Nászút a Föld körül

Zita betegsége és gyógyulása

Mikor eldöntöttük, hogy 37,8 fokos hőemelkedéssel nem bringázunk tovább, már meghívott magához minket Labre. Az ő kezébe adtam a botot, hogy tartsa távol a népeket a bringáinktól, és ő tanított meg minket a Bondu Tin Din első verszakára. Motorral ment előttünk, mi pedig követtük. Hamar letértünk a főútról és egy kis téglából kirakott mellékutcán haladtunk, aminek az egyik oldalán házak voltak, a másik oldalán víz állt. Érdekes, hogy még itt a dombos vidéken is ennyi helyen áll a víz.
Labre egyre kisebb utcákba vezetett minket, a végén már csak egy sikátorban haladtunk, amiből egy még keskenyebb kis utcácskába kanyarodtunk le. Ennek a végén már kaput nyitott és mi betolhattuk a bringáinkat a kis udvarba. Zita ledőlt egy ágyra, és hamar elaludt. Később borogattam, és újra megmértük a lázát. Délutánra úgy tűnt, rendben lesz, mert lejjebb ment, de aztán este sajnos ismét felment. A következő nap már 38 fölé is felment a láza, és ekkor úgy döntöttünk, irány az orvos. Labre Zitát motorral vitte, én pedig követtem őket a rekun. A kórház hála az égnek a faluban volt, így nem kellett messze mennünk. Az orvos megvizshálta Zitát nem állapított meg semmi konkrétat, csak hogy itt, ilyen trópusi éghajlaton gyakran belázasodhat az ember, már egy sima megfázáskor is, pláne ha nem szokott a meleg, nedves levegőhöz. Felírt paracetamolt, valami antibiotikumot és még egy gyógyszert, ezeket kiváltottuk, de még nem kezdte el szedni Zita. .
Estére jobban lett, nem ment fel annyira a hőmérséklete, mint előző este, és reggelre 37 alatt volt, ezért pakoltunk, hogy induljunk. Ekkor azonban eleredt az eső, és a következő 12 órában leszakadt szerintem Magyarország éves össz csapadékának a többszöröse. Valami iszonyatosan, brutálisan szakadt, és ami durva, hogy nem hagyta abba nagyon, de még csak csillapodni sem akart nagyon. Labre azt mondta, örül az esőnek, mert így még egy napot maradunk. :) Hát tényleg nem sok értelme lett volna ilyen időben továbbmenni, hiába csak 20km Kagrachuri, ha közben végig ázunk, akkor az tuti nem lesz jó Zitának, hisz épp csak meggyógyult. A hőemelkedés szerintünk azért jött, mert az érkezésünk előtti este a rendőrök kekeckedése miatt vagy egy órát álltunk fáradtan, kimerülten, a meleg kinti levegő után vizes pólóban a ventilátorok alatt. A gyors gyógyulást pedig annak tudjuk meg, hogy még idejében (azonnal) megálltunk és pihent, valamint minden étkezésnél toltuk magunkba a hagymát és a fokhagymát – utóbbi természetes antibiotikum, legalábbis azt mondják… Nem tudjuk a pontos igazságot, de az tény, hogy placebónak biztos nagyszerű, és azt is megtapasztaltuk, hogy ha nagyon sokat eszünk belőle, akkor már a szúnyogok sem csípnek minket! :D

Labre munkája és boltja – Lungit veszünk!

Na, de ennyit a Labre-ékhez kerülésünk és a maradásunk körülményeiről, és most akkor jöjjön a lényeg, a Náluk eltöltött három nap és az ő történetük.

