Bejárat > Ázsia, Üzbegisztán > Pihenés, hasmenés, városnézés és fogászat Bukhara-ban

Pihenés, hasmenés, városnézés és fogászat Bukhara-ban

Rossz hírek és szembeszél

Miután elbúcsúztunk a kedves vendéglátóinktól és Bolyhostól Olotban, nem nagyon vitt minket a lendület Bukhara irányába, mondhatni vánszorogtunk az úton. Nyolcadik napja voltunk már folyamatosan úton és ezeknek a napoknak a nagy részét szembeszélben tettük meg. Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Végig úgy éreztük, mintha fölfelé tekernénk, 15-el is nehéz volt vánszorogni, mert folyamatosan szembeszelünk volt.
Aztán egyszercsak hozott magával a szél egy francia srácot is, bringán, utánfutóval. A különleges az volt benne, hogy az utánfutó tetejére egy hatalmas, vízszintesen elfektetett napcella volt szerelve. Ez a napcella a bringa csomagtartójánál található akkumulátort töltötte, amiről a hátsó kereket lehetett meghajtani, segítve ezzel a haladást. Még nem láttunk ilyen megoldást, pedig életképesnek bizonyult, hiszen a Thibaut Shanghai-ból tervez hazatekerni fél év alatt Franciaországba, és találkozásunkkor jól állt ezzel a projecttel. Elmondása szerint a rendszer egy nap 50km-t tudja segíteni és így átlagban olyan 120-150km-eket képes megtenni egy nap alatt kényelmesen. Persze a rendszert nem csak a napcellákról, hanem ha lehetősége adódik rá, konnektorról is tölti. Azt már nem tudtuk meg, hogy egy napsütéses napon mennyire tudja feltölteni az aksikat közvetlen a nap energiájából, de ha érdekel Benneteket Thibaut projectje illetve a kerékpárja, a honlapján biztosan többet is megtudhattok: www.aventureelectrique.com – nekünk sajnos még nem volt alkalmunk megnézni, pedig biztosan érdekes. Jobban belegondolva egészen pazar érzés lehet, amikor egy szakaszon – mondjuk egy jó kis kaptató közepén – egyszer csak úgy gondolod, hogy na most már tényleg nagyon fáradt vagy, és bekapcsolod az elektromos rásegítést.

Hogyan fogunk bejutni Kirgizisztánba?

Nekünk nem volt ilyen segítségünk, viszont a szembeszél az megmaradt az után is, hogy sűrű integetések közepette elbúcsúztunk Thibaut-tól. Sajnos rossz hírekkel is szolgált a srác számunkra. A határátkelő, amit mi is kinéztünk magunknak Tadzsikisztán és Kirgizisztán között, hivatalosan csak helyi embereket enged át, turistákat nem. Thibaut átjutott, igaz hat órát vesztegelt és csak azután engedték át, miután felhívta a nagykövetségét, vagyis a Franciaországban tanyázó kirgiz nagykövetséget. Na hát nekünk sajnos ilyenünk nincs, csak Bécsben van kirgiz nagykövetség, a vízumainkat is ott szereztük. Szóval ez a dolog eléggé elkezdte nyomni a lelkemet a Thibaut-al való találkozás után. Rögtön nekiálltam agyalni, hogy akkor most mi legyen. Érdekes, hogy amikor Bécsben megkértük a vízumot, a kérdőíven azt is kérdezték, hogy hol szeretnénk belépni Kirgizisztánba, és mi beírtuk ezt a határátkelőt, de akkor nem szóltak, hogy ez nem lesz jó. Természetesen nem adtam fel, mert ha neki is sikerült, nekünk is sikerülhet, igaz mi hátrányból indulunk, de nem ismerünk lehetetlent. Persze fel kell készülni arra is, ha nem engednek át, ez esetben marad a Pamír magashegyi út, de az biztos, hogy nagyon-nagyon durva lesz, hideg és kalandos.

