Nászút a Föld körül

Az utolsó ebéd a Golden Temple étkezdéjében – Viszlát Amritsar!

Amritsar-ból jó későn sikerült elindulnunk, mert mire megreggeliztünk, összepakoltunk, és elkészültünk, újra megéheztünk, ezért még egyszer, utoljára meglátogattuk a sikh étkezdét a Golden Temple mellett. Nagyon szerettünk itt, nem csak azért, mert annyit adtunk az ételért, amennyit mi akartunk (legyen szó pénzről, vagy Zita munkájáról), hanem mert igazán jó hangulata volt ezeknek az étkezéseknek és az étel is finom volt. Szóval miután utoljára megebédeltünk a Golden Temple mellett, visszasétáltunk mezítláb a már teljesen felpakolt, útrakész bringákhoz, felvettük a zoknit és az SPD cipőt, majd kigurultunk. Az első lámpáink bekapcsolva maradtak, és erről eszembe jutott az este, amikor megérkeztünk, és áthajtottunk Amritsar-on a Golden Temple-ig. Akkor még kicsit kaotikus és kicsit vad volt nekünk Amritsar, de a három itt töltött nap megváltoztatta bennünk a város képét, és gyönyörű élményekkel távoztunk.

Persze ez a távozás nem ment olyan könnyen, mint ahogy semmi se megy könnyen Indiában, vagy legalábbis nagyon kevés az olyan dolog, ami úgy történik, ahogy mi azt szeretnénk vagy elképzeljük az európai mimóza lelkünkkel. Először is hőség volt délután, ezért a garbót és a pulóvert gyorsan levetettük magunkról. Aztán pedig egy poros, aszfalt nélküli útra keveredtünk. Az egy dolog, hogy jobbról balról előznek és az út bal oldalán, vagyis a mi oldalunkon is jönnek szembe a riksások, autósok, bringások és motorosok, de amikor mindezzel még port is vernek, az már tényleg elég kemény az egyszeri fekvőbringásnak, maszk és napszemüveg ide, vagy oda. Na persze, ez nem akadályozott meg minket a továbbjutásban, csak épp megnehezítette a dolgunk. Nem úgy, mint a vasúti átkelő, ami jó 10 percre feltartott minket. Amíg a vonatra vártunk, néhány riksást muszáj volt megkérnünk, hogy kapcsolja ki a gépét, mert az fülsüketítő hangot generált, a füstről nem is beszélve. Komolyan nehéz számunkra megérteni, hogy bírják ezek ezt a mennyiségű tömeget, koszt, bűzt és zajt, ami itt van. Közben szemközt, akárcsak a mi oldalunkon is teljes széltében felgyülekeztek a közlekedés résztvevői a sorompó előtt. Már előre féltünk, mi lesz, ha felnyílik a sorompó, mi fog történni, amikor a két tömeg, az út teljes széltében szembetalálkozik. Mindeközben alattunk még sínek is lesznek keresztben. Mi ez, ha nem egy igazi kihívás, málhás fekvőbringával? Valahogy végül el tudtunk slisszolni a bal szélen a porban, és nem tiportak minket agyon, de még a síneken se zanyáltunk el. A vonat egyébként – mint minden errefelé – elképesztően hangos, és mocskos volt. A dízelmozdony szép fekete füstöt okádott magából, és húzott vagy 20 vagont maga után, ezek mindegyikén rács volt az ablakok előtt. Gondolom azért, mert különben ezek az másképpen kulturált indiai barátaink be-, illetve kiugrálnának az ablakokon, ezzel számos halálesetet előidézve.

„Blow Horn – Wait for Side!”

Na, de hogy rátérjünk a pozitív dolgokra is: egy-két kanyar után végre kiértünk az elővárosi zűrzavarból, és egy nyílegyenes, szépen aszfaltozott úton találtuk magunkat. Ez nem a GT-Road volt, mert arról azt hallottuk, hogy túl zsúfolt és veszélyes. Szóval egy mellékúton mentünk, és ahhoz képest, hogy az Észak-India térkép fehérnek jelölte (vagyis harmadrendűnek a piros és a narancsszínű utak után) elég jó minősége volt. Egészen addig, amíg egyszercsak meg nem szűnt az aszfalt, vagy nem lett olyan mértékben kátyús, hogy az amúgy mellettünk egész gyorsan és fájdalommentesen elhaladó teherautók és traktorok le nem lassítottak miatta egy olyan lassú tempóra, ami már a miénknél is lassabb volt. Így gyakorlatilag feltartottak minket, de ez még a kisebb baj lett volna, mert legtöbbször könnyedén le tudtuk őket előzni (balról, a poros útszélen át, ahogy megtanultuk a helyi motorosoktól), ám ezek hangosak, büdösek és porosak voltak. És dudáltak, mint az őrület! Itt annak van elsőbbsége, akinek hangosabb a dudája. Ezért mindenkinek olyan hangos dudája van, hogy az valami elképesztő. Ha ezt hallaná egy európai rendőr, szerintem azonnal kiszedné a forgalomból és megbüntetné ezeket. Persze itt nincs ilyesmi, mint ahogy nincs semmilyen olyan szabály, amit meghoztak és betartanának. Van viszont olyan, ami létrejött: ajánlott az út bal szélén közlekedni, de nem kötelező – sokan jöttek szembe velünk, nem csak motorosok. Indexet nem ismerik, a fényszórót villogásra használják. Ha előzöl, dudálsz. Nem baj, ha jönnek szemből, széles az út, le tud húzódni, aki szembe jön. Ha nem látná, hogy jössz, meghallani biztos meghallja, mert Te mindenért dudálsz, mint az őrült! És baromi hangos dudád van, hiszen az a legfontosabb kelléke a járművednek, a lényeg, hogy mindenki meghallja száz méteres körzetben. A melletted tekerő bringások pedig megőrülnek és megsüketülnek. :)

