Nászút a Föld körül

Nyolcan egy kis UAZ-ban

Sary-Tashba egy, a már ismert UAZ-hoz hasonló terepjáró érkezett értünk, a különbség csupán annyit volt, hogy ez 2 órát késett, és bádogból volt a teteje. Ez utóbbi tény igen megnehezítette a dolgunkat, mert míg legutóbb a bukócsövekre pakoltuk fel a bringákat, most ezt egy domború, merev tetőn kellett megismételni, és ez közel sem volt olyan könnyű feladat. A másik dolog, ami kicsit kiverte mind a hatunknál a biztosítékat, az a két sofőr volt. Nem elég, hogy hatunkra, a hat kerékpárra és az összes cuccunkra egy kis terepjáróval érkeztek, akkor még ketten is voltak sofőrök. A „másodpilóta” ráadásul egy igen nagy darab katonaruhás fickó volt. Ez mind még talán rendben is lett volna, de ami ezen a dzsip úton várt ránk, azt talán soha nem fogom elfelejteni.

Horror utazás indul!

Eleinte minden jól kezdődött! Észrevettük a megfagyott, csöpögő vért a hátsó ajtók alatti padkán… Egy pillanatra felmerült bennünk, hogy a sofőrjeink darabolós gyilkosok, de aztán rájöttünk, hogy valószínű vadászaton járhatott a terepjáró a mi fuvarunk előtt. Az aszfalt még itt-ott kilátszott a jégbordák alól az amúgy új építésű, makulátlan minőségű útból. Aztán egyszer csak megérkeztünk egy helyre, ahol rengeteg kamion állt, az út mentén és az úton is. Azt beszélték az emberek, hogy zárva van az Irkestam hágó, lehetetlen rajta az átjutás. Még mielőtt ezen kiakadhattunk volna, megjelent egy komolyabb traktor és egy hókotró. Elindultak a kamionok mellett fel a hegyre, és hamarosan a sofőrünk is megjelent újra, visszapattant a volán mögé, és mi újra úton voltunk, egyenesen Kína felé. Közvetlen a hókotrók mögött haladtunk, mi voltunk az első autó, mögöttünk kamionok hosszú lánca araszolt. Az első emelkedő tetején leszálltak a hókotróról és előkerültek a hóláncok.

Hó előttünk, kamionok mögöttünk

Embereink segítettek feltenni a hókotróra a láncokat, de aztán legnagyobb meglepetésünkre a mi kis terepjárónkra nem került hólánc, anélkül indultunk tovább, amit nem tartottunk túl jó ómennek, na de hát sok mindent nem tudtunk tenni a bizakodáson kívül. Ezen megállók közben sikerült előtúrnia Zitának valamelyik táskája aljából egy nagy csomag kekszet. Erre azért volt szükség, mert csak egy röpke 1-2 órás útra készültünk, ezért nem volt nálunk a „fedélzeten” semmilyen eledel. Azonban az említett események miatt ezen az időn már jóval túlhaladt az utazásunk. Pedig ekkor még nem is sejtettük, hogy kalandjainknak csak a legelején járunk.
Egy helyen a hókotrók kisebb parkolónak való helyet kotortak ki a hóból. Mi ez alatt persze álltunk a nagy kamionsor elején. Az ilyen megállók alatt mindig volt alkalmunk ellenőrizni és kicsit megigazítani a bringákat. Ilyenkor mindenki kiszállt az autójából, a kamionosok is előresétáltak, megnézni, hogy mi a helyzet. Így ismerkedtünk meg Alfonz-al, egy vidám, napszemüveges kamionsofőrrel, akinek jellegzetes ismertetőjele egy vodkás üveg volt a kezében. Ebből szépen körbekínált mindenkit, elsősorban minket, és más sofőröket is. Hiába, hideg volt, még a havazás is rákezdett. Mit tehet ilyenkor az egyszeri kamionsofőr a Pamírban? Hát persze hogy előkapja a vodkásüveget… Ettől rövidebb időre megvidámodtunk, de aztán ahogy elindultunk, a rázós, havas út újra hallatta a hangot, amitől mindannyian fogcsikorgatva néztünk egymásra fájdalmasan. Induláskor ugyan tettünk valami kis vékony pokrócot a dzsip teteje és a bringák közé, de ez nem volt elég. Amikor a fém súrlódott a fémmel, azaz a bringáink elmozdultak a terepjáró tetején, minden alkalommal egy hangos és éles hangot adtak. Mindez a sofőrjeinket, mit sem izgatta, holott a hang forrásához egyértelműen az ő autójuknak a teteje is köze volt. Később észrevettük, hogy az összes bringa hátracsúszott egy az egyben, közel fél métert. Erre ők csak azt mondták, hogy ne aggódjunk, hamarosan lefelé fogunk menni, akkor majd előre csúsznak! :) Remek… Hú, de mérgesek voltunk! Mindezek után emberünk fogta magát, és kielőzte a hókotrókat! Ez persze még buckásabb, még havasabb utat eredményezett, amitől még jobban mozogtak a bringák, mi pedig még idegesebbek lettünk.