Labre az UNDP-nek, vagyis az ENSZ Feljesztési Programjának, a United Nation Development Program-nak dolgozik, a Chittagong Hill Tracks-en belüli, távoli, elmaradott falvaknak segítenek, utat építenek hozzájuk, kutakat fúrnak nekik, iskolákat építenek, megtanítják őket egy modernebb mezőgazdaságra, állattartásra, orvosi ellátást biztosítanak nekik, és hasonlók. Ezen kívül van a családjának egy ruhaboltja szemben azzal az étteremmel, ahol találkoztunk. Labre épp ide érkezett meg a motorjával, amikor meglátta szemben a tömeget, és ekkor lépett oda hozzám, így kezdődött az ismeretségünk. Lám, mégiscsak jó, hogy mindig mindenütt annyian körbeállnak minket! :)

A boltban vásároltunk Zitának és nekem is egy-egy burmai lungit. Már régóta szerettem volna egy lungit, ám a vásárlásnak ez az időszak pont nem jó, mert ilyenkor a ramadán idején nem csak a közlekedési eszközök drágábbak (mert mindenki utazik a családjához ünnepelni, együtt lenni), hanem a ruhák is, mert mindenki ilyenkor vásárol magának új ruhát, hogy szépen kiöltözhessen az ünnepekhez. Ezért mindenki azt tanácsolta nekünk, hogy később, a ramadán után vásároljunk, ha akarunk, mert akkor olcsóbb lesz. A ramadán még nem ért véget, de mivel Labre-ék buddhisták, és a környéken a muszlimokon kívül rengeteg a hindu és a keresztény is a buddhista mellett, így náluk az árak nem változnak a ramadán végett. Meg aztán különben sem sajnáltam tőlük azt a pár száz takát ezért a két lungiért, azok után, hogy 3 éjszakát náluk laktunk és etettek, itatattak, kórházba és vendégségből vendégségbe hordtak minket, az a legkevesebb, hogy veszünk náluk egy lungit, ha már amúgy is terveztünk vásárolni. :) A lungijaink egyébként burmaik, vagyis mianmariak, Chittagongba hozzák be őket hajón Mianmarból. Na majd jól fel fogom venni Mianmarban is, de jó is lesz!

Marmák és Tripurák, 5 népcsoport a Hill Tracks-en

Labre családja buddhista, ezt az is mutatja, hogy a házukon belül van egy kis elfüggönyözhető rész, ez a szentély, ide járnak be imádkozni. A család a Marma nemzetséghez tartozik, amit itt úgy mondanak, hogy Marma Tribe, de én ha nem baj, nem fordítom úgy, hogy „törzs”, mert abból a legtöbben arra gondolnánk, hogy kis kunyhókban élnek és vadásznak-gyűjtögetnek a dzsungel mélyén, holott ez egyáltalán nem így van, éppúgy élnek, mint a bengáli társaik a sík vidékeken, csak épp más egy kicsit az arcuk és a bőrszínük. Itt a Chittagong Hill Tracks-en öt ilyen nemzetség él, vannak még a Tripurák, és még hárman (a jegyzetem nincs nálam… :( ), Labre-ék Burmából vándoroltak át néhány generációval ezelőtt, és a 71-72-es függetlenségi szabadságharc alatt, és utána még egy alkalommal menekülttáborban voltak a közeli Indiában – ekkor Labre még gyerek volt. Az itt élő öt nemzetségnek mind megvan a saját nyelve, ezek különböznek a hinditől és a bengálitól. Labre így öt nyelven beszél: angolul, hindiül, bengáliul, marmául, és tripurául. Ez egyébként kell is a munkájához. Két alkalommal is elénekeltek nekünk egy marma dalt, először amikor vendégségben voltunk Labre unokatestvérénél a tanár családnál a szomszéd utcában, másodszor pedig amikor Labre kollégáinkat képvetítést tartottunk a nappaliban, a TV-nek használt monitoron. (Nekünk is jó volt végignézni a legjobb fotóinkat az útról, ekkor kezdtem el kiválogatni a több tízezer fotóból a legjobb néhány százat, amiből aztán a legjobb néhány tucatot, amelyekből aztán a naptárba kerülnek majd a fotók) A Marma dal a víz fesztiválról szólt, és ahogy ki tudtam venni, ennek a „tavaszi” ünnepnek a lényege, hogy a fiúk és a lányok felállnak két sorban egymással szemben, és jól nyakonöntözgetik egymást vízzel. Ez látszik kívülről, de közben megy az ismerkedés, ugyanis az ő kultúrájukban ez az egyik fő módja az ismerkedésnek, a párszerzésnek, mert máshol, máskor nem nagyon találkoznak (vagyis inkább találkoztak, múlt időben, mert azért náluk is változnak gondolom az idők) a fiúk-lányok.