Érkezés Bukhara-ba

Nem volt könnyű ez a nap, se fizikailag, se lelkileg. Zitának hasmenése volt előző nap reggel óta, és ez most teljesedett ki nála. Tíz percenként megálltunk, és amíg ő egy bokor mögött guggolt, én türelmesen előkaptam a Kindle könyvolvasót, és mindig elolvastam egy-egy fejezetet a Central Asia Lonely Planet útikönyv Üzbegisztánról szóló részéből. Így mire Bukharába értünk, már célirányosan mentünk egy olcsó hotelba. Az útikönyvből kinéztem a legolcsóbb hotelt, aminek volt dormitory-ja (nagy közös hálószoba) is 5 dollárért. Ennek a helyét megtaláltam a GPS-ben is, így már csak követnünk kellett a gépész utasításait. Végre valahára, egyszer az életben, most először nem a város összes dombján vezetett át minket a célunkig, hanem épp ellenkezőleg, gyakorlatilag az egész óvároson átvezetett minket.

Nem tudtuk, mit várjunk Bukhara-tól, csak azt tudtuk, hogy szent város, a selyemútnak az egyik történelmi állomása volt, de azt nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyönyörű lesz megérkezni a városba. Egyszer csak ott találtuk magunkat az óvárosban, ami úgy nézett ki, mintha csak több száz évet visszautaztunk volna az időben.
Bazársorok mellett haladtunk el, gyönyörű tereken és kupolával lefedett útkereszteződéseken keresztül. Jobbra tőlünk egyszer csak megpillantottunk két gyönyörű, díszes kaput, és egy hatalmas, monumentális tornyot, egy minaretet, de olyat, amilyet eddig még soha. A legszebb az egészben az volt, hogy ugyan voltak turisták a városban, de Bukhara még így is üresnek hatott, nem volt az az őrült tömeg sehol, annak ellenére hogy a város magával ragadó.

Így érkeztünk meg pontosan naplementekor egy mesés kis terecske sarkára, mint utólag megtudtuk, ez volt a Liab Hauz nevű tér, ami arról nevezetes, hogy egy medence található a közepén, egy azon kevés medencék körül, amit a szovjet időkben nem szüntettek meg higiéniai okokra hivatkozva. Valamint ez a tér a legcsendesebb, de egyben az egyik legközpontibb tere is a városnak.
Igazából nem kellett volna érintenünk ezt a teret, de a GPS-en elnéztem egy utcasarkot és véletlenül keveredtünk ide. Épp, mikor megállítottam Zitát, hogy fordulandusz van, elrontottuk az irányt, megszólított minket egy srác angolul. Mikor válaszoltunk neki, hogy Magyarországról jöttünk, angolról hírtelen magyarra váltott. Magyar turistákkal hozott minket össze a véletlen, Norbert és két barátja egy hétre jöttek Üzbegisztánba, körbenézni Taskentben, Szamarkandban és Bukhara-ban. Nagyon tetszett nekik a fekvőkerékpáros világ körüli nászút gondolata, és a tény, hogy javarészt bringán tettük meg idáig az utat Budapestről indulva 4 hónap alatt. Na és persze nekünk is tetszett, hogy ilyen távol az otthonunktól, ilyen véletlenek folytán három honfitársunkra bukkantunk. Jó 20 perc örömködés után azért elkezdtünk szállás után kérdezgetni, mert közben néhány környékbeli szállodatulajdonos is bepróbálkozott nálunk. Mi persze mondtuk, hogy a már említett 5 dolláros megoldásra lennénk csak vevők, persze a dormitory üzemeltetője nem volt a szállodásaink körében.