Szóval a dudálás itt helyettesít egy csomó szabályt, pl. az irányjelzést, és a tükröt is. Itt az autóknak nincs tükre, vagy be van hajtva. A sofőr csak előre lát és előre néz, ami mögötte van, az majd dudál, azt nem kell látnia. Ki is van írva szépen minden teherautó hátuljára, hogy „Blow Horn”, és opcionálisan, hogy „Wait for Side”, vagyis hogy várj, amíg lesz helyed előzni, amíg le nem húzódom, vagy le nem húzódik a szembejövő… Értelmezd, ahogy akarod, egy a lényeg, dudálj, aztán lesz valahogy! :)

Ebéd az útszélén – Még mindig sikh módra

Ezt leszámítva egész jó utunk volt ezen a napon. Sokszor volt jó aszfalt, és a nyílegyenes úton jól tudtunk haladni a két fasor között. Néha egy-egy bringás vagy motoros Hóvarjazott nekünk, ők kaptak szórólapot a honlapcímünkkel és a FB oldalunk címével, aztán pár mondat után újra magunk lehettünk az úton. Egyszer talán nem egész fél percre viszonylagos csend állt be, senki nem volt se előttünk, se mögöttünk. Ez szinte már-már furcsának hatott, de igazából nagyon jólesett. Amíg meg nem törte egy motoros a csendet.

Két-három óra tekerés után már eléggé megéheztünk, és Zitával arra a konszenzusra jutottunk, hogy hamar meg kell állnunk üzemanyagért valahol. A helyet, ahol végül ez megtörtént, Zita szúrta ki, nekem először fel sem tűnt, hogy mi történik az út jobb szélén. Sikh étkeztetés folyt, persze nem akkorában, mint a Golden Temple-nél, de épp ugyanúgy. Emberek – legfőképpen iskolás gyerekek – sorban ültek a földön egy vonalban, és kis fém csajkákból valami főzelékszerű vegyes zöldséget ettek csápátival. Ami engem nagyon zavart, és elsőre a tovább menetelre késztetett megállás helyett, az a közeli hangszóróból szó szerint üvöltő sikh énekek voltak. Hála az égnek, érkezésünk után nem sokkal kikapcsolták, így nyugodtan tudtunk enni. Jó volt újra így étkezni, élveztük, és az étel ismét jó volt. Miután jól laktunk, még átpumpáltunk két és fél liter vizet a szűrőnkön az egyik palackba. Ezt már a „donation” átadása után, a bringák mellett tettük, és ez felbátorította a környéken lévő összes gyereket, hogy körbeállják a bringáinkat, és velük együtt minket is. Árgus szemekkel nézték, hogy mi a jó fenét csinálunk azzal a furcsa fekete szerkezettel és a két gumicsővel. Az egyik palackból pumpáltuk a vizet a másikba. Legalábbis számukra csak ennyi látszott a dologból, amíg el nem árultuk, mi folyik itt: tiszta, a mi kényes, európai tisztasághoz szokott szervezetünknek is iható víz kérem! :) Aranyosak voltak, azt leszámítva, hogy félpercenként kellett rájuk szólni, hogy ne nyúljanak a bringákhoz, mert könnyen feldönthetik azokat – csak egy betontömbnek és egymásnak voltak támasztva. Persze felnőtt is volt köztük, és a végén már ő szólt rájuk. Nem akarnak ők rosszat, csak hát náluk normális, hogy mindent megfogdosnak, függetlenül attól, hogy kié az, övék, vagy másé. Egyszerűen nem gondolnak arra, hogy kárt is tehetnek benne.

