Nászút a Föld körül

Egy nehéz érkezés kimerítő délelőttje

A 3600m tengerszint feletti magasságban található, természetes hőforrásairól híres Jelandy-ba nem volt olyan egyszerű az érkezésünk, mint azt reméltük előtte. Azt már megszoktuk, hogy nincsen települést jelző tábla, de ezt még át tudtuk hidalni a térképeink és a GPS használatának segítségével. Az viszont már fejtörést okozott számunkra, hogy a „Szanatórium” sem volt kitáblázva egyáltalán. Így amikor az úttól jobbra, messze a völgy túloldalán a házak között gőzt láttunk felszökni a levegőbe, úgy véltük, nagyjából arrafelé kell lennie a forró vizes fürdővel felvértezett, „Sanatorium” névre hallgató szállodának. Ide beszéltük meg a találkozót az angol barátainkkal, a forró vizes fürdő mellett ez volt a másik fő érv, ami miatt egyértelmű volt, hogy itt akarunk megszállni.
Lekanyarodtunk hát a főútról, noha fogalmunk sem volt, hová tartunk, ember nem volt a környéken, akit megkérdezhettünk volna. Áthajtottunk egy kis hídon a patak felett, majd követtük az aszfaltsávot, ami meredeken felvezetett minket egy dombra, egyenesen neki egy zárt kapunak. A kapu mögött udvar volt házakkal, és végre emberekkel. Kérdeztük őket a szanatóriumról, és ők intettek, hogy vissza le, majd jobbra. Gurultunk vissza a főútra, ahol az elágazásnál az ott található üres táblára felrajzoltuk Jill-nek és Lee-nek alkoholos filccel, hogy a „Sanatorium” előre van, s nem jobbra. Csak ezek után indultunk tovább a főúton. Egy dombra felérve elénk tárult egy nagy, hosszú, sok ablakos épület: A Szanatórium! Csak ez lehet az, nincs még egy ekkora épület a faluban. Na végre, megtaláltuk! De azt is láttuk, hogy az odavezető út pont abból a kis aszfaltozott útból ágazik le, amin az előbb oda-vissza elhaladtunk. Gurultunk vissza bosszúsan, de ezúttal Zita már a táblánál maradt, míg én meg nem bizonyosodtam róla egészen, hogy valóban az-e a Szanatórium, amit mi annak vélünk. Az volt, úgyhogy le is dobtam ott a bringáról a súlyos málhákat, és gurultam le, vissza Zitához a köves úton. Átrajzoltuk a táblát, hogy nehogy félrevezessük Jill-éket, majd szétosztottuk Zita táskáit a két bringa között, hogy könnyebb legyen felkaptatni az utolsó emelkedőn a várva várt, jól megérdemelt forró vizes fürdőnkig.
A Szanatóriumban egy angolul is beszélő európai vendég segítségével kiderült, hogy Katie-ék tegnap este megérkeztek, de nem itt szálltak meg, hanem a szomszédos dombon található „kis szanatóriumban”, ami ennél az államinál sokkal olcsóbb, és családiasabb, viszont kicsit igénytelenebb is. Mindeközben a felé a domb felé mutogatott, ahol legelőször jártunk, jó egy másfél órával ezelőtt. Hát mit mondjak, ekkora már eléggé belénk állt az ideg, mert nem kevés időt és erőt elfecséreltünk a napunkból arra, hogy végre megtaláljuk azt a nyavalyás forró vizet és a barátainkat. Már nem mentünk vissza a főútig, csak az elágazásig, majd vissza a nagy kapuhoz, ahol a legelején már jártunk. Katie-ék nem voltak ott, és a hely üzemeltetői is csak nagy nehezen értették meg, hogy itt szeretnénk tölteni egy-két éjszakát. Ezek után felfeszítették egy szobának az ajtaját, amibe végre helyet kaphattunk. Én futócipőt húztam és lerohantam a főúthoz, ahol legjobb tudásom szerint másodjára is átrajzoltam a táblát, hogy Jill és Lee biztosan könnyedén odataláljanak a szállásra. Nem volt könnyű futni 3600m-en, nagyon hamar kifulladtam, különösen a fölfelékben, pár méter után meg kellett, hogy álljak levegőért kapkodni.