Mikor Norbert meghallotta, hogy mire készülünk (dormitory-ban aludni), egy kis gondolkodás után kijelentette, hogy meghívnak minket egy szállodába. Ennek nem kicsit örvendtünk, nem számítottunk ilyesmire, se a meghívásra, se arra, hogy ilyen jó dologban lesz részünk a Bukhara-i tartózkodásunk alatt. Nem kellett minket sokat kéretni, hamar elfogadtuk Norberték nagylelkű ajánlatát 8 nap javarészt sivatagi tekergés után pontosan erre volt szükségünk, egy szobára, ahol csak mi vagyunk, nyugalomban, ahol kipihenhetjük magunkat. Sajnos ott, ahol ők laktak, már nem volt hely, de egy másik, szintén nagyon közeli és központi szállodában találtunk egy jó kis szobát. Ez persze már nem 5 dollár volt, kicsit több, még mindig baráti ár, de ennyit mi már nem adtunk volna ki magunktól szállodára. Leírni nem tudom, milyen érzés volt lezuhanyozni meleg vízben, aztán eldőlni egy pihe-puha ágyon, abban a tudatban, hogy ugyanitt leszünk még két éjszakát, és nem kell sehová továbbmenni, egyetlen dolgunk csupán az lesz, hogy szépen körbejárjuk Bukhara városát, és persze pihenjünk. A szálloda kényelme duplán jó érzés volt, hiszen mindezt egy honfitársunk nagylelkűségének köszönhettük.

Séták Bukhara-ban, több száz évet vissza az időben

Szóval Bukhara nagy élmény volt, de nem csak azért, mert egy kényelmes helyen laktunk Norberték nagylelkűsége végett, hanem mert Bukhara egy fantasztikus hely!
Nem is tudom, hol kezdjem, az egész város valami elképesztő, még egyikünk sem látott semmi hasonlót. A szállodánk a Liab Hauz-tól csak pár méterre volt, a tér gyönyörű és rendezett, közepén a medencével, körben pedig medressa-kkal. A medressa oktatási célokat szolgált anno, vallási, kulturális és tudományos fejtágítások is folytak az általában téglalap alakú hatalmas épületekben. Minden medressa-nak van egy hatalmas, díszes kapuja, belül pedig egy nagy udvar, négy oldalt díszes erkélyekkel és bejáratokkal. A kis ajtók túloldalán apró helyiségek vannak teljes körben mind a négy oldalán az épületnek. Ezekben a helyiségekben laktak a tanoncok, illetve az oktatások is ezekben folytak, na meg persze gondolom a tágas udvaron is. Mindez legtöbbször gyönyörű, díszes kivitelben. Az udvarokon néha egy-egy fa is megtalálható, a kis helyiség pedig vagy múzeumnak, vagy ami még gyakoribb, hogy szuvenír, vagy szőnyegboltnak vannak használva.

Mindeközben ezek a helyiségek sokszor olyan szintű díszítésben pompáznak, hogy ha mindez Európában lenne, valószínű üvegfal mögött őriznék és még a fénytől is óvnák. Itt viszont nem hogy szabadon lefényképezheted vakuval, de még a szőnyeget is kipakolják a gyönyörű mennyezet alatt, illetve ugyanitt megveheted a régi pénz vagy bélyeggyűjteményeket, szovjet érdemrendeket, de láttuk a tradicionális tadzsik sipkák közvetlen szomszédságába kipakolva egy régi orosz gázmaszkot is. Szóval volt minden, vegyesen, élmény volt végigcsodálni a legkülönfélébb portékákat. Ugyanez volt végig a kupolás bazárokban, a fedett utcákban is. Itt éreztük először, hogy kicsit nyomulnak ránk, mint két lábon járó pénztárcákra. Nem volt még kellemetlen, de azért észrevettük, hogy lépten nyomon leszólítottak minket, és próbáltak pénzváltásra, vagy szőnyegvásárlásra buzdítani minket. Persze ez még nem volt zavaró, mert hallottunk sokkal durvább történeteket is, szóval lesz ez még rosszabb is. Ahogy túlverekedtük magunkat a bazársorokon és a medressákon, megérkeztünk a minaretünkhöz, amiről ekkor már tudtuk, hogy Kalon minaretnek hívják és 46 méter magas.