Lerobbannunk – Itt ragadunk a nagy fehér semmiben?

Hamarosan azonban más aggasztó fejlemény következett, mégpedig az, hogy lerobbantunk. A legnagyobb hideg és hó kellős közepén, elállva az utat a hókotrók előtt. Amíg embereink a motorháztető alatt matattak, én ismét felmásztam a tetőre, és próbáltam normalizálni a bringák helyzetét odafent. Közben kisebb hóvihar volt, tehát képzelhetitek, milyen vidám voltam, egy dzsip tetején, amire nyolcan vagyunk, és ami épp lerobbant, mellesleg pedig kisebb lehetetlenség úgy felkötözni a bringákat a tetejére, hogy azok nem mozogjanak.
Amúgy az út mentén számos lerobbant vagy árokba borult, hólepte kamiont láttunk, ezek is kellő bizakodást adtak a jövőnket illetően. Valahogy aztán megoldották a problémát a sofőrjeink, helyreállt a hűtővíz hőmérséklete, és roboghattunk tovább. Amikor legközelebb megálltunk, azt láttuk, hogy Anthony-ék bringája, amelyik leghátul volt, félig már lelóg a tetőről. Ez már több volt a soknál, újra tetőre másztam, és kioldottuk a köteleket, és teljesen új rendszerben kötöztük fel a bringákat, nem hagytuk, hogy a sofőrjeink beleszóljanak. Az alapvető problémára eddigre rájöttünk. Az volt a baj, hogy ők a köteleket mindig valahol a dzsip alján rögzítették, mert ezen a dzsippel legfőképpen csak ott volt olyan pont, ahol meg tudták hurkolni a kötelet. Na, hát ez nagyon nem volt jó, mert így a kötelek hamar meglazult, és a bringák pedig csúszkálni kezdtek, mi pedig agyvihart kaptunk a tetőről hallatszó csikorgó hangoktól. Miután erre rájöttünk, rögzítettük a köteleket a hátsó ablakok teteje mellett található „majrévasakban”, vagyis a kapaszkodókban. Ezek után már alig mozogtak tovább a bringák, és hamarosan alacsonyabb régiókba kerültünk, Nura település közelébe, ahol végre megszűnt a jég és a hó az úton, így már nem rázott annyira a terepjáró, amitől nagyon megkönnyebbültünk. Persze stressz még így is maradt, mégpedig a szembejövő kamionok képében. Többször muszáj volt tudatosítanunk a sofőrünkben, hogy most bizony szélesen a járgánya, mint azt megszokta, mivel kétoldalt lelógnak róla a bringák. Erre azért volt szükség, mert máskülönben ledaráltatta volna a lelógó bringákat egy-egy kamion oldalán.
Nura mellett volt egy-két katonai checkpoint, ezeket útlevél ellenőrzés nélkül tudtuk keresztezni, csak a nagydarab, katonaruhás másodpilótánknak került pár integetésébe, és sorra nyíltak előttünk a sorompók. Ekkor tudatosult bennünk, hogy valójában miért is foglal el másfél helyet az 5 személyes dzsipben.

Zárva a határ, másnap is zárva lesz!

Az igazi sokk, ami kitette az i-re a pontot a napunk végén, az csak ezután következett. Amikor megérkeztünk az iskestami határátkelőhöz, már zárva volt. Mivel eleve két órát késtek a dzsippeseink, és az út sem ment simán, nem értünk ide időben, így erre a napra már bezárt a határátkelő. Persze ez nem volt igaz, mert mint pár perccel később megtudtuk, eleve zárva volt, negyedike óta zárva van, és még holnap, kilencedikén is zárva lesz a nemzeti ünnep miatt. Magyarul tök feleslegesen jöttünk ma át ide. Ezt persze állítólag nem tudták még Sary-Tashban a sofőrjeink. Vagy csak nem akarták tudni, nehogy lemondjuk a fuvart, ami nekik 180 dollárt jelentett. Az igazán fájó nem is az volt, hogy itt kellett vesztegelnünk a határ mellett, hanem, hogy jöhettünk volna kamionnal is, a fejenkénti 30 dollár helyett gyakorlatilag ingyen, vagy fillérekért. Ez azután tudatosult bennünk, hogy találkoztunk James-el. Ő is bringatúrázik, szintén a UK-ből, terve egy világkörüli derbi az északi féltekén (http://ridingacross.tk), amikor kezdett rosszul lenni a magasságtól a Sary-Tashtól északra található hágóban, visszaereszkedett 3000m alá, majd fogott egy rendes kamionost, aki ha jól emlékszem, 10 dollár ellenében elvitte egészen a kínai határig. Igazából logikus, hogy a Kínába visszafelé tartó kamionok üresek, hiszen Kínának az exportja nagy, az importja talán a nullával egyenlő. Így a visszatérő üres kamionokba simán bekéredzkedhettünk volna. Persze utólag könnyű okosnak lenni… Ki tudja, hogy sült volna el a kamionstoppolás, lehet, hogy valamelyikünk bringája komolyabban megsérült volna, annyit meg nem ért volna az egész. Mert csodával határos módon a dzsip út alatt semelyikünk bringájának nem lett semmi baja.

