hideg miatt van szükség.
Na, szóval a végén csak sikerült begyújtanom a tábori főzőt benzinnel és amíg Zita fürdött és szocializálódott, én egy nagyon finom carbonara spagettit rittyentettem, amit igen jóízűen fogyasztottunk el.

„Meet You at the Sanatorium!” – Találkozzunk a Szanatóriumban!

Este még beszélgettünk kicsit Jill-el, mielőtt nyugovóra tértünk. Sok közös történetünk volt, de más is közös volt az utunkban, pl. a felszerelés terén sok hasonló cuccunk volt, ezen sokat nevettünk. Ő is Rohloff agyváltót használ, ugyanolyan netbook-unk van, és Kindle könyvolvasónk, utóbbit mind a ketten javarészt a Lonely Planet útikönyvek „cipelésére” és olvasására használjuk. Reggel megismerkedtünk a többi bringással is. Bruce Iránban találkozott össze Jilly-vel, azóta együtt tekernek. Jilly-nek van egy weboldala is: www.sherlocktales.blogspot.com. A másik két bringás egy pár, Katie és Antony, ők is UK-ből vannak, 14 hónapja úton, szintén Rohloff forog a hátsókerekükben… Szóval szépen összegyűltünk bringások itt Khorogban, és mindenki nagyon örült mindenkinek, mert látva, hogy ilyen sokan itt vagyunk ilyen késő ősszel, a Pamírba indulva, ez azt jelentette, hogy mégse vagyunk olyan őrült vakmerőek.
Egy buta dolog nagyon megzavarta a lelki békénket Zitával. Miközben az egész társaság a mi szobánkban beszélgetett, arra lettünk figyelmesek, hogy Jilly vidáman olvassa a Gmail-jét Bruce Kindle-jén. Ez nekünk már Bulgária óta nem működik, de Bruce azt állította, hogy neki minden országban működnek a weboldalak is a könyvolvasón, nem csak az Amazon Store és a Wikipedia. Újraindítottuk a könyvolvasónkat és mindent visszaállítottunk „Factory Default”-ra, de sajnos ezek után sem lett jobb a helyzet. Pedig annyit jártam utána, hogy jó helyről jó fajta Kindle-t rendeljek, olyat, amin a legtöbb helyen működik a hihetetlenül hangzó, de mégis igaz „ingyen internet bárhol”… Ez most úgy látszik mégsem sikerült, mert Bruce-nak valami más verziója van, amivel sokkal több országban működik a net, mint a miénken. Ez azért bosszantó, mert ha nekünk is működött volna minden országban (kivéve Iránt, ahol Bruce-nak se ment, amit nem csodálok), akkor sok-sok ezer forintot meg tudtunk volna spórolni a netcafék és az elküldött sms-ek mellőzésével, az időről nem is beszélve.
Szóval buta irigyek voltunk, nem csak a Kindle-re, hanem hogy ők egy gazdagabb országból jöttek, és könnyebben megengedhetnek maguknak egy ilyen utazást, mint amilyen az övék, vagy a miénk is. Igazából tudom, hogy ez az én hülyeségem volt, de nem tudtam mit tenni ellene, és ez eléggé zavart. Mindezt csak az a buta Kindle dolog indította el bennem. Persze ezt próbáltam egyáltalán nem mutatni, mert tudtam, hogy nem helyes, amit érzek, és próbáltam ezt az egészet nagyon gyorsan kiverni a fejemből, és csak a pozitív dolgokra figyelni, arra gondolni, hogy milyen nagyon-nagyon szerencsések vagyunk, hogy eljutottunk ide, és valójában semennyivel se vagyunk felkészületlenebbek, mint angol útitársaink.
Katie és Antony délelőtt 11-kor indultak el Khorogból a Pamír felé. Jill és Bruce még maradtak egy napot, mi pedig Katie-ék után jó másfél órával indultunk el. Mivel mindegyik csapat tervezett pihenőket Jelandy-ban és Murgabban is, ezért biztosak voltunk benne, hogy még találkozunk majd az úton. Jelandy 125km-re található Khorogtól, ide mindenki 2-3 nap alatt tervezett eljutni. Ez a hely 3610m-en fekszik, és a természetes forró vizű forrásairól híres. Ezen források köré kiépült egy „Szanatórium” névre hallgató szálloda meleg vizes medencékkel. Búcsúzkodáskor elejtettem egy mondatot, amin aztán mindenki jót mulatott: „Meet You at the Sanatorium!”, vagyis találkozzunk a Szanatóriumban! – Annak ellenére, hogy tudtuk mit takar a „Szanatórium” kifejezés, azért ez elég morbidul hangzott, ezért végül maradtunk csak annyiban, hogy Jelandy forró vizes medencéiben újra látjuk egymást. :)
Az út felfelé a Gunt folyó völgyében hamar feledtette velem a buta, irigy gondolatokat és gyorsan egy sokkal pozitívabb irányba kezdtem figyelni. De erről és a Pamírról majd a következőkben! ;)