Soha nem kellett különösebben felújítani az 1127-es építése óta, 10 méteres alappal rendelkezik és kezdetleges földrengésvédelemmel, így élhetett túl ennyi időt a robusztus torony. Feljutni sajnos nem jutottunk fel, mert sajnáltuk rá a 10 dollárt fejenként, de a szomszédos Kalon mecsetbe benéztünk, és érdemes volt, fantaszitkus látványban volt részünk. A mecset díszes udvara, középen egy fával, és egy kúttal, háttérben a kapuval és a minarettel, valami egészen fantasztikus látvány volt. Jó egy órát bent töltöttünk és csak ámultunk, bámultunk, na és persze kattogtattuk a fényképezőgépet rendesen.
Második nap még megnéztük a város erődjét, „Az Ark”-ot, ami egy hatalmas, ferde falakkal és bástyaszerű „kitüremkedésekkel” határolt erőd, ami állítólag az 5. század óta létezik, igaz 1920-ban az oroszok szinte az egészet szétbombázták. Ehhez képest most kivüről egészen jól néz ki, igaz belülről nem láttuk, mert sokalltuk a belépőt a bent található néhány múzeumért. Amit így kívülről, belépők nélkül láttunk a városból, az is épp elég volt nekünk ahhoz, hogy egy szép és nekünk elegendő képet kapjunk róla. Megnéztünk még egy medresszát, és egy Char Minar (négy torony) nevű, kitalálhatjátok – négy tornyos kis mecsetet, majd visszamentünk a szállodánkba.

Irány a fogászat!

Ennek oka az volt, hogy a morálunk nem volt éppen a legmagasabb, pontosabban ezen a napon én nem voltam a toppon. Előző nap szegény Zita szenvedett a hasmenése miatt – amit aztán a vízben kiforralt szőlőágak szépen el is mulasztottak – , ezen a napon pedig én voltam a soros. A fogam fájdult meg, sajnos már nem először az elmúlt hetekben. Kívülről csak annyit láttunk, hogy előbújt hátul a bölcsesség fogam, és azt feltételeztük, ez a fájdalom forrása. Hónapokkal indulás előtt elmentem a dokihoz, hogy minden rendben legyen, készítettek rólam panoráma röntgent, és kiderült, hogy jön a bölcsesség fogam, aminek viszont már nincs helye a számban, mert az őseimtől nagy fogakat és kicsi szájüreget örököltem, így már nincsen ott több hely még egy bölcsesség fognak. Az viszont mégis elő akar bújni, okozva ezzel nekem fájdalmat és kellemetlenséget. Indulás előtt sajnos a nagy rohanásban már nem maradt idő kihúzatni ezt a bölcsesség fogat (mert mivel hely nincs, tehát csak a baj lehet belőle), pedig már a beutalóm is megvolt a szájsebészetre, de egyszerűen nem maradt rá idő a munka, az esküvő- és útszervezés közben. Nem is maga a fájdalom zavart, hanem a tudat, hogy valami nincs rendben velem, és ez tönkreteheti a napjainkat ezen az amúgy életre szóló úton. Mit ér az egész, ha közben nem élvezem, mert fáj az arcom? Szóval ennek a napnak a délutánján elhatároztam, hogy elég, nem működhet a halogató módszer, jobb előbb elmenni a fogorvoshoz, mint túl későn, nem érdemes tovább halogatni, mert ha azt gondolom, hogy sikerülhet így átjutni a Pamíron és a Karakorum magashegyi úton, akkor lehet, nagyon tévedek, aminek az utunkra nézve nem túl kedvező következményei is lehetnek. Szóval visszaviharzottunk a szállodába, és megkérdeztük a szállodás emberünket, hogy tud-e a városban egy jó fogorvost. Ő nem tudott, de egy taxis haverja igen, potom pénzért elvitt minket egy kórházba, ahol a sötét lépcsőházban felsétáltunk a kihalt épület első emeletére. Itt volt a fogorvosi rendelő, egy szocreál kinézetű, nagy rendelőben vizsgált meg, egy amúgy szimpatikus, fiatal fogorvos. Kisült, hogy nem a bölcsesség fogammal van a baj, hanem van egy lyukas fogam. Ezt a lyukas fogat a doki azonnal gyökérkezelni akarta 35000 sum ellenében, és bár a doki jónak tűnt és a pénz sem volt sok, amit kért, nekünk az mégis csak gyanús lett, hogy pár perc kocogtatás után kijelenttette, hogy kitépi nekem a fog gyökerét mindenféle röntgen nélkül, ezért úgy döntöttünk, gondolkodási időt kérünk, és legfeljebb majd visszajövünk másnap reggel.

