A Koi Tezek hágó (4271m) meghódítása – Érkezés a Pamír fennsíkra
A haditerv
Jelandy-ból olyan korán terveztünk indulni, amilyen korán csak fel tudtunk kelni. Ez fél 6-os ébredést jelentett, és egy masszív reggeli utáni 8 órás indulást. Ahogy kikanyarodtunk a Pamír Highway-re, hihetetlen látvány tárult elénk. Egy szivárványt láttunk az égen, de nem olyat, mint amilyet eddig megszoktunk, mert ez csak egy rövid ív volt az égen a naptól balra, nem ért le egyik szára sem a hegyekig. Lefotózni nem lehetett igazán ezt a mágikus reggelt, mivel ha szembefotóztam a nappal, a kép nagy része sötét lett.
Sajnos a boltot zárva találtuk a faluban, és ez egy kicsit elkeserített minket. Hiába kopogtunk megint szemközt a házban, a lány, aki kijött, csak annyit mutatott, hogy zárva. Most már azt sem kérdeztük meg, hogy mikor lesz nyitva, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs több időnk várni. Volt elég élelmünk, de jó lett volna még egy kicsit feltankolni csokoládéból és instant tésztalevesből.
A terv az volt erre a napra, hogy Jelandy-ból indulva feltekerünk a 28km-re lévő 4271m magas a Koi Tezek hágóba, ami egyben a Pamír fennsík határát is képezi. Innen legurulunk Tagarkaki-ig, vagy ha sikerül, Alichur-ig. Ezek a települések voltak elérhető távolságban a hágó után. Alichur neccesnek látszott, mivel a közel 700m-es kaptatóval együtt összesen 82km-t kellett volna megtennünk, hogy elérjünk a fennsíkon található faluig. Úgy voltunk ezzel, hogy elindulunk, átkelünk a hágón, aztán amikor megérkezünk Tagarkaki-ba, meglátjuk, mennyi az idő, milyen fáradtak vagyunk, és ezek alapján eldöntjük majd, hogy továbbmegyünk-e, vagy sem. Sátrazás a falvak között szóba sem jöhetett, reggel 3 fokot mértünk lent Jelandy-ban, és a fennsíkról -15, illetve -20 fokos rémhireket hallottunk, ezért eszünkbe sem jutott az éjszakát egy sátorban tölteni 4000m körüli magasságban.
A támadás!
A reggeli tekerés nehezen indult be, hideg volt még odakint, mi pedig álmosak voltunk. 
Aztán ahogy előbújt a nap, akkor meg az volt a baj, hogy vehettük le a rétegjeinket. Kb. 20 kilométernek el kellett telnie, mire bemelegedtünk, és elkezdtük élvezni a bringázást. Ekkorra már utolért minket Jill és Lee, akik valamivel utánunk indultak el Jelandy-ból. 
Persze nem tekertünk ezután sem egymás mellett, mert négyen már hátráltattuk volna egymást, mindig meg kellett volna állni valaki miatt valamiért. Inkább ment mind a két csapat a saját maga tempójában, és jó is volt ez így, mert még így is általában látótávolságban maradtunk.
Ez nem volt nehéz, mert itt már egyáltalán nem képezték fák a táj részét, egy széles, kopár völgyben haladtunk fölfelé, most, hogy így utólag belegondolok, valószínű gleccser vájta völgy lehetett, mert U alakú volt, lent széles völgye volt a pataknak, amit kétoldalt meredek hegyek határoltak. Mindezt gyönyörű napsütés tette igazán széppé. Ahogy közeledtünk a 4000m-hez, úgy kanyarodott a völgyünk balra, és úgy tűntek el egyre a hegyek körülöttünk. Amit láttunk, az is már csak dombnak tűnt a mi magasságunkból. Azt beszéltük Zitával, hogy ha leszállnánk a bringáról, szinte fel tudnánk szaladni pár perc alatt a fennsík peremére. Olvass tovább…
Azt már megszoktuk, hogy nincsen települést jelző tábla, de ezt még át tudtuk hidalni a térképeink és a GPS használatának segítségével. Az viszont már fejtörést okozott számunkra, hogy a „Szanatórium” sem volt kitáblázva egyáltalán. Így amikor az úttól jobbra, messze a völgy túloldalán a házak között gőzt láttunk felszökni a levegőbe, úgy véltük, nagyjából arrafelé kell lennie a forró vizes fürdővel felvértezett, „Sanatorium” névre hallgató szállodának. Ide beszéltük meg a találkozót az angol barátainkkal, a forró vizes fürdő mellett ez volt a másik fő érv, ami miatt egyértelmű volt, hogy itt akarunk megszállni.
A hegyeket mintha csak porcukorral szórták volna be, úgy csillogtak a hótól, idelent pedig a völgyben minden az ősz színeiben tündökölt. Nem kicsit vidáman vágtunk neki újból a kilométereknek. Nem győztük csodálni a tájat, egyre csak forgattuk a fejünket, és ámultunk azon, hogy hol vagyunk. Így persze gyorsan teltek a kilométerek, észre sem vettük, hogy haladunk, mert folyamatosan el voltunk ájulva a tájtól, na meg persze Ruchshana-ékról is beszélgettünk, meg általában a pamíriakról. Mert elképesztő népség ez a pamíri, azt meg kell hagyni. Nem a legkönnyebb terepen élik az életüket, de talán éppen ezért is ilyen nagyon barátságosak. Sokszor halljuk tőlük, hogy „Csaj, Csaj!”, vagyis hogy álljunk meg, és igyunk velük egy teát(csaj-t). Mindezt úgy, hogy mi nem teszünk semmit, csak biciklizünk keresztül a falujukon, esetleg néha rájuk biccentünk, integetünk, vagy köszönünk egy „Szalam Aleikom”-ot. 
Legutóbbi hozzászólások