Amikor kérdeztem, hogy egyébként miért pont itt él ez a sok különböző bevándorolt nép, akkor az volt a válasz, hogy azért, mert ők választották, ők a dombos vidéket szeretik. Ez megnyugtató, mert én kezdetben azt gondoltam, hogy Bangladestől csak itt kaptak helyet az élethez, a nehezebben megművelhető, erdős, dombos vidéken, de akkor ez ezek szerint téves gondolat volt. A dombos vidék egyébként talán azért is jó választás volt részükről, mert itt az átlagmagasság már 50m-el a tengerszint felett van, ami a tízmilliók által lakott, déli lapos vidékeiről nem mondható el az országnak.

A szűk család egy udvaron, a tágabb család egy utcában

Labre teljesen oda van a családjáért, ők a mindene, és ezt nagyon jó volt látni és érezni. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy biztosítja számukra a megélhetést. Labre-nak lett volna lehetősége nagyobb projecteken is dolgozni, és ez olyan távolléti díjjal járt volna, amin még én is eltátottam a szám, ám Labre nemet mondott az ajánlatra, mert amikor arra gondolt, hogy távol kell maradnia a családjától, akkor azt mondta, hogy nincs az a pénz! Ez csodálatra méltó tőle, ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy nagyon szerencsések is, hogy ezt megtehették, mert már nem szorulnak rá annyira a pénzre az alapvető megélhetéshez.

Ez valami olyasvalami, amit majd én is így szeretnék csinálni, nem tudom még, hogy hogyan fogom ezt elérni, de ha egyszer gyerekeink lesznek Zitával, azt szeretném, hogy sok időt lehessek velük, és többet lássam őket és az édesanyjukat egy hétköznap, mint a főnökömet. Ez biztos nehéz lesz, de én bízom benne, hogy találok olyan helyet, ahol ezt megértik, és ahol ezt megtehetem, mert különben meg a tőlem telhető legjobb munkaerő leszek – Egészen délután háromig, amikor is elbringázok majd a munkahelyről az oviba/iskolába/stb. a gyerekekért, és onnantól csak nekik és velük élek majd, egy tartalmas, értelmes életet. Szerintem az, hogy többet leszek velük, és értékes időt töltök velük, sokkal többet számít majd annál, minthogy több pénzünk legyen. Egy gyereknek majdnem kumma mindegy, milyen körülmények között él, ha megvan egy bizonyos szint, onnantól inkább az számít, mennyit törődnek vele, mennyit vannak vele a szülei. Ez határozza meg az életét, a gyermekkorát, a boldogságát, a világhoz való viszonyát. Ha azt akarjuk, hogy jól lássák majd a világot, megtalálják benne magukat, és értelmes, tartalmas életet éljenek, akkor ahhoz az kell, hogy az értékrendet elsősorban tőlünk lássák, tőlünk tanulják meg, máskülönben kb. a vakszerencsére (iskolák, tanárok, iskolatársak) bízzuk, hogy ki és mi lesz belőlük és hogyan boldogulnak majd az életben. Ezért szerintem rettentő fontos, hogy egy bizonyos ideig, amíg meg nem kapja a gyerek az erős, jó alapokat az élethez, az önállósághoz, az önálló gondolkodáshoz, addig sokat legyünk velük.