A nem éppen rózsás idegállapotunkra még az is rátett, hogy Zita, miközben a cuccainkat pakolta be a szobába, felszakította a Vaude dzsekijének a bal karját egy apró ponton. Az ágy sarka közel volt az ajtóhoz, ezért Zita közel ment az ajtófélfához, amiből kiállt a szana-széjjel feszített zár, ebbe akadt bele Zita méregdrága, profi dzsekije.
A dzseki egy vékony anyagból van, mivel csak egy könnyű külső réteget szerettünk volna ami szél- és vízálló. Ezt meg is kaptuk a Vaude-tól szponzorizáció keretében (amit ezúton is nagyon köszönünk, mostanában vesszük csak igazán hasznát a ruházatnak), és ezek a ruhák amúgy olyan árban vannak, amit amúgy nemigen engednénk meg magunknak talán soha, ezért a fekvőkerékpárok mellett ezekhez a dzsekikhez és nadrágokhoz is úgy álltunk hozzá, hogy szeretnénk majd őket használni ezen utazás után is.
Ezért Zitát elég mélyen érintette ez a szakadás, mondhatni kibukott kicsit. Pihenőnapot terveztünk erre a napra, és igaz, hogy még csak 11 óra volt, de mi már az előbb leírtak miatt kissé ki voltunk borulva és fizikailag ki voltunk merülve. Mindezek miatt úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, de megengedünk magunknak emellett a nehézkesre sikerült fél nap mellett még egy teljes nap pihenőnapot Jelandy-ban.

A termálvíz 3600m-en – Fürdésre és fűtésre

Első nap sok mindent nem csináltunk, beszélgettünk Katie-ékkel, és ebédet, illetve vacsorát főztünk. Na és persze kipróbáltuk a fürdőt, ami megér pár szót. A kb. 10nm-es helyiségben derékig ért a víz, ami két csapból folyt be. Egyikből jéghideg patakvíz ömlött, a másikból a termálvíz. Ha előbbit elzártuk, néhány óra múlva olyan forró lett a fürdővíz, hogy azt ember nem volt képes elviselni. Amúgy is inkább fárasztó volt ez a forró gőzfürdő ilyen magasságban, különösen, ha 20 percnél tovább maradt bent az ember. Igazán furcsa érzések lettek úrrá a testünkön a forró víz, a kimerültség és a magasság együttes hatása miatt, ezért csupán két alkalommal fürödtünk a termálvízben. Második alkalommal olyan forró volt a víz, mint már említettem, és hiába zártuk el a termálvizet és nyitottuk ki a patakvizet, 15 perc után sem hűlt le élvezhető hőmérsékletűre a medence, és ekkor már kellően kikészültünk a forróságtól, ezért feladtuk a várakozást, és inkább lezuhanyoztunk kellemes hűs vízzel az Ortlieb zsákból. Egyébként két fürdő volt, férfi és női, de ezt már csak a közös fürdőzések után realizáltuk, mivel nem volt soha tömeg a medencéknél. A fürdők közepesen durván igénytelenek voltak, de ez nem zavart minket, az állami szanatóriumban sem voltak annyival tisztábbak, hogy két és félszer annyit fizessünk értük. Egy éjszaka a „fürdőbelépővel” volt 1 somani, vagyis 750 forint fejenként ezen a helyen.
Ahol egyébként nem csak a fürdővizet szedik a hegyből, hanem a ház fűtését is a föld alól előtörő meleg vízzel oldják meg, ami igen sztohasztikus hőmérsékletingadozásokat okoz a házban. Katie-ék azt mesélték, hogy első este nyitott ablaknál aludtak, miközben odakint mínuszok röpködtek, mert annyira forróak voltak a radiátorok. Ezt mi nem tapasztaltuk eleinte, sőt kifejezetten hűvös volt a szobánkban. Aztán egyik percről a másikra (feltört a gejzír?), nekünk is felforrósodtak a fűtő testek.