Zavar az erőben

Minden olyan zűrzavaros lett, ez a fogprobléma, meg az a turisták számára lezárt határátkelő miatt sok minden borult, amit eddig biztosnak hittük… Hiába írtam egy szép hosszú, illedelmes kérelmet és magyarázatot a helyzetünkről, nem válaszolt senki a bécsi kirgiz nagykövetségről. Közben a tél is közeleg, és mindenkitől azt halljuk, hogy a Pamír magashegyi út ilyenkor már nagyon hideg. Az Anzob-hágóról meg nem találtam rendes infót, nem tudtuk, hogy elkészült-e már az alagút, vagy még mindig életveszélyes, és ha nem járható, akkor felette a 3300m magas hágó járható-e, vagy sem. Mert ha az Anzob-hágó felé hagyjuk el Üzbegisztánt, és aztán kiderül, hogy nem tudunk átkelni azon a hegyen, akkor ott ragadhatunk Tádzsikisztán egy északi szegletében, Üzbegisztán felé lejárt vízummal, nagykövetségek nélkül, ami nem túl jó kilátás. Szóval az egész olyan kesze-kusza volt, mint egy átláthatatlan logikai feladvány, sok-sok hiányzó részlettel, ami miatt nem tudtuk kirakni a megfelelően megnyugtató képet, hogy akkor most mégis merre tovább, merre lesz a jó út? Órákat nézegettük a Közép-Ázsia térképet Zitával és gondolkodtunk, merre lenne jó továbbmenni.
Minderre még rájött Zita hasmenése, ami igaz, hogy ekkor már múlóban volt, de aztán meg jött az én fogfájásom. Szóval kicsit összedőlt bennem minden, amit eddig biztosnak véltem.
Azért nagyon mélyre nem jutottam, mert tudtam, hogy majd lesz valahogy, és mi azon leszünk, hogy az a valahogy jól legyen, és szép élményeken keresztül túljussunk a következő hetekben ránk váró hegyi szakaszokon. Épp csak azt nem tudtuk, hogy konkrétan hogyan lesz majd, igaz volt már ilyen, de most még azt is nehezen döntöttük el, melyik város felé folytassuk az utunkat, és ilyen még nem nagyon volt eddig az utunk során.
Végül Szamarkand mellett döntöttünk, de nem a régebben tervezett 3 nap alatt kerékpárral, hanem amilyen gyorsan csak lehet, stoppal és/vagy busszal, vonattal, hogy az így nyert napokat fel tudjuk használni Szamarkandban a fogam megcsináltatására, majd utána lesz, ami lesz alapon nekivágunk az Anzob-hágónak! Utolsó este a Lonely Planetben találtunk róla pár sort, és azt írták, elkészült már az alagút, és a hágó is csak télen nem járható. Október második fele pedig még nem mondható kimondottan télnek, tehát nekivágunk! Pont jó lesz aklimatizálódásnak és edzésnek az igazán nagy hegyekre! :) A terv jó volt, persze újabb váratlan fejlemények következtek, és a Szamarkandba vezető út se ment olyan simán, mint terveztük, na de ezek a dolgok megérdemelnek már egy következő fejezetet.

