Nászút a Föld körül

Átjutás a kirgiz-kínai határon Irkestam-nál

November 9-én végre kinyitott a kirgiz-kínai határ és indulhattunk utazásunk 13. országába, Kínába. Reggel még elköltöttük a közeli konténerboltban a maradék kirgiz pénzeinket élelemre, aztán legurultunk a határállomáshoz. A kirgiz oldalon minden simán ment, háromszor megnézték az útleveleinket, majd megkaptuk a kilépési pecsétet, és mehettünk a senki földjén Kína felé. Ez a senki földje az első és az utolsó határállomás között 7km volt, a közepén egy hajtűkanyaros kaptatóval.
Ezután jött az első kínai állomás, itt kérték el a négy dollárt regisztrációs díjat fejenként. Ekkor beértük az összes barátunkat és egyúttal rögtön ki is előztük őket, mert érthetetlen módon a mi útleveleink valahogy a sor elejére kerültek. Persze a következő, egyben utolsó állomáson, néhány kilométerrel később újra beértük egymást. Ez már egy komoly komplexum volt, ahol végre éreztük, hogy valahová máshová érkeztünk meg, és nem csak egy következő ’isztánba, egy volt szovjet utódállamba. A határállomás nagyon komoly volt. Ahogy beléptünk, egy őr elkérte az útleveleinket és egy automatánál bescanneltette őket. Ezzel máris a kezünkben volt a gép által kitöltött belépési form, amit így már csak alá kellett írnunk. Ezután az egész európai csoportunk kielőzhette a nagy csomagokkal hatalmas sort felduzzasztó helyieket. Áttoltuk egy kapun a bringákat, majd a következő kapunál le kellett málháznunk őket, és a táskákat egyesével berakni egy röntgengépbe. Ezután már csak egyetlen pult volt, ahol megkaptuk a belépési becsétet, és már mehettünk is, miután a kijáratnál még egyszer ellenőrzött mindent az útlevelünkben egy őr. Ami nagyon tetszett, hogy ennél az utolsó pultnál volt egy kis készülék négy gombbal, és ezekkel a gombokkal jelezhetted az elégedettséged vagy elégedetlenséged mértékét a kapott „szolgáltatásokat” illetően. Ez valami olyasmi volt, amit eddig sehol nem láttunk, még Európában sem.

Irkestam – Kashgar 240km, kamionnal vagy bringával?

A Kínába való sikeres belépés után már csak egy fontos dolgunk volt, eldönteni, hogy kamionstoppal, vagy bringával szeretnénk-e megtenni a Kashgarig tartó 240 hegyes-völgyes kilométert. Jill és Lee előbbi mellett döntöttek, mivel Jill szeretné Laosban tölteni a Karácsonyt a barátainál, ehhez azonban minél előbb ki kell találnia, merre és hogyan tovább, ezt pedig Kashgarban, internet mellett tudja megtenni minél előbb. Bennünk is felmerült a kamionos utazás ötlete, mert már elég régóta ki voltunk téve különféle pamíri megpróbáltatásoknak, és bár ezek nagy része életünk talán legszebb élményeivel párosult, mégis, több hétig forró vizes zuhany nélkül, mosógép nélkül, és internet nélkül már kezdett kicsit sok lenni, ezért felmerült bennünk a gondolat, hogy hagyjuk a bringázást és amilyen gyorsan csak lehet, eljutunk Kashgarba, ahol mindezt megkapjuk. Végül mégis a bringázás mellett döntöttünk, mert úgy voltunk vele, hogy most alig leszünk itt Kína nyugati csücskében pár napot, akkor legalább ezeket a napokat minél inkább bringázzuk, hogy minél többet lássunk Kína Xinjiang tartományából. Ekkor még fogalmunk sem volt a Karakoram Highway állapotáról, azért is döntöttünk a bringázás mellett, mert elképzelhetőnek tartottuk, hogy Kashgarból majd repülőre kell szállnunk egészen Islamabadig, ha így november közepe tájékán a 4734m magas Khunjerab hágót Pakisztán felé már lezárták volna. Ez esetben összesen csak Kashgart láttuk volna Kínából, ezért úgy döntöttük, ez a három nap megéri a kapott élményekért. És bizony megérte bringázni, mert ha kamionra szálltunk volna, most pár sorral le is zárhatnám ezt a bejegyzést. Holott bringával rengeteg élmény és kaland ért minket, úgyhogy vágjunk is bele.