Séta a jakok legelőjén

Második, teljes pihenőnapunk reggelén Katie és Anthony továbbálltak Murgab felé. Kicsit indultam volna már én is, ugyanakkor örültem, hogy mi maradunk még, és lesz egymásra, illetve pihenni, és körbenézni gyalogosan a faluban. Ez utóbbit rögtön még a délelőtt megtettük. Bolt után indultunk, de az sajnos zárva volt, és csak annyit tudtunk meg, hogy 7-kor újra lesznek és ki tudnak nyitni nekünk. Arra nem sikerült rájönnünk, hogy este, vagy másnap reggel hét. Az ilyen kb. 100 fős falvakban úgy működik a bolt, hogy bekopogsz a boltos házába, aki ha otthon van, kinyit neked, és vásárolhatsz. Nyitva tartás, mint ahogy azt mi Európában megszoktuk, nem létezik.
A bolt zárva tartásán nagyon nem keseredtünk el, mert volt még bőven élelmünk, csak azért kerestük fel a boltot, mert úgy voltunk vele, hogy még jobb lenne, ha még több lenne, hisz ki tudja, mi vár ránk a nagy hegyek között. Visszafelé menet kiültünk a falu központja és a hőforrások közötti nagy széles völgy oldalába. A lapos völgyben jakok legeltek, őket bámultuk, mint otthon a televíziót. Csak leültünk egy kőre, és néztük, ahogy harapják és nyámmogják a füvet. Ez a lapos mező egyébként mókás volt számunkra, mert egy patak keresztezte, amin csak úgy lehetett átkelni, hogy ha az egyébként egész mezőt is beterítő buckákon ugrándoztál át felette. Mi persze azt játszottuk, hogy akkor is csak a buckák tetején ugrálva közlekedtünk, ha már nem volt patak alattunk. Ebben elég jól ki lehetett fulladni pár perc alatt, köszönhetően a 3600m-es magasságnak. :)

„Csaj-csaj!” – Na most végre ráérünk egy teára

Miközben a jakokat bámultuk, jött két öreg, akik, mint már sokszor a helyiek, teázni hívtak magukhoz. Én már majdnem válaszoltam zsigerből, hogy nem-nem, erre most nem érünk rá, de Zita leintett, mert történetesen ezen a napon pont ráértünk bármire, például akár eltölteni egy órácskát egy helyi családnál. Hazasétáltunk az egyik öreggel, akinek a felesége egy nagyon öreg, de nagyon aranyos néni volt. Hamar elkészítették nekünk a finom teát, amit aztán végül ötösben fogyasztottunk el, mert közben megérkezett az egyik unoka is. Kedélyesen elbeszélgettünk velük, már amennyire tudtunk, és közben végig azt éreztük, hogy nagyon örülnek nekünk, és mindent megpróbálnak osztani velünk, amit csak képesek a maguk szerény módján. Étellel is kínáltak volna, de mi úgy voltunk vele, hogy a tea most elég lesz, most tényleg nem szorulunk rá, és ők lehet, hogy nagyon kevésből adnának. A teázás végeztével aztán csak bepakoltak nekünk egy nagy kerek kenyeret egy szatyorba, de ez még mindig nem volt elég, hiába intettük, hogy ennyit elfogadunk és nem többet, még hátramentek a szobába az öregek, és jó 2 percig nagyon matattak valamit. Egy nagy marék faeper után kutattak még, amit a kenyér mellé szórtak be nekünk a szatyorba. Ezek után úgy éreztük, az a helyes, ha fizetünk a kapott élelemért, de ezt egyenesen elutasították, én pedig nem akartam harmadjára is erőltetni a pénzt, nem akartam megsérteni őket.
Az öreg aztán még kikísért minket a főútig, ahol még mindig ott találtuk német világutazó barátunkat, akivel már a szamarkandi B&B-ben és Khorogban is találkoztunk. Stoppolt a piros kabátjában, amiről már 500m-ről is felismernénk. Igazi jelenség volt a kis hátizsákjával és a gitártokjával az út szélén. Csak onnan tudjuk, hogy felvették még aznap, hogy nem jött vissza sötétedésig a szállásunkra, ami egyébként ugyanaz volt, már harmadjára. Megbeszéltük vele, hogy legközelebb valami melegebb éghajlaton, mondjuk Thaiföldön találkozunk, de ha lehet, legyen ott is ebben a piros kabátjában, hogy már távolról megismerjük majd.