  1. Stavi Viktor – Jegesmedve
    október 19th, 2011 15:47-nél | #1

    Lyukas nagyon fájó fogra a megoldás…Tramadol vagy Contramal .

    Ez nagyon erős fájdalomcsillapító,és a határokon is át lehet cipelni minden probléma nélkül.
    Nekem is van a barlangász egészséügyi csomagomban,és a korábban gyökérkezelt,de széttört fogamat/fogroncsot ,ki kellet húzznom a hegyen ( tszf. 2000 m magasságon ),és seperc alatt hatot a fogam kb. 20 perc után a kezemben volt. Na jó volt mellé a seb fertőtlenítésre is szer,kerítészagattó ( 70 fokos ) pálinka formájában.

    Én speciel arra vettem,hogy a hegyen/barlang ha valakinek komolyabb baja lenne ( kéztörés,csuklóficam ),és a sérülés ellenére el tudná hagyni a veszélyzónát,és biztonságba lenne,akkor lehetne/kellene használni a cuccot.

    Mellesleg a lyukas fog egyik első jele,hogy az ember foga érzékenyebb lesz a hideg és a meleg italokra/ételekre. A legdurvább jel pedig a sós/édes dolgokra való érzékenység ( ez már nagyon nagy lyukat jelent ).

    Lyukas foggal és nem 100%-os egészséggel eszetekbe ne jusson átkelni a Pamíron a Karakorum Himaláján meg pláne. Hegyen a tél nem azt jelenti mint tengerszinten,ezt ne felejtsétek el. Október elején voltam valakikkel az Alpokban ( külföldön ),és egy este alatt lent ( tszf. 1100m magasságban ) csak 10 centi ,de 2000 méter magasan már 40 centi friss hó esett le. Ez 5000 méteren simán lehet akár 1 méter (!) friss hó is. A lavinákról se feletkezzetek el,kerüljétek az Északi hegyoldalban való kodórgást ( a föld Déli féltekén ez a dolog fordítva van ),mivel az Északi a hidegebb oldal így ott fog felhalmozódni a több hó,és itt a nagyobb a valószínűsége a lavináknak nagyobb hóesés után. Persze mindez csak olyan szituációkra igaz ahol a friss hó már korábban leesett hóra kerül rá ami korábban megfagyott ( a fagyott rétegen csúszik meg a friss hó ). A friss hóbol kialakult porhólavina a legveszélyesebb,mert van,hogy a hó lemegy és éppen hagy fákat,vagy akár épületeket,de a mögötte érkező megváltozott nyomásállapotú légtömeg iszonyatos pusztításra képes,akár egy menedékházat is úgy szét tud szedni,mintha felrombatották volna a házat egy jó nagy adag lőszerrel.

    Mellesleg,ha nagyon durva szinte végzetes hasmenés tör rátok,és a gyógyszerek már nem segítenek,valamint kórház/klinika sincsen a közelben ott az ópium amit tea formájában kell elfogyasztani. Tudom ez illegális,de sok rossz és kábító hatása mellet nagyon jó a hasmenésre és a helyi emberek is biztos,hogy fogyasztják. Az ókorban a görögök,egyiptomiak és a rómaiak is feljegyezték,hogy a hasmenésre nagyon jó az ópium,sok orvostörténész pedig azon a véleményen van,hogy az ókorban azért nem haltak meg az emberek tucatszámra a hasmenéssel járó fertőzésektől,mert ópiumot ittak tea formájában.

    A határátkelésnél,még lehetne próbálkozni a bécsi nagykövet helyet a moszkvai magyar konzullal,mert ezek az országok mind a volt szovjetunió részei voltak. Ez csak egy tipp semmi több.

    Ja Európába visszatérve várlak és elkergetlek Zitával együtt Svalbardra,Longyealbyen-be. :) :D Jeg heter en dyr,jeg heter Isbjörn

    Stavi Viktor – Jegesmedve – Isbjörn

  1. Még nincsenek visszakövetések