Kína sáros emelkedővel köszön ránk

James-el, Katy-vel és Anthony-val vágtunk neki a kalandoknak ötösben. Rögtön még a határállomásnál összefutottunk Jill-el és Lee-vel, éppen pakolták fel a bringáikat egy kamion platójára, amikor kielőztük őket. Ahogy átkeltünk a völgyön és nekikezdtünk az első emelkedőnknek, úgy előztek vissza ők a kamionnal, a két társaság természetesen bőszen integetett egymásnak. A kaptatóról tudtunk, volt egy pontos szintmetszeti ábránk, amit még Dushanbe-ben készítettem a gpsies segítségével. Így a domborzatot illetően nem ért minket meglepetés, ám az út minőségét illetően annál inkább. Többen, több forrásból azt hallottuk, hogy végig gyönyörű aszfalt vár ránk egészen Kashgarig, ám a valóságban sajnos nem ezt tapasztaltuk. Egy igaz gyönyörű, de ugyanakkor saras és havas völgyúton kaptattuk fölfelé, egészen 2930m környékéig. Ez lassan, de biztosan ment, közben többször megálltunk, többek között azért, hogy vetkőzzünk, mivel kicsit túlöltöztünk. Ekkor már az ég nyugati felén járt a nap, és felhő sem takarta, így igen szép időnk volt. Az angol barátaink a fölfelében szépen eltűntek előlünk, de ahogy felértünk, és elkezdődött a lankás lefelé, hamar utolértük őket. Ugyanekkor kiterült előttünk a táj, kiértünk a völgyből, és gyönyörű hegyek sora vett körül minket, délre a Pamír északi hegycsoportjai sorakoztak, azoknak is az északi, hó borította oldala. Minden tündökölt a sok hótól, elképesztő látvány volt. Az út eközben persze folyamatos kihívásokat tartogatott, hiszen ahogy az várható volt, a hágó után nem kaptunk folyamatos lefelét. Az első lejtő alján észrevettünk egy útépítést, a mi földutunkkal párhuzamosan egy gyönyörű, széles és nyílegyenes út készült, aminek még csak a töltése volt kész, de annak tetején már tükörsima, egyenletes murva volt. Erre gyorsan felkaptattunk, de pár száz méter múlva csalódnunk kellett, mert a vízátvezető csatornák felett még nem volt kész a töltés, így kénytelenek voltunk a szűzhavon át visszagurulni a nyomorék kis földutunkra.

Tevék a havon – Eltévedtek, vagy mi vagyunk gyengék bioszból?

Amit néhány dombbal később láttunk, azt először nem akartuk elhinni. Az úttól jobbra, lent a hófehér völgyben tevéket láttunk legelni a völgyben. Ezek már nem dromedárok voltak, mint Türkmenisztánban, hanem kétpúpú tevék. És bár az előbb a „legelni” szót használtam, de valójában egyikünknek sincs fogalma arról, hogy mi a fészkes fenét kerestek a hófödte mezőn. A tevéről eddig azt hittük, hogy csak a meleg éghajlatot kedveli és bírja, de ez most erősen megdőlni látszott.
Egy újabb sáros kaptató után egy meredek szerpentinen zörgettünk le egy széles völgybe. James-ék ekkor is elhúztak tőlünk, de amikor a lejtő alja után következő sík szakaszon is megtartottuk a 40km/h-s sebességet, hamar utolértük őket. Ha egyszer felgyorsul a reku 30 fölé, könnyű megtartani síkon a sebességét. Így gurultunk be együtt Uluqgat városába, ez volt az első kínai város a szemünknek. Szokatlan volt a sok számunkra teljesen ismeretlen kínai írásjel mindenütt, és a falukép is más volt, mint amit eddig megszoktunk. Látszott, hogy itt van pénze az államnak, mert az intézményi épületek nagyon szépen rendben voltak.

Egy ilyennek a kapubeállójában ültünk le ebédelni, mogyorókrémes kenyér és halva volt a menü, egy kis kólával, amit még az utolsó somjainkból vettünk odaát Kirgizföldön. Egyébként Kína ezen tartománya, Xinjiang autonóm tartomány, és sok kirgiz, illetve tádzsik lakja. Ennek ellenére szemmel látható volt a különbség, mind az embereken, mind az épületeken látszott, hogy új országban vagyunk. Az intézményünk kapuja például egy kereken guruló harmonikaszerű távirányítós szerkezet volt. Az emberek pedig nem értették se a kleb (kenyér oroszul), se a magazin (bolt oroszul) szavakat, és persze angolul sem beszéltek. Ez kicsit aggasztott minket, persze azért kétségbe nem estünk, ha eddig nem haltunk éhen a helyi nyelv kezdeti ismerete nélkül, talán Kínában sem fogunk.