A délután második felében nyilvánvalóvá vált, hogy már nem tudjuk elérni Hoshiarpurt. Az több mint 100km lett volna egy napra, és ezt egy délutáni indulással, sötétedés előtt nem sikerült volna véghezvinnünk, ezért nem is erőltettük. Kényelmesen tekertünk, élveztük a tájat, az útszéli tehenek, és zöld mezők látványát, mert ez számunkra mind újdonság volt. Otthon is van tehén meg mező, de itt mégis minden teljesen más. A turbánban agyonpakolt utánfutós traktort vezető sikh látványa, vagy az útszéli, vakolatlan, sokemeletes, teraszos paloták látványa mindig emlékeztetett rá minket, hogy Indiában vagyunk, Punjab megyében. Vagy tartomány, vagy állam, vagy minek nevezik itt…

Újra sikh-ek között – Éjszaka egy gurdwara mellett

A napot végül egy gurdwara-ban zártuk, pontosabban egy gurdwara melletti zarándokszállón. A sikh-ek itt is írtó kedvesek voltak velünk, nagy örömmel és mosollyal a bajszuk alatt fogadtak minket.

Egyből leültettek enni, egy az amritsar-i étkezdéhez hasonló, de annál kisebb teremben, ahol addig kínáltak minket dall-al és zöld zöldséges krumplifőzelékkel, amíg majd ki nem pukkadtunk. Ezek után kaptunk egy szobát, ahová betolhattuk a bringákat és ahol az első percekben 10-15 sikh is a társaságunkban volt. Megnézhettük a konyhát, ahol főznek és ahol melegedhettünk egy kicsit a tűz mellett, majd este a templomba is belátogattunk, ahol épp az imát fejezték be, vagyis annak az itteni megfelelőjét. Jobb oldalt hárman zenéltek és énekeltek, szemben pedig egy kis díszes emelvényen egy nagyszakállas, nagyturbános legyezte a gurut, vagyis a tanítót, a könyvet egy nagy, fehér legyezővel. Az egész nagyon érdekesnek hatott, ahogy ott guggoltunk a templom szőnyegén. A sikh-ek a templomba belépéskor megérintették a küszöböt, majd a kezüket, amivel ezt tették, a homlokukra, vagy a szívükre tették, ezzel fejezve ki tiszteletüket a bölcs elődöknek, akik itt jártak keltek ki-be a templomba ugyanezen küszöbön lépdelve. Ugyanezt tették az idősebb emberekkel, szüleikkel: köszöntéskor megérintették a lábfejüket, vagy a térdüket, majd a homlokuk és/vagy a szívükre tettük a kezüket.

"Zita kedvence" a kék turbános, szakállas barátunk :)

Mindezek után még bojleres meleg vizet is találtunk a vizesblokkban, ami teljesen valószínűtlen volt, hiszen errefelé az év nagy részében hőség van, csak egy-két hónapot van igazán hideg (esténként 0-5 fok, vagy annyi se) errefelé, és most, a leghidegebb időszakban (ez a nap január 27. volt) is simán eléri a nappali hőmérséklet a 15-20 fokot, ha napos az idő, márpedig általában napos.

Zita nagy-nagy kedvence volt az egyik alacsony, szakállas, pocakos sikh figura. Állandóan fülig ért a szája, különösen azután, hogy a barátai közölték vele, hogy ő „Zita kedvence”. Elmehetett volna egy törpnek a „Hófehérke és a hét törpe” című mesébe, de frankón, már csak egy csákány hiányzott a válláról. :) Persze Ő szakács volt, ő volt a séf a bandában, mint azt később megtudtuk.

Reggelihez cukornádkavics

Másnap reggel sem ért véget a sikh vendégszeretet, kaptunk reggelit, majd egy kisebb csoport sikh-nek tartottam bemutatót a fekvőbringa működéséből, úgy ahogy voltam reggeli öltözetben, flip-flop papucsban a lábamon.

Nagy volt az örömük és ezt muszáj volt megörökíteni egy fényképen, ekkora szakállakat még talán Amritsar-ban sem láttunk, és tekintve, hogy ez nem a legszentebb helye volt a sikh-eknek, itt nem voltak zarándok és turista tömegek, így mindenki csak ránk volt kíváncsi, és csak nekünk akart a kedvünkbe járni. Ennek keretében megmutatták a zarándokszálló épülete mögötti, félig már letarolt cukornád mezőt. Egy kis tető alatt a mező oldalában már préselték is lefelé a cukornádat és egy kis csatornán keresztül folyatták bele a nedűt egy nagy, széles, lapos üstbe, ami alatt nagy tűz rotyoghatott, mert a lé egész felületén erősen bugyogott és gőzölgött. A tüzet a cukornád elszáradt leveleivel fűtötték, és amikor a víz nagy része elpárolgott a cukornád nedűről, azt kiborították egy nagy tepsibe, ahol kisebb, pogácsa méretű, barna darabokat gyúrtak a masszából, és ezeket tovább szárították, amíg végül egészen meg nem keményedtek. Ebből félpercenként kínáltak nekünk egyet-egyet fogyasztásra, illetve elvitelre, de mi már előző nap kaptunk ilyet, és azt se bírtuk megenni. Van egy nagyon jellegzetes, erős íze ennek a cuccnak, pont olyan szörnyű, mint a cukornád szörp volt, amit kóstoltunk Amritsarban. És sajnos szaga is van, nem is gyenge, mert Zita táskáját később kinyitva egyből megcsapott minket.