Nászút a Föld körül

Eid-el-Iftar és eső az utakon

Labre-éktől második próbálkozásra is csak dél körül tudtunk elindulni, és ez hiba volt abból a szempontból, hogy az esőt így megint kikaptuk. Épp mikor már toltuk ki a kapujukon a bringákat, elkezdett szemerkélni az eső. Aztán amikor még a főúton sem jártunk, rákezdett úgy igazán. Ekkor felöltöztünk esőruhába, de mire ezzel végeztünk, ismét csak szemerkélt. Mire kiértünk a faluból, vetkőzhettünk. Még mindig jobb kívülről megázni az esőtől, mint beleizzadni a dzsekibe, mert akármilyen vékony is az és akármilyen szuper szellőző, attól még trópusi éghajlaton vagyunk, relatív melegben, még akkor is, ha közben szakad az eső. Szóval sok értelme itt nincs a vízálló dzsekinek és nadrágnak, mert ha felvesszük és úgy hajtunk benne, akkor belülről ázunk meg.

Erre a napra nem terveztünk sokat menni, épp csak ki akartuk próbálni, hogy mennyire bírja Zita a bringázást. A csomagjait átvettem, átpakoltam az én bringámra, ezzel már tegnap végeztem, át kellett állítani az Ortlieb táskák csatjait, hogy felférjenek az én első csomagtartóimra. Szóval így tekertünk, Zita táskák nélkül, én négy táskával. És jöttek a dombok, és jött az eső, még ezzel a 21km-el Kagrachuri-ig is meg kellett küzdenünk. Valamit félreolvashattam anno a térképen, amikor ezt az útvonalat terveztem, mert a Kagrachuri előtti „hágó” nem 180m magas volt, hanem 320m, persze ez az egészen nem sokat osztott-szorzott, mert az út folyamatosan hullámzott, és a legnagyobb nehézséget ez okozta. Ezen a szakaszon Samiultól tudtuk, hogy több érdekes dolog is van. Ha egy bizonyos ponton bevágunk egy mellékúton a dzsungelba, akkor egy kis gyaloglással (mert az utolsó pár km-en már képtelenség bringázni) megérkezhetünk egy vízeséshez és egy kilátóhelyhez a dzsungel közepén. Végül ezeket a helyeket nem kerestük fel, ennek több oka volt. Egyrészt azon a helyen, ahol az elágazást feltételeztük, rengeteg volt a helyi, vagyis inkább a bangladesi, az őslakos, azok közül is a fiatalabb suhanc fajta. Biztos, hogy követtek volna, és megkeserítik a kirándulásunkat, de ez még mindig csak a legkisebb baj lett volna, mert ezen felül nem tudtuk volna hová tenni a bringákat a gyalogtúra idejére, na meg aztán az eső is esett, és teljesen borús is volt az idő, tehát a kilátópont így eleve elvesztette az értelmét számunkra ezen a napon. Hagytunk hát mindent magunk mögött, és elengedtük őket, ahogy magunkat is a lejtőn, merthogy végre túljutottunk a hágón. Vagy legalábbis azt hittük, amíg pár dombbal később szembe nem találtuk magunkat ismét egy meredek emelkedővel. :) Olvass tovább…

Zita betegsége és gyógyulása

Mikor eldöntöttük, hogy 37,8 fokos hőemelkedéssel nem bringázunk tovább, már meghívott magához minket Labre. Az ő kezébe adtam a botot, hogy tartsa távol a népeket a bringáinktól, és ő tanított meg minket a Bondu Tin Din első verszakára. Motorral ment előttünk, mi pedig követtük. Hamar letértünk a főútról és egy kis téglából kirakott mellékutcán haladtunk, aminek az egyik oldalán házak voltak, a másik oldalán víz állt. Érdekes, hogy még itt a dombos vidéken is ennyi helyen áll a víz.
Labre egyre kisebb utcákba vezetett minket, a végén már csak egy sikátorban haladtunk, amiből egy még keskenyebb kis utcácskába kanyarodtunk le. Ennek a végén már kaput nyitott és mi betolhattuk a bringáinkat a kis udvarba. Zita ledőlt egy ágyra, és hamar elaludt. Később borogattam, és újra megmértük a lázát. Délutánra úgy tűnt, rendben lesz, mert lejjebb ment, de aztán este sajnos ismét felment. A következő nap már 38 fölé is felment a láza, és ekkor úgy döntöttünk, irány az orvos. Labre Zitát motorral vitte, én pedig követtem őket a rekun. A kórház hála az égnek a faluban volt, így nem kellett messze mennünk. Az orvos megvizshálta Zitát nem állapított meg semmi konkrétat, csak hogy itt, ilyen trópusi éghajlaton gyakran belázasodhat az ember, már egy sima megfázáskor is, pláne ha nem szokott a meleg, nedves levegőhöz. Felírt paracetamolt, valami antibiotikumot és még egy gyógyszert, ezeket kiváltottuk, de még nem kezdte el szedni Zita. . Olvass tovább…

“„Bármilyen tehetséged van, használd azt: az erdő is nagyon csendes lenne, ha csak azok a madarak énekelnének benne, akik a legjobban tudnak énekelni.”” – Henry Van Dyke

Minden kezdet nehéz

Chittagongból korán reggel indultunk volna tovább, ha rögtön az utcára való kigurulás után nem észlelünk az első kerekemnél egy nagyon furcsa hangot.
Halk, de éles kattogás, sercegés hallatszott az agy felől, és a kerék nem fordult rendesen, ha megpörgettem, bizonyos pontokon meg-meg akadt. Először nagyon megijedtünk, hogy az agydinamó krepált be, és most szerezhetünk egy új agyat, és nagyobb küllőket, majd fűzhetem újra az első kerekem és fújhatjuk az első lámpám világítását. Amikor azonban szédszedtem az első fékem, hála az istennek beigazolódott a másik gyanúm: a fékkel van a baj, és konkrétan megint azzal a kis rugóval, azzal a kis fémdarabbal, ami egyszer már eltört Zitának. Úgy néz ki, túl sokáig hagyjuk kopni a fékpofáinkat, és ez azzal jár, hogy a fékpofa széléről, arról a peremről könnyen kiakad ez a kis rugó, és vagy eltörik, mint Zitánál tette, vagy hajlik és beakad a féktárcsába, ahogy most nálam történt. Sebaj, még van pótfékpofánk, nem is egy, hanem két pár, gyorsan kicseréltem őket rugóstul és már pakoltam is az induláshoz. Közben a lakónegyed utcájában, ahol megálltunk Didarulék házától kb. 20m-re, zajlott az élet, és a résztvevők előszeretettel szakították meg a nem túl sürgős tennivalójukat, hogy megcsodálják, mi a fenét szerelnek oly nagy gonddal a holdjárójukon a földönkívüliek. :) Najó, azt azért nem gondolták, hogy földönkívüliek vagyunk, csak hogy egy teljesen másik világból jöttünk, ami valljuk meg, valahol igaz is. Ugyanígy mi is megcsodáltuk a zöldségest, aki széles platós riksáján szállította a zöldséget körbe-körbe eladásra az utcákon. Olvass tovább…