A csodás Ulugqat völgyében

Ebéd után egy rövid kaptatóval DK felé fordult az utunk, és egy gyönyörű völgyben visszagurultunk az Ulugqat folyó völgyébe.

Eddig se volt csúnya a táj, de ami ebben a kis völgyben fogadott minket, attól mindannyian oda meg vissza voltunk. Igazi örömgurulás volt ez, közben mindenki meg-meg állt fotózni, és az egymással váltott szavakból azt szűrtük le, hogy mindenki nagyon boldog, hogy bringával vágott neki az útnak. Zita is így érezte, és én ennek nagyon örültem, mert kicsit tartottam attól, hogy a pamíri megpróbáltatások után már sok lesz ez neki, de nem így volt, hála az égnek a táj kárpótolt minket a fáradtságokért.

Egy kanyarban megálltunk egy domború közlekedési tükör alatt, itt összegyűlt a társaság és végre sikerült mindenkit egyben lefotózni. Igaz, hogy torz, és nem látszik a táj, de legalább mindannyian rajta vagyunk, ráadásul annyira együtt, hogy szinte egy nagy bringának látszik az öt bicikli egymás mellett.

Ami pedig az Ulugqat völgyében tárult elénk, attól végképp eldobtuk az agyunkat.

A nap még mindig szikrázott, és a völgyben végre eltűnt a hó, gyönyörű volt a táj. Csak az északi oldal csipkés gerincei között maradt meg a hó, de ez még külön szép is volt, színesebb maradt tőle a táj.

A táj szépsége és a tudat, hogy Kínában biciklizünk, kisebb eufóriával töltött el minket.

A völgy aljában újra láttunk tevéket, és mivel itt már nem takarta hó az amúgy igen gyatra növényzetet, itt már inkább el tudtuk képzelni az életüket. Később pedig kecskék, lovak és az út mentén szomorúan bandukoló szamarak mellett is elhajtottunk.

Az út itt már végre néhol aszfaltos volt, ezeken a szakaszokon meg tudtuk kicsit engedni a tempót.

Ez sajnos sosem tartott sokáig, mert vagy jött egy rövidebb kaptató, vagy megszűnt alólunk az aszfalt.
James-el azt beszélgettük hármasban, hogy vajon mitől annyira különböző a két hegyoldal előttünk. Balra tőlünk, a déli hegyoldal viszonylag szolid szikla alakzatokkal büszkélkedett, ezek elég szépen le voltak kopva, valószínű azért, mert ezt az oldalt inkább érte a nap, így a hőtágulás, vagy a szél miatt szép kerekre koptak a sziklák. Az északi oldal, közvetlen a jobbunkon viszont erősen csipkézett volt, itt inkább a víz által okozott erózió volt látható a sűrű, apró, meredek metsződésekben. Persze egyikünk sem geológus, így igazából ezek csak találgatások voltak.

Egy vidéki kisbolt Kínában – Ahol mindent csak műanyagba csomagolva kapsz meg.

Anthony megpendítette a sátrazás ötletét, és mivel már bőven 3000m alatt jártunk, a gondolat megakadt a mi fejünkben is. Egy faluban megálltunk bevásárolni, találtunk nagy nehezen egy boltot, ahol hajlandóak voltak beváltani néhány egydollárost. Az árfolyamról egyikünknek sem volt fogalma, csupán azt tudtuk, hogy 6,3 és 9 yuan között van egy dollárt. Erre abból jöttünk rá, hogy a határnál egy feketepiaci pénzváltó fickó 63 yuant akart adni 10 dollárért, de amikor 90-et kértünk tőle, kinevetett minket. Valahol 8,7-et olvastunk előzőleg, de arról tudtuk, hogy már nem aktuális információ. Végül a 7 yuanban állapodtunk meg a bolti eladóval, és nem egész 2 dollárt, vagyis 13 yuant sikerült elkölteni nála. A boltot a műanyag csomagolás, és a messziről hozott, gyárban készített termékek jellemezték. Se tojást, se kenyeret nem kaptunk, mint ahogy zöldségeket sem láttunk a polcokon, pedig titkon egy gazdag tojásrántottában reménykedtünk a vacsorát illetően. Minden be volt csomagolva, és szinte mindenre csak kínai jelek voltak nyomtatva, így kissé zavarban voltunk az első percekben. Végül a már említett összegért sikerült vásárolnunk négy instant tésztalevest. Ebből kettő a már ismert zacskós kiszerelésű volt, kettő pedig nagy, papírpoharas. Kíváncsian pakoltuk el őket, várva az esti vacsorát, amikor megkóstolhatjuk az új ízeket.