Persze tudom, ehhez is nagy szerencse kell, hogy ez sikerüljön, hogy ne egy munkahelyen töltsem majd az időm nagy részét, amikor majd felelős családfő kell, hogy legyek, és el kell tartani a családom, de én majd megkeresem azt a szerencsét, addig éljek! :)

Számolni tanulunk

Szóval Labre otthon van, a családjával, a feleségével, akit Lácsminak, vagyis „szerencsének” szólít. Két gyermekük van, egy 12 éves lányuk, őt „felső világom”-nak hívja (jegyzet híjján nem tudom idézni a konkrét szót), a 14 hónapos kisfiát pedig „földi világom”-nak. Ahogy ezt mesélte, és ahogy közben rájuk nézett, lehetett érezni, hogy Labrének tényleg mindene a családja, hogy nagyon szereti őket, és mindent megtenne értük.

A kislány már kezdettől fogva közvetlen volt velünk, mindig mosolygott ránk, jött-ment a barátnőivel, és amikor egyszer bejött a szobánkba, kopogott, és így szólt: „Excuse me Uncle, may I come in?” – ez milyen aranyos, kedves és illedelmes már? :) Egyrészt, hogy nagybácsinak szólít, pedig csak egy napja ismerjük egymást, másrészt pedig, hogy kopog, és megkérdezi, hogy bejöhet-e? Tudom, ez nálunk tök alap, de itt Bangladesben, ahol a privát tered a ruhád és a bőröd közötti terület, ez nagyon nagy dolog!

A kissrác lassabban nyílt meg nekünk, de aztán annál jobban. A második naptól rengeteget játszottunk vele, beültettük a rekuba, megmutattuk neki a csengőt (onnantól ki sem akart nagyon szállni), építőkockáztunk vele, de ami a legjobb volt, hogy számolni tanítottam. Először a saját kezemen nyitogattam ki sorra az ujjaimat, és mellé hangosan mondtam felé: ek, dui, tin, csár, pász… Erre még nem nagyon figyelt, ám amikor az apró ujjait és lábujjait számoltam meg, már jobban felfigyelt, és ami ezután következett, az egy igazi csoda volt: miután többször megszámoltam a lábujjait, megfogta mindkét kezével a lábát, és közel emelte az arcához, majd kíváncsian és meglepetten nézegette, forgatta azt! „Hogy-hogy ek-dui-tin-csár-pász? Hogy került ez a lábamba? És hol van, nem látom? Miért nem beszélt erről nekem eddig senki?” :) Aztán az is csúcs volt, amikor az édesanyjának próbálta leutánozni a ujjaival a számok mutatását. Még nem volt olyan ügyes, hogy szépen behajtogassa az ujjait, és egyszerre csak néhányat mutasson, de nagyon próbálkozott, és ez nagyon aranyos volt, azt hittük megzabáljuk a kiskölyköt. A gyümölcshéj Labre gyerekkorában az egyik nagy játékuk volt, de még mindig látni gyümölcshéj sisakokban rohangáló gyerekeket. Belül egyébként egy narancshoz hasonló, de annál szárazabb, világosabb, rózsíszín húsú történet van a belsejében. A családhoz tartozik még a nagypapa is, aki már lassú járású, de azért még aktív, ő kísért ki minket a közeli utcába egyszer a teázóba, ahol nem csak finom teát és süteményeket találtunk, hanem egyedül a faluban kettes térerőt is. Így oda jártunk ki életjelet adni magunkról és informálódni.

Labre és a családja csodálatos három napot szerzett nekünk, jobb helyen, jobb emberek között nem is tölthettük volna a Zita gyógyulására szánt időt, nagyon örültünk, hogy találkoztunk Velük, így ez a néhány nap, amit „kényszerből” egy helyben álltunk, igazán tartalmasan telt. Igazán izgalmas és érdekes volt látni az életüket, az otthonukat, és kicsit részesei lenni mindkettőnek. Úgy tűnt, a mi társaságunkat ők éppúgy élvezték, mint mi az ő vendégszeretetüket. Zita pedig teljesen meggyógyult, már egy napja tünetmentes volt a negyedik nap végére, amikor is elindultunk tovább Kagrachuri felé.

Labréék családjánál 2011. augusztus 18-tól 21-éig vendégeskedtünk (persze még marasztaltak tovább…)