Egy vidám kényszer pihenőnap – Összeverődnek a világutazók a kínai határ előtt

Na, de hogy most már egy kis pozitívum is legyen ebben a bejegyzésben, örömmel jelentem, hogy ezek után már minden jól és simán alakult. Kaptunk szállást egy viszonylag barátságos helyen a határ menti konténerváros oldalában, egy valaha szebb időket is látott fogadóban. Ismét 100 somért szálltunk meg fejenként, ezúttal a jól összeszokott hatfős társaság egy még apróbb szobában kapott helyet, mint legutóbb Sary-Tashban. James a szobánk előterében aludt a bringája mellett, ez a szoba másnap nappaliként szolgált, itt gyűltünk össze most már heten bringások, és még egy két utazó, egy nagyon magas német srác, aki mindig csak úgy előkerült valahonnan a legváratlanabb helyeken és időpontokban, mindig csak lazán, mindenféle cucc vagy hátizsák nélkül, már-már rejtélyes volt számunkra. Két másik német is csapódott hozzánk, Filip és a barátnője. Egyszóval szépen feltorlódtak ezen a helyen a hátizsákos és kerékpárturisták a határ 5 napos zárva tartása miatt. Egy remek nap kerekedett így a kilencedikéből, amihez a nagyon barátságos házigazdánk is hozzájárult 3 üveg vodkával. Folyamatosan töltette belénk a köröket, de hál isten elég sokan voltunk az üvegekhez, és így a kelleténél nem jobban, de azért még éppen eléggé becsiccsentettünk az amúgy nem is olyan szörnyű ízű töménytől. Nekem még talán sose ízlett vodka, de amiket errefelé kóstoltunk eddig, az mind finom volt.
Délelőtt egy hatalmas víztisztító session-t tartottunk, a lányok megtalálták a patakot és az összes nálunk lévő palackot megtöltötték vízzel, majd a kis nappalinkban elindult a nagy pumpálás, aztán pedig az SteriPen minden átpumpált palackra. A hangulatot nagyban növelte egy kis kézi masszázsgép. A szerkezet elektromos árammal működött, és számunkra a mai napig megfejthetetlen, hogy miért, de delfin alakú volt. Ezen rengeteget nevettünk, főleg Zitának tetszett ez az egyedi design.
Délutánra igen megvidámodott a kis nemzetközi társaságunk, én pedig nekiláttam egy régóta rám váró örömteli feladatnak: elkészítettem a Törökországról szóló kis videónkat. Először egybe akartam Grúziával és Örményországgal, de végül úgy döntöttem, jobb külön több rövidebb videó. Az eredményt nem tudom, mikor lesz lehetőségünk majd megosztani, remélhetőleg Pakisztánban nem lesznek tiltva a videómegosztók… :) Este mozi estet tartottunk, a Brian élete volt a képernyőn, közkívánatra. Angolul néztük, angol felirattal, így kevésbé volt élvezetes a klasszikus Monty Python Movie, mint a zseniális magyar szinkronnal.
A hely, ahol laktunk, megérdemel még pár szót. Elsőre nagyon nem tetszett, hogy egy ilyen valóban Isten háta mögötti helyen kell vesztegelnünk, mert ez a határátkelő melletti konténerváros a leglepukkantabb putrinak tűnt elsőre, amit valaha láttam. A főút mellett sorra álltam a brutális nagy kínai kamionok és az út mentén végig konténerek sorakoztak. Ezek egy része csak lakásként szolgált, másik felük egyik oldalában lakás, a másik oldalában kis vegyes bolt figyelt.
Aztán persze a már említett körülmények miatt a kényszerű pihenőnapunk végére egészen megbarátkoztunk a környékkel. Mindezek ellenére természetesen már alig vártuk a másnapot, amikor is reggel 9-kor nyitott a határátkelő Kína felé!

A következő bejegyzésben újra lesz szó bringázásról, méghozzá nem is akármilyen tájakon! ;)