Nászút a Föld körül

Homayoun – A madár, ami jó szerencsét hoz

Miután megkaptuk az 5 napos tranzit vízumainkat a mashhadi türkmén nagykövetségen, azonnal el is indultunk Türkmenisztán felé. Persze csak ésszel, mert előbb megálltunk enni. Nem találtunk semmi parkot a belvárosban, ezért csak úgy, egy kis utca járdájára ültünk le, amolyan iráni módra, a betonra, a mocsokba, az autók zaja és bűze mellett. Persze ez utóbbi mérsékelt volt, mivel egy csendes utcában voltunk. Ennek az utcának azonban volt egy kis vendéglője, ahonnan egy perc nem telt el, és egy fickó tálcán két csésze teát hozott nekünk cukorral. Hiába, még mindig Iránban vagyunk! :) Amikor visszavittük a tálcát, próbáltam kenyeret vásárolni, persze fizetni nem hagytak, és egy kenyér helyett hármat kaptam. Itt találkoztunk Homayoun-al, aki kicsit megrémisztett minket, mert azt mondta, hogy a Mashhad-Saraksh útvonal nagyon veszélyes, mert elrabolhatnak minket az afgán drogcsempészek…
Kicsit fura volt a fickó,

elsőre kicsit bolondnak néztem, de aztán végülis úgy döntöttem, hogy normális. :) Emberünk elmondta, hogy neve, a Homayoun, azt jelenti, hogy „A madár, ami jó szerencsét hoz” – hát jó szerencsét hozott, mert nem raboltak el minket ezen a szakaszon. :)
Mindenesetre jól megijesztett minket ezzel, ezért ezután 3-4 embert még megkérdeztünk erről az útról, és senki se mondta, hogy baj van vele, egyedül egy imám mondta, hogy éjszaka veszélyes, de amikor kérdeztük miért, azt mondta nem az emberek miatt, hanem az út rossz minősége miatt. Az első ember, akit erről megkérdeztem, egy sarokkal odébb volt, egy buszmegállóból leszólított minket. Ő volt Vali, a Lonely Planet fórumokból messzeföldön híres „Home Stay” üzemeltetője, állítólag nagyon jól főz a felesége, és nagyon gyors náluk az internet, ráadásul még a türkmén tranzit vízumot is szívesen segít elintézni, mindezekért igen jutányos árat számít fel… Úgy volt, hogy nála leszünk Mashhadban, leveleztem is Valival (ezért ismert fel), de végül Mashhadéknál maradtunk. Most viszont sikerült összefutnunk vele a véletlen folytán, és a közösen eltöltött 3 perc alatt megbizonyosodtunk róla, hogy Vali valóban egy teljesen őrült és lökött figura.

Mashhadból nehezen szabadulunk – Túl népszerűek vagyunk

Kifelé menet a városból nem volt kalandoktól mentes az utunk. A forgalmat már egészen szépen abszolváltuk, bármilyen autóforgatagban nagyobb stressz nélkül ellavírozunk, viszont amikor meg-meg álltunk Mashhadban, durva tömeg vett minket körül. A megállásokra azért volt szükség, mert Zita szeretett volna venni valamit, még mielőtt elhagyjuk Iránt, de azt csak a harmadik boltban kapta meg. Na, hát nekem ezalatt a három megállás alatt hirtelen nagyon-nagyon sok barátom támadt… Álltak már körbe minket sokszor sokan, de ez a mashhadi tömeg minden eddigit felülmúlt, úgyhogy le is fényképeztük őket. Na, ez is egy hiba volt, mert erre föl ők is felbátorodtak, és újabb percek teltek el azzal, hogy „még egy utolsó fényképet hagy…”
De a kalandoknak ezzel még nem volt vége, ezután még rosszabb jött, fiatal kölykök, motoron. Ez eleinte még nem volt annyira rossz, egy helyen még segítettek is a helyes utat megtalálni, de aztán jött egy másik banda, és ők már pimaszabbak voltak, hosszú kilométereken keresztül követtek minket, jöttek mellettünk, előttünk, kiabáltak és hosszasan kérdezgettek perzsául, nem fogták fel, hogy ha ötször kérdezik meg ugyanazt, akkor sem fogjuk megérteni… Mi pedig nem arra vágytunk, hogy suhancok hangos motorjai közepette bringázzunk, ezért egy idő után megelégeltük az egészet, és megálltunk. Ha közelebb jöttek, hangosan és látványosan „Hoda Hafesz”-eztünk nekik, és integettünk, hogy húzzanak már el mást boldogítani. Ebben végül egy autós is besegített és végre nagy nehezen lekoptak rólunk a motoros naplopók. Olvass tovább…