Pamír betét az SPD cipőinkbe

Ebédre az Örményország óta magunkkal cipelt lencsekészlet felét fogyasztottuk el, majd nekiláttunk kicsit feljavítani az SPD cipőink hőtartó képességét. Bulgária óta nálunk volt egy nagy, kb. fél cm vastag fólia, amit eredetileg a kocsi szélvédője mögé terveztek napos időkre, de mi arra használtuk, hogy ráüljünk, illetve meleg időben lefedjük a Zita csomagtartójára rögzített ételhordozó táskát. Most ezt a vastag fóliát szétvágtuk, és kisebb betéteket készítettünk belőle a talpbetét alá, illetve a lábujjaink köré. Erre azért volt szükség, mert már most, ilyen „alacsony” magasságban is tapasztaltuk, hogy nagyon fáznak a lábfejeink. Ezt főképp annak tudtuk be, hogy az SPD klipsz fémből volt, és mi ezt a talpunkon mindig a menetirány felé, a menetszélbe tartottuk, így ez a fém nagyon le tud hülni, és a hideget egyenesen a lábfejünkhöz vezeti, ami csak egy talpbetétnyire és néhány zokni távolsára van tőle. Mi ezt most megtoldottuk ezzel a vastag fóliával a talpbetét alatt. És ha már szét kellett vágni ezt az anyagot, kicsit megtoldottuk és a lábujjaink köré is vágtunk belőle. A megoldást elneveztük Pamír betétnek, és reméltük tőle a legjobbakat. Mást nagyon már azért sem tudtunk kitalálni, mert nem fért volna el már semmi a cipőben, a három zokni és a Pamír betét teljesen kitöltötte a lábunkkal a cipőket. Ezen kívül már csak a kamásli és a cipő közé tudunk valamit szerelni, ha még így is nagyon fáznánk.

Magashegyi pamíri tánc

A délután még történt velünk egy említésre méltó dolog a szálláson. Volt egy kis közös helyiség egy asztallal, ide nyíltak a szobák és általában itt folyt az élet. Sokszor odajött hozzánk egy pamíri (mert ők itt „nyaraltak”, sokszor családostul), és a kezünkbe nyomott egy-két kisebb cipó kenyeret, egy liter tejet, vagy néhány almát, ilyesmiket. Ez teljesen jellemző az itteni emberek vendégszeretetére. Azonban egyszer történt, hogy miközben naplót írtam, odajött hozzánk az egyik apuka egy pendrive-al (Lali papának, a pendrive: számítógépes adathordozó, amivel adatokat, pl. zenét, képeket, filmeket lehet hordozni számítógépek, vagy egyéb USB porttal rendelkező eszközök között), hogy ő ad nekem egy pamíri zenét. Erre fel persze én is azonnal felbuzdultam, és cserébe kapott egy kis magyar muzsikát az emberünk, méghozzá egy album Charlie-t és egy másik album Magashegyi Underground-ot. Utóbbit azért, mert gondoltam idevaló, magashegyek közé. :)
A történetet nem azért írtam le, hogy aztán jól megtaláljanak az említett előadók kiadói, hanem amiatt, mert a fickó 5 perc múlva nagyon boldogan visszajött és integetett, hogy menjek ki, mert tánc van. Hát a ház előtt már az egész család táncolt, ugyanis a kocsi rádiójában volt USB port, és a fickónk azonnal max. hangerőn kezdte járatni a magyar muzsikát. Hát képzelhetitek, hogy micsoda látvány, illetve érzés volt egy pamíri családot látni ezek között a hegyek között, ahogy boldogan és önfeledten ropják, az autójuk mellett, egyesek ráadásul tradicionális pamíri tánclépésekkel. Nem gondoltam, hogy néhány mp3 ekkora örömet fog okozni nekik, de azt hiszem sikerült szereznünk egymásnak pár vidám percet vele. Nekünk egy mindenképpen emlékezetes momentum volt ez a jelandy-i pihenünk közben, ők pedig talán egész Dushanbe-ig ezt hallgatták hazafelé a nyaralásukból. Hallanotok kellett volna Zitát nevetni, ahogy kilépett az ajtón, és meglátta a pamíriakat táncolni a magyar zenére. Ezek után persze nem maradhatott el egy közös fénykép sem, még a ház kutyája is csatlakozott hozzánk a csoportkép erejéig. :)
Ez az egész esemény nagyon jellemző a pamíri vendégszeretetre. És higgyétek el, mi nem csináltunk semmit, nem jópofiztunk, csak ott voltunk közöttük és épp csak köszöntünk nekik, ahogy illik. Ők kezdeményeztek, ők jöttek oda hozzánk, ők nyitnak felénk, és minden ilyen találkozásnak a vége valami nagyszerű élmény lett. Sokszor lenézi a városi ember az „egyszerű” népeket, pedig annyit, de annyit tanulhatnánk tőlük.