Vadkemping 2400m-en, az Ulugqat meseszép völgyében

A táborhelyet pár kilométerrel később, egy hosszú, egyenes, nagyon poros útszakasz után találtuk meg. A völgy jobb oldalán hajtott az út, amiről lecsaptunk balra, egy platóra, aminek a széle egy kisebb szakadék volt a széles folyó felé. Ennek a letörésnek az oldalában találtunk egy kis völgyecskét, ami épp elég viszonylag sík helyett biztosított a három sátornak, és egyben kiváló búvóhely is volt számunkra, hiszen nem lehetett ránk látni a főútról.
Utoljára talán valahol Iránban sátraztunk a Kaszpi-tenger partján, és most végre újra elővettük a sátrunkat. Élveztük, hogy a természet „lágy” ölében fogunk éjszakázni, távol minden civilizációtól, mégsem teljesen egyedül, hanem három jó barát társaságában. Akik nálunk jóval rutinosabb kempigezők voltak, nemcsak, hogy a miénkénél jóval kisebb, és profibb, inkább expedíciós stílusú sátraik voltak, de még jóval ésszerűbben is állították fel őket. Anthony-ék eleve szélirányba dobták fel az otthonukat, James pedig a mi, az övéhez képest hatalmas sátrunk szélárnyékba. Mi persze semmiféle szélirányt, vagy szélárnyékot nem vettünk figyelembe a sátrunk felállításánál, csupán azt, hogy a kijárat a folyó felé, a gyönyörű völgyre nézzen. :) Ennek hála az égnek, később nem ittuk meg a levét, mert sem a folyó nem öntött ki ránk, sem a szél nem tépte szét a sátrunkat, sőt, miután eltűnt a nap a hegyek mögött, egészen elcsendesedett. Pár perccel később egy másik világító égitest bukkant elő kelet felől a csipkés hegygerincek felett, ez pedig a telihold volt. Gyönyörűen bevilágította az egész tájat, így éjjeli pisilésekhez szinte nem is kellett a fejlámpa.
Miután megágyaztunk a hálófülkében, a sátor előterében nekiláttunk felállítani a konyhát. Amíg Zita átpumpálta a vízszűrőn a folyóból szerzett vizet, én nekiláttam begyújtani a főzőnket a benzinnel. Most sem ment egyszerűen, de harmadjára csak sikerült. 20 perc próbálkozás után végre felsikított egy stabil, egyenletes láng, amire boldogan tettük fel a vízzel teli lábosunkat. Amíg felforrt a víz (2400m-en, az eddigiekhez képest viszonylag gyorsan), kibontottuk a nagy papírpohárba csomagolt tésztalevest. Hatalmas adag tészta volt benne, valamint egy kihajtható műanyagvilla, és három tasak. Egy tele valami zsíros masszával, egy tele fűszerrel, egy harmadikban pedig apró szárított zöldségek voltak. Az egész csomag nem volt több száz forintnál, ami egyrészt örömteli volt számunkra, másrészt egy kicsit ijesztő, mert elképzeltük, hogy ha ez ilyen olcsó, hozzánk hasonlóan mennyien fogyaszthatnak ilyet, ez pedig milyen rohadt sok műanyag és papírszeméttel jár. Kína nem éppen egy néptelen ország, élen kéne járnia a fenntarthatóságban, nem pedig ész nélkül másolni a „fejlett” nyugati kultúra termékeit. Na mindegy, nem akartam megint puffogni ilyeneken.
A tésztalevesről aztán nagy örömünkre kiderült, hogy csak enyhén durván csípős és igen finom, sőt még viszonylag laktató is volt. Az éjszakát némi félelemmel teli kíváncsisággal vártuk, mert 2400m-en még egyikünk sem sátrazott soha, és kicsit tartottunk a fagyos hajnaltól. Sok-sok ruhát bekészítettünk a hálófülkébe és ezek nagy részét már rögtön lefekvéskor magunkra húztuk.